Az élet lényege a jó időzítés... Ugye van ez a mondás. Hát én valószínűleg ebből a bizonyos jó időzítésből már nagyon de nagyon kicsúsztam. Nyolc hónapja növekszik bennem egy kis lényecske, egy kicsi gyermek, és én egészen idáig hallgattam róla az apja előtt. Mondjuk ennek az is oka volt, hogy nem találtam. Nem tudom, hogyan tud ennyire eltűnni egy élőlény... egy ember! Mire felkutattam az otthonát, kiderült, hogy nincs ott és egyenlőre nem is lesz. Aztán konkrétan kezdhettem az egészet előről. Mondjuk az százszorta rosszabb lenne ha már a babával a kezemben állítanék be hozzá egy olyan mondattal, hogy "te vagy az apa". Nagy valószínűleg dobna egy hátast és ott is maradna a földön még jó hosszú ideig. No, persze ez sem lesz egyszerűbb, hiszen a pocakom olyan mintha egy hármasiker bújkálna bennem. Nem lehet, nem érszrevenni. Arról nem is beszélve, hogy a kicsi folyton éhes és ezáltal én is. Legszívesebben most is rágcsálnék valamit, bár tudom, hogy nem néznék ki jól ha egy rágcsával állítanék be Alexanderhez. Az jobban festene ha egy cumisüveggel. De sajnos be kell érni egy gyerekkel. Kissé tartok tőle, hogy ki fog dobni a fenébe és meg sem próbálja elhinni azt amit mondok neki. Pedig ha visszaszámol, rá kell, hogy jöjjön: Pontosan időben vagyunk. Nyolc hónappal ezelőtt még javában együtt voltunk, éltük boldogan életünket és közben észre sem vettük, hogy hárman lettünk. Lassan sétálok el a házak előtt, jól megnézem őket, nehogy véletlenül elmenjek a keresett ház mellett. Egyáltalán nem ismerem Godric's Hollow-ot, talán másodszor ha járok itt... Na és most sem szórakozni jöttem. Ideges vagyok, mint a fene. Tudom, hogy mostmár nem bújhatok ki a felelősség alól. Alexander ott fog állni velem szemben, már ha jó címet kaptam meg attól a kedves asszonytól aki talán Alex szomszédja... De az is lehet, hogy valami takarítónő. Fene tudja! A lényeg, hogy meg tudta mondani a férfi jelenlegi tartózkodásihelyét és segített nekem ide el is jutni. Megállok a ház előtt, aztán nézem még néhány másodpercig, részben, hogy biztos legyek abban, hogy jó helyen vagyok... Részben pedig azért, hogy erőt gyűjtsek. Végül mikor már úgy érzem elég erőt szedtem össze, az ajtó elé sétálok, majd bekopogok rajta. Nem akarok inkább betörni, hiszen az sincs kizárva, hogy rossz címre jöttem. Nem szeretnék magyarázkodni idegeneknek arról, hogy miért jöttem csak úgy be a házukba.
A londoni lakásom túl zajos volt és mostanában vágytam egy kis pihenésre, egy kis csendre. És ugyan mi adhatná meg a közelben ezt a legjobban? Hát egy aprócska kis falu, amelyben nagy szerencsémre családi házunk található. Szüleim már jó rég elköltöztek innen, vidéken élnek, a tengerpart mellett, és mivel sajnálták kiadni a házat, ezért úgy döntöttem, hogy ez most éppen kapóra jöhet számomra. Mivel sok berendezést ott hagytak a szüleim, ezért nem kellett túl sok mindent vásárolnom ahhoz, hogy otthonosabb legyen az egész. Immáron harmadik hete, hogy itt 'nyaralok'. Innen járok el dolgozni, de mostanság több szabadnapot is kivettem magamnak. Úgy érzem, jár nekem a pihenés. Ma is így tettem. Azt hiszem meg kellene beszélnem az edzővel, hogy tegyük fixre ezeket a napokat. Eddig mindig csak a napi 4-5 óra edzés, annyira kimerített mindenkit, hogy aztán senkinek semmi ereje nem volt másra. Hát én pedig még szeretném élni az életemet is ez mellett. Ma nem vártam senkit sem, a konyhában ügyködtem némi harapnivalón, -ami azt illeti kibontottam egy doboz kekszet és egy minden ízű drazsét, majd kiöntöttem egy tálba- és persze egy kis teát főztem mellé, ez mindig jól esik ezeken a hűvösebb, őszies napokon. Csak bevittem a nappaliba mindezt, letettem a harapnivalót az asztalra és kényelembe helyeztem magam a kanapén, amelyen ott hevert a Reggeli Próféta legfrissebb példánya, alatta pedig a sporthírek. Mindig követni szoktam, hogy mit írnak rólunk és más csapatokról az újságok. Éppen hogy csak szétnyitottam az újságot, azzal az erővel rögtön le is kellett tennem, hiszen kopogtattak. Ki a fene lehet az? És persze még a lehető legrosszabban is időzített. Ledobom az újságot az asztalra, egy apró sóhajjal feltápászkodom az ágyról. Az ajtóhoz lépkedem, és miután megigazítottam hajam a folyosón lévő tükörből, kinyitottam az ajtót. Hirtelen megfordult a fejemben, hogy vissza rácsukjam a nőre, de nem volt bennem annyi kurázsi. Csak tátott szájjal végigpillantottam rajta, aztán pedig felvontam szemöldököm, és végre megszólaltam. -Helló Denise. Minek köszönhetem látogatásod? - Még egyszer végignéztem a nőn. Persze elsőre is feltűnt a pocak, de valahogy próbálok nem arra koncentrálni, hogy azért jött ide, hogy beközölje velem, az enyém a gyerek. Mert egyrészt már millió hónapja nem láttam, másrészt pedig pont nem hiányzik ez most bele az életembe, azt hiszem.
