Lassan mindkét kezem a csípőjét simogatja, asszem sejtheti, hogy csak akkor engedném el, ha nagyon muszáj lenne és ma ne legyen nagyon muszáj, főleg azután, hogy lassan már nem csak a harisnyakötőjét fogom bámulni, hanem a bugyiját is, de próbálok nem perverz parasztnak tűnni. Az arcát is figyelem, tényleg nem akarok neki rosszat, szerintem még soha nem állt hozzám nő olyan közel, mint ő, már lelkileg, amúgy néha azért jönnek közel hozzám, nem vagyok gusztustalan meg ilyenek.  Kicsit ijedtnek tűnik, gondolom azért mert nagyon el van határozva, hogy most márpedig lesz valami, nem szólok, de remélem nem csak miattam csinálja az egészet, mert ha ő nem akarja, csak hagyja magát az nekem is meg neki is gáz.
Jólesik, ahogy a hajamat simogatja, de már emelem is fel, hogy átvigyem a hálóba, ahol Buddhának hála még nagy retek sincs, egész tisztességesen néz ki, pedig hát én lakom benne. Puhán teszem az ágyra és egy pillanatra elkezdek agyalni, hogy akkor most mi a fasz legyen, hallottam, hogy dobog a szíve, örülök, hogy nem fibrillál vagy mit szoktak csinálni az emberek…
Ha nem ő lenne itt már vetkőznék is, de tökre nem merek én se semmit csinálni, mert aggódom érte, nem akarom, hogy ilyen kiéhezett vadparasztnak tartson, aki csak rámászik és kész. Még ilyet, hogy pont én használom agyon a fejemet, meglepetten mosolyodok e, mikor  a nyakkendőmnél fogva magához húz, már meg is éri ilyen kurva elegánsan öltözködni. Hasonlóan reagálok a csókra, mint ahogy ő kezdeményezett, egyik kezemmel a feje mellett támaszkodom, a másikkal az arcát és a nyakát kezdem simogatni aztán a kezem a kulcscsontjára siklik, tök puha a bőre, gondolom mindenhol ilyen… de még nem merem lejjebb simogatni, azt figyelem inkább, hogy neki mi kell, nem azt, hogy én hogyan szoktam ezeket a dolgokat.

Nem tudom, mennyire terveztem el a dolgokat és mennyire hagytam, hogy maguktól történjenek, de egy részem tényleg örült annak, hogy végre nem a menekülés mellett döntöttem; igaz, a félelmem nem hagy magamra, kezem is gyengén remeg, mikor a nyakkendőjére markolok, de igyekszem nem tulajdonítani ennek a kelleténél több figyelmet. A terapeutám figyelmeztetett, hogy az elején még gondjaim lehetnek a magabiztossággal, de azt is mondta, hogy ha szerető partner lesz velem, ő majd úgyis végigvezet a dolgokon, és én nagyon hinni akartam neki; biztos voltam abban is, hogy nem is kívánhattam volna jobbat Elias-nál, hiszen már az első pillanattól kezdve jóval szabadabbnak éreztem magam a társaságában, mint bárki mással egész eddig, már akkor megbíztam benne, pedig simán lehajíthatott volna azon a banketten az erkélyről a jó búbánatba, hogy most alulról szagoljam az ibolyát, és mégse tette meg, akkor most sem fog bántani, ugye?
