Először nem akartam elhinni, azt hittem, hogy Fletcher a bolondját járatja velem és amikor másodszor mondta, magamhoz húztam az üveg konyakot és nyakaltam csak úgy szárazon, mindenféle különösebb beleélés nélkül. Aztán felriadtam álmomban. Nyilván elaludtam részegen az asztalon és mindent beborított a hányás. Az, hogy soha nem bírtam a konyakot, vagy úgy azt az átkozott alkoholt, intő jel kellett volna legyen már életem első vedelős délutánja után, amikor Rafival, Antival meg Archival ittunk titokban Lumpsluck régi irodájában, mikor a Lump klub fénykorát élte és mi is kibaszottul fénykorunkat éltük, amikor még azon licitáltunk, hogy kinek a pöcse nagyobb és hogy vajon Rafi vagy én veszítem el a szüzességem utoljára. Aztán telehánytam az öreg íróasztalát és Anti új nadrágját. Szóval biztos nem leszek funkcionális alkoholista, ha egy kicsit is másképp történnek a dolgok. Ha akkor nyáron nem indul be az az átkozott halálfaló láz és Alecto meg a srácok nem fertőződnek meg ezzel az egész szennyel. De talán még akkor is menthető lett volna a dolog, ha Rafi nem hal meg, a nővérem nem hagy ott, vagy Agatha legalább mellettem marad, de még akár, ha az átkozott szüleim is nem lépnek le. Vagy ha Crouch és Anti nem buzulnak rá egymásra és felejtenek ki engem a képletből, pedig ezen a ponton már nem utasítottam volna vissza a farkakat sem. Nem vagyok már olyan elképesztően pretenciós mint annak idején. Sőt. Elképesztő nehéz volt megtanulni jobb kézzel maszturbálni, amikor mindig is balos volt az ember. És ezt a Nagyúr is biztosan tudta. Ó, igen, a Nagyúr. Valójában a Nagyúrral való szakításom semmiben sem különbözött az összes többitől. Mikor sikerült harmadszorra is kijózanodnom, végül útnak indultam. Az elsődleges célom az volt, hogy megtaláljam ezt a Creekmur fazont, akiről Fletcher annyit dumált, már körülbelül az első pillanattól kezdve, hogy a mungói támadás után fél kézzel állítottam haza. (Persze sosem tértem ki előttük a részletekre, hogy valójában már a csata előtt elvesztettem, ráadásul szánalmas módon a saját kezem által.) De hosszú hónapokig kibaszott gyáva voltam, hogy bárhonnan is segítséget szerezzek. Pedig a szüleim továbbra is pumpálják a pénzt egy titkosított külföldi bankszámláról. És most, hogy a jobb kezemen is legfeljebb csak viszketést érzek, de semmiképp sem a Nagyúr jelenlétét, valahogy megjött a fene nagy bátorságom. Vagy ki tudja, csak méltóságomon alulinak tartom, hogy fél kézzel jelenjek meg majd, amikor a teljes hadi díszbe öltözött halálfaló bíróság elé citálnak. A fene tudja, mit gondolok. Talán el kellett volna fogadni Fletcher piruláit, hogy legalább addig ne szarjam össze magam, amíg a Dalton farm védelmező kapuin kívül tartózkodok és egy vadidegen fickó után kutatok, aki TALÁN tud segíteni. De az is lehet, hogy előbb nyom fel az auroroknál. Átvágok a sűrű alkonyba borult zsebpiszok közi gangon, ami a szagokból ítélve a kutyák és emberek egyaránt kedvenc nyilvános wc-je, miközben paranoiás módon legalább háromszor a hátam mögé nézek, aztán az oroszlánfej kopogatón bezörgetek.