Remélem tetszik :$: | Ruha |
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Vas. 1 Nov. - 16:38
Alexander & Denise
Life is about timing
Úgy érzem, mintha legalább húsz évet öregedtem volna az idő alatt, amíg az ajtó nyitódására vártam. Szörnyen ideges vagyok és talán titkon azt remélem, hogy nem Alexander fog nekem ajtót nyitni, hiszen azzal újabb időt nyerhetnék magamnak, holott pontosan tudom, hogy ezt tovább nem húzhatom. A baba a pocakomban szinte már bármikor úgy dönthet, hogy kibújik belőlem, tehát ezek már tényleg az utolsó pillanatok és egyben utolsó esélyek is arra, hogy elmondjak mindent az apjának. Igazából kicsit ... Illetve nagyon tartok attól, hogy nem fog nekem hinni, azt hiszi majd, hogy mástól van a gyerek, hogy annak idején megcsaltam vagy bármi más, és majd kidob a házból vagy éppen be sem enged. Mondjuk nem az ajtóban akaarok kitálalni neki, szóval remélem nem vágja rám az ajtót hanem hagyja, hogy bemenjek és ott tálaljak ki a nagy hírről. A legrosszabb az egészben, hogy nagyon jól tudom mi lesz a reakciója. Egyáltalán nem hiányzik neki egy gyerek... Na nem mintha én belekaluláltam volna a tíz éves tervembe egy babát. A karrieremet tartottam mindig szem előtt, nem pedig egy porontyot meg férjet meg családi kuckót meg pelenkát meg alvatlan éjszakákat. Nekem sem hiányzott volna még ez. Nem voltam rá felkészülve, főleg annak tudatában, hogy az anyám nem hajlandó segíteni nekem ebben. Remélem apámnak igaza lesz abban, hogy ha megpillantja az ő kis unokáját, majd megváltozik a véleménye. Nem akarom ezt egyedül csinálni. Túl nagy felelősség ez nekem! Mikor kinyílik az ajót hirtelen elakad a lélegzetem. Innen már nincs visszaút. Most vagy soha! - Helló Alex! - Mondom, miközben ujjaimat tördelem magam előtt, már amennyire ezt a nagy pocakom engedi. Talán soha életemben még nem voltam ilyen ideges. Egészen más lenne bejelenteni neki úgy, hogy még mindig együtt vagyunk és szeressük egymást és talán még örülünk is a "szerelmünk gyümölcsének". Így viszont... Senkinek nem kívánom ezt az érzést. - Sokkal nehezebb téged megtalálni, mint ahogyan azt az ember gondolná. Vagy a fél világot felkutattam miattad. - Mondom ezt egy kicsit viccelődve, hogy oldjam a saját feszültségemet is. Na, meg az övét is, hiszen szemmel láthatóan nagyon próbálja kerülni tekintetével a pocakot, tehát már valószínüleg sejti, hogy miért jöttem ide. - Öm... Azt hiszem beszélnünk kellene, Alex. - Lepillantok a hasamra ezzel jelezve, hogy miről is szeretnék vele társalogni. - Nem akarsz esetleg beengedni, hogy ne itt az ajtóban ácsorogva kelljen ezt a bizonyos dolgot megbeszélni? - Kérdezem szinte remegő hanggal. Nagyon tartok tőle, hogy most fogja az orromra vágni az ajtót. Szükségem van Alexanderre, jobban mint bármikor máskor. Nem hagyhat most magamra! Tudom, hogy hülye voltam amiért annak idején otthagytam, de ezt nem most kellene megbosszulnia és nem ilyen módon.