Mikor ajkaink összetalálkoznak, halkan sóhajtok bele a csókba, macskamód simulva keze alá; szabad kezem közben az oldalán simít végig, hogy végül a vállába kapaszkodva húzhassam őt még közelebb magamhoz, nem sürgetően, csupán a közelségére vágyva. Lehet, régimódi vagyok, egyesek biztosan prűdnek is titulálnának vagy akár kínosan romantikusnak is, de nekem a szex nem csak alkalmi szórakozás volt, az érzéseim legalább annyit számítottak, mint az iránta érzett vonzalmam, és nem akartam elsietni a dolgokat, hiszen előttünk volt még az egész éjszaka - de szerettem volna azt is, ha nem féltene ennyire, hiszen ettől megint csak elbaszottnak éreztem magam, ugyanúgy, mint amikor mindenki lábujjhegyen járt körülöttem a vőlegényem halála után, vagy a ferális parti után, ami talán tényleg összetört. Már csak az emlékre is kellemetlenül rándul össze valami bennem, körmeim pedig durván marnak Elias vállába, mikor belé kapaszkodok, a jelenembe, a jövőmbe Vele, ebbe a pillanatba, a közelségébe; az már régen volt, nem befolyasolhatja azt, ami most történik, nem ronthatja el, nem...

Durva, hogy egy ilyen pici lány, milyen határozottan tud magához húzni egy olyan melákot, amilyen én vagyok, de egy kis határozottság sose gáz, én szeretek tőle ilyet látni. Igyekszem nem túl vigyázni, mármint nem akarom, hogy töketlen nyomoréknak tűnjek, amiért nem merek vele úgy bánni, mint bárki mással, de nem bírok nem visszavenni magamból, nem akarom ráerőltetni magam meg semmi ilyesmi.
Megnyugszom, mikor érzem, hogy húz magához és látom és érzem rajta, hogy jól esik neki, amit csinálok, szóval nem állok le. Addig csókolom, amíg csak van levegőm, aztán mosolyogva nézek rá, mert nem tudok mit csinálni, igazából elég boldog vagyok, hogy ez az egész most történik és így. Furcsán karmol a hátamba az ingemen keresztül, de nem kérdezek rá mi történt, lehet csak eszébe jutott valami, remélem semmi komoly, így a nyakát kezdek finoman harapdálni, közben megszabadítom magam a nyakkendőmtől és elkezdem kigombolni az ingemet. Utána a kezem kicsit elmászkál és a combját kezdem simogatni szép lassan, tényleg nem akarok sok lenni, de nehezen bírom ki. Nem mondom, hogy nem tudnám pár másodperc alatt kiszedni a kis koktélruhájából, de az lehet végképp a frászt hozná szerencsétlenre, amúgy se nagyon tudom mióta nem volt senkivel, meg egyáltalán mi jön be neki és mitől van kiakadva, mert ilyen dolgokról sosem bírtunk beszélni, mindig terelt, ahogy lehetett. Én nem szeretek semmit erőltetni, szóval hagytam a francba, pedig nyilván kibaszott kíváncsi vagyok, hogy mit kéne vele csináljak, hogy kicsit jobban el tudja engedni magát, szeretném, ha kellemes élmény lennék neki, nem csak egy faszi a sok közül. Amúgy meg azt sem tudom, hogy mennyi az a sok, de végül is tök mindegy. Inkább arra figyelek, hogy jól érezze magát, meg arra ahogy épp
végignyalom a kulcscsontját.

Legszívesebben már abban a pillanatban visszahúznám magamhoz, hogy megszakítja a csókot; ehelyett viszont csak levegő után kapok, ahogy felnézek Rá, halványan mosolyogva, még ha kezem görcsösen is kapaszkodik a vállába. Az az egy, kellemetlen emlék nem hagy nyugodni; vaskarmaival mar elmém falára még akkor is, mikor gondolkodás helyett inkább át kéne adnom magam annak, amit érzek, hiszen minden apró harapása nyomán újabb kellemes borzongás fut végig gerincem mentén... Picit felbátorodva még az inget is lejjebb simítom a vállán, hogy körmeim gyengéden végigvezessem a kulcscsontja vonalán, a nyakáig, majd lefelé a gerince mentén; ajkaim közül halk nyögés szakad ki, mikor megérzem a nyelvét a felhevült bőrömön, szokatlan, de kellemes érzés, de mégis, valami visszatart, lefagyok, mikor keze feljebb siklik a combomon és a harisnyakötő csipkéjébe akad, és emlékképek villannak be egy másik kézről ugyanazon a helyen, és a durva szorításáról, a saját elcsukló, könyörgő hangomról, hogy ne tegye, ne...
