Kérdésére csak mosolyogva ingatom meg a fejem, mert meg vagyok győződve róla, hogy nem haragudna; ha gyűlölni akarna valamilyen oknál fogva, biztos talált volna már valamit a több tucatnyi randevúnk során, vagy közöttük, vagy bármikor máskor. Meg akkor minden bizonnyal nem húzna most magával a kanapéra és nem engedné, hogy hozzábújjak úgy, ahogy azt teszem - az ölelésébe simulva, hogy megsemmisítsem a kettőnk között lévő távolságot, amennyire csak lehet.
- Nem szokásom horkolni. - Halkan kuncogok, aprót kortyolva a boromba, aminek semmi baja nincs azon kívül, hogy volt ideje picit felmelegedni; talán ezért is teszem inkább félre végül, meg azért is, mert nincs igazán szükségem rá. Nem akarok többé az alkoholra hagytakozni ahhoz, hogy jól érezzem magam; meg valamivel több borral a szervezetemben biztos nem figyelnék fel arra, hogy talán icipicit ott rejtőzik a szavaiban a szuggesztió, hogy esetleg beköltözhetnék... De nem, nem vetem fel. Egyelőre. - De ha mégis felébresztenélek valamilyen módon... Azért ébressz fel, jó?
Azt taktikusan nem említem meg, hogy frissen az álmomból felébresztve használhatatlan vagyok, minden bizonnyal két értelmes szót nem tudnék kinyögni, csak visszahúznám Őt a párnákra... De ezt még meglátjuk, lehet, szükség sem lesz arra az ébresztésre.

Elég fura, de már olyan, mintha mindig ismertem volna, mindig itt ücsörgött volna a kanapémon lóbálva a kicsi lábait, biztos tök beteg ennyi idő alatt így beleesni valakibe, de nekem sikerült és többnyire élvezem. Néha nyilván úgy aggódom érte, hogy nem igaz és nemrég még kibaszott dühös is voltam miatta, de mélyen csak örülök, hogy itt van, bújik hozzám, hogy érzem az illatát.
-Az jó, mert nagyon kiábrándító lett volna egy ilyen szép nőtől-kacsintok rá, aztán lehúzom a maradék boromat. Amúgy nem kifejezetten érdekelne, ha horkolna se, ha egyszer elalszom, nagyjából bármit lehet mellettem csinálni a forgolódáson kívül, úgy alszom, mint aki meghalt. Ezzel már hoztam rá a frászt az emberekre, szóval remélem látott már olyat, aki bír mozdulatlanul aludni legalább hét órán keresztül, nehogy itt nekem sokkot kapjon éjszaka, hogy a pasija pár óra alatt megdöglött mellette.
-Számíthatsz rá, hogy az éjszaka közepén felkeltelek csak úgy-vigyorgok rá, ha már felajánlotta, az fix, hogy fel fogom zavarni legalább egyszer, csak mert miért ne, meg mert azért egy kicsit rohadék vagyok, nem tehetek róla.  Aztán eszembe jut valami, ami kicsit idegesíteni kezd, még a hülye agyam is feldobja, hogy nem fasza ez így, Ashe elmondott nekem valamit, én viszont még mindig ülök a kibaszott titkomon és ez nem okés, nagyon nem.
-Törpenyúl…-szólítom meg, de nem nézek rá, amúgy ötletem nincs, hogy a faszba fogom vele közölni ezt a majdnem halálfaló lettem sztorit, lehet inkább be kéne fogjam azt a mocskos pofámat, mielőtt megint mindent elbaszok.

Nem bírom ki nevetés nélkül a megjegyzését hallva; szóval a horkolás kiábrándító, oké, örülök, hogy nem csinálom, mert ha csinálnám, valaki már biztos szólt volna erről, ugye? Ráadásul miféle szakítási indok lenne ez? Felettébb röhejes, ha engem kérdeztek.
- Akkor úgy tűnik, szerencséd van, egy ideig még nem foglak kiábrándítani. - Meg remélem, később sem; az lenne a legjobb, ha ez egyáltalán nem történne meg, sem most, sem később, de minden kapcsolatnak megvannak a maga hullámvölgyei biztosan, a miénknek is - mint például ez a korábbi, amikor már szentül meg voltam győződve arról, hogy el fogom Őt veszíteni... Most meg arról beszélgetünk, mi lesz az éjszaka, és minden megint a helyén van és teljesen jó úgy, ahogy van... - Akkor most számítsak arra, hogy minden éjjel fel fogsz ébreszteni csak úgy, hobbiból?
...legalábbis addig jó minden, amíg meg nem szólít, mert mikor félnézek Rá, ő kitartóan fixírozza a falat a szoba túloldalán, és ez semmi esetre sem jelenthet jót; ennek ellenére halvány mosolyra húzom az ajkaimat, igyekezve így bátoritani Őt arra, hogy elmondja, amit szeretne, mert bármi is legyen az, nem fogom elítélni, nem fog változtatni semmin se. Jobban szeretem Őt annál, minthogy engedjem, hogy bármi is elválasszon minket, bármi is legyen az; hiszen Ő is elnézte nekem, ami velem történt, pedig azt is már a szörnyűségek kategóriájába lehetett volna lassan sorolni.
- Igen? - Bármi is legyen az, át tudjuk vészelni. Együtt.

-Kéne igyekezzél, hogy sikerüljön-nevetek vele, mert amúgy szerintem attól se lennék kiakadva, ha úszóhártyája lenne a lábán vagy pikkelye a hátaközepén vagy tököm tudja milyen beteg dolgokat lehet még felfedezni egy emberen. És most nem csak az van, hogy úgy örülök, hogy valaki hajlandó velem lenni, hogy már bármilyen gonosz szellemnek megkérném a kacsóját, hanem arról, hogy ennyire bírom a csajt. Talán attól kicsit rosszul lennék, ha férfi lenne, de az nem túl valószínű, azért már annyira voltam hozzá közel, hogy feltűnt volna, ha a csajom egy harisnyakötős faszi.
-Minden éjjel hajnali ötkor ki fogok találni valamit és jól felkeltelek-simogatom meg az oldalát, vicces ötlet, amúgy, de szerintem a hatodik alkalom után azt mondaná, hogy anyámmal szórakozzak és nem alszik velem többet. Aztán meg elkezdem kurva nyomorultul érezni magam a nagy őszinteségi rohamtól, ami hirtelen rám tör, mert ugye, ha ő megnyílt nekem és elmondott egy ilyen rettenetesen szar dolgot, akkor nekem is el kell mondanom a majdnem annyira kellemetlen szar dolgomat. Nem is tudom melyiküknek rosszabb, mármint nyilván neki, mert őt tulajdonképpen megerőszakolták, én meg csak véletlen megöltem két embert. Na jó…ettől legalább megint marha dühös meg zavart leszek, szóval jó ideig okosan kussolok, míg nincs ötletem, hogyan kéne ebbe így belecsapni és bámulom a faliszőnyegem, amire egy csomó kisbuddha van hímezve. Baszki, hogy ez most így hirtelen milyen hülyén néz ki!
-Öhm…ugye…tudod, hogy anyám mit csinál?-kérdezem és közben arra gondolok, hogy gratulálok Archer ezt kurva hülyén kezdted el.