Alapból nem voltam túl boldog, mikor valaki kopogtatott az ajtón. Hiszen ki az, aki megzavarja a csendemet és a pihenésemet? Ha egy hülye szomszéd az, valami badarsággal, biztos lehet benne, hogy el fogom küldeni a francba. Az ajtóban megállva sóhajtok még egy halkat, és kifújom a felgyülemlett levegőt, majd lassan kinyitom az ajtót. Nem az a kép tárul elém amit vártam. Abszolút nem. Denise. 8 hónappal ezelőtt volt vele kapcsolatom, majd lelépett mert valamin összezörrentünk. Nem mentem utána, hiszen a makacsságomat szinte semmi sem tudja megtörni, és senki sem. Túlságosan nagy volt a büszkeségem, nem akartam magamnak ezt elrontani, szóval úgy döntöttem, hagyom, hogy fusson. Aztán ő sem jött vissza. Kicsit sajnáltam, mert jó volt a kapcsolatunk és szerettem a természetét, meg azt amit csinált velem. Kicsit megváltoztatott. De talán nem töltöttünk elég időt együtt, hogy ez a változás teljesen tudatosuljon bennem, és addigra ő már elhagyott. Erre itt van. Itt áll az ajtómba, és én próbálom nem észrevenni, hogy miért is jött. Persze nehéz, hiszen nem kerülheti el a figyelmem ez az óriási pocak. Bólintok egyet a köszönésre, majd halványan elmosolyodom, amikor megjegyzi, hogy nehéz megtalálni. Hát igen... ez volt a célom. -Igyekeztem a közönség elől elbújni egy kicsit. Szóval ez nem véletlen. - Vonom meg a vállam, és végignézek a nőn. Muszáj volt már rávenni magam. Még mindig ugyan olyan szép, mint volt is, és ami azt illeti, a pocak sem ront az összképen. Mondjuk nem szeretném, ha az az én gyermekem lenne. De hát hogyan is lehetne? Már jó rég óta nem is találkoztunk. Erre most puff. Beszélnünk kell. Szóval... mégis csak azt állítja, hogy... Félreállok az ajtóból, helyet csinálva neki, hogy bejöjjön. Miután bejött, becsukom magunk mögött azt, és előre megyek, a nappaliba vezetem Deniset. Nem vagyok semminek sem az elrontója, és ha már ezek szerint, az állítások szerint az én gyerekemről van szó, akkor szeretném hallani az egész történetet. -Foglalj helyet. - Az asztal közepén lévő nasit a nő elé tolom, jelezve, hogy nyugodtan egyen belőle, ha éhes vagy akármi... nem is tudom, hogy mit kell egy terhes nővel csinálni. Mármint hogy sokszor éhes azt gondolom, de fogalmam sincs, hogy mennyit esznek ilyenkor vagy mennyit isznak... Ah, miért gondolkodom én ezen? - Hallgatlak. - Már most rengeteg kérdés felmerült bennem, de nem vagyok és soha nem is voltam túl nagy beszédes, szóval... egyelőre ezt hanyagolom. Majd ha a tárgyra tértünk.
