Victoria & Killian

Do you believe in the devil?

Hűvös lelkem egy árnyalatnyival sem válik élénkebbé, ahogy fekete szívem sem lesz újra immáron a régi. Elfojtott érzésekkel próbálok lézengni, de igazság szerint mindinkább elzárom mindezt magamban, nos annál maróbbá, és felemésztőbbé tévő jelenséggé lesz. Bárcsak lenne valami megoldás rá, melyet alkalmazva, nos elfelejthetném a történteket. De nincs, és minél inkább ezen ténnyel ütközik az elmém, annál inkább be kell látnom azt, hogy egyetlen megoldásként az önmegsemmisítés jelentkezik hasznosnak. Összetört álmok szóródnak szét lelki szemeim előtt, darabokra hullott lélekfoszlányok kaparják a bensőm falát, és ezernyire szaggatott szívem pedig vérző sebbel dobban tovább. De léte már nem a megszokott módon működik, ahogy nem is éltető szervként van jelen, hanem átkot visel magán. Egy súlyos pecséttel bélyegez meg, egy szoros lánccal kötöz le, s egy pokoli kínnal ajándékoz. Talán, de csak talán, ha még lenne esély arra, hogy menthettem a menthetőt, akkor megtenném. Viszont tudom, hogy minden kiáltás a fejemben mérgező, s hogy minden imádság elmormolása is reménytelenül hatna. Megöltem azt a valakit, aki voltam, és helyébe én léptem - én, mint átkozott hajlam. S lám az őrület játszmát folytat velem, kegyetlenül döf szíven újra, és újra, míg kezdem elveszíteni azt a maradék eszemet is, mi valaha volt, avagy mélyen létezhetett. A sorsom hanyatlik, az életem áldozat, s megöltem.. megöltem önmagam.
Kimért léptek koppanása hallatszik a fapadlózaton, s könnyed szerűen hozom mindenki tudtára ezáltal, hogy a helyiségben vagyok. A kocsma maga igencsak közkedvelt, már-már népszerű, s rendkívüli mértékben ismert, főleg a Roxforti diákok átható körében. Meleg, ám mégis kellemes a környezet, épp ez biztosítsa mindazt, hogy szinte mindig folyton folyvást tele van. Felnőttekkel, akik a történeteiket duruzsolják a kocsmárosnak, avagy fiatalokkal, akik baráti társaságként jönnek iszogatni, illetve az olyanokkal, mint én, akik jönnek jót mulattva, nos halálra inni maguk. Oh, mily ironikus is a halálra gondolni, amikor is megöltem valakit.. vagy tán valakiket! Könnyedén keresek egy szabad asztalt, s mivel valaki éppen távozóra vette a dolgát, nos már is akadt helyem. Végül helyet foglalok a széken, s már csak az a szerencse, hogy nem szakadt be alattam. Ah, de vicces.. ennél jobbat már el sem süthetek, mi? Egykoron valamikor humoros voltam, kedves, megértő, okos, segítőkész, ám szabályokat megszegő, de mégis gyermeki. Vigyorogtam, hülyültem, és minden egyéb, mely elképzelhető, de most... most egy csődtömeg vagyok, aki annak is örülni vél, ha egyáltalán még lélegezni mer.
Egyik italt, nos a másik követi, ami azt jelenti igazából, hogy már nem számolom, bár nem, mintha eddig számoltam volna. Talán tíz perce vagyok itt, és várok Victoria-ra, mármint amióta visszajöttem, nos még nem találkoztunk. Sosem voltam olyan állapotban, és most sem vagyok, de már teljesen lényegtelen ez. Oh, miken is gondolkozom! Mintha megártott volna az ital... hm, nos ittam: lángnyelv-whiskyt - legalább két kört -, violalikőrt - vagy háromszor talán -, vajsört - öt kört -, és ribizlirumot - esetleg egyszer, avagy netán kétszer. Lassan tényleg alkoholistává válok, de még mindig jobb, mintsem őrlődni a bűntudatom felett egész álló nap, avagy pedig lassacskán tudatosítani magamban mindazt a tényt, hogy megőrülök.. De az is lehetséges, hogy megőszülök. Haha, már semmi sem kizárt! Na de, nos nem sokára megjelenik Victoria. Lehet átrepült az ajtón, mert nem láttam bejönni rajta, vagy lehet vak vagyok, de az sem kizáró ok, hogy túl sokat ittam már. Vállat vonok, mintha csak magamban társalognék. Mi ez, ha nem az őrületem apró jele?
-Hé, Vic!-Emelem meg a bal kezemet, vagy tán a jobb kezemet, de megeshet, hogy mindkettőt egyszerre, és úgy integetek neki, mint egy idióta, aki most érkezett az Azkabani cellából.-Gyere csak! Nézd ott van neked egy szék a számodra!-Mutatok egy üres helyre, ahol voltaképpen nincsen semmi, de én persze odaképzelek egy széket magamnak. Illetve úgy mosolygok rá, mint, aki egyáltalán nem százas.. Ilyenkor kéne fejbe vágni valamivel, és megkérdezni tőlem, hogy jól vagyok-e. Persze a válaszom a 'nem' szó lenne, de a kérdés a lényeg, és a szándék... vagy a tett? Oh.. már nem mindegy nekem?