Azt mondja, hajnal öt, és én majdnem elnevetem magam; az, ami Neki hajnal, az nekem már normális időpont, általában olyankor, vagy nem sokkal később szoktam felkelni, hogy elmenjek futni, évszaktól és időjárástól függetlenül, ez volt az első rendszer, amit bevezettem az életembe azután, hogy csatlakoztam a magpies-hoz és elkezdtem a terápiát, és ez a szokásom azóta is megmaradt. Ezzel az ébresztéssel ezért is tudtam volna együtt élni; bár nem tudom, ez lett volna-e a legjobb pillanat arra, hogy leromboljam benne azt a reményét, hogy ezzel ténylegesen megzavarhatja az álmaimat, vagy akármi egyéb, hiszen a pillanat töredéke alatt komorodik el, és ez megijeszt - hiszen olyan beleéléssel fixírozza a mini buddhákat a faliszőnyegen, hogy biztos vagyok benne, nemsokára az összes életre fog kelni.
- Hát... említetted valamikor, igen... Miért? - Hüvelykujjammal gyengéden simogatom a kézfejét; igyekszem szavak nélkül megnyugtatni, tudatni vele, hogy ha nem akarja, nem kell elmondania, vagy ha igen, akármi is legyen az, nem fog semmin se változtatni, de nem sürgetem, isten ments; hiszen valahogy érzem, hogy amit mondani fog, legalább olyan nagyot fog ütni, mint amit én mondtam el neki, és ebben az esetben talán jobb, ha csak kivárom, hogy magától mondja el.

Vicces fejet vág a hajnali ötre, ami pedig kurva korán van, én nyolc után szeretek kelni, ha lehet, húzós esték után meg inkább délutánig alszom, ha bírok, de hét előtt konkrétan két értelmes szót nem tudok szólni, pedig annyit általában még nekem is sikerül összeraknom.
-Asszony, kérlek értékeld, hogy felkelnék hajnalban csak azért, hogy csesztetesselek-bököm meg az oldalát mosolyogva, de aztán már nem nagyon van hangulatom nevetni. Bámulom azokat a nyomorult buddhákat és egyik sem segít semmit, nem töltenek el erővel, nem érzem azt, hogy támogatnának abban, amire készülök. Sőt, mintha az egyik lótuszülésben terpeszkedő alak igencsak savanyú pofát vágna a bejelentésemhez. Lehet nem most kéne ezt, lehet egyáltalán nem kéne, az akkori dolgaim már úgysincsenek rám akkora hatással, maximum még agresszív bunkó módjára viselkedem, de hát csak kinövöm egyszer vagy a fasz tudja… Közben meg idegel, hogy őszintének kellene lennem, mert egyrészt van egy majdnem teljesen normális kapcsolatom, másrészt meg egy fiam, hát milyen példát mutatnék én neki, ha most látná mekkora gyáva patkány apja van.
-És nem zavar téged, hogy így…családilag mérget kevertünk? Vagyis a muter még mindig, csak én már nem...-kibaszott szánalmasan magyarázom a bizonyítványom már előre, pedig a nehezébe még bele kell fejeljek, mint unokatestvérem az újévi rizspudingba. Egyelőre felvezetem aztán, ha nagyon gáz lesz maximum a végén majd nem mondom el, addig meg újratöltöm a poharam borral, hogy felhozzam az alkoholt is mentségnek, amiért faszságok jönnek a számból.

- Értékelem! Legalább időben felkelnék a reggeli futáshoz. - Picit megugrok, mikor megböki az oldalam, bár inkább csak megszokásból, mint ténylegesen azért, mert zavarna; talán ha a két bordám közé talált volna, akkor méltatlankodnék, de így csak szórakozottan mosolyodok el, megingatva a fejem egy picit. Egyébként sem hiszem, hogy a nevetés helyénvaló lenne, hiszen Ő is a másodperc töredéke alatt komolyodik meg, amit hirtelen nem tudok mire vélni, sem a kérdését az anyjáról, meg a foglalkozásáról. Már amikor először szóba hozta, sem filozofáltam rajta túl sokat, sőt, igazából még picit talán fel is néztem az anyjára, hogy azzal foglalkozott, amivel, nekem a bájitaltan mindig is a leggyengébb tárgyam volt, szóval... Na.
- Miért zavarna? Ez is ugyanolyan foglalkozás, mint bármelyik másik... - Talán jóval kevésbé is degradáló, mint egy lassan széthullóban lévő kviddics-csapat tagjának lenni, bár ezt a gondolatot inkább megtartom magamnak; végül is, amíg ezt nem mondom ki hangosan, addig kevésbé reális az egész, ugye?
Csak figyelem, ahogy újra megtölti a poharát, visszatartva magam attól, hogy mondjam, talán ez nem a legjobb ötlet; akármit is szeretne elmondani, látom rajta, hogy felkavarja, és már most féltem, nem akarom, hogy ennyire kényelmetlenül érezze magát miattam, vagy...
- Ha ennyire felzaklat a dolog, nem muszáj elmondanod... Nem erőltetem, tudod. - Halkan suttogom a szavakat, megerősítve őket egy apró, biztató mosollyal; nem akarom, hogy kényszerítve érezze magát bármire is, tényleg tudok várni, ameddig csak szükséges, és remélem, hogy ezt Ő is tudja, ahogy azt is, hogy bármiről is legyen szó, nem fogom érte elítélni, sose tennék ilyet.

