Cigarettára gyújtok, egyet slukkolok belőle, szigorúan csak egyet, hosszan tartom meg a tüdőmben a mérget, majd beleeregetem a szoba szellőzetlen pézsma szagába, s nézem ahogy összemosódik a láthatatlannal, felszivárog egészen a mennyezetig, majd beivódik a falba,  enyhe szagot hagyva maga után. Az ajkaimmal tartom meg a füstölgő szálat, pálcámmal a kezemben kényelmesedem el a kiült fotel derekán, egészen hátradőlök, kényelmetlenül inkább csak  a mennyezet apró repedéseit bámulom, mintha pók szőtte volna őket oda. Mozdulatlanná merevedek, melankolikusan pislogok csupán, majd őrjítő dühvel szívok még egyet, utolsót, ígérem magamnak, a félig leégett cigarettaszálból. Vajon én érzek így, vagy Crouch őrjítően egyhangú szenvedése hatol át tereket és falakat, vajon saját magam nyomora ennyire szenvtelenül unott, vagy ő érzékeli a körülötte lévő világot ennyire szenvedélyesen érdektelennek?
Majdnem felnevetek, hangulatingadozásaim egyre rosszabbak, egyre erőteljesebbek, míg gondolataim képtelenek elszakadni a jelentől, kínzóan koncentrálnak a pillanatra, másodpercekre sem tévednek vissza a múltra, elzárkóznak jótól és rossztól egyaránt, érdektelenségemnél már csak Malfoy fapofája lehet érdektelenebb. Mániákusan félek, hogy Crouch Junir megles valamit, kiszagol egy kósza pillanatot, gyengeségre bukkan, s majd türelmetlenül használja föl egy adódó pillanatban.
A hamu a taláromra esik, én pedig könyörtelen mozdulattal söpröm a padlóra, elkenve fekete taláromon a szürke darabkákat, keserű cigaretta szagot hagyva tenyerem élén. Remélem érzed. Remélem úgy marja a tüdejét, mint ahogyan az enyémet marta legelőször mikor cigarettára gyújtottam, remélem mérgezi, halálosan fuldokol tőle. Akkor talán képtelen lesz magára gondolni, akkor talán rájön, hogy ketten vagyunk, hogy a sötét, önmarcangolás csak az én sötét önmarcangolásomhoz vezet, hogy érdektelensége, csak megőrjít.
Motozást hallok, egyszerre kiverem a fejemből - már amennyire ez lehetséges - Croucht, kezemet megfeszítem a pálca körül, számból kikapom azt a cigaretta véget, és a kopott asztalon elnyomom, nyomul hagyom ott.
Belepréselődöm egészen a fotelba, pálcámat egyenesen az ajtóra szegezem, az ott megjelenő alakra, a csuklyám rejtekébe bújok.
- Nem is tudja mennyi időmbe telt megtalálni magát. - Hangom egészen rekedt még a letüdőzött cigaretta mennyiségtől, vagy csak a remény apró szikrája festette ilyen karcossá. - Üljön le. - Pálcámmal a férfit célzom, határozottan, lefelé ingatva. - Kérem. -

Pillantásom a férfira siklik, jól megnézem magamnak arcának minden egyes négyzet centiméterét, elraktározom a ráncokat, kisebb-nagyobb bőrhibákat, az orrának kemény ívét, a szemöldökének keretét, a pillantása súlyát, hogy bármikor vissza tudjam idézni, hogy készségesen dörgölhessem Crouch orra alá, ha sikerrel járok. Addig is magamban minősítem, megsaccolom a korát és élettapasztalatát, összeráncolom az orromat, iróniájától kissé kiráz a hideg, mostanában az emberek hozzá szoktak, hogy így viseltessenek, hogy észre se vegyék ha az életük forog kockán. Na nem mintha most olyan komolyan lenne az élete az én kezemben - de jobb is ha ezt hiszi az öreg, maradjon is csak így - a pálcám is csak olyan hetykén mered rá. Pillantásom követi csak le pontosan a mozdulatait, a pálca csak lustán mered előre, valahova az emberre célozva természetesen, de nem kifejezetten célirányosan. Csak olyan biztosítékként van ott, elővigyázatosságból, ha esetleg a dolgok mentalitása megváltozna.
