Emlékszem, hogy amikor hazaértem az emlékezetes bankett után, elhatároztam magamban, hogy bármennyire is jól szórakoztam, nem akarok Elias Archertől semmi mást, csak azt az egy vacsorát. Emlékszem, hogy fejben már össze is raktam magamnak a kis monológom, amiben elmagyarázom neki, hogy minden szép volt meg jó volt, de nincs esélyünk arra, hogy bármi is kialakuljon közöttünk, legyen az egyéjszakás kaland, barátság extrákkal vagy akár normális párkapcsolat is; és emlékszem arra is, hogy amikor lett volna lehetőségem bevégezni vele mindent, rájöttem, hogy nem akarom, hogy ez véget érjen.
Lehet, akkor ostoba és felelőtlen dolog volt így fejest ugrani a semmibe, amikor még saját magamat sem voltam képes szeretni és a terapeutám hangja még rosszallóan morgott a fejemben, de most, néhány tucatnyi randival később kezdtem rájönni, hogy talán pont Ő volt az, amire egész eddig szükségem volt, a töréspont, ami mindent megváltoztathatott.
- Mondd, hogy mindjárt odaérünk... - Halkan duruzsolom csak a szavakat, az oldalához bújva a hidegben, ahogy befordulunk a lakásához vezető utca sarkán; kicsit bántam, hogy korábban rábeszéltem, hogy sétáljunk vissza az étteremtől, de szükségem volt a friss levegőre ahhoz, hogy kiszallőztessem a fejem és összeszedjem a gondolataim azután, hogy elfogadtam a meghívását, hogy töltsem nála az éjszakát. Nem ez volt az első alkalom, hogy nála jártam volna, mégis izgultam, mintha megint csak tizenhét éves lennék és az első randevúm után, mintha újra készülnék elveszíteni a szüzességem... És ez a gondolat megijesztett. Ennek ellenére igyekeztem leplezni azt, mennyire izgulok, ajkaim halvány mosolyra vonva, ahogy felnéztem Rá; bíztam benne, akartam ezt, így nem is volt mitől félnem, ugye?

Mikor anno elhívtam Ashe-t randizni nem nagyon vágtam, hogy mit csinálok, még most sem értek semmit, de azt hiszem elkaptam a fonalat valahol, mert néhány rövid hónapja már hetente párszor hajlandó találkozni velem.
Magamban azt mondom hajlandó, de a hülye fejem mindig reméli, hogy szeretne is, talán már vagyunk olyan viszonyban, hogy ne higgyem azt állandóan, hogy csak felkarolta retardáltat és itt Máltai szeretetszolgálatozik velem különböző éttermekben meg egyéb helyeken. Én csak annyit tudok, hogy szeretek vele lenni, hogy nem tart kontrás nyomorultnak és ő az egyetlen, leszámítva persze a jó édes anyámat, aki a keresztnevemen szólít és állati édes, ahogy néhány helyzetben kicsit rosszallóan rám néz és csak annyit mond "Elias...". Ez van, bírom a csajt, már akkor bírtam, mikor leprostiztam, ő meg eljött velem vacsorázni, asszem életem legkirályabb randija volt az és az összes többi is.
Ma azért eléggé meglepett, néha poénból megkérdezem nálam alszik-e, többnyire rendesen csak kuncog a hülyeségemen, de ma igent mondott, tök komolyan igent mondott. Az még nem nagy cucc, hogy átjön, volt már nálam párszor borozni meg haldokló kaktuszt nézegetni, de sosem aludt nálam, aminek amúgy nem nagyon mondta az okát sosem.
Sétálunk hazafele, ő átkarolja a derekam én meg a vállát, annyira pici, hogy nem nagyon tudok máshogy közlekedni, csomóan pofáznak róla, hogy úgy nézünk ki együtt, mint a nyúl meg a zsiráf kézenfogva, de leszarom, engem az se zavarna, ha tényleg törpe lenne.
-Első ház balra, törpenyúl-nyugtatom meg, mert már tényleg nagyjából három lépésre vagyunk a kérómtól- nagyon fázol?
Tudom-tudom, gáz dolog ennyire aggódni a nőért, de mit csináljak, ha a franc megesz érte? Minden meccsén olyan ideges vagyok, hogy okádni tudnék, be vagyok szarva rendesen, hogy valami gigaparaszt eltalálja az asszonyt egy gurkóval aztán gyanúsan véletlen léphetek bele a szájába.
Már nyitom is neki az ajtót, nincs nagyon szétcseszve a lakás szerencsémre, szóval hátha minden adott, hogy legyen ma valami. Leveszem róla a kabátját és felakasztom a fogasra.
-Hát üdv itthon megint-kacsintok rá.

- Ha még egyszer eszembe jutna, hogy sétáljunk át a fél városon, beszélj le erről, jó? - Halkan nevetek saját magamon, mert minden kis sétánk után ugyanezt mondom, hogy soha többet, aztán mégis újra és újra rábeszélem, már csak azért is, hogy elhúzzam a Vele töltött időt; azt elmúlt hónapokban tényleg megkedveltem a társaságát, megszoktam a jelenlétét az életemben, hogy ott volt a meccseimen, vagy épp én az övéin, sőt, még nevet is adtam a haldoklófélben lévő kaktuszának, amit azóta már vagy háromszor elfelejtettem. Lassan már nem is emlékeztem, milyen volt nélküle, Ő volt a nap és a hold, az első gondolatom reggel és az utolsó esténként, szóval... Azt hiszem, joggal mondhattam, hogy belezúgtam, mint vak ló a gödörbe. Egy jó mély gödörbe, by the way. - De amúgy nem gáz, legalább nem esik az eső úgy, mint legutóbb.
Legutóbb, amikor fél órát álltunk egy jobb napokat is látott buszmegálló kis bódéjában, abban a reményben, hogy az eső majd gyorsan eláll, mintha nem ismernénk a brit időjárás mindenféle szeszélyeit; pár nappal később azt a cipőt, amit akkor viseltem, utolsó útjára kellett küldenem a szemetesbe, mert sem varázslat, sem mugli módszerek nem voltak képesek megreperálni benne a károkat, amiket a víz okozott.
- Lassan tényleg több időt fogok tölteni nálad, mint a saját lakásomban. - A keze alatt átbújva lépek be a lakásába, első dolgomként már rúgva is le magamról a magassarkút; csupán egy apró, hálás mosollyal konstatálom, hogy igazi úriember módjára veszi el a kabátom és akasztja a helyére (ha már én nem érem fel a fogast cipő nélkül), és már invitálom is magam beljebb, hogy köszönjek a kaktusznak, aminek a nevét még mindig nem tudtam magamban felidézni.
- A kaktusz mintha jobb bőrben lenne azóta, hogy legutóbb itt jártam. - Vagyis olyan... három napja, nagyjából? - Szerinted van esély arra, hogy még rendbe hozzuk tavasz előtt?
Tudom, hogy csacsogok a semmiről, biztosan ezer és egy dolog van, ami jobban érdekli, mint a kaktusznak a jóléte, de amióta csak a bejárati ajtó becsukódott mögöttünk, még jobban izgultam, talán féltem is. Pedig nem akartam félni; Vele akartam lenni, de a démonjaim ott lappangtak elmém perifériáin, készen arra, hogy elrontsák az estét, ha esetleg úgy alakulnának a dolgok...