-Most komolyan futsz reggelente?-bámulok rá meglepetten, mert én nem bírnék. Baszki, reggel ötkor pont annyi dolga van az embernek, hogy egyik oldaláról a másikra forduljon és közben magára húzza a takarót. Ugyan ki a halál megy el reggel futni és vajon ki kergeti? Biztosan nem futnak csak úgy hobbiból, bár róla el tudom képzelni, hogy képes ilyen beteg dolgokra. Úgy mosolyog rám, lehet ez vesz rá, hogy elkezdjek a kis gusztustalan titkaimról pofázni, pedig nagyon nem kellene. Szeretném, ha sokáig láthatnám a mosolyát és nem baszna ki, mint a véres rongyot, ha véletlen kiderülne mit csináltam fiatalabb koromban. Én legalábbis biztos nem akarnék egy olyan emberrel maradni, aki olyan, mint é, vagyis hát…olyan volt valaha. Ha nagyon muszáj még megindoklom azzal a csökött kis agyammal, de őszintén nem hiszem, hogy ez mentség, amilyen gyökér vagyok talán nem is tudnék belőle mentséget csinálni, szóval számítsuk úgy nyugodtan, hogy rohadtul nem fogok tudni magyarázkodni.
Tök beteg, hogy azt mondja a méregkeverésre, hogy egy szimpla foglalkozás, jó, nyilván nem csak gyilkos cuccokat adtunk el, de bőven volt olyan is, amit lehetett úgy használni, hogy elég halálos lehessen. Erre sosem voltam  túl büszke de hát gondolom megváltoztatni már csak nagyon nehezen lehetne, jobb ha csak bevallom.
-Tudod kiknek kevertünk akkoriban?-igyekszem végre rá is nézni, mert így elég szutyok a dolog, hogy a rosszalló pofájú kis buddhákat bámulom a faliszőnyegen, pedig semmivel sem lesz tőlük jobb. Még életemben nem éreztem magam ilyen szarul a buddhák közelségétől, pedig hithű buddhista vagyok, baszkikám.
-Szeretném elmondani, mert kurva gáz-sóhajtok idegesen-de nem akarom, hogy random derüljön hetek, hónapok évek…ki tudja, hogy mennyi idő után.

Mikor a futást említem, olyan arcot vág, mintha legalább szarvakat növesztettem volna az elmúlt másodpercekben; válaszként csak aprót bólintok, nem tervezve, hogy több szót szenteljek ennek a témának, legalábbis jelen pillanatban - végül is biztosan lesz rá egy jobb alkalom, ha esetleg a jövőben tényleg összeköltöznénk és össze kéne egyeztetni a napirendjeinket egymással...
...de ez nem az a pillanat, amikor ezt megbeszéljük, valamiért jóval fontosabbnak tűnik annál; nehéz a csend, ami közénk ereszkedik olyankor, mikor egyikünk se szólal meg, én talán nem is merek szólni, hogy nehogy egy rossz szóval eltántorítsam attól a tervétől, hogy bevallja, amit... készül bevallani.
- Ezt sosem mondtad el... - ...én meg nem kérdeztem, nem tulajdonítva ennek túl sok jelentőséget; lényegében az ő privát, üzleti dolguk volt, kinek árultak és mit, nem akartam beleavatkozni - de úgy tűnik, ez valami okból most fontos, de hiába igyekszem, csak nem akar eszembe jutni, miért lehetne igazán az.
- Elias... - Mikor tekintetem összeakad az övével, halkan sóhajtok; egyik kezem gyengéden simítom az arcára, halovány mosolyra vonva az ajkaimat, mintha így tudtára tudnám adni, hogy itt vagyok, hogy szeretem, mindennél jobban, és... - ...szeretlek, nagyon, és szeretném, ha tudnád, hogy akármi is az, amit el szeretnél mondani, semmin sem fog változtatni közöttünk.
Teljesen komolyan is gondolom azt, amit kimondok; végülis már hamar tudtam, hogy Ő az, aki mindent megváltoztat majd, akiért megéri majd felkelni minden reggel és nem hiszem, hogy lenne olyan dolog, ami elválaszthatna minket egymástól - mármint ha az erőszak nem tette meg, akkor mégis mi tehetné? Lehetne ennél rosszabb bármi is...?

Miért nem vagyok én is olyan, mint más normális ember? Azok bezzeg be tudják fogni a szájukat,mielőtt valaki páros lábbal beleállna, vagy mielőtt úgy kirúgná őket a csajuk, hogy csak pislognak, mint magányos jak párzási időszakban. Hónapokig elvoltam vele anélkül, hogy el akartam volna neki mondani, de most… Úgy éreztem én is tartozom neki egy titokkal, amúgy sincs belőlük túl sok, elég szar vagyok titkolózásban, főleg az utóbbi időkben.  Még mindig azon jár az agyam, hogy az ő titka milyen volt az enyémhez képest, számára sokkal fájdalmasabb volt kimondani, mint nekem meghallgatni, az enyémet meg asszem pont fájdalmasabb lesz hallani, ha egyszer végre ki bír majd bukni a pofámon.
-Nem szoktam sűrűn elpofázni hogy a Sötét Nagyúr és marha jófej követő tábora voltak a vásárlóink- sóhajtok egy nagyot. Na az egyik felét kimondtam, ha kikövetkezteti, akkor már csak tűrnöm kell a reakcióját, retek lesz az is, de még mindig szerencsésebb lenne, mintha beszélnem kellene erről az egészről.
Azt sem tudom miért csatlakoztam hozzájuk, talán mert nem volt hova mennem, meg mit csinálnom, mégis mit lehet kezdeni egy ilyen defektes hülyével? Semmilyen normális munkát nem kaptam, továbbtanulni meg esélyem sem volt, mikor páros lábbal rugdaltak át a vizsgáimon szánalomból, csak az arany vérem volt, mit tudtam volna kezdeni magammal? A méregkeveréshez értettem és pont elég idegbeteg barom voltam, ahhoz, hogy beszopjam a halálfalók dumáját és csatlakozzak, néhányukat még barátnak is neveztem.
-Komolyan mondod?-nézek rá, olyan kicsinek tűnik a keze az arcomon és olyan puha az érintése, csak vele szeretnék lenni, nyugalomban és boldogan. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy rájött-e már mit is akarok mondani.

