hang around

Két utcával arrébb hoppanálok, valahova egy elhagyott sikátorba, s felhúzott orral, úrias léptekkel haladok. Pillantásom érdektelenül kapaszkodik bele az utcát járó muglikba. Némelyikük érdeklődve fordul felém, a talárom, mint olyan, idegen látványt nyújt nekik, de az én pillantásomra igazán méltatlanok. Kissé fel is húzom az orromat, tüntetőleg fordulok el minden pillantásomat megtalálni kísérő tekintet elől, célirányosan haladok csak előre, már-már szórakozottan fordulok be a házatok elé, mintha csak egy régi, kedves ismerőst jöttem volna meglátogatni.
Még egyszer körbenézek óvatoskodva, s csak utána kopogok, erős, magabiztos férfi kopogással, s ahogy rögtön nem nyitsz ajtót, gyanakodva lesek be oldalt az ablakon, türelmetlenül pillantok újra a hátam mögé, türelmetlenül és izgatottan, ujjaim közé vonom a pálcámat, ha használnom kellene, hát bizony én nem félnék használni. Ha akarnám másodpercek alatt törhetném föl a záratokat, egy pillanatnyi idő alatt juthatnék be a lakásba, kutathatnálak föl. Valahol a hátam mögött valaki megáll, és megszólít. Érdesen barátságos a hangja, olyan hirtelen közvetlen amitől az ember idegenkedni kezd. Megforgatom a szememet, aztán negédes mosollyal, egy tökéletes, barátságos álcával fordulok a mugli felé, tekintetem végigpásztázza, s csak magamban idegenkedem tőle.
-Ben, nincs itthon. Egészen biztosan dolgozik. - Lépked közelebb, én pedig barátságosan hajolok előrébb, mintha csak kontaktust szeretnék vele kezdeményezni.
- Csak erre jártam, és úgy gondoltam meglepem az unokanővéremet, de köszönöm. -
S azzal vissza is fordulva, újra kopogni kezdek, türelmetlenül és kissé haragosan. Be kell, hogy engedj, hiszen te is tudod, nem zárhatsz ki, nem menekülhetsz.
Nem tudom mennyi ideig állok ott, mire végre kinyitod az ajtót. Tekintetem megkeményedik egy pillanatra ahogyan végigszalad rajtad, majd negédes mosolyra húzódik a szám, s mielőtt beinvitálhatnál, belépek, betolakszom, ezzel minden bizonnyal hátrálásra késztetlek, s az ajtót kedveskedve csukom be.
Pillantásom gyorsan szalad végig az előszobán, s csak percek múlva állapodik meg újra rajtad.
- Susan, kedves. - Hangom barátságos éle igazán megtévesztő is lehet. - Kínáljon meg egy kis kávéval. -

Susan & Lucius

Csak néhány napja volt, hogy Mr. Dolohov elvitt sétálni. Ilyen felszabadító érzésben, félelem nélkül, csak a házasságom előtt volt részem. Kiszöktem ugyan egyedül is, de mindig rettegtem, minden egyes pillanatban, hogy megtalálnak, megbüntetnek, bántják a szüleimet, de még Bent is féltettem. Mr. Dolohov mellett azonban nagyon rég óta először némi biztonságot éreztem. Azóta nem is járt senki sem ellenőrizni minket. Azóta fel voltam töltődve, kevésbé remegtem meg minden idegen hangtól az utcán vagy a lakásban. Amikor pedig újra kopogtak, felvirult az arcom, és izgatottan mentem az ajtóhoz. Megszokásból még kinéztem az ablakon, pedig biztos voltam benne, hogy ő az. De a szívem kihagyott egy pillanatra, amikor megláttam, hogy ezúttal tévedtem.