Kukucs | Ruha |
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Szomb. 7 Nov. - 12:33
Alexander & Denise
Life is about timing
Hát nem mondom, hogy boldogít a tudat, hogy konkrétan előlem bújt ide el. Jó, nem konkrétan előlem, de az emberek elől. Én pedig beletartozom ebbe a kategóriába, szóval előlem is. De én mégis felkutattam és szemmel láthatóan nem igazán örül annak, hogy itt vagyok. Ó, még mennyire nem fog örülni ha megtudja, hogy alig egy hónap múlva új családtag érkezik, tehát apa lesz. Mondjuk sokkal könnyebb lenne a helyzetem, hacsak egy kis kedvességet is mutatna felém, bár erről egyenlőre azt hiszem csak álmodozhatok, elvégre nyolc hónappal ezelőtt én hagytam faképnél. Innentől kezdve pedig örülhetek annak is, hogy nem csapta rám az ajtót. Akkor aztán könyöröghettem volna neki, hogy hallgasson végig. Sokkal de sokkal kellemetlenebb lett volna a helyzetünk. - Hát... Akkor sajnálom, hogy megzavartam a nyugalmad, de nagyon fontos amiért most ide jöttem. - Alig észrevehetően megvonom a vállam. Mi mást tehetnék? Ha nem lenne tényleg életbevágóan fontos dolgom itt, most tisztelettudóan megfordulnék és el is mennék. Ezt sajnos nem tehetem meg, pedig szívesen elhúznék a fenébe innen. Mindenesetre mikor félreáll az útból, nem gondolkozom túl sokáig, inkább besétálok a házba, még mindig a saját ujjaimat tördelve idegességemben. A felkínált helyre legszívesebben visszavágnám, hogy inkább neki kellene leülni, de végül ezt a megjegyzést megtartom magamnak és leülök. Egyébként sem túl könnyű ezzel a gyerkőccel túl sokáig ácsorogni. Jó nehéz! - Köszönöm. - Mondom egy halvány kis mosollyal úgy a helyre, mint a felkínált nasira. Fogalmam sincs, hogy hogyan adjam elő neki a terhességet. Egyáltalán nem könnyű... Tényleg nem kívánom ezt senkinek. - Hát nem tudom, hogyan is szokás az ilyesmit előadni. Nem igazán voltam még ilyen helyzetben. - Kezdek bele egyre idegesebben. Próbálom húzni az időt, de úgy érzem nem sokáig tehetem már ezt. Szóval kibököm gyorsan. - Terhes vagyok. - Gyorsan kapcsolok, hogy erre már valószínűleg magától is rájött és kissé zavartan hozzáteszem a következőt is. - Mármint tőled. - Jóformán egy egész szikla leesik a szívemről meg a gyomromról meg úgy minden létfontosságú szervemről. Már csak a reakcióján idegeskedhetek tovább. Csak ne dobj ki innen!
hűjjajj | Ruha | Zene |
I solemnly swear
I am up to no good
Regulus Black
C’est la vie
Mardekár
Hogyha agyafúrt s ravasz vagy
▽ Reagok :
12
▽ Avatar :
Francisco Lachowski
»
»Vas. 22 Nov. - 10:09
Denise & Alex
Ez most komoly?
Nem erre számítottam a mai napomon. Lőttek a pihenésnek és a nyugalomnak, főleg, ha még kiderül az is, hogy Denise az én gyermekem hordozza. Nem is értem, miért nem vigyázott, hiszen tudtommal nem szeretett volna még gyermeket. Pár pillanatig csak csendesen álldogálok az ajtóban, aztán mikor megkérdi, hogy beengedem e, persze félreállok és befelé mutatok kezemmel. Gondolataim nem engedik hogy szóhoz jussak. Semmiképpen nem szeretnék gyermeket, de vajon miért másért jönne Denise el hozzám? Csak úgy elhagyott akkor, 8 hónappal ezelőtt, én nem vagyok az a típus, aki utána fog sietni, ezt ő is tudhatta. Erre most...mit vár tőlem 8 hónap után? Nem válaszolok arra, hogy nagyon fontos, amiért jött. Már szinte teljes az összkép, de akkor is még egy rakás hülye kérdés hangzik el a fejemben, amiket még lehet, hogy fel is fogok neki tenni az az idő alatt, ameddig itt lesz. Besétálunk mindketten a szobába, helyet foglalok mellette. Hátradőlök kényelmesen, egyik lábam átteszem a másikon és azzal a furcsa, kíváncsi és gyanakvó tekintetemmel nézem a nőt, teljesen szótlanul továbbra is. Ezzel talán azt sem hagyom, hogy elhúzza a beszédét, az időt, hiszen csak az enyémet fecséreli. Belekezd. Érezhető az idegesség, amit kiereszt magából. Már tudtam... éreztem, hogy ezt fogja nekem mondani. Terhes. Tőlem... de hát 8 hónapja volt... azóta nem is találkoztunk egymással. Egy pillanatra elfordítom a fejem, nem nézek rá. -Nyolc hónapja nem is találkoztunk. - Kezdek bele, halkan, nem emelem meg a hangom. Egyébként soha nem emeltem meg a hangom Denise felé, mindig nyugodt voltam, talán még akkor is, amikor összebalhéztunk nyolc hónappal ezelőtt. - És még azt várod, hogy elhiggyem neked, hogy tőlem van? Hol voltál eddig? - Élénk szemeimet felé fordítom, tekintetem nem kedves, de tudom, hogy nem fogok rá sokáig haragudni, hiszen nem vagyok haragtartó típus. Persze azért érdekelne a mese, hogy miért is nem jött el hozzám hamarabb, miért húzta el ezt az egészet nyolc hónapon keresztül. Nem tudtam felkészülni rá, tekintetem cikázik Denise és a hasa között, miközben gondolataim zsúfoltságig tele vannak kérdésekkel, válaszokkal, feltételezésekkel...
Kezdőlap
| Ruha | 
| Ruha | Zene | 