Nem is tudom pontosan, mi az, amire számítottam, de hazudnék, ha azt mondanám, ezt számba vettem; mindenféle forgatókönyvek százait forgattam át a fejemben, de pont erre nem gondoltam, és mikor végre meghallom az igazságot, túl sok mindent érzek egyszerre: félelmet, döbbenetet, hitetlenséget. A Sötét Nagyúr...? De az azt jelentené, hogy...? Nem, az nem lehet; hiszen nincs ott a sötét jegy az alkarján, ráadásul nem vettem észre, hogy bármiféle kétes ügyletben benne lett volna mostanában, vagy csak elég ügyesen titkolta azt előlem, de... Nem, nem. Nem hiszem, hogy így lenne, csupán a fantáziám szárnyal el velem olyan irányokba, amikbe nem kéne, mert erősen kétlem, hogy Ő még mindig a halálfalókkal asszociálódna.
- Nem kell tovább mondanod, ha nem szeretnéd. - Mély levegőt veszek, legyűrve magamban a kezdeti döbbenetem, ahogy kezem az arcára simítom, halvány mosolyra húzva az ajkaim; ez akármikor is volt, mára már a múlt részévé vált, és hajlandó voltam eltekinteni ettől, mert jobban szerettem annál, minthogy ezen kiakadjak. Végül is mindenki követett el hibákat az életében, kisebbeket vagy nagyobbakat... Miért ítélkeztem volna hát fölötte, amikor én sem voltam tökéletes?
- Komolyan mondom. - Gyengéden simítom meg az arcát, megerősítve a szavaimat egy apró bólintással; bár biztos vagyok benne, hogy a történet ennél több, nem tudom, merjek-e jobban belegondolni vagy akarjak-e faggatózni, mind az Ő, mind a saját érdekemben talán jobb lenne hagyni ezt a témát... - Akármi is történt akkor, mára már a múlt része és már nem lehet rajta változtatni; de mindennek meg kellett történnie ahhoz, hogy végül elvezessen idáig, eddig a pillanatig.
Talán én se jutok el soha idáig ha nincs az a baleset, ha nincsen Heracles és az az incidens... és egyikük sem volt annyira kellemes, hogy emlegetni akarjam őket, de elfogadtam, hogy ezek is megtörténtek és újat építettem rájuk, és biztos voltam benne, hogy ez neki is menni fog majd, és reménykedtem, hogy engedi majd, hogy mellette legyek végig... Mert Vele akartam lenni, jóban és rosszban, és ezen semmi sem változtathatott.

Látom az arcán, hogy azért nem erre számított, hanem mondjuk arra, hogy…nem is tudom, én vagyok a következő Dalai Láma, csak még várjuk, hogy elpusztuljon az előző, hogy elfoglalhassam a helyemet a Potala Palotában. Ez egyébként egy sokkal jobb titok lenne,de nekem nem ez jutott, hanem az, hogy olyan sötét vagyok, mint a láma segglyuka és ennek örömére fiatalon könnyen bele tudtak keverni mindenféle „jóba”. Nem tudom mit gondol most rólam, de ahogy az elnézem nem azt, hogy két hónapon belül ide szeretne költözni aztán meg minél előbb egy kviddics csapatnyi gyereket szülni nekem és lehetőleg előtte még összeházasodni valami szépséges templomban egy idegesítően napfényes  tavaszi délutánon. Amúgy tényleg aranyosan viselkedik, itt simogatja a gyáva, hazug képemet, meg ragyog rám a mosolyával. Nem kell elmondanom, hát én ezt értem, hogy nem kell, de mi van, ha egy szép napon majd nagyon is el kell? Akkor nem állhatok majd itt, mint fasz a lakodalomban azt mantrázva, hogy de hát én próbáltam szólni!
-De valakinek el kell, hogy mondjam-sóhajtok- ezt másnak nem is nagyon mondhatnám el, csak neked, pedig szerintem aztán rohadtul nem akarsz erről tudni…
Évek alatt rájöttem, hogy nagyon szutyok dolgokat lefojtani éveken keresztül, le se szarod az ügyet és közben meg mégis azon pörögsz, hogy mi lesz, ha mégis kiderül egy nap és mindenki, akim egyáltalán  van hátatfordít nekem. Bernadette elveszi tőlem a fiamat, Ashe elhagy, kirúgnak a csapatból, az utóbbi időben csomót gondoltam ilyenekre, pedig azt hiszem ez kurvára nem egészséges. Apa mindig azt mondja, hogy a negatív gondolatokkal, még Budhha is be bírná vonzani a szar dolgokat, nem hogy egy átlagos kis szerencsétlen, mint mondjuk én. Ashe nagyon kedves dolgokat mond, de szemében azért látok ijedtséget, ez teljesen normális, végül is most tudja meg, hogy a drága faszijának nem kicsit sötét dolgai voltak fiatalabb korában.
-Lehet, hogy igazad van-bólintok és megint rábámulok a kis buddhákra némi segítségért, de azok aztán derekasan szarnak rám, csak bámulnak a kis szemükkel és magukban azt gondolják, hogy hülye állat vagyok. Talán tényleg így kell lennie a dolgoknak, ahogy most vannak, de eszerint nekem ezt most el kell mondjam, hogy minden így is maradjon.
-Majdnem halálfaló lettem, Ash-ismerem be, nem nagyon dumálok elé semmit, nem hiszem, hogy érdemes- több olyan dolgot is tettem, ami rohadtul nem…legális és elég büntetendő is.
Kell ezt még ragozni? Talán ideje lennem befogni és felhozni valami kellemesebb témát.