Nem Mr. Dolohov állt az ajtóban, hanem valaki más. A bejárati ajtó egy viszonylag vékony kis falemez, minden szó behallatszik kintről, minden hazugság és ármány. Gondolkodás nélkül, ösztönből ugrottam el az ablaktól, és háttal az ajtónak támaszkodva, fagyott arccal próbáltam összeszedni a darabjaimat a padlóról. Hallottam, hogy az egyik szomszéddal beszélget, hogy azt adja be neki, a rokona vagyok, hogy a szomszéd elmegy. Minden egyes kopogása úgy haladt át az ajtón, majd el a fülem mellett, mintha újraéleszteni próbálna a sokk után, pedig valószínűleg pont az ellenkezője volt a szándéka. Ha Mr. Dolohovot küldték legutóbb is ellenőrizni, miért jött volna ő, aki már kopogásában is erőszakosabb, mint Mr. Dolohov. Nem volt sok lehetőség, elárult, vagy soha nem is állt még fél lábbal sem mellettem, vagy egyszerűen csak hazudott a hatalmáról, és valójában nem is képes elérni azokat a dolgokat, amik reménysugárral kecsegtettek.

Csak kopogott, és kopogott. Annyira megijesztett a következő néhány perc gondolata, hogy hirtelenjében se félni, se sírni nem tudtam. Csak abban voltam biztos, hogy ki kell nyitnom az ajtót. Elborzasztó és kínzó érzés volt tudatosítani magamban, hogy a Mr. Dolohovval való találkozásaim is cask illúziók voltak. Bár nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy megmondta, a többiek nem ilyenek. Ki kellett nyitnom az ajtót...

Remegő mellkassal fordítottam el a kulcsot a zárban, és alig nyomtam le a kilincset, a férfi már be is rontott a házba. Nem tudtam hozzászólni, hiába szólított a nevemen. Csak becsuktam az ajtót mögötte, majd újra felé fordultam. Csak ekkor vettem észre, hogy szinte pontosan az ajtóval szemben, a nappali kávézóasztalán ott állt a Reggeli Próféta egyik száma, amit öt perccel ezelőtt még olvasgattam, Mr. Dolohovnak köszönhetően. A kanapé párnái alatt pedig ott lapult még egy egész hatalmas köteg varázslóújság. Nagyot nyeltem, és már lelkiekben elkezdtem felkészülni arra, ami következett. Kétségkívül meg fogja találni azt az újságot, aztán a többit, én pedig hiába mondom majd, hogy Mr. Dolohov hozta, lehet, hogy ő is csak egy szélhámos, valójában nem is ismeri senki sem.

- Jó napot! – köszöntem halkan, illedelmesen, még ha ő nem is tette meg. – Ki maga? – meg sem kellett volna kérdeznem, csak hozni a kávét, aztán a lehető legtöbb becsülettel tűrni a kínzást. De már úgyis mindegy, nem?
Elsétáltam mellette, a konyhába, szótlanul, mereven, és odatettem egy kávét főni. Nem kínáltam meg hellyel, biztosan talál magának nélkülem is, ha szeretném, ha nem. A konyhában álltam, nem akartam rejtegetni semmit sem, nem is tudtam volna, hiszen már rég bent volt a házban, amikor ráeszméltelm, hogy mennyi mindent el kellett volna rejtenem előle. Csak vártam, hogy a friss, de olcsó kávé harsányan fújtatva lecsöpögjön a pohárba, és jöjjön, aminek jönnie kell.