Victoria & Killian

Do you believe in the devil?

Még mindig a bűntudat leple takarja be a lelkemet, és minél inkább ellenkezek vele szemben, nos annál felemésztőbbé válik egészen mélyen. Mondhatnám azt is, hogy a sorsom iróniája, miszerint szenvednem keljen, s hogy a létem harmonikusságát eme kegyetlen összhatás ellen súlyozza. S hiába minden elnyomás, avagy kimondatlan elmei foszlány, ha nem szabadulhatok az érzéstől, mely egyre jobban eltipró résznek minősülő. Kínzó emlékképek sorát tekinthetem végig, nos egy egész éjszakán keresztül, amikor is aludni óhajtanék. Álmatlanságom már szinte oly nagy, és a testem sem bírja a kiképzést, melyet önön személyemnek szabok. Gátakba ütközöm, akadályoknak futok, és fejvesztve hagyok el mindent, amely kedvező lehetne nekem. A lehetőségek végtelen kelléktárát vehetném igénybe, ha szeretném, de ehelyett eldobom, elhajítom, s romba döntöm mindazt, mivel akár szembe is nézhetnék. Nem igazán tudom, és valahol persze nem is akarom elfogadni ama sorsot, melyet teljesen rám alakított az ég. Inkább omlanék ezredjére is porba, s halnék meg kínok teljes valójában, minthogy egyetlen egyszer is fejet hajtsak e új jellemköröm előtt. Halálfalói létem nem tiszta, s ahogy a lelkem bemocskolódott, úgy a szívem is befog, de míg tehettem addig küzdök.. küzdök mindezzel szemben. Szabályokat áthágva, törvényeket megszegve, avagy önmagammal harcolva is, de nem engedem el egykori lényem utolsó reményszálait, hiszen már csak ez maradt a számomra, mintsem egyedüli hit.
Már számon sem tartom azt, hogy mennyit is iszom, vagy, hogy egyáltalán bajom lehet-e mindebből. Csak az számít jelen helyzetben, hogy az alkohol mostan az egyetlen partnerem, mely enyhíthet a lelki fájdalmon. Ha tehetném elásnám magam, ha lehetségesnek vélném meghalnék, és egy könnyed mosollyal az ajkaimon nyugodnék a föld legmélyén. Nem bánnám egyetlen pillanatra sem, hogy a könnyebbik utat választanám. Viszont nem tehettem meg, ugyanis nem ezért neveltek fel, és kísérték az utamat ez idáig. Érzem, ahogy lassacskán beüt, és kezdem átadni magam a felejtés zálogának. Jobban esik semmiről sem tudni, mintsem mindenre emlékezni, és szenvedni keserves kínok között. S ahogy felejtek, nos azzal egyetemben mennek el számomra otthonról is.
