Álmomban fú a szél már éjjelente s a hófehéren villanó vitorlák csattogva híznak messzi útra készen.
Úgy nőttem, mint egy fényben nevelt növény, a népes rokonság egymás kezébe adogatott, ritkán voltam egyedül és még ritkábban voltam csendben. Korán érkeztem, de még így sem körözhettem le a bátyámat, aki minden áron magának akarta az első gyerek kitüntető, sokszor nehéz szerepét. Mondhatjuk, középre szorultam, ahogy teltek az évek és jöttek az új versenyzők, akikkel osztozkodni kellett a csokibékán, de hiába éreztem olykor, hogy legszívesebben bevágnám a zsibongó ház ajtaját magam mögött, és futnék, míg az út porzik a lábam alatt – a család megtartott. Tabuk nélkül nőttem fel, és anyának elkerekedett a szeme, mikor kilenc évesen elkezdtem neki a „szerelmeskedő gyíkokról” beszélni. Határokat feszegető, de a konfliktusokat kerülni igyekvő gyerek voltam. Korán megmutatkozott, hogy nincs különösebb érzékem a gyógynövényekhez, de szívesen sündörögtem apa körül, mert folyamatosan mókázott a kedvemért. Az emlékeim a gyerekkoromból – megannyi színes gyöngy, melyek septiben kitalált meséket suttogva gurulnak szét. (Nem is beszélve a pacsálós, veszekedős fürdésekről, amikor eláztattuk a padlót.) Mind segítettek, az egész család, még a szekálás sportágában aranyérmes Sophie néni is, hogy ma egy magabiztos, lehetőségeihez mérten önálló nő nézzen rám a tükörből. A húgom, Megan. (Oké, csak viccelek, de komolyan: próbáltál már megfésülködni úgy, hogy közben valaki más előtted festi a szemhéját?)
A lojalitásom az elmúlt huszonegy évben márványosan megszilárdult. Az emberi méltóságot és a jóságot mindenek fölött fontosnak tartom, számomra ezt az utat pedig Albus Dumbledore képviseli – egykori hugrabugosként és önálló véleménnyel rendelkező felnőttként egyaránt. (Ha hiányzik valami a padkoptatós, pennanyűvős időkből, akkor az a házi kviddicsmeccsek izgalma, a tó hideg vize a nyári napokon, és Dumbledore évnyitó beszédei. Nagy fazon az öreg!)
Mit ér a szó két háború között, s mit érek én, a ritka és nehéz szavak tudósa, hogyha ostobán bombát szorongat minden kerge kéz!
Egünkre láng fut és a földre hull az égi fényjelekből olvasó, fájdalom kerít körül fehéren, akár apályidőn tengert a só.
A mosogatás a parti legkínosabb része, pláne ha mindeközben combig alig érő, kacarászó gyerekek fogócskáznak a lábad körül. Anya mellettem áll, villával bököd egy szelet meggyes-habos pitét, és közben a mambo gelatót dúdolja, a refrénnél folyamatosan feltekerve a hangerőt. Kár, hogy a varázsvevőn ritkán lehet Ray Gelatót fogni. (Mondjuk, a rokonság nagyobb része ezt nem bánja, de én anyámra ütöttem, mindig szerettem, ha egy dalnak nem csupán mondanivalója van, hanem ritmusa is, amire esetleg még ropni is lehet.) – Olyan jó, hogy te is itt vagy – néz rám, a szeme azonban egy árnyalattal komorabbá válik, mikor a pite megadja magát, és két oldalt kifolyik belőle a töltelék java észe. – Hogy vinné el a furunkulus, sosem sikerül! – egy pillanatra lehunyja a szemét, majd villára szúr egy jókora darabot és bekapja. Nálunk még a „nem sikerült ételnek” is nagy a becsülete: minél csúnyább, annál finomabb! - Én is örülök, hogy lefújtuk az edzést. Sok lenne már ezek után, ha minden szombaton is ott kéne ülnöm, nem csak hétköznap - jegyzem meg, majd az erős, forró vízsugár alá tartom a kezem, és nézem, amint a mosogatószer habja leolvad róla.