Feszes tartással kissé megbiccentem feléd a fejemet, mintegy tisztelet jeléül üdvözlésednek, kérdésed hallatán apró kuncogást hallatok csak, pillantásom merően kapaszkodik meg rémült íriszedben. Tudatlanságod már-már sérthetne is, de veled ellentétben én leplezni tudom minden kívánkozó érzésemet, így csak elfordítom a pillantásom rólad újfent, újból végig nézek lakásod egyszerűségén, és szánni kezdelek. Hatalmasat buktál, bebizonyítottad, hogy bárhonnan a mélybe kerülhet az ember, ez pedig egyfajta idegenkedést vált ki belőlem. Megtartom a megfelelő távolságot kettőnk között, de mielőtt válaszolnák, taláromat illedelmesen leakasztom a vállamról, láthatod nem csak egy pillanatra ugrottam be, s a fogasra helyezem, szép, drága anyag, megközelítőleg semmid nincs ami ennyibe kerülne. Cipőmet nem veszem le, zakóba és ingben pillantok újfent feléd.
- Milyen modortalan is vagyok. - Váratlanul a kezedért nyúlok, óvatosan húzom magam felé, szorításom egy pillanatig sem erőszakos, puha, igazán gyengéd, bármikor kitéphetnéd ujjaim közül kezedet, s a kézfejedre finom csókot lehelek. - Lucius Malfoy, személyesen. - Minden bizonnyal a Malfoy név neked is jelent majd valamit, ha mást nem, mesés bálokat, hatalmas fennköltséget és felvágást.
Megvárom míg a konyhába indulsz, lassú, megfontolt léptekkel követlek, mindent jól megnézek magamnak, s az apró konyhában lépésekkel távolabb tőled állok meg.
- Ugyan Susan, hát ne sértsen meg modortalanságával. - Rázom csíntalan mosollyal meg a fejemet, mintha egy gyerek lennél akit megszidnom kell elszalasztott kötelességei miatt. - Hiszen tudja mi a szokás. - Azt asztalhoz lépek, a szobát máris megtölti az olcsó kávé keserű szaga, mitől az orrom fintorogva szalad össze. Én jó minőségű, drága arab és török kávéhoz vagyok szokva, frissen őrölthöz, fűszereshez és karakánhoz, mégsem teszem szóvá, az igazán nem lenne illő.
- Nem is tudtam, hogy Vinicius engedélyezte Önnek a Próféta olvasását. Egészen biztosan rosszul tájékoztattak. - Nem kerüli el a figyelmemet, hogy az asztalon ott figyel a Reggeli Próféta legújabb száma, a mozgóképek rögtön elárulják.
Közelebb lépek, óvatosan emelem föl, figyelmesen, mintha tényleg csak egy barát lennék, olvasgatom a főcímet, majd hamar megunva ejtem azt vissza az asztalra.
- Így biztosan nem fogja bánni, hogy drága barátomat értesítem a dologról. -

Susan & Lucius

Valójában már a vesztesek nyugalmával néztem, ahogy felakasztja talárját, és kivillan alatta drága, minőségi anyagból készült zakója. Bár nem remegtem vagy sírtam úgy, mint amikor Mr. Dolohov először leült abba a fotelbe, mégis viaskodott a fejemben két gondolat: alázkodjak meg még jobban, és könyörögjek, vagy küzdjek, ahogy tudok, még ha esélytelenebbül sosem indult fegyvertelen ember csatába. Ez a két szándék a pillanat töredéke alatt váltakozott, főképp akkor, amikor a férfi nem szólt semmit, amikor csak én maradtam, a sötétség és a félelem.

Megrezzenő kezemet a kezébe fogta, elrettentő finomsággal. A karomat, majd az egész testemet átjárja a hidegség, ami belőle árad, mintha már az érintése ártó és fájdalmas lenne. Nem voltam tudatlan, csak amennyire korlátok kényszerítettek rá, de ezúttal tudtam, hogy mi következik. Teljesen felesleges lett volna ellenállnom, a pálcája elő volt készítve, nekem pedig még annyi erőm sem volt, hogy elhúzzam a kezemet.

Tekintetére emeltem a szemeimet, amikor kimondta a nevét. Bár sosem találkoztam egyik családtagjával sem, sokadjára hallottam a Malfoy nevet. Vinícius nem egyszer beszélt róluk, leginkább azt ecsetelve, hogy miért lenne ő tökéletesen megfelelő a báljaikon való részvételre. Nem mindig hívták meg, volt, hogy visszautasították a jelenlétét, de előfordult, hogy valami módon sikerült bejutnia a Malfoy-birtokra. Talán egyszer járt is nálunk egy közülük, nem tudom biztosan, mert volt, hogy Vinícius bezárt az egyik emeleti szobába, amikor fontos vendég érkezett hozzánk.