Victoria megjelenése könnyít a hangulatomon, és már nem feszengve ülök, mint azelőtt. Sokkal felszabadultabbá válok, és egy által jobban is üt maga az alkohol. Nem elég, hogy a józan gondolataim elszálltak, de már látni sem látok, mindezt persze az is bizonyítja, hogy egy üres helyre mutatok, ahol nincs is szék. Bár, amikor persze mindez leesik, nos jócskán ledöbbenek magamon. Remélem az igaz beszédet nem fogom mostan pártolni. Valahogy nincs kedvem a Halálfalókról csevegni. Sem arról a rémes Albániába menetről, ami eredetileg tanulmányutat jelölt volna ki, és nem pedig egy csoportba való csatlakozást. Ah, még mindig emlékszek.. és a felismerés persze megőrjítő.
-Túl sokáig voltam józan, nos Vo..., vagyis a tanulmányút alatt.-Mondom egy szórakozott mosollyal az arcomon, ahogy próbálom teljes mértékűen befogni a számat. Nem lenne előnyös helyzet belekezdenem a Voldemortos témába. Ha csak kinyitnám ajkaimat, nos Isten biz', hogy lenne máris tizenöt auror a nyakamon. Meg persze Victoria-nak sem hiszem, hogy hiányzik az életéből az én magánéleti problémáim kellege, hiszen itt vannak máris a vállára szakadva a vizsgái, melyek nem lesznek egyszerűek. Ölelésére mindösszesen csupán annyit reagálok, hogy finoman hátba veregettem. Valahogy a mostani énem irtózik az emberi dolgoktól, de ettől függetlenül, nos fent kell tartanom az egykori látszatot, mely kettőnk közt alakult.-Hát...-Túrok bele jobb kezemmel a hajamba zavartan, ahogy egy kínos féloldalas mosolyt öltök arcomra. Színjátékom úgy látszik nem hagy cserben, hisz a régi szép időkre emlékeztet.-...nem régiben. Talán egy hete. Azért sem akartalak eddig zavarni, mert mindjárt itt van számodra az év vége, és jönnek ugyebár a vizsgák. Na meg persze gondolom, hogy a haverom is tökéletesen szerepelt a nevemben.-Részletezem témát váltogatva, és persze előadva mindazt, hogy mennyire is törődök vele, meg a zenekarral. Ugyan már! Jelen pillanatban még a saját életem sem érdekel..
-De mesélj csak, kérlek, nos mi történt veled?-Teszem fel érdeklődően, és persze bájosan mosolyogva a kérdésemet, miközben próbálom vele tartani a szemkontaktust. Míg pedig a karjaimon még lejjebb húzom a felsőm szárát, bár nem mintha látni lehetett volna a sötét jegyet. Viszont a biztonság kedvéért, nos muszáj vagyok óvni kilétem minden apró kis árulkodó jelét. Nem szeretnék párbajt vívni ezúttal, és öldöklést sem kívánok magamnak. Hiszen hagy legyen már egyetlen nyugodt estém, ha kérhettem!

Victoria & Killian

Do you believe in the devil?