I solemnly swear
I am up to no good
Aristides Creekmur
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Guillaume Gallienne
»
»Kedd 9 Ápr. - 9:51
A Crouch-féle inkvizíciónak és a mágiát elszipolyozó fertőzésről szóló rémhíreknek máris köszönhetek egy dolgot: olyan kegyetlenül lenyomta az ingatlanárakat a Zsebpiszok-közben, hogy teljesen legatyásodott visszatérést követően, pusztán az elmúlt két hónap maradék honorjaiból gond nélkül meg tudtam venni egy egész hodályt erősen felújítandó állapotban. Négy szoba. Bagóért. A nyílászárókat ki kell cserélni, van egy csúnyán megégett szoba és néhány makacs, egész helyiséget betöltő vérfolt, de a csomag részeként kapott tömörfa-bútorok, a megkímélt hajópadló és a fürdőszobák márványborítása még így is kicsit zavaróan előkelőek. A lakás mindenesetre elég nagy ahhoz, hogy berendezkedjek egy magánpraxisra, ha muszáj. Nem ezt terveztem, de a Mungóba való visszatérést nem csak az nehezítette meg, hogy egyesek szerint az ostrom alatt eutanáziát gyakoroltam az egész elfekvőn – és hát az egyesekbe saját magam is beletartozom, még ha a rendelkezésre álló bizonyítékok nem is igazán terhelőek –, hanem az is, hogy jóformán az összes jó pozícióban lévő régi ismerősöm eltűnt vagy meghalt az ispotály elfoglalása során, az a pöcs meg, akit a minisztérium kinevezett az intézmény élére, végül nagy kegyesen felajánlott egy osztályos gyógyítói állást. Persze. Az ember negyvenhárom évesen másra sem vágyik, mint hogy egy szinten legyen a gyakornokokkal, és ezzel a szakmai múlttal olyanok utasítását kövesse, akik csak azért jutottak vezetői posztra, mert mindenki, aki alkalmasabb lett volna rá, áldozatul esett egy csapat húszéves kölyök vértisztasági tébolyának. Elolvastam néhányszor Abdiás könyvét, hátha segít, de a nagy büdös thesztrálfaszt. Egy dolog folyton idegenben lenni, és egy másik dolog idegenben aljamunkát végezni. Akkor már inkább végzem azt az aljamunkát a saját szakállamra. Nyilvánvalóan nem vagyok elég ájtatos ahhoz, hogy ne legyek kurvára gőgös. - Neurotikus, huszonéves pali bal kar nélkül – jelenti be az oroszlánfej, miután alaposan szemügyre vette a bejelentés nélkül érkező vendéget, kiköpte a karikát, és bedugta a pofáját az ajtó belső felére. – Nem ismerjük. - Jöhet. Az oroszlánfej visszafordul a helyére, újra a szájába veszi a rézgyűrűt, és az ajtó feltárul. Furcsa, de a Mungó visszacsatolása nem igazán rontotta az üzletet. Nyilván most meg azok próbálják megkerülni a hivatalos rendszert, akiknek a minisztériumtól van félnivalójuk. Az ajtón azért a biztonság kedvéért nem szerepel a saját nevem, mindössze az Aszklépiosz varázspálcájára felkapaszkodó kígyó bronzplakettjét tűztem ki a kopogtató fölé. Éppen a festéssel bajlódok, jobban mondva kritikus karmesterként szemlélem, ahogy a megbűvölt festőhengerek teljesen szétkúrják azt a maradék falat is. Lehet, hogy fel kéne venni valakit, akinek jobban megy ez. Vagy baszhatnék is az egészre. Mindenesetre határozottan megkönnyebbülök, hogy egyelőre abbahagyhatom a vergődést a felújítással, egy pálcamozdulattal visszaparancsolom a hengereket a vödörbe, és az ajtó felé fordulok. Ha minden igaz, a látogató cipője hozzáragad a lábtörlőhöz, és egyelőre ott marasztalja, míg néhány kis kefe mintákat gyűjt a ruhájáról, a cipőjéről, a körme alól, sőt a hajáról is. A kopogtató határozottan gyorsan fejlődik a velős személyleírások tekintetében. Erről a fiatalemberről tényleg a neurotikus az első, ami eszembe jut. - Elnézést, megtenné, hogy ezt a vattapálcát végighúzza az orcája belső felén? – nyújtok oda a férfinek egy mintavételi pálcikát, miután gondosan beburkolóztam védőbűbájokba. Aztán kezet nyújtok. – Creekmur. Mit tehetek magáért?