-Mintha le tudnálak beszélni bármiről, amire utána nem beszélsz vissza-vigyorodom el, mert hogy állandóan ezt csinálja. Nemet mondok valamire, aztán elfogadja legalább négy percig, utána meg addig mondja a magáét mire lyukas a hasam és csak az van, amit a kisasszony akart az elején. Néha komolyan azon agyalok nem vagyok-e kicsit papucs. De most mi a rákot csináljak, ha őszintén kedvelem és nagyon úgy néz ki, hogy ő is engem?
-Na az naggyon szar volt-bólintok szándékosan megnyomva gy-t- vagyis hát…egy része, ja.
Kicsit eszembejut, mikor vagy fél órát smároltunk lelkesen az esőbe abban az elhagyatott buszmegállóban, nem akarom mondani, hogy nem jött be, nagy hazugság lenne.
Szeretem, mikor nálam van, egyrészt rávesz, hogy ganézzam ki ezt a disznóólat, másrészt meg…jó illata van, állati szép és szeret velem beszélgetni. Velem! Ja, a mai napig nem jöttem rá, miért nem talál gyorsan valakit, aki sokkal jobb nálam, lehet van valami szörnyű gáz defektje csak még nem mondta el. Magassarkú le, kabát a fogasra, lejjebb kéne bűvölnöm azt a szart, hogy ő is elérje, nem tudom gáz e neki, hogy ilyen magasan vannak itt a cuccok.
-Én mondtam, hogy a francnak fizeted-vonok vállat a megjegyzésére és én is felaggatom a kabátomat, tényleg nem bánnám, ha itt lakna, de ez pár hónap után a normális embereknél még elég para gondolat, néha utalgatok rá, remélem nem akad ki tőle nagyon.
-Figyelj, ha ugyanilyen ütemben nem öntözöm szerintem pár hét és faszán lesz-legalább megtudtam, hogy a kaktusznak nem kell víz, pedig olyan örömmel öntözgettem reggelente. Bemegyek a nappaliba és megvárom, hogy utánam topogjon azokon az aprócska lábain.
-Kérsz bort, whiskyt vagy valami ilyen ízesített tökömtudját?-nézek be az alkoholos szekrényembe.

Teljesen igaza van, ha valamit elhatározok, arról lehetetlen lebeszélni; azon az esős estén is próbált lebeszélni, de erősködtem, hogy menjünk gyalog, és egyáltalán nem azért, mert klisés, romantikus filmbe illően az esőben akartam csókolózni vele egy buszmegállóban, ugyan... Komolyan, gyakran úgy viselkedtünk, mintha újraélnénk a tinédzserkorunk, a szabadságot és gondtalanságot. A terapeutám szerint ez határozottan jó változás volt, és én hittem neki, hiszen Vele tényleg élveztem az életem, hosszú hónapok óta először.
- Elias... - Mosolyogva ingatom meg a fejem, hallva a megjegyzését; tudom, mire utalgat, vagy legalábbis sejtem, mert már most is olyan, mintha legalább vele laknék, jóformán csak zuhanyozni és aludni járok haza, meg néha meglocsolni a páfrányom, mert az időm többi részét vagy a pályán, vagy vele töltöm. Így igazából fölösleges pénzkidobás is a lakásom fenntartása, de megint csak készen álltam volna arra, hogy összeköltözzünk? - Te is tudod, hogy valahol laknom is kell.
Aztán magára hagyom a kaktuszt, hogy kövessem Őt a nappaliba; egy hosszabb pillanatig csak figyelem, mielőtt odalépnék hozzá, hogy a keze alá bújva kukucskáljak be a szekrénybe, aminek a tartalmát egyébként már emlékezetből fújtam. Mondtam már, hogy lehet, túl sok időt töltök itt?
- Az a pinot noir ott hátul egészen barátságosan néz ki. - Lábujjhegyre ágaskodok, hogy jobban hozzáférjek a szekrényhez és félretolva az elől álló üvegeket elővehessem azt, amelyik megragadta a tekintetem már egy ideje; egyébként sem kívántam az erősebb alkoholokat, whiskyhez sem nyúltam egy bizonyos, ferális este óta, leszámítva azt az egy alkalmat, amikor Elias megkínált vele a banketten. Egyébként sem akartam magam leinni a sárga földig, csupán egy kis folyékony bátorságra volt szükségem, hogy a kezem ne remegjen, hogy ne utasítsam őt el egyből, amint csak a hálószoba felé akarna terelni. Általában ez volt az a pillanat, amelyikben evakuáltam magam, a fáradtságra hivatkozva; de egyelőre a figyelmem a pinot noir kötötte le, aminek a címkéjét nézegettem, az évjáratot keresve rajta, mintha csak értenék hozzá. - Felbontjuk?

Tök fura, ami köztünk van, olyan, mintha az első szerelmem lenni, akiért majd megdöglök a nap minden percében, de valahol így is van, mert ő az első nő, akivel ilyen közel kerültünk…hát szerintem a balesetem óta. Az pedig elég régen volt, még tizenhét éves koromban, szóval azt hiszem jár a taps Ashe-nek, amiért ilyen jól bírja a kiképzést a kontrás faszi mellett, komolyan  büszke voltam rá, amiért sosem küldött el az anyámba vagy nem mondta, hogy barom vagyok.
-És azt megint ki mondta, hogy ne lakjál sehol?-megint csinálja, pont úgy néz közben, ettől valahol tudom, hogy hülye vagyok, de más értelemben. A csapattársaim se mindig értik a szituációt, minek vagyok oda ennyire egy csajért, akit hónapok óta megdönteni se tudtam, de nekem sosem ez volt a legfontosabb, mármint az ő esetében nyilván nem. Az első találkozásunk után azt hittem menni fog, egyéjszakás aztán szépen offoljuk egymást, maximum biccentünk a másiknak a pálya két sarkából, de nem ez lett.
Tudom, tök röhejes lehet, hogy én ilyen lóbaszó vagyok ő meg egy kis manó, de én szeretem, most is, ahogy felágaskodva nézelődik a szekrényben csókot nyomok a hajára. Hogy van mindig ilyen jó illata, tök törvénytelen?! Otthonosan turkál már nagyjából a lakás bármelyik pontján bárhol, tudom beteg, de engem nem zavarna, ha itt lakna, elég nagy ez a lakás kettőnknek  a két szoba közül az egyikben úgyis csak súlyokat meg edzőcuccokat tartok, simán lakhatna külön szobában, ha a közös tér a gond.
-Akkor legyen ez a fiszfasz-nem ismétlem utána a bor nevét, úgysem bírnám kimondani, a francia szavaktól mindig összeakad a nyelvem és kiröhögtetem magam. Két poharat vettem le a felső polcról és letettem a valagam a kanapéra várva, hogy kigyönyörködje magát az üvegben.
-Amit akarsz, törpenyúl-mosolygok rá és bármilyen proli állatnak is hangzom tényleg örülök, hogy itt van, most is meg úgy általában is.