Mikor leül - egészen távol vagyunk egymástól - a szemöldököm magasba szalad a csuklyám alatt. Még hogy az én kölykömnek. Tüntetőleg rázom csak meg a fejemet, már-már sértetten.
Letolom a csuklyát, hogy az arcom jobban látható legyen - fogadni mernék, hogy ötlete sem lehet róla ki vagyok -, és csak nézem ahogyan behelyezi a cigarettát a szája közé, méregetem, mintha csak ez alapján próbálnám eldönteni, hogy elég hiteles szakembernek találom-e ahhoz, hogy megosszam vele problémáimat.
- Nem. Biztosíthatom, hogy az én gyermekeimnek semmi bajuk. Nem is ezért jöttem. - A hangommal is érzékeltetem vele, hogy bizony sértő ezen feltételezése, sértő már csak a hozzáállása is a dologhoz.- És engem nem is egyszerű szemmel látható népbetegségek érdekelnek. Sokkalta inkább valami jóval összetettebb, nem is betegség inkább egy rontás. Nem is rontás, jóval inkább átok. Egy undorító, idegőrlő átok. Elhiheti, nem maga az első akit felkeresek. Nem is érdekelnek mindenféle hókuszpókok, azokon már régen túl vagyok.- Ujjaimmal türelmetlenül kezdek dobolni a fotel kartámláján, mintha nekem erre az egészre igazán nem lenne időm, mintha nem is én rabolnám az ő idejét, hanem fordítva. - Szóval Aristides Creekmur. Tud segíteni? - Hangzik el a neve, mintegy fenyegetésként a számból.

Viszek egy kis élt a pillantásomba, nem, nem igazán a gyermekeimről jöttem ide cseverészni, és habár nagyon szívesen osztanék meg kéretlen információkat a férfival, ez biztosan nem az a hely és nem az a pillanat amiben ez helyénvaló lenne. Így hát inkább csak türelmetlenül sóhajtok, mintha éppen ő készülne arra, hogy halálra untat a gyermekeiről szóló mesékkel, mintha most nekem végig kellene majd hallgatnom legalább száz első pillanatot, és kétszer annyi másodikat, mintha most lassan elő kerülnének az albumok amikben az ember mozgó képet őriz jóformán minden pillanatról, és nekem, mint a nosztalgia egyetlen szemtanújának, úgy is kell tennem, mintha érdekelne. Persze nyilván nem ez fog történni, a sóhajom inkább csak annak szól, hogy lényegében szívesebben térnék a tárgyra, mintsem bájcsevegnék, elvégre a problémám sem napolható tovább.
Összeszűkült szemmel váltok egy fokkal türelmesebbre, mintha nem bosszantana a pillanat elhúzása. Kicsit olyan ez, mintha hosszan készítenénk elő valamit, ami egy pillanat alatt elrepül. Akár egy pillanat, vagy egy jól megfogalmazott, ámbár rövid és velős válasz. Az ember sokáig kerülgeti, barokkos körmondatokba helyezi, de a végén úgy is kimondja. Nos, nem arról van szó, hogy nem szeretnék hosszan cseverészni, mint már mondtam sürget az idő. Mielőbb szeretném visszakapni a józan eszemet, mielőbb szeretnék megszabadulni a másik idegesítő gondolataitól, és ezért bármit, tényleg bármit képes lennék megadni.
- Más helyzetben nagyon szívesen végighallgatnám, hogy miben tökéletes és milyen különleges érzéke van egy-egy adott szakterülethez, de most, ha nem sértem meg.. - Csak megvonom a vállamat kicsit érdektelenül, kicsit meg úgy, mint aki nagyon sajnálja a dolgot, de így is úgy is befejezés nélkül hagyom a mondatot.