Követett a konyhába, és egész testem összerezzent, amikor mellettem szólalt meg, rémisztően finom hangon. Olyan kedves és gyengéd volt, mint amilyen gyönyörű és káprázatos lény a fekete özvegy. Képtelen voltam hozzászólni, képtelen voltam megmozdulni, amíg át nem sétált a nappaliba. Lassan, reszkető és zsibbadt kézzel töltöttem ki a kávét egy kis piros bögrébe, majd egy kopott tálcára tettem egy kis pohár tejjel és cukorral együtt. Amíg a Prófétát olvasta, odasétáltam az asztalhoz, és letettem a tálcát, pontosan a visszadobott újság mellé. Leültem az asztalka melletti fotelbe, és összegörnyedten bámultam az újságot.

- Öhm... – nem néztem rá, csak megreszeltem a torkom, mert sírnom kellett, de most nem akartam. Eleinte sosem könyörögtem Viníciusnak, hogy hagyja abba, ne bántson. Éveknek kellett eltelni, hogy megtörjek. Egy erőteljes nyeléssel próbáltam lejjebb lökni a tüskés gombócot a hirtelen kiszáradt torkomban, de nem ment, csak szúrt, kapart és mart. – Mr...Mr. Dolohovtól kaptam – egy próbát megért. – A férjem, ő...nem tud róla, de Mr. Dolohov azt mondta, hogy... – amint az arcára néztem, elállt a szavam, hatalmába kerített a fájdalomtól való rettegés. – Kérem, ne szóljon a férjemnek, elégetem, esküszöm, és soha többet... – és könyörögtem. Gyenge lennék? Gyáva? Vagy összetört? Te mit áldoznál fel magadért és a családodért?

Ahogyan a torkod hölgyhöz illetlen módon megreszeled, végigfut a hideg a hátamon. Nem láthatod rajtam, mert nem engedem, hogy meglásd érzelmeim vonulatát. Ridegnek, mégis kissé barátságosnak mutatom magamat előtted. Habár hangom baljóslatúan tör utat magának, igazán nem vádolhatnál meg rosszindulattal. Nem fenyegetlek, jóval inkább csak megkapaszkodom bizonyos részletekben amit elém gördítesz. A félelmed tapintható, egy ponton izgalommal tölt el, hogy rettegsz tőlem, hogy nem bírsz visszatalálni önmagadhoz, egy másik ponton megrémítesz.
Némán figyelem az elém kerülő bögrét, a benne lötyögő hamis-fekete itallal. Csak a szám széle húzódik apró fintorra az ezüst tálca és kanál hiányába, hosszan bámulom a piros bögrét, mintha sosem láttam volna ilyet. Megütközöm, azon, ahogyan élsz, ahelyett, hogy úgy élnél ahogyan az hozzád méltó lenne. Nem értelek, nem értem miként adhattad ennyivel alább, miként vállalhattad önként eme száműzetést. Késztetést érzek, hogy feléd nyúljak, elkapjam a karodat, feltépjem a pulcsid anyagát, rábámuljak a sötét jegyre. Látni akarom a hűségedet, hiszen senki más nem szolgálhat mélyebb és tisztább alázatra nála. Mégsem nyúlok feléd, inkább enyhe undorral kavarom meg a kávémat. Aromátlan, és mérhetetlenül márkátlan őrlemény lehet, fintorba rándul tőle az orrom. Cukorral és tejjel javítom föl, s miközben beszélsz, vészjósló nyugodtsággal kavargatom. Helyet foglalok, miután, mint olyannal nem kínáltál. Sértetten pillantok egy pillanatra rád, majd visszanézek a tejeskávéba, s elhúzva a számat kóstolok bele.
- Mr. Dolohov. Csak nem Antoninnak maradt ideje a sok kölyök mellett ilyen jelentéktelen ügyekkel is bajlódni? - A szemöldököm a magasba szalad, és visszaereszkedik. Újabb kortyot fogyasztom el, újabb arcrándulással adom tudatodra elégedetlenségemet.
- Ugyan Kedves. - Mosolygom rád, mintha mindez semmiség lenne, mintha nem tudnám, hogy súlyos aduászt engedtél a kezembe. Aztán tekintetem megkeményedik, haragosan villan egészen mélyen a tiedbe.
- Az esküje már mit sem ér, hiszen rég megszegte. Mr. Dolohov bizonyára nem volt tisztában azzal, hogy Önnek makulátlan mugli életet kell élnie. Hatalmas hibát követ el, Kedves, hogy ilyen nyíltan játszik a tűzzel. Ugyanakkor, mint hogy olyan, hajlandó vagyok meghallgatni a mentségeit, és ha esetleg tudna hasznos információval szolgálni, elpillanthatok kihágása fölött. Ellenben, ha nincs mit mondania, talán nekem sincsen maradásom. -