- Meggondolom, jó? - Esetlenül mosolyodok el, abban a reményben, hogy ezt a beszélgetést egyelőre elhalaszthatjuk; nem azért, mert hülyeségnek tartom az ötletet, egy ideje már rendszeresen foglalkoztat, de az együtt éléssel kötelezettségek is járnak, végülis ha megosztanánk a halószobát, egy idő után nem lenne már több kifogásom arra, miért nem akarom, hogy több is történjen közöttünk néhány túlfűtött csóknál és cuddle session-nél. De hogy mondhattam volna el neki az igazságot arról, hogy féltem, mert valaki annak idején bántott?
Pedig vele biztonságban éreztem magam; az apró gesztusai, a szavai és a közelsége mind pillangókat hívtak életre bordáim fogságában, mint az első szerelem alkalmával, de az érzés sokkal intenzívebb volt és kevésbé ártatlan, mégse mertem engedni neki. Pedig milyen egyszerű lett volna csak felé fordulni, elfeledkezve a borról birtokba venni az ajkait és lélegzetvesztésíg csókolni, hagyni, hogy a dolgok csak megtörténjenek...
...aztán Ő elhúzódik, én meg leemelem a boros üveget a polcról, végleg feladva azt, hogy megkeressem rajta az évjáratot; inkább felkucorodok a kanapéra Elias mellé, apró csókot lehelve a nyakára, ahogy átnyújtom neki a bort - hiszen korábbi tapasztalatból már tudtuk, hogy az szarul fog végződni, ha én próbálom meg kinyitni, legutóbb is beletörtem bornyitót a dugóba, pedig elképzelhetetlennek tartottam, hogy ennyi erő legyen bennem.
- Akkor ezt szeretném... - Játékosan kacsintok rá, mielőtt fejem a vállára hajtanám; egy picikét hiányoltam innen a saját vinyljeimet, lett volna egy tökéletes lemezem ehhez a pillanathoz; talán még arra is rá tudnám venni, hogy táncoljunk, vagy legalábbis próbálkozzunk vele, ha már a jövő hónapban hivatalosak voltunk Moiráék esküvőjére és reménykedtem, hogy oda már együtt mehetnénk, hivatalosan is egy párként - és a világért nem akartam volna kihagyni, hogy táncoljak egy esküvőn. De a kanapéval is ki voltam békülve, végül is anyi órát átbeszélgettünk rajta, hogy biztos voltam benne, a hátsó felem lenyomata is ott maradt már rajta, elég lenne csak megkeresni. - Remélem, nem tartogattad valami különleges alkalomra, amit épp most rontunk el azzal, hogy megisszuk az akkorra bekészített bort.

-Okés-bólintok, mert ez legalább valami válaszszerű és még azt sem mondta előtte vagy utána, hogy menjek anyámba a hülye ötleteimmel, meg ezzel az összeköltözési mániámmal. Sajnos amekkora suttyó tudok lenni legalább annyira tudok szeretni is, ha valaki elég okot ad rá és hát Ashe több okot adott, mint bármelyik nő, akivel előtte voltam. Eskü hálás vagyok Buddhának, hogy véletlen kidülöngéltem az erkélyre azon a puccos banketten és ezzel a nővel találtam szembe magam, ő elfogad olyan IQ negatívnak, amilyen vagyok és attól sem kap szívrohamot, hogy huszonhárom évesen vagy egy kisfiam. Bárkivel próbálkoztam az elég rosszul lett a gyerekem említésére , szóval tényleg örülhetek, hogy a tündérlány bírja a strapát.
Nem hagy sokáig egyedül a kanapén, attól a kis csóktól is kurvára libabőrös leszek, meg minden, máris teljesen más megy a fejembe, mint eddig, már az adásszüneten kívül, ami egyébként van odabent.  Érzem, hogy ma valami történni fog, ennyi idő után már muszáj, tuti nem poénból jelentette ki, hogy ma nálam alszik, már fog elszökni előlem vagy hát…igyekszem úgy viselkedni, hogy ne ijesszem el.
-Ja hát törpenyúl Buddha óvjon attól, hogy megpróbáld kinyitni-veszem a kezembe a bornyitót és alig találok bele a abba a rohadt üvegbe a kis kacsintásától, játszik a hülye fejemmel én meg hagyom neki,  mert eléggé bejön a csaj, hogy mégnagyobb hülye legyek, mint amekkora amúgy is vagyok. Gyors mozdulattal kinyitom a bort és töltök a poharainkba, odanyújtom neki az egyiket.
-Különleges alkalom?-nevetek halkan, ismerhetne már annyira, hogy tudja velem aztán nagyjából lófasz se történik, de az legalább gyakran, mióta életmódot váltottam még barátaim sincsenek túl sűrűn.
-Anyámat nem nagyon kínálgatnám vele, szóval bőven elég különleges vagy-modom és a puha, sötét haját kezdem el simogatni, aminek mindig olyan illata van, mintha frissen mosta volna.

Macskamód kucorodok fel mellé a kanapéra, oldalához bújva, fejem a vállára hajtva; meg tudnám szokni, hogy minden este így üldögéljünk itt, ne csak kiöltözve, de hétköznapi kiadásban is, vagy hogy minden reggel itt kávézzunk, és így az összeköltözés nem is hangzik már olyan rossz ötletnek. Egyszer már fejest ugrottam az ismeretlenbe Vele, és azóta sem bántam meg, miért ne ugorhatnék hát fejest a semmibe még egyszer? A stabilitás, amit adhatna, biztosan nem ártana, talán inkább segítene is, hogy végre a múltam utolsó darabkáit is rendbe tegyem, aztán lezárjam ezt is, mint egy befejezett könyvet. Már csak két dolog tartott vissza, az egykori eljegyzési gyűrű az ujjamon és annak a traumatikus estének az emléke, és reménykedtem benne, hogy ma mindkettőtől sikerül megszabadulnom a segítségével... A terapeutám szerint jó ötlet volt, hogy végül Ő vegye le az ujjamról a gyűrűt, végül is Ő az új kezdet, amit élni szeretnék, amire közösen építhetnénk valamit.
- Ne is emlékeztess, a mai napig szégyellem magam. - Kuncogva pillantok fel Rá, halvány mosolyra húzva az ajkaimat; csupán egy pillanat az egész, aztán figyelmem a boros pohárra fókuszálom, hogy addig se bámuljam ennyire illetlenül. Néhányszor fordult csak elő még az ismeretségünk legelején, hogy ez megtörtént, a lehető legjobban meg akartam jegyezni, hogy utána lerajzolhassam otthon; a skiccfüzetem már egy ideje csak az Ő portréival volt tele, amit természetesen sose említettem meg neki, hogy ne higgyen valami elcsépelt fangörlnek.
- Megint zavarba hozol... - Halkan nevetve sütöm le a tekintetem, a pillanatnyi zavarom próbálva azzal leplezni, hogy belekortyolok a borba; bár talán jobb lenne, ha letenném a poharat, mielőtt magamra borítom a tartalmát, hiszen már csak ez az epró simogatása is elég ahhoz, hogy gerincem mentén kellemes borzongás fusson végig, kezem pedig megremegjen, magam sem tudom már, hogy a félelemtől vagy az izgatottságtól.
- Bár így, jobban belegondolva... Talán tényleg különleges este lesz a mai, végülis van valami, amiről szeretnék veled beszélni. - Kelletlenül húzódok el tőle, hogy a szemeibe nézhessek, meg hogy a közelsége ne terelje el a figyelmem, miközben próbálok neki színt vallani; eddig talán kétszer emlegettem fel Neki, hogy terapeutához járok, és eddig se precizáltam nagyon, miért tettem ezt - sejtettem, hogy nem ítélne el akkor sem, ha ismerné az indokokat, de féltem, mit gondolna majd rólam, hogy esetleg mocskosnak tartana majd és érdemtelennek az érzéseire, és ez a gondolat már önmagában is fájt, talán jobban is, mint azt el akarnám ismerni. - Vagyis inkább szeretnélek megkérni valamire... De csak ha te is szeretnéd! Nem akarlak semmire sem kényszeríteni.
És megint kezdődik, csacsogok itt össze-vissza, mint mindig, amikor az ideg valamilyen formája kezd úrrá lenni rajta; a poharam tartalmát is egy húzásra hajtom el, abban a reményben, hogy az alkohol majd elég bátorságot ad ahhoz, hogy zavartalanul ki tudjam mondani, amit akarok... Mert fontos lépés volt, amit meg akartam tenni, a zuhanás az ismeretlenbe, amire egészen addig készen voltam, amíg tudtam, Ő is velem lesz majd.