Hirtelen újra vágat érzek, hogy rágyújtsak, elő szeretnék venni egy szál cigarettát, úgy, mint vendég látom, némán pöfékelve, de félő, hogy mára már elszívtam a megengedett mennyiséget. Crouch Junior rémesen nincsen hozzá szokva a doboznyi mennyiségű nikotinhoz, és Merlin mentsen meg, hogy újból az a rémes rosszullét kerítsen hatalmába, mint a legutóbbi alkalommal. Úgyhogy ahelyett, hogy előhúznék egy szálat és ténylegesen rágyújtanék, a körmömet kezdem rágni, míg figyelmesen hallgatom a kérdést.
Sóhajtok egyet, és a számtól elhúzva az ujjamat, a tenyereimet a combomra fektetem, s mintha csak egy arra szakképzett medimágussal lennék, panaszosan fogok bele mondandómba.
- Egyszerűbb dolgokat. Főzeteket és kisebb, egyszerűbb, kedvesebb varázslatokat. Egészen hamar rájöttünk, hogy ez nem egyszerű mágia, ez valami mély és impulzív fekete mágia. - Pillantásommal ragadozóként követem, mintha csak attól félnék, hogy bármelyik pillanatban rám támadhatna. . - Kérek. Ha hideg kávéja van, azt jobban kedvelem. - A pálcám vége magabiztosan követi minden mozdulatát. - Ha elmondanám a pontos körülményeket, talán meg kellene ölnöm. De azt hiszem, jelen pillanatban ezt egyikünk sem szeretné. Úgyhogy úgy gondolom a létrejötte talán nem is olyan fontos, elég annyit tudnia, hogy a legsötétebb mágia és, hogy nem holmi mezei rosszakaró pálcája vett célba. -

Hosszan és mereven bámulom, lenyelem a kikívánkozni vágyó kemény élű szavakat, és elszámolok tízig, tíz lassan, magamban kiejtet szám és egy-két légzésgyakorlat segít, azt mondják, hogy ez a legjobb módja annak hogy egy ideges ember a meggondolatlan szavak helyet kevésbé éles és bántó szavakat vágjon a másik fejéhez. Jelen pillanatban nem érzem úgy, hogy bármiben is segített volna ez a tíz másodpernyi idő, csak egy kicsit több időm volt végiggondolni a kérdést, csak egy kicsit jobban megbámulhattam magamnak a férfi idősödő vonásait. Kemény arccsont, lágyan ősz hajszálak a sötét hajzuhatagban, mélyen ülő pillantás.
Minden mozdulatát árgus szemmel figyelem, csapdába esett állatként nézem őt, mint a ragadozót , egy pillanatig úgy gondolom, hogy nem ő az aki veszélyeztetett jelen helyzetben, hanem én, úgy érzem, hogy lassacskán meztelenre vetkőzöm előtte, hogy minden titkomat rá kell majd bíznom, és ettől kényelmetlenné válik a fotel, furcsa görcs nyilallna a derekamba, s kedvem lenne felpattanni, ide-oda járkálni.  - Bontó és semlegesítő varázslatok, leginkább fehér mágia. Egyszerű, kicsit sem összetett varázslatok, de mielőtt téveszmékbe ringatnám, vagy rosszul értelmezne, én nem értek ehhez. Magán praxisok London környékéről, egyszerű, mellékhatás nélküli bájitalok, egyszerű hozzávalókkal és egyszerű elkészítőmódokkal. - Egy pillanatra meglepődöm a gesztuson, habozva ugyan, de elveszem egy szál cigarettát, beillesztem az ajkaim közé, meggyújtom és az első slukkot jó mélyre tüdőzöm. - Kösz. - Teszem hozzá biccentve mielőtt ravaszul mosolyodnék el. - Nem, nem igazán. - Rázom meg türelmetlenül a fejemet, úgy érzem túl sok és túl nehéz titkot kellene rábíznom amire sem ő, sem én nem vagyok még készen. - Meg kell értenie, hogy bizonyos határokon nem léphet túl, jobb ha nem tud egy-két dolgot rólam - Például nem szívesen bíznám rá a mellékállásom kedvesnek nem nevezhető részleteit, nem szívesen osztanám meg vele, hogy hobbi gyanánt embereket ölök, azt hiszem rontana az esélyeimen.