Azt hiszem, joggal állíthattam, hogy nem voltam felkészülve arra, hogy ma megtudom azt, amit megtudtam, de nagyon önző és talán kegyetlen módon örültem annak, hogy nem azt közölte épp velem, hogy igazából boldog házasságban élt és csak egy ugródeszka voltam neki a kicsapongó életmódba; igaz, ettől függetlenül még az igazság mázsás súllyal nehezedik a vállaimra, mert erre sem számítottam, még a legmerészebb álmaimban sem mertem volna gondolni rá, hogy Ő valaha is halálfalókkal asszociálódott volna. Már most tudtam, hogy valószínűleg még heteken át fogom emészteni magam ezen, mire ténylegesen elfogadom és nem kvesztionálom majd a dolgokat, de addig sem akartam, hogy azt higgye, ez olyan kritikus pont lesz a kapcsolatunkban, ami a szakításhoz vezet majd; hiszen egy kapcsolat jóra és rosszra is szól, és eszem ágában sem volt Őt elhagyni csak azért, mert megtett egy dolgot, amit nem támogatok.
- Tudod, hogy minden érdekel, ami rólad szól, legyen az jó vagy épp rossz dolog. - Igaz, azt sem tagadhatom le, hogy tényleg megijesztett egy hosszabb pillanatra, hiszen már csak származásom okán is joggal tartottam a halálfalóktól, de megint csak... Tudom, hogy Ő nem bántana, hogy ez is csak egy epizód volt, még ha nem is egy a legjobbak közül.
Nem néz rám, és ez egy picit elbizonytalanít; elgondolkodok azon, hogy vajon rosszat mondtam-e valamikor, hogy talán túl tolakodó voltam, talán nem kellett volna egyből így belemásznom a személyes terébe, és ezzel a gondolattal ejtem végül vissza a kezem magam mellé, talán teljesen szükségtelenül.
- Mindenki követ el hibákat, Elias. - Ajkaim apró sóhaj szakad ki, ahogy tekintetem Rá emelem, meg ahogy rájövök, hogy ez a négy szó mennyire bagatelizálja a szituációt; hiszen ez nem az a szintje a kellemetlennek, amikor elfelejted a szüleid születésnapját vagy nem fizeted be időben a számláidat, ezért kikapcsolják a lakásodban az áramot. Ő maga mondja ki, hogy illegális én büntetendő dolgokat tett, és ez viszonlyag egyértelművé teszi, milyen kategóriákban is kéne gondolkodnom, és talán ez az a pillanat, amelyikben ki kéne akadnom, elkezdenem hisztériázni arról, hogy az emberi élet szent és védendő, hogy nem volt joga dönteni arról, mi történjen velük, hogy elítélendő és büntetendő dolog, ami történt, de semmit se mondok ki ezek közül; az, ha most eldobnám Őt magamtól, még nem forgatná vissza az időt, hogy megváltoztassa a dolgok sorrendjét, arról nem is beszélve, hogy nem akartam Őt elengedni, a múlt mocska ide vagy oda. Az vesse az első követ, aki maga is ártatlan, nem igaz? Én is tettem dolgokat, amikre kicsit sem voltam büszke és ha valakinek, akkor pont nekem nem volt jogom ítélkezni fölötte... De nem is akartam. - A múltat már nem tudjuk megváltoztatni, és ami történt, letagadhatatlanul meg is marad valahol, de... nem akarlak emiatt elveszíteni.
Gyengéden veszem kezembe a kezét, hogy összefűzzem az ujjaim az övéivel; a szavak cserben hagytak, így csak a kezét szorítom meg egy picit, hogy tudatára adjam, itt vagyok és eszem ágában sincs bárhová is menni. Hálás vagyok neki azért, hogy ezt elmondta, a belém fektetett bizalmáért, hogy megosztott velem valami ennyire nehezet; biztos vagyok benne, hogy neki sem volt egyszerű, de le akartam venni ezt a terhet a vállairól, vagy legalábbis osztoszni rajta - mert hát pont ez a lényeg, hogy együtt, jóban és rosszban, azzal, akit szeretsz, igaz?

Eddig nem tartott rossz embernek. Ez azért lehet, mert úgy általában nem is vagyok szar alak, többnyire viccesen buta seggfejként viselkedem és ennyi, semmi érdekes. Gondolom Ashe is azt gondolta rólam, hogy nagydarab vagyok ugyan, de békés, úgy általában nyugodt, kicsit lassú és elég mamlasz. Nem nagyon láthatott még idegesnek ezelőtt, hiszen sosem tett azzá, eddig nem is balhéztunk össze semmi, nem volt tányértöréses asztalborogatás. Vicces lenne az egy ilyen picike nőtől, ahogy megpróbál rám borítani egy asztalt, bár most ezen sem röhögnék.
-Hát az…jó, köszönöm- ezt mind bírom mondani arra, hogy érdekli a nyomorom, nem hogy hálálkodnék, hogy egy ilyen nő meghallgatja micsoda tetvedék voltam néhány évvel ezelőtt. Tényleg rühellem az ilyen helyzeteket, mert valahogy mindig sikerül mégnagyobb baromnak tűnnöm, mint amekkorának eleve gondolhat. Meg azt se tudom, hogy mennyire nézhetek tök kattantnak, ahogy hosszú percek óta vizslatom a buddháimat, mintha az életem múlna rajta, szóval úgy érzem eljött a pillanat, mikor rá kellene már néznem. Próbálom magamat megnyugtatni azzal, hogy azon csodálkozom, milyen szép is mikor így aggódik.
-Mondjuk ez legalább egy valagnyi hiba,egész életemre elég lesz-próbálok elmosolyodni, de kurva kínos az egész, csak nézek rá, mint egyszeri pásztor a Sakya kolostorra, fogalmam sincs hogy menjek tovább ezzel  az erőszakos gyónással. Minden, ami eszembe jut az, hogy talán, ha kicsit kedvesebb lennék és nem csak bambulnék rá az segítene, szóval átölelem és beleszagolok a nyakába. Mindig jó illata van, még érzem rajtam a parfümjét, de a teste illatát jobban szeretem, mondjuk az sem biztos, hogy ez most normális dolog. Nem gyerebe nekem  ez a komoly beszélgetés, ha egyszer túl leszek rajta, a Dalai Lámára esküszöm, hogy nem kezdek neki újra. Megint azt volt a fejemben, hogy Ashenek lassa rá kell jönnie, hogy én nem is az a faszi vagyok, akivel ő lenni szeretne. Valaki olyan kell neki, aki nyugodt, harminc a pulzusa, ha épp zuhan lefele a Himalájáról és ilyenek.  Legalább abban halál biztos vagyok, Heraclest akkor is istenesen elpicsázom, ha most életem nője szakít velem, akkor úgyse nagyon lesz min rontani.
Elengedem és eléggé nagyot nézek, mikor megfogja a kezem, tényleg azt hittem, hogy most valami olyan jön, hogy jóarc vagyok, amiért elmondtam, de ő inkább ezen a ponton lelépne.
-Ezt most halál komolyan mondod?-nézek rá kicsit megdöbbenve- Akkor velem maradsz meg minden?