Már elég normális, hogy itt ücsörög mellettem és mindig arra jutok, hogy halál cuki és tudom, hogy neki nem tetszik, mikor ezt mondom, allergiás rá, mint állat, de azért szerintem még az.  Mégjobban bírnám, ha nem csak sokat ücsörögne a kanapémon, hanem mellettem kelne a kis kócos hajával, csinálna nekem reggelit, én meg megfőzném az első kávét, szigorúan reggel hét után, mert előtta sokmindenre nem lehet használni, bár elég sokat riasztgat azzal a hajnali ötös reggeli kocogásával.
Komolyan oda jutottam, hogy ezeken jár a fejem egésznap, ülök a lelátón, bámulom a nőmet és arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha mellettem aludna el este, asszem senkivel kapcsolatban nem agyaltam még ilyeneken és ez nagyon kemény. Nem gondoltam volna, hogy a baleset után még lesz bármi ilyen normális dolog az életben, mint mondjuk egy ilyen csaj.
-Hé tök oké volt-vigyorgok, mint egy jóllakott óvodás- az ingem tiszta bor lett, de hát ilyen ez.
Nem nagyon számítottam rá, hogy a hónaljcirkáló csajom lazán beletöri a borba a nyitót dugóstul, aztán a meglepetéstől félig-meddig rám önti a bor felét, de az is vicces volt.  Nem mondom, azért örülök, hogy rámhagyta ma piszkos munkát.
-Mivel hoztalak zavarba?-megkérdezem,  közben a boromat kortyolgatom,de már rájöttem, hogy bármi lehet, nagyon könnyen jön zavarba ez a lány, ami amúgy édes dolog, de huszonévesen talán picit nem okés. Hajáról a kezem a nyakán keresztül a vállára siklik, szeretem simogatni, a reakcióit is eléggé bírom, kicsit olyan, mintha szűz lenne. A következő mondata is valami furcsára utal, lehet hogy tényleg erről van szó és szűz lány? Nem mondom, elég beteg lenne, de nem mondanék nemet még így sem.
-Mondd csak, manócska, mit kérnél?-már kezdek tényleg arra jutni, hogy még nem volt senkivel és most azt akarja, hogy én legyek az első. Jó bizarr, ha egy ilyen nő huszonévesen még szűz, de hát nem tudok sokat az előéletéről, még az is lehet, hogy keresztény családban nevelkedett.

- Leszámítva azt a részt, hogy a folt sosem jött ki az ingedből. - Halkan nevetek, felidézve magamban a szerencsétlen próbálkozásaimat az ingjének megmentésére; mire bármi használható eszembe jutott, addigra már mindegy volt, a folt annyira beleette magát az anyagba, hogy szerencsétlen inget is el kellett küldenünk az utolsó útjára, és ezt a szégyent talán sose fogom kiheverni... Vagy legalábbis addig, amíg valami még kínosabbat nem csinálok, ami átvenné ennek az incidensnek a helyét a toplistán.
A kérdés igazából mivel nem hozott zavarba? Néha elég volt egy sokatmondó mosoly vagy egy kósza érintés, hogy a pír elöntse az arcom, a metaforikus macska pedig elvigye a nyelvem, csakúgy, mint most is; azt se tudom, mit válaszolhatnék a kérdésére, így inkább defenzívába húzódok, picit távolabb tőle, hogy összeszedhessem a gondolataimat. Pedig minden istenek tudják, mennyivel szívesebben simulnék a karjaiba; de ha már összeszedtem a bátorságom, akkor megtehetem ezt a lépést előre, egy szebb holnap irányában... És mély levegőt veszek, ahogy félreteszem az üres poharam a kávézóasztalra, meg belekezdtek a kis monológomba, abban a reményben, hogy legalább ezt sikerül majd nem össze-vissza elmotyognom, mint minden mást, amit egész eddig mondtam.
- Ugye emlegettem párszor, hogy terápiára járok... És pár hete beszéltem a terapeutámnak rólad, és a legutóbbi alkalommal mondta, hogy szerinte már ideje lenne elhagyni a múltam és esélyt adni magamnak valami újra és jobbra, mint ami eddig volt, és... - Sietősen, de viszonylag érthetően darálom le a szavakat, amíg bírom egy lélegzetvétellel, de aztán szünetet kell tartanom; újabb mély levegőt veszek, ahogy végre ráveszem magam, hogy tekintetem az arcára emeljem, továbbra is szórakozottan babrálva a gyűrűmmel. Gyerünk, Ashe, szedd össze magad! - Szóval, amit mondani próbálok az lényegében annyi, hogy... nem akarok többet a múltban élni, szeretném a jövőm, Veled, és... hogy Te legyél az, aki ezt végül lezárja.
Érzem, ahogy a pír elönti az arcom, ahogy a szavam elhaló sóhajba fulladnak; hát, ez egész eddig jól ment, a szavakon túl vagyok, most már csak a tettek vannak hátra, igaz? És hogy egyértelművé tegyem, mire gondolok, sután emelem fel a kezem, amin az egykori jeggyűrűm van - mert ez az az epizód, amit le akarok először zárni, most, hogy végre késznek érzem magam az elkötelezettségre, egy új kapcsolatra valakivel, akit szeretek, akinek már csak a gondolatára is hevesebben ver a szívem.
- ...megtennéd? - Elhaló sóhaj csak ez az egy szó ajkaimon; küzdök magammal, hogy ne fordítsam el a tekintetem, ne egy ennyire fontos pillanatban, ami mindent megváltoztathatna... Hiszen lényegében most vallottam neki szerelmet, meg közöltem azt is, hogy nem bánnám, ha komolyabbra fordítanánk a dolgokat, és félek attól, hogy el fog utasítani, és akkor... azt hiszem, elásom magam szégyenemben, hogy egyáltalán megfordult a fejemben, hogy esélyem lehetne még a normalitásra.

Halkan nevetek, tudom, hogy neki marha gáz volt, hogy tönkretette az ingemet, de azért én nyilván nem lettem rosszul, inget bármikor lehet venni, de ilyen csajt csak ritkán, olyan banketteken, amiken folyik a pezsgő, de amúgy semmilyen rendes pia nincs.
Tényleg odavagyok a nőért, már egészen addig a szintig, hogy egy-két csapattársam szimplán azt mondta, hogy egy nyomorult papucs vagyok. Nem volt sok olyan kapcsolatom, amit igazinak lehet mondani és ez most az, ahogy rám néz, ahogy hozzáérek meg ezek a kis zavart  izék,amiket csinált, mert valamiért folyton pirult, ahogy most is. Elég édes pofákat tud vágni.
Aztán látom, hogy itt valami durva beszélgetés lesz, mert Ashe úgy  issza ki a poharát, mintha legalább harminc éve alkesz lenne és akkorát sóhajt, hogy  asszem kint emiatt hullanak a kutyafájáról a levelek vagy mi….valószínűleg utóbbi. Szóval csak figyelek rá és kortyolgatom a boromat, de bevallom már a felénél nem vágom mi van, most az a lényeg, hogy terápiára jár vagy a múlt meg a jövő?  Buddhára, nekem tényleg öt agysejtem van és azok tuti épp egymást zabálják abban az üres fejemben, most nem baszhatom el, mert , ha itt hagy amiért ostoba vagyok, akkor mi a rák lesz velem?!  Gondolom most arról szólt a sztori, hogy a jövőjét…velem, vagyis akkor a jövőnkét, ó, hogy a jak rúgjon tarkón, most komolyan nem elhagy, hanem így…szorosodik a viszony? Mintha hallottam volna, hogy valaki ezt mondja, de biztos nem kéne ilyet pofáznom.
-Hű…-tátom a számat, mikor rájövök, hogy mi is van- én…köszönöm és…és nagyon szeretlek, manócska- nyökögöm aztán inkább megsimítom az arcát az egyik kezemmel, hátha ettől nem tűnök akkora pancsernek. Aztán nagy neheze lezuhan, hogy a vőlegénye a központi elem, vagyis a volt vőlegényéről van most itt szó, pláne mikor meglátom a gyűrűsujján az eljegyzési gyűrűt.
-Persze-bólintok és először lágy csókot lehelek a kezére, aztán lehúzom az ujjáról a gyűrűt és az asztalra rakom. Most, ha jól vittem át az értelmét valami olyasmin vagyunk túl, mintha félretette volna a múltját miattam, ha nem pont ez van épp.