- Elias... várj. - Könyörgő nyüsszenés csak a hangom; kezem, amelyik eddig a csípőjénél járt valahol, sietősen húzom vissza és ejtem le magam mellé, és a könnyeimmel küzdök, elfordítva a fejem az ablak felé, hogy ne nézzen rám, hogy ne lássa, ahogy épp megtörök, ahogy csalódást okozok neki, mert elég volt egy érintés, hogy mindent visszaidézzen, és hiába az iránta érzett bizalmam, a szerelmem, képtelen vagyok rá, nem, én... most el fogom veszíteni, végérvényesen elbasztam mindent. Észre sem veszem, az első könnycsepp mikor csordul le az arcomon, de nem bírom tovább, megadom magam a démonjaimnak, darabokra hullok Elias karjaiban. Ez volt a töréspont...

Zihál és még mosolyog is, ez így egyszerre elég jónak tűnik, valószínűleg eddig minden fasza, mindent jól csináltam, jól érzi magát és én is, szóval jár nekem a körtaps meg az ováció, mert eddig tök jó vagyok.  Már nem karmolja, annyira a vállamat, sőt segít levenni az ingem, amit csak odébb dobok valahova, tök mindegy hova kerül, pont leszarom a rendet, most csak Ashe érdekel, meg az édes kis hangjai, amiket kiad, mikor harapdálom a nyakát. Karmolássza a hátamat, teljesen ártalmatlanul, én a kulcscsontjával foglalkozom, mikor kezdem érezni, hogy valamit mintha már most elbasznék. A kezem, amelyik a combján simított végig, már majdnem a lábai között van, amikor meghallom a hangját, ami kurvára nem úgy hangzik, mintha élvezné a helyzetet és ettől eléggé beparázok én is, mert teljesen olyan, mintha nem akarná az egészet.
Úgy veszem le róla a kezem, mintha égetne, próbálok nem hozzáérni, mert nem tudom mi a franc baj lehet, percekig nem merek semmit se csinálni, mert komolyan mondom még életemben nem láttam ilyet.  Most velem lehet gáz vagy mi? Mégidegesebb leszek, mikor meglátom a könnyeit, fölé hajolok és a haját kezdem nyugtatóan simogatni.
-Manócska-suttogom neki- baj van? Rosszat csináltam?
Tényleg nem vágom mi lehet a gond és eléggé kiakaszt, semmi furcsát nem csináltam, nem haraptam meg erősen, még a combját sem szorítottam meg, lehet, hogy túl gyorsan haladtam, vagy titokban végig undorodott tőlem és csak Buddha tudhatja miért is van velem valójában. Nagyon szar érzés, hogy nem értem miért sír, de csak a haját merem simogatni, nem tudom akarja-e , hogy most hozzá érjek máshol is, inkább nem próbálkozom. Egyszerűen nem értem mit rontottam el…

Ugyanazt a jeges, fojtogató félelmet érzem most is, amit akkor éreztem, még ahhoz sem találom magamban a lelki erőt, hogy letöröljem a könnyeimet és próbáljam eltitkolni előle, mennyire darabokra hullok épp; mikor elhúzza a kezét, csak erősödik az érzése annak, hogy mindent most csesztem el, hogy megint magamra fogok maradni és botorkálni a sötétben, addig sírni a zuhany alatt, míg már nem maradnak könnyeim. Nem tudom, mi járhat most a fejében, hiszen nem ér hozzám, és a másodpercek lassan percekké nyúlnak, és a könnyeim csak hullanak a takaróra, mert egy szót se tudok kiszenvedni magamból, még annyit se, hogy bocsánatot kérjek; viszont nem győzöm még elhitetni magammal, hogy gyűlöl és megvet és undorodik tőlem, mikor megérzem gyengéd simítását a hajamon, és kényszeresen bújok hozzá, arcom a nyakához rejtve, belé kapaszkodva, mielőtt elsüllyednék.