Susan & Lucius

Figyeltem minden mozdulatát, rezdülését, arcjátékát. Láttam a megvetést, az undort, és közben úgy éreztem magam, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Féltem, rettegtem a kínzástól, a bosszútól, a büntetéstől, megalázkodva és megtörve ültem vele szemben. Az a pár másodpercnyi csend, amíg megkeverte a kávéját, megkóstolta, majd leült a fotelbe, úgy üvöltött a fejemben, mintha csak könyörgő visongással akarná kettéhasítani. Remegő kezeimet combjaim között, majd mellkasom előtt összehúzva igyekeztem rejtegetni, de tekintetem elködösödött, és egy hajszálnyi löket választott el attól, hogy sírni kezdjek, ahogy Mr. Dolohov első látogatásakor is megtörtént. De előtte nem akartam sírni. Ő más volt, mint Levin. Úgy éreztem, arra vágyik, hogy megtörve lásson, hogy saját magam alázkodjak meg előtte, hogy tanúbizonyságot tegyek a Nagyúrba vetett hitemről, hogy őt magát is felsőbbrendűként kezeljem. És ezt nem akartam neki megadni.
- Nem, Mr...Levin...Dolohov – javítottam ki akadozva. Lehet, hogy Mr. Dolohov neve ezúttal mit sem ér, még ha ő ezzel is nyugtatott meg. Mr. Malfoy mosolyától végigfutott a testemen a hidegrázás, tudtam, hogy e mosoly mögött kegyetlenség bújik meg, vagy annyira nem is bújkál. Aztán a szemembe nézett, én pedig megdermedve, mozdulatlanul, lélegzetvétel és pislogás nélkül hallgattam. Meghökkentem, amikor felajánlotta, hogy hajlandó hallgatni az újságról, ha hasznára, vagy inkább a Nagyúr hasznára vagyok. Csakhogy semmi hasznossal nem tudtam neki szolgálni.
- Mr...Malfoy – remegett a hangom, nagyot nyeltem, de nem segített a szorító érzésen. – Én...Én mondtam Mr. Dolohovnak, hogy ezt nem szabadna. De azt mondta, hogyha valaki...ha valaki megtudná és neheztelne miatta, akkor...akkor mondjam azt, hogy... – hiába mondta ezt, nem akartam elmondani. Nem akartam őt bajba keverni, bár a legutóbbi beszélgetésünkből is kiderült, hogy nem parancsol neki túl sok ember. Mégis...nem akartam semmibe se belemártani, épp elégnek éreztem, hogy az ő nevével mentegetőztem eddig is. Erőt vettem magamon, felegyenesedtem, és úgy néztem a szemébe.
- Mr. Malfoy, az Ön előtt itt járóknak is elmondtam, Önnek is elmondom, hogy Benjamin semmit sem gyanít, nincs veszélyben az álca. Ha bármi gyanúsat észlelek, szólni fogok. Csak kérem...a férjemnek ne szóljon az újságról, mert... – újabb reszkető sóhaj – ...mert vissza fog vinni a házba, és akkor lőttek a feladatnak. És nekem is – pedig tudtam, hogy nem érdekli, mi történik velem, tudtam, hogy valamennyire ismeri Viníciust vagy legalábbis a nevét. De egy röpke pillanatra eltöltött a törékeny bátorság, a küzdési vágy, de nem féltem, hogy sokáig megmarad. Sajnos tudom, hogy mi lehet a következménye, ha nem szolgálok kérdések és ellenállás nélkül.