Nem tudom, igazából ideges vagyok-e vagy csak izgulok, vagy inkább csak a lehető leghamarabb túl akarok-e lenni ezen az egészen, de végül sikerül a kis monológom végére jutnom; és az a pillanatnyi várakozás, amíg az arcát fürkészem, próbálva rájönni, vajon mire gondolhat, elutasít-e majd vagy épp nem, hogy kérdezni fog-e vagy sem, ha már korábban nem beszéltem neki túlsokat a múltamról. Azt hiszem, sikerült is őt megdöbbentenem, magamat meg sikeresen pánikba ejtenem azzal a gondolattal, hogy ez az a pillanat, amikor közli, nem kér belőlem; de végül valami teljesen mást mond, mint amire számítok, és hatalmas kő esik le a szívemről, amikor keze az arcomhoz ér, és macskamód bújok hozzá, hogy erőt merítsek a közelségéből, a jelenlétéből.
- Én is szeretlek, Elias. - Boldog mosolyra húzom az ajkaimat, ahogy közelebb húzódok hozzá; és csak a tekintetemmel követem a mozdulatait, ahogy leveszi a gyűrűm és az asztalra rakja, és egy hosszabb pillanatig el is időzik a pillantásom az ékszeren, mire rájövök, nem érzek már semmit vele kapcsolatban - a vőlegényem már csak egy emlék, egy a sok közül, de a jövőm máshol van, itt van mellettem, gyengéden fogja a kezem és ezernyi pillangót éleszt fel bordáim fogságában, mintha csak újraélném az első, nagy szerelmem.
Bár hirtelen nem tudom, most hogyan tovább; egyszerre akarnék a nyakába ugrani, tovább csacsogni a semmiről, inni a bort vagy esetleg addig csókolni, amíg megszédülnék az oxigénhiánytól, így csak tanácstalanul nézek Rá egy hosszabb pillanatig, mielőtt leereszteném a tekintetem az összefűzött ujjainkra.
- Köszönöm, hogy... vagy, megváltoztattad az életem. - Halkan suttogom magam elé a szavakat; azt hiszem, ez már csak ilyen szentimentálisan jelentőségteljes este lesz, végül is napok óta készültem rá, minden tekintetben... Mert kell, hogy legyen valamikor egy első alkalom, és melyik este lenne rá jobb annál, mint amelyiken bevallottam, hogy Vele szeretném elképzelni a jövőm?

Túl sokat mond egyszerre, én meg ehhez túl hülye vagyok, valahol azért remélem  vágj, nem azért gyűrődik az arcom, mert nem akarok vele lenni, hanem mert épp vadul dolgozik a mogyorónyi agyam, hogy erre mégis mit lehet válaszolni. Szerettem volna olyat mondani, aminek nem pofon a vége és sikerült, mert  ahelyett, hogy azt kaptam volna, hogyha a hülyeség virágozna már én lennék a Hyde park, azt mondja, hogy szeret.  Nem hiszem, hogy mondta már ezt nekem, én többször akartam kimondani, de aztán mégsem tettem, nehogy úgy tűnjön, hogy nem gondolom komolyan. Nekem szimplán könnyebb kifejeznem az érzéseimet, mert, hogy nekem csak azok maradtak.
Mosolyog, kibaszott szép és én hüvelykujjammal végigsimítok az álla a vonalán, vér klisés, hogy pont az ázsiai  csajba estem bele, mint a beteg szamár meg a fábaszorult féreg, de nem érdekel, őt szeretem és ez van. Érzem, hogy nagy pillanat, mikor a gyűrű aprót koppan az asztalon, hogy most egy nagyot léptünk így ketten és boldogan mosolygok rá, ahogy fogom kezét, mert tőle tök normálisnak érzem magam. Vele az az Archer vagyok, akinek lennem kellett volna, nem pedig az, aki izomból belefejelt a kviddicspálya közepébe.
Ma nagyon sok szépet mond nekem, megváltoztattam az életét, hát nem gondoltam volna, hogy ennyire jól fog elsülni, hogy vérgáz módon, full részegen össze-vissza beszélek egy szerencsétlen nőnek.
-Örülök neked-szorítom meg kicsit a kezét és elvigyorodom arra a bizonyos bankettre és az ott  történtekre gondolva- pedig sosem gondoltam volna, hogy összejössz a csávóval, aki el akart vinni egy öltáncra abban a cipőben.
Megint dől belőlem a baromság, hát ez tuti nem az a sztori, amit majd az anyósnak mesélget, ha esetleg be kéne köszönnöm a családjához egyszer.

Eltelik pár hosszabb pillanat, mire rájövök, hogy hangosan is kimondtam, hogy szeretem; korábban csupán gondoltam rá, nagyrészt olyankor, amikor már hazafelé tartottam, vagy amikor a portréját skicceltem egy-egy megtépázott szélű papírlapra, de korábban sose mondtam ezt Neki, mindig kitértem előle... De most valahogy természetes volt bevallani neki, helyénvalónak éreztem ezt is, csakúgy, mint minden mást, amit kimondtam eddig. Felszabadító érzés volt, mintha az egésu világ súlya hirtelen lekerült volna a vállaimról; és a mosolya csupán megerősít abban, hogy jól döntöttem, hogy nem követtem el hibát akkor, amikor az alkohol biztatására belemaníővereztem magunkat egy vacsorába azon a banketten.
- Hidd el, én is meglepődtem először. - Halkan nevetek, felidézve magamban azt az estét, meg azt, ahogy a kis megjegyzéséért meg akartam fejelni, mert a mai napig nem tudom, milyen bútordarabra kellett volna akkor felmásznom ahhoz, hogy ezt tényleg megtehessem; mondjuk akkor se tettem volna meg, hiszen percekkel később szó szerint levett a lábaimról és megbabonázott, míg végül lényegében vártam is azt a vacsorát, ami eredetileg csak indok volt arra, hogy valaki más pénzéért vacsorázzak abban az új étteremben, amit a városban nyitottak. - De nagyon tetszhetett az a cipő, ha egy randira is rá tudtalak benne beszélni, úgy, hogy lényegében két perce ismertél csak.
Bár így jobban belegondolva, ez most azt jelentené, hogy tartozok neki egy öltánccal? Mert végül is vacsorázni elvitt, teljesítette az egyetlen feltételt, amit akkor akadályként tettem a lábai alá... És ezen el is gondolkodok egy hosszabb pillanatig, ahogy visszabújok mellé, a korábbi a helyemre; de ahelyett, hogy fejem a vállára hajtanám, aprót harapok belé, mint ahogy azt korábban is megtettem már párszorlegtöbbször olyankor, amikor meg akartam őt zavarni valamiben... De most nem volt miben megzavarnom, egyszerűen csak jó ötletnek tűnt; lehet, túl gyorsan ittam volna meg azt a bort?