Megtámasztom a fejemet a kezemben, egy kicsit beletépek a hajamba mielőtt kortyolnék a kávéba. - Szerelmi? Nem köszönöm, én nős vagyok. - Értetlenül rázom meg a fejemet, majd sóhajtok megadóan. - Nem. Ez a legkegyetlenebbik fajta. - Olyan mennyiségű őszinteséget sűrítek ebbe az egy, rövid mondatba, hogy még én is meglepődöm. Szívok még egyet a cigarettából, elbámulok a férfi feje mellett, mintha csak ara készülnék, hogy többet meg sem szólalok, s csak aztán kezdem el finoman a mondandómat, miután meggyőzöm magamat arról, hogy muszáj pontosabb körülményeket fölfestenem a végcél elérésének érdekében. - Szándékos átok volt, szándékos, és levakarhatatlan mocsok. Egy társam én és kaptuk, kifejezetten nekünk szánták intő példának. Igazán kegyetlen módja ez annak, hogy két egymástól idegenkedő embert közös munkára késztessenek. Kegyetlen, de hatásos. Nem tudom mi volt a célja, nem tudnám felidézni Önnek a varázsszavakat, nem tudom, hogy úgy sült-e el, ahogyan azt szánták, de kellemetlen lett a hatása. Érzelmileg, lelkileg és testileg is béklyóba kerültünk. Érzem, amit érez, ha megsebesül, én is megsebesülök. -

Megtámasztom a kezemet egy kicsit a fejemben, leginkább azért mert gondolkozni próbálok, de igazából semmire nem tudok gondolni azon kívül,hogy az utolsó köreinket futjuk, és vagy be jön, vagy nem ( és csak így magunk között szólva, valamiért inkább a vagy nem-re tenném a voksomat, nem tudnám megfogalmazni miért, egyfajta megérzés lehet ez), én pedig amúgy eléggé szeretném, hogy legyen valaki ebben az országban aki képes érdemi megoldást találni. Igazán még az sem számít ha egy vagyont kell otthagynom nála, talán még a nevemről és a címeimről is lemondanék egy Crouch mentes gondolatért cserébe. Persze nem lehet ez olyan rossz, mármint Crouch Junior nem lehet annyira rossz ember, és igazán tényleg nem az, de ha választhattam volna, hát biztosan nem őt választanom egy mentális lebilincseléshez.
Újfent felnézek a kissé megviselt vonásokra. - Pontosan mire kíváncsi? Talán ha kérdezget... egyszerűbben haladnánk, maga mégis csak több, mint egy agyturkász. - Biztosan így lesz jó, kérdez én meg válaszolok, ha akarok hazudok, ha akarok nem válaszolok, de képtelen lennék hosszan mesélni olyan dolgokról amikről az ember nem szívesen beszél. Például nem igazán szeretném az orrára kötni, hogy egy bizonyos sötét jegykedvesen figyel az alkaromon, pedig biztos vagyok benne, hogy ez azért eléggé lényeges információ.
Majdhogynem türelmetlenül sóhajtok föl. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem sült el balul, hogy pontosan így tervezték, és amúgy tökéletesen működik. Fáradt tehetetlenséggel vakarom meg a fejemet. - Nem, abban sem vagyok biztos, hogy nem vérmágia vagy hasonló dolog, elvetemült egy ötlet volt, és.. - Türelmetlen dobolásra kezdek az ujjaimmal. Sóhajtok, egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy akkor most ezt elő kellene terjesztenem. - Tudja a legnagyobb probléma, hogy nem vagyok teljesen biztos magában. Tudja, ha esetleg adna valamilyen jelet arra, hogy Ön, hát érti.. megtartja a titkomat és nem ítélkezik, egészen lehetséges lenne, hogy feltárjak egy-két fontosabb információt amivel mondjuk tudna mit kezdeni. Mondjuk nem azt kérném, hogy esküdjön meg vagy valami, de mondjuk egészen megbíznék benne ha a szavát adná.- Nincs jele, nincs semmiféle jegy vagy sebhely. Csak.. itt vannak a gondolatai a fejemben, és érzem amit érez. Gonosz kis varázslat ez, tudja? Ha megsebesül megsebesülök, ha megsebesítem, hát rajtam is pont ugyan ott keletkezik a sebhely, legyen a világ bármelyik pontján, ha meghal.. hát én is meghalok, és hát tudja nem éppen vagyok abban a helyzetben, hogy meghalhassak. Elég sok elintézetlen dolgom van még, és valamiért nem vennék rá készpénzt, hogy a társam ma-holnap nem ugrik ki a Minisztérium ablakán. Tudja nagyon is labilis jellem.. - Feszélyezetten elmosolyodom, és valahogy igyekszem úgy nézni rá, hogy értse, nem igazán van több lehetőség.