- Elias, én annyira, annyira sajnálom! - Elcsukló, kínos nyüsszenés minden szó, könnyeim a bőrét áztatják, és bármennyire is igyekszem, képtelen vagyok abbahagyni a sírást, képtelen vagyok szavakba foglalni, hogy nem az Ő hibája, hogy velem van a gond, én vagyok elromolva, és nem hiszem, hogy valaha is meg lehet majd javítani. - Szeretlek és... szeretnék veled lenni, de... nem megy, képtelen vagyok rá, amióta... amióta...
Nem is veszem észre azt a pillanatot, mikor körmeim erősebben mélyesztem a vállába, annyira, hogy az ujjaim is belefájdulnak; a józan eszem azt súgja, húzódjak el még most, mielőtt bántanám, mielőtt kárt tennék benne ugyanúgy, mint ahogy bennem tettek kárt azon a ferális estén; de nincs más biztonságos hely ezen a világon, mint itt, Vele, a karjaiban, még ha valószínűleg ez is lesz az utolsó alkalom, hogy ilyen közel lehetek hozzá, mert mégis miért kéne neki valaki olyan, mint én, akit megaláztak és a sárba tapostak?
- ...én nem akartam, de nem hallgatott rám... nem... nem tudtam nemet mon-mondani, nem hallgatott... - Tiltakozón törlöm le a könnyeimet, ahogy elhúzódok Eliastól, mikor rájövök, hogy nincs jogom hozzáérni, hiszen mocskos vagyok, eldobott járékszer, amire biztos Neki sem lesz szüksége az életében; és próbálok az ágy túlsó végébe is menekülni, kényszeres mozdulatokkal igazgatva vissza a ruhám a helyére, igyekezve visszaerőltetni magamra a nyugalmat, elég sikertelenül.
- Nem ér-érdemlem meg, hogy hozzám... érj, Elias, mert... mocskos vagyok, te... te jobbat érdemelsz nálam... - Az utolsó szót már csak suttogva motyogom magam elé, végleg összetörve; tudnom kellett volna, nekem nem járt a boldogságból, naiv voltam, hogy elhittem, lehet másképp.

Igazából hat perc alatt baszódott el minden, de lehet, nem is kellett annyi, hogy halálra ijessszen. A leggázabb az egészben, hogy egyáltalán nem értem mit rontottam el vagy én rontottam-e el valamit és most nem is tudom megmondani melyik lenne a rosszabb, mondjuk, ha én csesztem e az egészet legalább helyre tudnám hozni. Rám hozza a frászt, hogy sír, sosem láttam még így, percekig csak nagy kussban simogatom, mire meg bírom kérdezni, hogy egyáltalán mi a baj. Magamhoz ölelem, mikor végre hozzám bújik, nem is értem miért kér bocsánatot, ő nem csinált bajt, talán én csináltam, ebből még nem derül ki.
-Hey… semmi baj-nyugtatom- én is nagyon szeretlek.
Aztán jut el a tompa agyamig, hogy van egy „mióta”, ez mit jelenthet, miért mondja ezt, asszem nagyon más a gond, mint amire eredetileg gondoltam, mi a franc lehet itt a háttérben?
-Mióta?-kérdezem aggódva simogatva a hátát, nagyon rossz érzésem van, a gyomromban érzem, hogy valami nem oké, ha meg már ott érzem, akkor többnyire jókora baj szokott lenni. Halkan felszisszenek, mikor a körmei a meztelen vállamba marnak, ez nem az az érzés, ami korábban volt az fix, ez valami nagyon más, olyan görcsös lett hirtelen ez a lány, hogy hihetetlen és nem tudom, hogy segíthetnék.