Van itt ma, minden, mint a kirakodóvásárban szokás, szerelemvallás, ijedtség, múlttemetés meg minden, ami kell, lassan tök olyan lesz az életem, mint valami romantikus mozi, már csak az kéne, hogy a fiam is Ashe-től legyen, de azt hiszem azt a részt már nem lehet visszacsinálni. Igazából elég boldog voltam, hogy kimondta, neki sokkal nehezebb volt, mint nekem, abban valahogy mindig elég jó voltam, hogy ilyen jelentős dolgokról simán pofázzak, szabadabban bántam az érzelmeimmel, mint mások. Nem gondolkodtam sokat, úgy sem nagyon lett volna értelme, csak mondtam, ami jött, mindig ezt csináltam és mellette most ez tűnt a legjobbnak, egészen onnantól kezdve, hogy a poénvacsorájából tényleg randit csináltam.
-Zsír –kacsintottam rá- akkor legalább egymástól kaptunk sokkot.
Én azóta se bírom felfogni, hogy szeret és velem van, néha olyan, mintha neki se menne, pedig ő okos, rendben van minden a fejében, amennyire tudom, mondjuk terápiára jár, de asszem az a vőlegénye miatt kell. Én se kaptam volna röhögő görcsöt, ha lett volna egy menyasszonyom, azt egyszercsak hirtelen meghalt volna, semmi vicces nincs a történetben. Jó volt látni, hogy bízik bennem , bármilyen barom állat is legyek néha, mondjuk a bankett óta próbálok ritkábban bebűnözni, nehogy kiszeressen belőlem néhány óra alatt. Bár most borozok rendesen, mindkettőnk poharát újratöltöm, nehogy gond legyen.
-Egy ilyen nő bárkit rá tudott volna beszélni-simítom meg a térdét, komolyan gondolom, amit beszélek, ha odaállna egy faszihoz és azt mondaná, hogy vigye el vacsorázni szerintem bárki benne lenne, az a cipő meg…na azzal még vannak emlékeim.
-Harap a törpenyúl-nevetek fel meglepetten, mikor ok nélkül beleharap a vállamba, remélem ha elnyomok egy szar poént, hátha nem kezd rühellni- remélem nem veszett!

Azt hiszem, azt pozitív dolognak könyvelhetem el, hogy az este legnehezebb, magyarázkodós részén sikerült ilyen gyorsan túlesnünk; hatalmas megkönnyebbülés volt megtudni, hogy az érzéseim nem maradtak viszonzatlanul és nem ugrottam fölöslegesen fejest az ismeretlenbe, mert ez volt az, amitől talán a legjobban rettegtem.
De úgy tűnik, minden rendben van, Ő újratölti a poharainkat, és én egy hosszabb pillanatig elgondolkodok azon, vajon kell-e több alkohol a szervezetembe, de végül arra jutok, hogy egyelőre nem; inkább csak visszabújok mellé, gyengén megborzongva, mikor megsimítja a térdem, ajkamba harapva fojtom el az apró sóhajt, ami ki akar szakadni ajkaim közül. Pedig legszívesebben macskamód simultam volna a keze alá; hiszen a legapróbb csókjai és gesztusai is olyan szenzációkat ébresztettek bennem, amikről azt hittem, már rég elfelejtettem őket. Egyelőre viszont igyekszem elterelni a saját figyelmem azzal, hogy aprót harapok a vállába; és a megjegyzésére el is nevetem magam, szemöldököm összevonva fürkészve az arcát. Veszett törpenyűl? Hmm...
- Még ha nem is veszett, de biztosan támad! - És ezzel a lendülettel már pakolom is magam az ölébe, hogy csiklandozás-hadjáratot indítsak ellene, mintha lenne bármi esélyem is vele szemben; de valamiért felszabadító megint ennyire gyerekesnek lenni, gondtalannak és boldognak, még a szűk koktélruhám nem is a legkényelmesebb dolog egy ilyen kis csatához, meg a harisnyatartó csatja is a combomba vág... De egye fene, kényelmes az ölében ülni, még úgy is, hogy tudom, minden bizonnyal pár másodpercen belül a kanapén fogom végezni és halálra leszek csiklandozva; de legalább szép életem volt eddig, ez már valami.

Úgy nézem túlvagyunk az este komolyan pofázós részén, aminek örülök, mert Buddhának hála jól is sült el, amúgy meg tök béna vagyok az ilyenekhez és mindig parázok, hogy egyszercsak benyögök valamit, amit nagyon nem kéne és akkor nekem annyi. Mint mikor a gyermekem drága anyja megkérdezte, hogy minek szeretném elnevezni a fiamat, én meg rávágtam,”hogyhogy minek, hát azért, mert muszáj”.  Egész szép beszédem volt arról, hogy miért nem hívhatnak egy gyereket sehogy és már a felénél jártam mire Bernadette úgy nézett rám, hogy inkább becipzáraztam volna a számat azonnal.
Na az Ashe-vel pont nincs, rájöttem, hogy pont annyi hülyeséget mondok, amennyit akarok, maximum kacag rajta, hogy mekkora nagy mamlasz hülyegyerek vagyok.  Komolyabb szituációkban meg igyekszem beszédeseket hallgatni, hátha attól okosabb leszek.
Nevet, szeretem, ahogy nevet, az is aranyos.  Biztos a nem létező töke is tele van azzal, hogy mindenki kicsinek, meg cukinak tartja, de nem tudok mit csinálni a véleményemmel, mivel szerintem tényleg nagyon édes minden, amit csinál…vagyis van amire nem pont ezt mondanám.  Egy percre meglepődöm, olyan hamar terem az ölemben és csiklandozni kezd, kicsit hagyom neki magamat, hadd örüljön.
-Segítség, vérnyúl-röhögök közben hangosan, aztán mikor nem is számítana rá jobb kezemmel lefogom a kezeit és elkezdem csikizni a szabadon maradt bal kezemmel. Azért közben kicsit felszalad a szemöldököm, a ruhája félrecsúszott és…hú baszki az most komolyan  egy harisnyatartó? Már a ruhája se gyenge, ez meg…?! Igyekszem nem túl feltűnően bámulni, de azért elég nehéz, a kezeit nem engedem el, így sokkal viccesebb az egész. Ha rendesen tudna mozogni, talán már itt sem lenne az ölemben, viszont én nem nagyon akarom elengedni, ahhoz túl szép a látvány. Ó a franc, pedig esküszöm az elején még semmi olyan nem volt a fejemben.

Tudom, hogy csak azért van lehetőségem ténylegesen megcsikizni, mert hagyja magát; más esetben esélyem se lenne a magam törpenövésével, és irritálna az is, hogy csak úgy engednek szabadon garázdálkodni, de az Ő esetében még ez sem zavar, ahogy az sem szokott, hogy néha aranyosnak nevez. Pedig huszonöt évesen az ember már nem aranyos akar lenni, hanem inkább vonzó vagy nőies, vagy bármilyen más jelző, ami nem degradál vissza a tinédzser-, vagy gyerekkorba.
- Nincs segítség, vérnyúl-vacsora leszel! - Büszkén vigyorodok el, kiélvezve a győzelem pillanatnyi illúzióját, mielőtt lefogná a kezeimet; ajkaim közül meglepett nyikkanás szakad ki, de a méltatlankodó pislogásra már nincs időm, mert elkezd csikizni, és nagyon nem tudok mást tenni, mint ficánkolni a szorításában, hiszen így, hogy lefog, még menekülni sem nagyon tudok bármelyik irányban is. Érzem azt is, hogy a ruha feljebb csúszik a combomon, végre a harisnyatartó sem vág a húsomba; de a levegő is vészesen gyorsan fogy a tüdőmből, így végül megadom magam, szinte már könyörögve, zihálva.
- Elias... megadom magam... kegyelmezz...! - Igyekszem a lehető legártatlanabb arckifejezésem elővenni, de ez elég nehéz úgy, hogy még mindig nevetek; és közben próbálok azért szabadulni, fészkelődve az ölében, igyekezve kiszabadítani legalább az egyik kezem, hogy az arcomba hullott hajam elsimíthassam, de tudom, ez nem lesz ennyire egyszerű, sosem volt.