Szeretném ezt az egész szituációt valahogy könnyebbé tenni számára, de fogalmam sincs, hogyan tudnám; már minden okosat, amit kimondhatnék, kimondtam, üres vigasztalásra meg gondolom, nincs szüksége, így jobb híján csak szelíden, biztatóan mosolyogok rá, hogy tudja, itt vagyok és eszem ágában sincs kioktatni, újabbat belé rúgni mindazok miatt, ami történt. Igazából aggódok érte, sosem láttam még ennyire tanácstalannak, mint most, ahogy a kis buddhákat nézegeti, és nem tudom, hogyan segíthetnék neki; csak gyengégen cirógatom a hátát, mikor átölel, apró csókot nyomva a hajára, nyugtatónak szánt, mégis semmitmondó szavakat suttogva neki arról, hogy ez már csak a múlt és hogy a jövő biztosan szebb lesz... Mert tényleg szeretném, ha így lenne, még a saját nyomoromról is elfeledkezek csak azért, hogy most Rá figyeljek; ha valaki azon a banketten pár hónapja azt mondta volna, hogy Ő valamikor ennyire fontossá fog válni számomra, isten bizony kiröhögtem volna... De most, hogy itt volt, ilyen közel, csak arra tudtam gondolni, hogy nem akarom Őt elveszíteni, főleg nem valami olyan miatt, ami már elég régen volt ahhoz, hogy ne befolyásoljon semmit a jelenben, ebben a pillanatban.
Legszívesebben már abban a piallanatban visszahúznám magamhoz, hogy elenged, mégsem teszem ezt meg; csupán a kezét fogom meg végül, mert a nyakába akaszkodni ebben a pillanatban talán közepesen lenne helyénvaló dolog, meg egyébként is, itt van még az egész éjszaka, amikor hozzábújhatok még... A meglepetése viszont engem is meglep - azt gondolta volna, hogy el fogom hagyni csupán amiatt, mert a múltban elkövetett egy dolgot, amivel nem értettem egyet, azok után, hogy Ő nem dobott ki még akkor sem, amikor már tudott az erőszakról? Nem lett volna fair vele szemben, ráadásul azzal összetörtem volna a saját szívem is...
- Persze, hogy komolyan mondom. - Még egy apró bólintással is megtoldom a mondanivalóm, észre sem véve, mikor kezdtem el cirógatni a kézfejét. - Szeretlek, Elias és veled akarok lenni... És ezen egyikünk múltbéli mocska sem tud változtatni.
Végül ezt a pillanatot használom ki arra, hogy közelebb húzódjak hozzá, annyira, amennyire csak tudok; annyi mindent tudnék még mondani neki, de valahogy nem jönnek a szavak, így jobb híján csak apró, gyengéd csókot lehelek az ajkaira, néma ígéretként, hogy nem fogom elhagyni, hogy vele maradok, akár örökre is, ha Ő is azt szeretné. Együtt a világ ellen...

Sok mindenben nem szoktam biztos lenni, de az már egyszer fix, hogy nem fair így ledózerolni a másikat a nyomoroddal csak azért, mert épp rajtad van az őszinteségi láz. Én meg itt engedem rá a szutykot bőséggel, hadd tátsa a száját szerencsétlen, aztán majd meglátjuk faszerdő-e ez vagy valami teljesen más. Mosolyog rám, én meg úgy szégyellem az ótvaros pofámat, hogy nem igaz, lettem volna inkább szerzetes a Himaláján komolyan mondom, nem szomorítanám itt a csajomat feleslegesen. Közben végül is tényleg mindegy mi volt, merthogy az volt, olyan múlt időben, hogy talán nem is volt sose, csak képzeltem valami jópofa kis bájitaltól, de nem…sajnos nem, pedig én lennék ezzel a verzióval a legboldogabb.
Ashe legalább itt van velem és esküszöm érzem, ahogy próbál megnyugtatni, de ahányszor erre gondolok valahogy felmegy a pumpa, mert nem tudom mit gondoltam én akkor. Jó, tudom, mert asszem semmit, nem vagyok az a nagy gondolkodó, de talán rájöhettem volna, hogy ez a halálfalós buli nem nagyon áll össze bennem a buddhista cuccokkal, szóval előbb kellene hagyni a picsába, mint utóbb.
-Köszi, hogy itt vagy-szorítom magamhoz a kis törékeny nőmet, mintha ezzel még megmenthetnél bármi rossztól, ami vele történt. Az ő ügyei is idegesítenek, ha előbb megismertem volna, ha előbb lett volna az a kurva bankett, ha előbb kiugrottam volna a szarral és aranyvérrel teli medencéből akkor talán ott bírtam volna lenni és megvédeni attól, aki bántani akarja. Vagyis attól a fasztól…ki a halál közeledne erőszakkal egy ilyen most komolyan. Minél többet gondolok erre az egészre annál idegesebb vagyok és annál szánalmasabbnak tartom azt a patkányt.
Szar érzés nem magamhoz húzni, nem átölelni, de azt még én is tudom azzal a pont agyammal, hogy nem ölelgethetem, mikor ilyeneket kérdezek, de az hozzáállása miatt megint csak tátom a pofám, mint hülyegyerek a szoborkertben. Csak tátogni tudok, mert erre nem nagyon számítottam, valami olyasmire gondoltam, hogy megkér majd, legyünk jó távoli barátok, kerüljük egymást ívesen, de ez a nő…na ő tényleg más.
-Hú baszki-nyögöm ki végül, anyám, de romantikus lehetek most- nem is tudom mit mondjak most…
Nem nagyon bírok mondani semmit, mert a csókja elvonja a figyelmem és vissza is húzom magamhoz, hogy lassan, de azért úgy folytassam azt, hogy érezze, most mennyire boldoggá tett.
-Remélem vágod, hogy te vagy a legkirályabb nő a földön-nézek rá és elmosolyodom, mert…ez az én csajom na és ez nem kis dolog.

A feszültséget szinte már késsel lehetne vágni, és ezt én is érzem a levegőben; még mindig rosszul érzem magam azzal, hogy elrontottam az esténket és elvezettem az eseményeket addig a pillanatig, míg leromboltuk az egész romantikus hangulatot, mert biztos voltam abban, hogy ezt Ő sem így képzelte... De így, jobban belegondolva, örülök, hogy ezen is túl vagyunk, megtettük ezt a lépést is; ennek hála csak megbizonyosodtam arról, hogy az érzéseim iránta igaziak voltak, nem csak pillanatnyi fellángolásból töltöttem vele az időm, hiszen ha máshogy lett volna, valószínűleg ez lenne az a pillanat, amiben sikítva rohannék ki a világból, mert kiderült a páromról, hogy annak idején lepaktált azokkal, akik legszívesebben az egész fajtámat eltörölnék a föld színéről.
De nem akarok kirohanni a világból, még úgy sem, hogy tudom az igazságot; továbbra is csak arra tudok gondolni, hogy továbbra is Vele szeretnék lenni, hiszen megváltoztatta az életem, hála Neki újra elkezdtem hinni abban, hogy a világ nem állt meg abban a pillanatban, amelyikben eltemettem az egykori vőlegényem és vele együtt az életem egy részét is. A bankett után, amin megismertem, végre elkezdtem komolyan venni a terápiát, feladtam az alkohol társaságában eltöltött estéimet és visszatértem egy jóval egészségesebb életmódhoz, mint amit folytattam korábban, mert jobb ember akartam lenni, valaki olyan, akit nem lenne szégyen publikusan is felvállalnia; és puha, gyengéd csókja csak biztossá tesz abban, hogy ez talán sikerült is, hiszen ha nem akarná, hogy az élete része legyek, akkor most nem csókolna így, hogy a szívem kihagyjon egy ütemet, vagy kettőt is.
- ...és csak a tiéd. - Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor végre megengedhetem magamnak, hogy közelebb bújjak hozzá, vissza az ölelésébe; most, hogy már tudtam, hogy ezt is átvészeltük, biztos voltam abban, hogy innentől kezdve minden már csak jobb lehet, és ez a nap a kezdete lehet valami újnak, valami jobbnak... Valaminek, amibe szívesen fejest ugranék. - Tudod... Lehet, az összeköltözés egyáltalán nem lenne olyan rossz ötlet.
Tudom, ez hirtelen és véletlenszerű így, de már annyiszor szóba került a téma, hogy igazából ez a pillanat is legalább annyira jó arra, hogy ezt kimondjam, mint bármelyik másik, nem igaz?

