Épp már majdnem kitette a lábát a küszöbön, amikor aztán a manó elébe állt és közölte, mi lesz a mai programjának a vége. Pedig egész jó napnak ígérkezett és az öreg most akar egy isteneset köpni a levesébe. Hát roppant örvendetes, és úgy tessékeli ki szerencsétlen szolgát, ahogy annak a rendje. Messzire menni, az kellene, az apró táskát teletömve hátat fordítani a komédiának, mert ez nem több, mint az, egy vicc, egy elcseszett humorú jelenet, mert hát mi másért történne ez, mintsem újabb szankciókat vetítsen elé és gyakorolja a hatalmat az élete felett. Pont erre van szüksége, amikor már biztosra formálta azt, ami saját maga, és biztos abban, amit akar és amit kíván. Csak persze, ez nem egyezik azzal, amit ő akar és ez normál esetekben így is lenne jó, a gyermek tervez, a szülő is és végül lesz ami lesz. Itt viszont többnyire az, amit a családfő kíván és terelget. A kamaszkor legszebb része a dac és már ugyan menetel ki belőle, egyre jobban mutatja azt ami a felnőttléte alapja, még nem teljes, még nem hagyta el és vissza-visszanyúl. Főleg, ha piszkálják is, szánt szándékkal. Elengedve az este örömteli részét, visszavonulva a tudattal enged, hiszen ha nem megy el, akkor odacipelik, ez nem vitás, akármennyire nem kíváncsi a szavakra. Biztos jött valami levél a suliból, amely nem tetszik neki, vagy egyszerűen amikor épp szabadnapos, eszébe jut, hogy van valaki, aki még itthon él és akin lehet még csiszolni, lehetne, ha hagyná magát, de makacsságban kiütik egymást. Apja lánya, mondanád. Nem esett messze, és talán tényleg nem, azért nem bírják annyira egymást viselni. Lesz még mire büszkének lennie, ez tény, ha a másik részére, a lénye ezen felére nem is. Elvégre, senki sem tökéletes, ő amennyire rossz, olyannyira lobbanékony, igaz, benne nincs tűz és ez az, amiért talán apja leginkább hálás is lehet. Akkor ez itt igazi pokol lenne.
Ráérősen válogat a szekrényben, mit húzzon magára. Az egyszerű farmerében és pólójában is levándorolhatna, amit amúgy mára magára húzott, de hát, azt tudja, hogy minden a formalitásé és a kliséké, nem mutathatja magát még akkor sem senkinek, hiszen ő nem az. Meg kell adni a módját, a látszatát annak, aminek talán értelme sincs. Unottan hajigál szét mindent, próbál fel, vagy épp rángat le, nem akarja azt mutatni, amit látni kíván, viszont háborút sem abból, hogy épp melyik szemét fedi el testét. Türelmetlen, ha valamikor valamit nem akar, akkor pedig káosz. Senki nem nyit rá, senki nem sietteti, és senki nem is fogja. Az idő telik, húzza-halassza, szép lassan pedig belefolyik abba, hogy késik. Így tervezte ezt eleve, így gondolta, hogy nem időben fog lelibbenni és szépen mosolyogni, mint egy bábú. Ő sosem képes az lenni. Végül választ. Szenvtelenül rövidke, fekete ruháját csíkos harisnyával és leopárdmintás cipővel dobja fel, egy az egyben fricskaként arra, amit művelnie kell, és persze, mert ebben érzi végül jól magát. Hanyag elegancia a fenéket, ő maga a forradalom önmagának. Végül csak elindul, vidámabb felét felöltve, könnyed léptekkel haladva ki a szobából, majd az étkező felé véve veszi az irányt. Lesz ami lesz alapon, és felüdült mosolyt felöltve, az időt nem figyelve nyit be a helyiségbe. Kész öröm azt látni, ahogy nem csak apja, hanem Flavia is helyet foglal az asztalnál, így kellemesebb lesz egy fokkal elviselni azt, ami vár rá. De burkolható, hogy mégis micsoda. Egyik sem egyszerűbb, de légies könnyedséggel lépdel a helyéhez.
- Elnézést, kicsit megcsúsztam – az hogy kicsit, nem kérdés, és az sem, hogy ezt valóban sajnálja-e. Az viszont, hogy nem is kívánt jönni, nem helyénvaló, így is érzi a tekintet súlyát, így hamar helyet foglal, és hátradőlve pillant nővére, majd apja felé. - Miről maradtam le, vagy épp.. miért ültünk össze ezen a szép estén? - érdeklődik, mert ez igazi. Tölt magának amit talál és ráérősen kortyol bele. Talán még nem robban a bomba. Talán csak tényleg együtt akarta őket látni? Olyan mese sosem létezett...