Rendesen kedves ötlet ez a csiklandozósdi,míg meg nem nézem magamnak jobban az ölemben ülő nőt, mert idősebb nálam, hiába sikeredett ilyen kis törpeméretűre. Mindig fiatalabbnak nézik nálam, de hát most ezen nem fogok szétesni, megértem miért látják így, én colos vagyok, mint egy zsiráf, ő meg nagyon törékeny, kislányos alkatú és kicsike.
-Jaj miért is nem írtam végrendeletet-játszom tovább a fejemet, mintha nem is lennék sokkal erősebb nála, de aztán győz az izomerő és lefogom a kezeit, hogy visszaadjam a kölcsönt. Tényleg cuki, ahogy nevet, de engem már nagyon más érdekel,mint mondjuk pár perccel ezelőtt.  Csak akkor jövök rá, hogy kicsit elvagyok azzal, hogy addig bámuljam ameddig bírom, mikor már feladja a meccset, na jó, tudtuk, hogy semmi esélye egy ilyen lóbaszó barom ellen, de azért kicsit hagytam, hadd örüljön a kis sikerének. Végül, ha már ilyen kedvesen megadja magát abbahagyom a csiklandozását, de azért a kezeit nem engedem el, amúgy sem lesz ez így jó, épp eleget fészkelődött az ölemben ebben a halál szűk ruhájában, meg a harisnyatartójában, sokat már hozzá sem kell képzeljek, inkább próbálok nem gondolni ilyenekre, mert bezzeg ezek abba a hülye eszembe jutnak azonnal.  Nem tudom direkt vesz-e fel ilyen ruhákat, mikor velem találkozik, lehet nem vágta le mennyire hatásosak a testhez simulós göncei.  Le kellene álljak, mire van az agyam vajon, de komolyan? Lehet, hogy leginkább semmire se.
-Biztos, hogy ez jót ötlet?-paskolom meg gyengéden a combját, amit már nem sok ruha takar, mivel a kis törpenyulam még mindig nem hagyta abba a mozgolódást, abból meg felém elég gyakran baj szokik lenni. Lassú mozdulattal hátrasimítom a haját, hogy lássam az arcát, egy kezem bőven elég, hogy tartani tudjam ezt a törékeny nőt és ettől megint szalonba nem illő dolgok jutnak az eszembe.

Egy részem még folytatná ezt az esélytelen harcot a szabadulásért, visszaszólna neki, hogy egy végrendelet lassan célszerű lenne, de végül nem mondok semmit; inkább megadom magam, úgysincs esélyem vele szemben, már így is zihálva kapkodok levegő után, pedig talán percekig sem tartott az egész. Mikor megkegyelmez, szinte már hálásan pillantok fel rá az arcomba hulló, kusza hajtincsek mögül, elképzelve, mennyire ziláltan nézhetek most ki a felgyűrődött ruhámmal és összekócolódott hajammal, de míg minden normális esetben első dolgom lenne egyből elkezdeni igazgatni magam, most még csak meg sem fordul a fejemben, hogy talán ezt célszerű lenne megtenni. Őt figyelem, ahogy engem néz, és pihegve kapkodok levegő után; sejtem, hogy hasonló dolgok járhatnak a fejében, mint nekem, mikor keze a combomhoz ér, és nem tudom, honnan találok magamban annyi lelki erőt, hogy még válaszoljak a kérdésére.
- Nem... nem tudom. - Elhaló sóhaj csak az utolsó szó ajkaimon, ahogy tekintetünk összetalálkozik; érzem, ahogy a pír felkúszik az arcomra, mikor megnyalom az alsó ajkam, tekintetem lejjebb eresztve az ajkaira. Legszívesebben én magam kezdeményezném a csókot, de mozdulni sem merek, félve, hogy azzal megszakítanám ezt a pillanatot; így csak lélekben mantrázom magamnak, hogy szeretném, hogy vágyok rá, reménykedve, hogy Ő is ugyanezt akarja... Mert nem merem kérni, nem is tudom, hogy tehetném meg.
- Elias... - Mégis, nevét szinte már könyörgően sóhajtom, fel se ismerve a saját hangom; ennyit arról, hogy nem fogok kérni semmit se...

Tényleg már csak poénból kérdeztem meg, hogy akar-e velem aludni, tényleg meglepődtem, hogy igent mondott, olyan rafkós meg nyilván nem vagyok, hogy még így is tervezzek valamit, szóval duplán virul a fejem, hogy nem csak az érzelmi részével haladunk a dolognak. Testileg nem sok minden volt közöttünk eddig, gondolom nem bízott bennem, meg ilyenek és ezért szoktak a nők beijedni, nem? Vagy akkor azt mondják fáj a fejük? Nem értek az ilyenekhez, a lényeg, hogy ahányszor itt ücsörgött nálam valahogy sosem maradt sokáig, remélem most már azért bízik bennem eléggé, hogy legyen valami. Nem erőltetek én semmit, nem vagyok az a típus,csak hátha…
Zihál meg minden, már most, annyira rég nem volt semmi, hogy még ezt is felkavaró hallgatni, mert nagyon más jut róla eszembe.
-Pedig kéne tudnod-mosolyodom el és amúgy már felváltva bámulom a combját meg az ajkait, de sose tudom nála, hogy meddig oké, amit csinálok és honnan sok. Komolyan azon agyalok, hogy lehet szűz, bárha vőlegénye volt csak nem… Nekem pont elég az is, hogy úgy viselkedik, mint egy ártatlan kislány, akihez még sosem ért hozzá senki és…most azt hiszem elég beteg vagyok ezzel a mániámmal, pedig esküszöm nem vagyok nagyon aberrált.
Mondja a nevemet, tényleg az egyetlen, aki használja és most eléggé örülök neki, mert azt hiszem most nem ok nélkül szólongat, hiszen az aranyos tündérlánynak nagyon kell valami tőlem, elég egyértelmű, hogy mi mert még én is értem.
-Hmm?-nézek fel rá és kicsit közelebb is hajolok, hogy ne legyek már messze az ajkaitól. Na jó, lehet, hogy szórakozom az okos kis fejével, de legalább a kezeit elengedem, hogy ne tűnjek olyan rohadéknak.