Futottál már valaha az életedért, és harcoltál e valami ellen, amit nem szeretnél? Akartad már azt, hogy kitéphesd a szíved, és holtan végezd? S ha igen, akkor mond el nekem, miszerint megbántad e a gondolatot, mely az elmédben született meg? Illetve, meséld el, hogy bevállaltál-e már áldozatot a családodért cserébe, ezáltal azokért, akik felneveltek? S mond csak megérte, vagy pedig mélységesen megbántad a döntésedet, amelyet nem magadért léptél meg?
Itt ülök a Három Seprűben, és egy asztal van előttem. Az elmém józanul viselkedik, de az állapotom részegessé emelhető. Mondanám, hogy mindez siralmas, de a kijelentéssel ugyanúgy nem érnék semmit, mintsem az összes eddigiekben megivott itallal. Fogalmam sincs már mennyi alkoholt vettem magamhoz, de az színtiszta sor, hogy nem feledtem. Pontosan emlékszem az első estére, mely átkozottá tett, és az első vérre, mely a kezemhez tapadt. Tudom, hogy szánalmas vagyok, s hogy mindaz, amit teszek röhejes, de egyszerűen képtelen vagyok elismerni magamnak, hogy ezzé... ezzé a valakivé váltam, mert.. mert, ha megtenném, akkor elveszteném végleg önmagam, és azt nem akarom. Nem szeretném semmiképpen sem, mivel ragaszkodom kapzsian egykori énem szilánkjaihoz..
-Bőven be kell pótolnunk, ami azt illeti.-Helyeslek annak kapcsán, hogy igyunk csak, hiszen, hátha még több mennyiséget magamhoz véve, nos sikerül néhány órányi felejtést előidéznem. Nem ártana, mert már kezdek idegösszeomlást kapni az emlékeimtől, vagyis az utóbbi hónapok történéseitől.-De igyunk rád is, kérlek, miszerint sikeresen leteszed a vizsgáidat..-Koccintom a poharához a sajátom, majd lehúzom a megmaradt italt. Az alkohol kaparja a torkomat, de a hatás szinte nem változik, mintha megállt volna a mérce, és innen tovább már nem is létezne lejjebb. Felsóhajtok, ahogy szorítom a kezeim közt lévő üveget, így tehát azonnal leteszem szépen az asztalra, míg kárt nem teszek benne. Nem hiányzik az, hogy egy pohárért is fizessek, szóval igen.. jó kisfiúnak kell megmaradnom.
-Hé!-Emelem meg védekezően a kezem, amikor is beleüt a vállamba.-Egy kis gonoszság pedig igenis belefér.. ugyanakkor a családommal..-Nagyot nyelek, ahogy az asztalt kezdem el bámulni.-..khm, azaz velük voltam elfoglalva.-Mosolyodok el hirtelen, mintha minden a lehető legnagyobb rendben volna, pedig nincsen. Búcsút vettem mindenkitől, aki egykoron még jelentett számomra valamit, és most egy magam iszogattok a bánatomban, vagyis nem annyira egyedül, de neki sem mondhatom azt, hogy "oh, nézd új tetkóm lett..", vagy azt, hogy "csatlakoztam egy menő csapathoz, aminek a neve: Halálfalók.." Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy az üres pohárért nyúlok.-Igyekeztem, nos.. olyan helyettesítőt küldeni, aki érdemileg kiváló.-Nézek rá aggódva, mint, aki már bánja, hogy a haverját küldte el maga helyett, hisz ha rosszul szerepelt az leminősítő nekem is. De nem hiszem, hogy Victor annyira rossz lett volna, sőt.. nagyon profin játszik a gitáron -, és ez nagy szó lesz tőlem, de nála még én sem vagyok jobb.
-Albániában?-Kérdezek vissza egy percnyi lefagyást követően.-Oh, hát, kérlek...-Játszódnak le a szemeim előtt a történtek.-...minden remek volt, sőt máris hiányolom a tanulmány körutamat. Tudod jól, hogy milyen kis stréber srác vagyok.-Nevetek vidáman, ám legbelül sírni támadna kedvem. Viszont tartom magam, és egy színjátékot űzök, ami eléggé sikeres - legalábbis egyelőre mindenképpen.
-Legyél határozott kis vadmacska, amilyen lenni szoktál.-Válaszolom egy kedves mosollyal, ám mégis komolyabb hangvételben.-Ne hagyd, hogy az apád, és Marcell, nos elvegyék az életedet. Attól, hogy hozzámész feleségül... az nem egyenlő azzal is, hogy mindennel fel kell hagynod, kérlek! Ugyanakkor pedig.. ne, hogy már egy Halálfaló szabja meg, hogy mit tehetsz meg, és mit nem.-Mondom ki a véleményemet, ám a végénél, nos hirtelen a számhoz kapom mindkét kezem. Oh, a jó fenébe már! Ezt nem kellett volna. Nagyon nem! Biztosan tudja, hogy Marcell micsoda, de, hogy én ebből hogyan is fogom magam kimagyarázni... Hát mit ne mondjak.. ügyes vagy, Killian, erre jár neked egy nagy vállon veregetés!