- Nem, nem, nem.. nem mondhatja ezt. Muszáj legalább megpróbálnia valamit, rakjon piócákat és duruzsoljon, vagy nem tudom, ősi kelta rituálékon is hajlandóak vagyunk részt venni, de muszáj segítenie. -

Átfut az agyamon a gondolat, hogy vajon megéri-e mindez. Mármint nyilván megéri, persze ismerek olyat aki szívesen osztozna Crouch minden gondolatával, de azért egy ponton már egészen megterhelő lenne számára is, még akkor is ha Panda történetesen nem tudom milyen viszonyt ápol a sráccal, és ezen a ponton igazából nem érdekel ( vannak pontok amikor igen, de ez éppen nem az ), és arra jutok, hogy amúgy eléggé megéri, mert hát ki tudja, lehet tud nekem segíteni ez az ember. Még akkor is ha olyan idegesítő lendületlenséggel kavargatja a kávéját.
Késztetést érzek arra, hogy én is kavargatni kezdjem az enyémet és hümmögjek, mint ő, mert hát erre nem tudok semmit sem mondani, igazából nem érdekel a múltja, és igazából az sem érdekel, hogy másnak mennyire volt hatásos a gyógymód amivel ellátta, igazán csak az érdekel, hogy minket gyógyítson meg.( Bárcsak lehetne ez királyi többes.)
Iszom újból a kávéból, meglepően jól esik a hidegen keserű íze, meglepően segít a koncentrációban, és így a kis csészike pereme fölött éppen rá tudok lesni és bámulhatom a férfi artikulálástól megelevenedő arcát.
- Helyes. Ha elmondanék magának mindent, akkor meg kellene öljem. A társam miatt, nem is igazán miattam, van ez a nem is tudom, stikkje.. nagyon titokzatos jellem. - Kicsit kellemetlen érzés lassan úgy beszélnem Barty Crouchról, mintha a kibaszott nejem lenne, és ettől a gondolattól kissé zavarba is jövök, inkább csak visszasüppedek a fotel adta kellemes közegbe, pillantásomat érdeklődve futtatom végig a közegen, most először vizsgálom meg a helyet úgy igazából, végigpillantok a sarkokon, a padló minden négyzetcentiméterén, mintha valami nyomot keresnék.
Felhorkantok. - Hát ez kurvára nem vigasztal. - Vakarom meg a fejemet. Mi van ha Barty komolyan kiugrik majd a Minisztériumból? Vajon érzem majd a zuhanást is, vagy csak szimplán meghalok?
Határozottan bólintok, és még egy kicsit kavargatom a kávémat, aztán pedig elbámulok a férfi mellett, a falra szegezem a pillantásomat, és elkalandozom a múltban. Próbálom felidézni azt a bizonyost napot, próbálok azon kívül bármire is gondolni, hogy a Nagyúr mennyire megkínzott minket.
- Találtunk egy varászlatot a nem is tudom.. talán 1800-as évekből, egy hűbéresküt azt hiszem.. és hát kicsit átalakítgattuk, úgy hogy a célunknak megfelelő legyen. Hasonlóképpen szerettük volna, mint mondjuk egy megszeghetetlen esküt.. olyan funkciókkal, hogy tulajdonképpen ne lehessen megszüntetni, csak ne haljunk bele, de kurvára elbaszódott, és rosszabb, mint egy olyan eskü. - Ez így bevallva elég nagy hülyeségnek hangzik, és felelőtlenségnek, de hát most már mindegy.
Megköszörülöm a torkomat és csak bólogatok.
- Próbáljuk ki. - Egyezem bele végül nagylelkűen.