Egyébként az előbb nem voltam teljesen őszinte. A Nagyúr egyébként tudniillik nem varázserejének, hanem könyörületének köszönhette ezt a jelzőt. De ezt is csak kevesen tudták. De én, mint helyi mutatványos, a halálfalópartik elengedhetetlen, félkezű kelléke, az élcelődő megjegyzések és a nyilvános lábtörlés áldozata, megtapasztalhattam eme nagyságot és könyörületet. Felajánlotta nem sokkal a Mungói csata után, hogy visszanöveszteti a kezem a legjobb szakemberrel, akit csak össze tud zsarolni. És én voltam olyan szemtelen, másodszorra is, hogy megtagadtam a segítséget. Azt hiszem ott indult csak igazán a lejtmenet, amikor is Amycus Carrow oda került, ahova mindig is való volt. A hatodik polc legszélére, közvetlenül a köpőcsésze mögé, hogy amikor valaki éppen elvéti, és persze miért ne vétené el, akkor a csula egyenesen az én arcomon landoljon. Amikor a kopogtató életre kel előttem és alaposan meresztgeti rám a szemét, és előadja a világ legpontosabb egysoros jellemleírást, még el is vigyorodok, pedig aztán ezen rohadtul nincs mit vigyorogni. Aztán befordul, egy pillanatig elhiszem, hogy semmi esélyem arra, hogy bárki is beenged egy vadidegent az otthonába, ezekben a vészterhes időkben. De aztán hamar rájövök, hogy faszt sem tudok az üzletről, és hogy hogyan is működik valaki, aki tulajdonképpen éppen az ilyen gyanús patkányokból keresi a kenyerét, mint én. Fletchertől nem vártam, hogy valami makulátlan szépészeti klinikára vezet a lakcím, kényeztető habfürdővel és színes-szagos katalógussal ellátva, ahol kiválaszthatják a delikvensek, hogy hány centivel rövidebb és mennyivel fitosabb orrot vagy peckesebb melleket akarnak maguknak. Tulajdonképpen a ház éppen olyan diszkrét és lepukkant, mint ahogy azt képzeltem. De a férfi, abszolút kitűnik a háttérből. Mint valami idegen elem, ami nem illik a kirakós többi darabjához. Kétségkívül idegen és ezt pár másodperc alatt van időm kitanulmányozni, amíg a lábaim odatapadnak a lábtörlőhöz az első lépésem után. Diszkréten a pálcám után nyúlok, de aztán mégis csak ottmarad a zsebemben, amikor az apró kefék mozgásba lendülnek. Éppen csak a bal szemöldököm lendül magasba, s lefegyverzés helyett bólintok a ház urának és elveszem tőle egy szó nélkül a pálcikát. Elvégre ez a helyes eljárás. Ez volt a helyes eljárás, ha egy idegen házába léptél, pláne hívatlanul. Még a háború előtt. Azóta túlságosan is megszoktam, hogy ajtóstul rontok a házba, vagy valaki helyettem ront be, én meg csak átlépkedek a törmelékeket és fedezem hátulról. Szemmagasságba emelem a pálcikát és összevont szemöldökkel méregetem, még meg is szagolom, de tulajdonképpen ez egy elég fölösleges mozdulat, mert úgyis beteszem a számba. Ha el kell patkolnom, akkor nem igazán fogok ellenállni. Tulajdonképpen már elég rég belenyugodtam abba, hogy bármelyik pillanatban elpatkolhatok. Körülbelül a kezem elvesztésével tehető ez egy napra. És nem, a legkevésbé sem sikerült azóta visszajönni az életre. - Parancsoljon – engedelmesen visszanyújtom a pálcikát, miután követtem az utasításokat. – Van szerencsém, Mr. Creekmur. Amycus Carrow vagyok. Persze valamikor még megérte volna ilyen esetekben álnévbe burkolózni vagy tudja a fene. Viszont meg vagyok győződve, hogy ez az ember nem tud majd semmi használhatót kezdeni a nevemmel. Hiszen én sem tudok. - Úgy hallottam egy barátomtól – a barát szót érdekesen hangzik. De hát mégsem mondhatom azt, hogy Fletcher a kibaszott ellenségem. – Hogy maga tud valamit kezdeni ezzel. Meglévő kezemmel elkezdem kibontani a csonka köré bűvölt pólyát, és mikor legördül róla az utolsó, a csonk láthatóvá válik. Egy pillanatig bámulom, aztán Creekmurra pillantok. Valahogy furcsa érzésem van a fickóval kapcsolatban. Meg mernék esküdni, hogy láttam a Mungóban. Ez persze nem azt jelenti, hogy ő bármikor felismerne a maszk miatt, és mégis, olyan nyugtalanító az egész, hogy pont olyasvalakihez jövök segítségért, aki talán éppen miattam kényszerült zuggyógyításra.
Kezdőlap