Nem tudom, hogy ez az este azért elbaszott, hogy ne tudjak nyugodtan ülni a seggemen egy percig se vagy azért, hogy tovább vigyen valami másfelé. Buddha is azt mondja, hogy semmi nem történik véletlenül, mármint nyilván nem így, de nem tudok pontosan idézni, nincs agyam megjegyezni a mondásait, de valami olyasmit tuti mondott, hogy mindennap egy újjászületés és csak az számít, ami most van, semmi más.  Nem mondom, hogy nem könnyebbültem meg marhára, hogy Ashe is ennyire egyetért az én drága Budhámmal, mert különben lehet kilógattam volna magam az ablakon, hátha akkor a fejembe megy az összes vér és ki tudok valahogy vergődni a retek helyzetből, amit magamnak csináltam. Lehet azt is Buddha mondotta egyszer, hogy az ember magának tudja megteremteni az elképzelhető legszarabb dolgokat, hogy aztán verhesse miattuk a fejét a falba. Nem, azt hiszem ezt apa mondta, nem kéne mindent szegény Buddhára fogjak.
Azt viszont én mondom, hogy bármennyire szégyellem az undok, sárga képemet azért örülök, hogy ezt ki bírtam mondani és simán csak…hát túl lettünk rajta, mert állati jó érzés, hogy soha többet nem kell erről beszélnünk. Remélem, hogy Ashe nem akar majd erről vallatni soha, mert a pöcsömnek nem lenne róla kedve beszélni, főleg nem a gusztustalan részletekről, mert azokról talán sose tudnék úgy beszélni, hogy ne lássam magam előtt az egészet, arra meg nagyon nincs szükségem. Kezdtem egy új életet, ami nagyjából olyan, mintha sosem sérült volna meg az a hülye fejem, van egy barátnőm, kviddicsjátékos vagyok és talán most végre boldog is, vagy valami olyasmi.  Bármilyen szar ömlik be az ablakon, én csak csókot nyomok a csajom feje búbjára és örülök neki, hogy még nem hagyott ott valaki másért, egy olyan fasziért, aki sokkal jobban illene hozzá, mert egy ilyen tulok, mint amilyen én vagyok.
Egy másodperc múlva meg megint csak pislogok, mint jak a ködre, mert felhozza az összeköltözést. Én azt hittem ezen már túlvagyunk, elmondta, hogy kedves tőlem, de kurva korai és én nagyjából fel is fogtam, hogy kicsit creepy vagyok az ilyen ötleteimmel.
-Azanyámpi…-nézek rá megdöbbenve- mármint ez most halál komolyan mondod?
Elég hihetetlen, hogy pont a baljós szófosásom után szeretne velem, a volt kispados halálfalóval együtt élni, mondjuk lehet a kaktusz lehet az oka, biztosan nem szeretné egyedül hagyni velem szegény növényt, nehogy véletlen kinyírjam.

Azt hiszem, a legnagyobb vihar már elmúlt a fejünk fölött, épségben sikerült kiérnünk a faszerdőből; bár biztos vagyok benne, hogy ez még korántsem lesz a gondjaink vége, hogy biztosan akad még valami a jövőben, ami felkavarja a nyugodt vizeket, de egyelőre minden a helyére került, és ez így volt jó. Volt egy fix pozícióm a csapatban, egy jól működő kapcsolatom, perspektíváim a jövőre... Bátran mertem állítani, hogy boldog voltam, hogy jelen pillanatban nem féltem a rózsaszín szemüvegen át nézni a világot, mert végre a helyére került a puzzle utolsó darabja is, túl voltunk a dolgok nehezén, a fájdalmas múlton, és végre késznek éreztem magam egy újabb lépésre - az összeköltözésre. Megpróbálni nem ártott, és ha nem jönne be, ugye még mindig visszaköltözhetek majd a saját, aprócska lakásomba... Ugye?
- Igen... - Aprót bólintok, hogy megerősítsem a válaszom; igaz, ha megkérdezné, nem tudnám megindokolni, hogy miért pont most döntöttem így, amikor egy-másfél órája még én magam utasítottam el ezt az ötletet, mert elhamarkodottnak tartottam. Igaz, valamennyire még most is elhamarkodott ötletnek tartottam, igazából az egész kapcsolatunk elég gyorsan haladt és valamennyire még féltem ettől, de végre kezdtem úgy érezni, hogy elég stabil alapokat tettünk le ahhoz, hogy merjek építeni rájuk, és hát ez egy legalább ugyanannyira jó pillanat volt, mint bármelyik másik, igaz?
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek... De szeretném megpróbálni. - Igyekszem a lehető legragyogóbb mosolyom elővenni, ahogy végre ráveszem magam arra, hogy felnézzek rá; és ezzel együtt halványulnak el bennem az utolsó kétségeim is, valahová mélyre taszítom az elmémben a keserű gondolatokat arról, hogy egy hosszabb pillanatig csak az erőszak áldozata és az ex-halálfaló voltunk, mert ez számított most a legkevesebbet - nem akartam a múltjaink prizmáján át nézni a világot, azt a fejezetet ideje volt lezárni végre, és elkezdeni egy újat... Mellesleg adni magamnak egy újabb témát, amit ideje lenne felhozni a terápián. - Mármint... ha te is szeretnéd. Tudom, hogy egy csomószor elvetettem már az ötletet, szóval ha nem akarod, azt is megértem, csak...
...nem tudom, mit mondhatnék még, így inkább feladom, csupán egy meghatározatlan gesztust téve a kezemmel, mielőtt arcom megint csak a nyakához rejteném; azt hiszem, nem megy nekem ma ez a beszélgetősdni, talán egyszerűbb is lenne felhagyni vele, vagy alternatív megoldásként a rég elfeledett vörösbort hívni segítségül... De aztán elvetem ezt az ötletet, és csak mellette maradok, szorosabban kapaszkodva belé, mintha legalább az életem függne attól, hogy itt van, velem; mert valamilyen szinten így is volt, rengeteg mindent köszönhettem neki, amikről talán még nem is tudott, de ha minden jól alakul, bőven lesz még időm arra, hogy ezeket mind elmondjam neki, amint csak megfelelő lesz a pillanat rájuk...