Ajtócsapódás. Odakint mintha egy kósza pillanatra halkulna a kellemes csevegés alapzaja. Jobbra fordulok, kikukucskálva anya mögül - még éppen elkapom a pillantást, amit apa vet ránk, ahogy megkerüli Sophie nénit és a nagymamát. Az előszobába megy. De nem a fivéremmel az oldalán tér vissza, hanem az örökké későn érkezővel, anya testvérével, Conrad bácsival. Nem néznek felénk. Anya sóhajt, és ezúttal leteszi a villáját, mielőtt egy újabb falat pitét kóstolna meg. - Nem értem a bátyádat. Nem értem, mi üthetett belé. Én sem, de ezt a témát már minden lehetséges oldalról megtárgyaltuk, szóval hosszú percekig némán könyökölök a pultnak. A gyerekek pedig visszatérnek, ezúttal az asztal körül hajkurásszák egymást. A zsivaj szinte szétrepeszti az ablakokat és egyúttal a vénáimat is. - Szeretnéd, hogy meglátogassam őt és beszéljek vele? - Jó lenne, de... már próbáltam én is. Azt remélem, apád végre összekapja magát. Rá talán jobban hallgat. Tudod, férfiak egymás közt, vagy valami hasonló. Anya az orrnyergét masszírozza. Ma este megint a teába kever majd néhány csepp fejfájás csillapítót, vagy esetleg az új altatót, amit a nagymama hozott neki. Egy anya számára nincs nagyobb kín, mint megélni a gyermeke elvesztését.
- Srácok, mi lenne, ha a kertben csinálnátok ezt? Kapjátok el és csikizzétek meg a kertitörpét! Gyerünk, futás, futás, futás! - velük szaladok az előszobáig, majd szélesre tárom a bejárati ajtót, míg az unokaöccseimet teljesen el nem nyeli a májusi napfény. Néhány pillanatig nézek utánuk, majd visszatérek a konyhába. Sophie néni ekkorra azonban elfoglalja a helyem, és éppen valami cikkről beszél anyának fojtott hangon, amit a Prófétában olvasott. Nem is gondoltam, hogy ilyen komoly a gond a kölyökkel! Azt hittem, ez csak valami késői kamaszos húzás, de Herb most mutatta nekem a tegnapi számot, amiben az albán mágiaügyi miniszterről írnak, meg erről a hígvelejű Minchumról. Erős a késztetés, hogy oda se bagózzak, Sophie néni és a férje mindig nagyon karakán és nagyon sértő nézeteket vallottak a miniszterekről, pláne Harold Minchumról, aki két év alatt sikeresen teljesen ellenszenvessé tette magát a szemükben. De látva anyám elfehéredő arcát, nem bírom megállni, hogy közel ne hajoljak.
"Gyülekező árnyak Albánia erdeiben - a titkosszolgálat szerint Voldemort a határainkon kívül is toborozza a maga seregét!" Nem várt fordulat. Imperius alól felmentett tanúk vallomása. Furcsa, tetoválásra emlékeztető sebhely a bal alkaron. Az albán mágiaügyi miniszter tárgyal Minchummal. Erősítésre van szükség. A miniszter személyes védelmet kér. A tanúk életkora nem haladja meg a huszonhárom évet. - Mabel, töltenél nekem egy pohár gint, kérlek? És szólj apádnak, ezt neki is látnia kell! - anya ajka megremeg, miközben Sophie néni karjára támaszkodva leül az étkezőasztal mellett álló székek egyikére. Egy pálcaintéssel hívom mellé az üveget, két pohárral - mert gyanítom, a néni sem fogja megvetni az alkalmat -, majd a teraszra sietek. Látom Megant, ahogy a társaságtól félrehúzódva napfürdőzik, apa pedig guggolva magyaráz a mérsékelten érdeklődő Conrad bácsinak egy vörös terméses növényről a kertben. Miközben feléjük baktatok a göröngyös talajon, egyre csak az jár a fejemben, mit mondjak neki. Mondjak-e egyáltalán bármit? A fájdalomnak nincs hangja. Nincs nyelve. És nem csupán az anyák szíve szakadhat meg - a testvéreké is, ha átdöfi a tehetetlenség. Odaérek. Apa felegyenesedik, leporolja magát. Mosolyog. - Anya hív. Csak ennyi. Semmi több. És amint távozóban nézem a hátát, azt kívánom, bár sose érne be a hűvös konyhába.
Őrizz és védj, fehérlő fájdalom, s te hószín öntudat, maradj velem: tiszta szavam sose kormozza be a barna füsttel égő félelem!
keresett || húsz gofrit is elfogyasztok hányás nélkül|| derék lista
▽The Age Of The Marauders▽
A hozzászólást Mabel Morhange összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 29 Aug. - 21:55-kor.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Kedd 17 Május - 12:15
Elfogadva!
Kíváncsian vártam, hogy mit hozol ki ebből a karakterből. Egy nagyon szép arcú PB-t választottál magadnak és nem is csoda, hogy Mabel a jó oldalt erősíti, ezt az arcot nem is tudnám elképzelni a gonoszak között. A másik dolog amivel megvettél egyből magadnak, hogy szép, terjedelmes előtörténetet írtál. Szépen fogalmazol, elírásokat sem találtam, szóval nem is szeretnélek fel tartani; nyomás foglalózni aztán irány a játéktér.