Tudom, hogy rengeteg minden van, amit tudnom kéne, például az, mit szeretnék az életemtől, vagy ebben a pillanatban épp Tőle, de képtelen vagyok szavakba foglalni a gondolataimat; egy részem szinte már szavakkal leírhatatlanul vágyik Rá, arra, hogy ölelésében vesszek el, hogy ne legyen rajta kívül más, de az a bizonyos árny még mindig a nyomomban van, és lassan kezdem érezni, hogy a félelem jeges karmai a bordáimra marnak. Ennek ellenére igyekszem elűzni ezt a gondolatot magamtól, szelíd mosolyra vonva az ajkaimat ahelyett, hogy válaszolnék; tekintve, hogy zavaromban hajlamos voltam mániákusan szövegelni a semmiről, talán jobb is így, ha nem szólalok meg.
De legalább annyira zavarban vagyok, mintha csak a szüzességem akarnám elveszíteni ma éjjel, pedig már legalább egy dekád óta nem vagyok szűz; de arra sem emlékszem már, utoljára mikor ért hozzám valaki ennyi gyengédséggel és ártó szándék nélkül, mint ahogy Elias ért most hozzám. Tényleg bízni akartam benne, hogy nem bántana, ezért is húzom vissza a kezét, amivel eddig lefogott és vezetem azt a csípőmre, megtéve ezzel az első, apró lépést a komfortzónámon kívülre. Nem lenne szabad ennyire félnem attól, hogy hozzám érjen; de ez a gondolat egyből perifériára kerül, mikor rájövök, mennyire közel is van hozzám, és szívem kihagy egy ütemet, mikor felbátorodva megszakítom a közöttünk lévő távolságot, hogy ajkaim gyengéden simítsam az övéire, mintha ez az első csókom lenne... Az első, amióta hangosan is kimondtam, hogy szeretem.
- Én... - Félve suttogom ezt az egy szót ajkaiba, szabad kezem lassan vezetve végig a karján, vállán, hogy végül a nyakába kulcsoljam azt; azt hiszem, most estem a másik végletbe, amikor zavaromban egyetlen, árva szót nem bírok majd kiszenvedni magamból, meg igazából sokkal egyszerűbb is lenne csak nemes egyszerűséggel a hálószoba felé vezetni, ha olyan lány lennék... De mégis milyen lány vagyok én egyáltalán? Olyan, aki már a legapróbb érintéstől is képes megrettenni... - ...nem szeretnék már tovább várni.
Egy nap a saját bizonytalanságom fog kikészíteni; csupán közelebb simulva hozzá igyekszem tudatára adni, mire is gondolok, hogy szeretném, hogy végre tovább is jussunk néhány túlfűtött csóknál, végül is ezzel a gondolattal választottam ma ruhát is, meg fehérneműszettet is, hiszen bíztam benne, szerettem Őt, és ezt nem csak üres szavakkal akartam bizonyítani; és karjaiban akartam elaludni és mellette ébredni, nem félni, nem menekülni többé.

Tetszik ez az este, vacsoráztunk, sétáltunk a rohadt hidegben, ahol a nagydarab testem megvédett a hidegtől, most meg itt ülök és még a boromat, se érem el azzal a lapát kezemmel, mert hogy egy gyönyörű nő ül az ölemben, szűziesen és harisnyatartóban egyszerre. Utóbbi kettő nem üti ki egymást teljesen? Mit tudjam én, a lényeg, hogy jó a látvány ez így egybe, a kis pirulása meg főleg.
Még mindig zavarban lehet, mert olyankor vagy össze-vissza csacsog, annyira, hogy nem is nagyon értem mit akar, néha meg akkorákat hallgat, hogy harapni lehet mellette a csöndet, ez az a pillanat, de a mosolya megnyugtató, legalább nem úgy néz ki, mint, aki épp halálra van ijedve. Pont a fordítottja, kezemet a csípőjére teszi, én pedig elégedetten mosolyogva kezdem simogatni,közben  kicsit a ruháját is feljebb húzom, már tök véletlenül, hátha hagyja.
A tervem is bejön, szóval most ő csókol meg engem, máskor lehet hevesebb lennék, de most én is lassan és puhán csókolok vissza, nehogy elijesszem, úgy bánok vele, ahogy egy szűzlánnyal tenném, egy olyannak, akit eléggé szeretek, hogy vigyázzak rá.
-Olyan nagyon szép vagy-nézek a sötét szemeibe és halál komolyan gondolom, már akkor is rohadt jó nőnek gondoltam, mikor először megláttam, az első randikon még  azt hittem, a gyűrűje miatt, hogy csak a vőlegényét csalja velem, aztán tiszta lett a kép.
Várom, hogy mit akar mondani, addig csak élvezem, hogy simogat, hogy hozzábújik, aztán mikor kimondja, amit akar elvigyorodom, szóval tényleg tervezett valamit, nem csak félreértettem a hülye fejemmel.
-Na ennek örülök-csókolok a nyakába mielőtt felemelném, hogy átvigyem a szobámba, mert gondolom ez a cél, ha csak nem a kanapén akarja csinálni.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem félek; szívem vadul zakatol bordám fogságában, ahogy a csípőmre simít és feljebb gyűri a ruhám, mégse állítom meg. Hálás vagyok neki azért, hogy nem sürget semmit, hogy alkalmazkodik hozzám, még annak ellenére is, hogy nem biztos, hogy pont ez az, amit Ő is szeretne; igazából sosem kérdeztem erről, ezer és egy módon kerültem a témát, de biztos voltam benne, hogy ha egyszer már végre legyőzöm a saját, talán irracionális félelmem, lesz merszem azt is megkérdezni, hogy Ő mit szeret, talán ki is próbálni valamit, amit eddig még nem...
...de a bókja majdnem a torkomra forrasztja a szavakat; azt hiszem, sosem fogom tudni megszokni, hogy tényleg szépnek tart, hogy nem csak az "aranyos lánykát" látja bennem, akit mindenki más látni szokott. Azt hiszem, igazam volt abban, amikor azt mondtam, megváltoztatta az életem, hiszen csak hála neki kezdtem el hinni abban, hogy tényleg lehetek több wnnél a sztereotípiánál, végre elkezdtem jól érezni magam a saját bőrömben, anélkül, hogy elcsépeltnek éreznék minden próbálkozást arra, hogy nőiesnek legyek. Azt hiszem, sosem fogom tudni meghálálni neki, hogy talán nem is tudva arról, hogy ezt megteszi, de lassan elkezdte visszaépíteni az önbizalmam; de talán a szavak helyett próbálkozhatnék tettekkel - és ezzel a gondolattal simulok hozzá, ujjaim puha hajtincseibe temetve, próbálva bátorságot meríteni a közelségéből. Biztos vagyok benne, hogy Ő is hallhatja, milyen hevesen ver a szívem; főleg, amikor elindul velem a halószóba felé, és arcom a nyakához rejtem, hogy legalább egy picit összeszedjem magam, mert nincs mitől félnem, nem fog bántani, szeretem és bízok benne, és...
Nem akarok neki csalódást okozni; de félek, hogy fájni fog, hogy képtelen leszek legyűrni magamban a félelmem és teljesen átadni magam Neki, hogy kiderül, hiába bízok benne, mert a démonjaim még mindig erősebbek az iránta érzett szerelmemnél. Nem akarom azzal kiábrándítani magamból, hogy újra és újra elutasítom, de a mentális blokád valahol még bennem van, a bizonytalanság egyre nehezebbé teszi a lélegzetvételeimet, ahogy a nyakába csókolok még, mielőtt lefektetne az ágyra. Egy kíváncsibb részem egyből körül akarna nézni, felfedezni lakásának azt a részét, ahol most járok először, de képtelen vagyok elszakítani Tőle a tekintetem, meg nem is akarom, hiszen azzal minden bizonnyal elveszteném a biztonságérzetem utolsó maradékait is... Pedig így sincs sok belőlük.
És megint csak fölöslegesen túlgondolok mindent; pedig figyelmem inkább Neki kéne szentelnem, a férfinak, akit szeretek és akiben bízok, akiről tudom, hogy sosem bántana - és végül ez bátorít fel arra, hogy nyakkendőjénél fogva húzzam közelebb magamhoz, ezóttal egy valamivel bátrabb, mohóbb csókba invitálva Őt, abban a reményben, hogy ezzel magammal is el tudom majd hitetni, hogy már nem félek.