Azt hiszem elmondtunk mindent, amit lehet, hogy nem kellett volna, de hát gondolom visszalélegezni már nem tudom. Ki van mondva és együtt kel élni vele, apa ezt mondaná, de apa most Tibetben van, pedig szívesen bemutatnám neki Ashe-t így hirtelen.  Végül is egy olyan nő ül most itt mellettem, akinek bevallottam minden szutykot és mégsem csapott úgy pofán, hogy a félig döglött kaktuszom adja a másikat, ez már valami, ugye?
Azt hiszem tényleg ő az, aki a legközelebb került hozzám, már nem a testével, hanem úgy egyáltalán, ahogy vagyunk így lelkileg is. Bernadette-hez nem álltam ilyen közel, pedig ő a gyerekem anyja, aztán, hogy szégyellte a pofámat, mert kicsit hülye vagyok a fejemre! Sosem éreztem, hogy a törpenyúl szégyellne, mégha néha kicsit csináltam is neki kedvet hozzá és most meg hirtelen hozzám akar cuccolni.  Visszakérdezek azért, hátha csak már faszságokat hallok a nagy őszinteségi szófosásom óta, de nem, halál komolyan velem akar élni.
-Nem kell félni-nyugtatom meg reflexből, ahogy azzal a megszokott mozdulattal simítom ki a haját az arcából- Mitől félsz?
Remélem nem attól, hogy megölöm álmában. Jaj drága Miroku buddha, mondd, hogy nem attól fél, hogy sorozatgyilkos vagyok és csak azért jöttem össze vele, hogy brutálisan meggyilkolhassam. Asszem megint polaroidás…pararoidás…mindegy, szóval megint vészmadárkodom abban a buta fejemben ahelyett, hogy örülnék, hogy végre nem tartja hirtelen baromságnak ezt az összeköltözést.
-Ne legyél már ilyen törpenyúl-vigyorgok rá, hát miket beszél-hogy ne akarnám, vagy százszor felajánlottam.
Betegnek tűnhet, de igazából már régen szerettem volna ideköltöztetni, már pár héttel azután, hogy megismerkedtünk, mert éreztem valamit rajta, amit senki máson nem. Ő tényleg engem kedvelt, nem érdekelte, hogy kviddicsezem-e, hogy van-e fiam vagy, hogy mínusz négy-e az IQ-m és még minden furcsaságom és bizarr hülyeségemet is elfogadta. Nem tudom ki az, aki ne akarna egy ilyen nővel együtt élni, de az fix, hogy még nálam is hülyébb. Simogatom a haját, ahogy a nyakamhoz bújik és már megint olyan biztonságban és kellemesen érzem magam vele, mint, ahogy azt általában szoktam.
-És…mikor szeretnél elkezdeni költözködni?

Az elmúlt napokban, talán hetekben is, rengeteget gondolkodtam azon, mit kellene tennem; egyrészt kedveltem a statikus, unalmas életem, mert valamiféle stabilitást nyújtott, mindig tudtam, mikor és mire számítsak, másrészt viszont vágytam a változásra, fejest akartam ugrani az ismerősen ismeretlenbe, újra felépíteni az életem, hogy valamivel több legyen, mint a kviddicsedzések és a lakásom közötti ingázás, és ha volt valaki, aki társaságában ezt meg mertem volna tenni, az csakis Elias lehetett. Sosem gondoltam volna, hogy valaha még ennyire közel kerülök majd bárkihez is, mint hozzá, de kicsit sem bántam, hogy ez megtörtént; hiszen mikor a karjaiban tartott, minden szebb volt és biztonságosabb, mellette hittem még egy jobb jövőben, ami várhatott ránk.
Ennek ellenére féltem: attól, hogy elfelejtettem már, milyen érzés boldognak lenni, hogy nem tudok majd elköteleződni, hogy nem tudom majd Őt se boldoggá tenni... És hiába tudtam, hogy mindez csak a fejemben élt, hogy egyedül csak én voltam az, aki a boldogságom útjában állt; de hogy mondhattam volna ezt ki? Annyira irracionálisnak tűnt ez a félelem, hogy lassan már kezdtem szégyellni is.
- Az új kezdettől... hogy csalódást fogok okozni, hogy majd valamit rosszul csinálok, vagy nem tudom. - Pedig nagyobb csalódást már nem hiszem, hogy tudnék okozni; a legmocskosabb titkaim már mind ki voltak előtte terítve, az övéi is előttem, szóval ha lett volna pillanat, amelyikben kiábrándulhatott volna belőlem, azon azt hiszem, már túl voltunk - ennek ellenére a félelem még mindig ott élt bennem, és valamennyire talán logikus is volt, mert végülis minden új kezdet nehéz és bizonytalan, ugye?
Megkönnyebbült sóhaj szakad ki az ajkaim közül, mikor megerősíti, hogy továbbra is szeretné az összeköltözést; macskamód simulok a keze alá, a simogatásába, az ölelésébe, amíg már nincs még közelebb, és érzem, hogy itt van a helyem vele, mellette, és nem is értem, egész eddig miért halogattam ennek a döntésnek a meghozását, amikor szinte már az első pillanattól kezdve vele feküdtem és vele ébredtem, és hiányzott minden egyes percben, amikor nem volt velem.
- Bármikor, amikor ráérsz... Igazából nincs sok cuccom, nem hiszem, hogy olyan sok idő kellene rájuk. - Mosolyogva pillantok fel rá, mielőtt apró csókot nyomnék az arcára; hát ezt a döntést is meghoztuk, egy újabb lépés volt előre, amiből már nem tudtam visszavonulni. Most már csak az a nagy kérdés, hogy hova tudnánk majd tenni a hatalmas cipőkollekciómat...?