Képtelen vagyok nem a remegő kezeidet bámulni, kissé megrökönyödve, ügyesen elrejtve ezt nézem ahogy reszketsz. Szusszanok egyet, majdhogynem türelmetlenül, pillantásomat egészen keményen fordítom a tiedbe. Rád szeretnék dörrenni, helyre akarlak utasítani, de megfedés helyett lágy mosollyal felelek, mintha semmitől sem kellene félned, mintha nem hóhérodként ülnék itt. - Ne reszkessen így, Kedves, nem fogom bekapni. - Játékosan lesütöm a pillantásomat, mintha csak a feltételezés is sértő lenne, pedig pillantásom szempilláim alól türelmetlenül csúszik vissza rád, félelmed majdhogynem tapintható. Érzéseket vált ki belőlem, eszembe jut a pince, az ott lakó meghunyászkodóan ösztönös pillantása, és hiányozni kezd, csak úgy belém hasít a hiánya, még a bögre füle is belefeszül az állatias ösztön hiányába. Csak szunnyad bennem, türelmetlenül, kibontakozásra várva. - Ó.. hát értem. - Felelem félvállról mikor megnevezed korábbi felügyelőd, s máris érdektelenül lépek tovább, fellapozom emlékeimet akaratlanul, hozzá hasonlítalak majd kényszeredetten különbségeket keresek köztetek.
Pillantásom feléd kapom, kissé zavarodottan, mintha egy másik világban járnék miközben itt ülök. - Mondjon, mit? Mit kell mondania? - Összeráncolom a szemöldökömet, és ebben a pillanatban tényleg nem értem. Emlékeim vastag könyvét erőszakosan csapom össze, kényszerítem a figyelmemet, hogy köréd összpontosuljon, hogy ne azt a megtörhető lelket lássam benned, akiből állatias ösztönöket lehetne előcsalni, hanem azt aki valójában vagy. Egy eszközt, a cél megtestesítőjét, a gátat, a feladatot.
Magasba vonom a szemöldökömet, mintha nem érteném egészen, közelebb is hajolok, türelmetlenül, magyarázatot követel a tekintetem. - Minden bizonnyal tudja, hogy nem hagyhatom ezt szó nélkül. Kérem, Kedves, ne hozzon ilyen helyzetbe. Sarokba szorít. Mondjon valamit, egy aprócska információt, és én tényleg készségesen hajlandó vagyok elfelejteni azt a fránya prófétát. Azt mégsem várhatja tőlem, hogy merő önzetlenségből hazudjak a drága férjének. Lágy baritonnal, egészen puhatolózva közelítelek meg, hátha felnyílsz, megnyílsz és titokakt osztasz majd meg velem. Tényleg nem értem a helyzetedet, nem látom miért is reszketsz ennyire tőlem, pedig még csak éppen fenyegetni kezdelek, éppen csak elhintek egyfajta megjegyzést, azt sem igazán gonoszan, inkább csak elrettentésként.
Kortyolok a kávéból, arcomon megmarad a keserű íz után ránduló fintor. Elégedetlenségem látható.
Sóhajtok. - Attól tartok tényleg nincs maradásom ha nem mond semmi használhatót. - Csalódottan csóválom meg a fejemet. - Legalább azt mondja meg, hogy megéri-e Önnek ez az egész? - Utalok a Prófétára, hiszen láthatóan remegsz, rettegsz, csak azt tudnám ténylegesen mitől.

» - itt vagyok az almafa alatt - mondta a hang.

hang around

Susan & Lucius

Susan & Lucius

Susan & Lucius

hang around

Similar topics

Similar topics