Előbb látom, hogy menekül előlem, nem engedi, hogy ölelgessem, minthogy megérteném mit mondott, akkor viszont rendesen sokkot kapok. Az ágy végéhez sétálok és letérdelek a padlóra, hogy megfoghassam a kis kezeit, ha egyáltalán hagyja.
-Ashe…bántott valaki?-nézek rá nagyon komolyan, szerintem meg sosem látott ilyennek mióta ismer, de most nagyon nem volt kedvem röhögni, eléggé kiborított,ahogy magáról beszélt.
-Tök hülye vagy, manó-ingatom a fejem-bármi van szeretlek és szeretni is foglak, oké? Csak mondd el mi történt!

Azt hiszem, utoljára akkor zaklatott fel ennyire annak az estének az emlegetése, amikor a terapeutámnak meséltem róla; utána csak néhanapján hullajtottam miatta néhány könyvet a zuhany alatt, miközben kényszeresen próbáltam lemosni magamról kezeinek nyomát, amik már rég nem voltak rajtam. Mégse tudtam tőlük szabadulni, még most sem, amikor végre lehetőségem lett volna kibontakoztatni a szárnyaimat; gondolataim minduntalan visszatértek ahhoz az estéhez, a határozottan túl erős szorításához a karomon, ott visszhangzott a fejemben a csipkés harisnyatartóm szakadásának hangja, ziháló lélegzetvételei a nyakamon, és ugyanúgy lefagytam, mint ott és akkor. Most is újraélem ezeket a pillanatokat; pedig amikor Herc-el tisztáztam a dolgot, nem éreztem ugyanezt a félelmet, csupán mélységes csalódást, az ő társaságában nem sírtam, nem éreztem semmit.
De itt és most csak bántom Eliast, hallom a szisszenését, mikor körmeim a vállába vágnak és ez csak megerősít abban a hitemben, hogy talán jobb lenne, ha elhúzódnék, és ezt meg is teszem; mégse hagy menekülni, olyan gyengédséggel veszi kezeibe remegő kezem, amit meg se érdemlek, és rájövök, hogy tényleg aggódik értem, hogy talán mégse fog eldobni magától, és erre a gondolatra csak még inkább sírni lenne kedvem, hiszem... Mi lesz, ha sose fogok tudni túllépni ezen a traumán, ha sosem érhet majd hozzám? Vajon akkor is szeretni fog még?
- A múlt évi szezon végén... ünnepeltünk és, és mindenki részeg volt... - Halkan motyogva kezdek bele a kis monológomba, próbálva összeszedni a gondolataimat; tudtam, hogy ha erre valamikor sor kerülne, Neki lesz a legnehezebb elmondani, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire... - ...de ő főleg, és azt akarta, hogy... menjek vele, hogy... de nem akartam, korábban se akartam... erősebb volt nálam, féltem...
Bár nem akarom Őt elengedni, mégis visszahúzom az egyik kezem, hogy letöröljem a könnyeimet; nem tudom szavakba foglalni, nem tudom hangosan kimondani, ami történt, hiába tettem már meg néhányszor, Ő nem akárki volt, akinek csak az arcába vághattam a kegyetlen igazságot magamról. Pedig Heraclesnek már megbocsátottam, miután az öngyűlölet és önsajnálat első hulláma elmúlt, mikor végre rájöttem arra, hogy talán nem az ő bűne volt az egész, hanem az alkoholé, talán csak rosszkor voltunk rossz helyen, talán más, normális esetben sose bántott volna; képtelen voltam őt gyűlölni, így helyette magamtól undorodtam, magamat vetettem meg, ami végül idáig vezetett, hogy a halovány reményekre épített kártyaváram a fejemre dőlt, és a lapok ezernyi apró sebet vágtak rajtam, feltépték azokat, amik már behegedtek.
- De Heracles nem akarta, más esetben biztos nem bántott volna... - Nem tudom, ezt Eliasnak mondom-e, vagy csak magamat próbálom erről meggyőzni, esetleg mindkettő; de ahogy ezek a szavak elhagyják a szám, már csak zokogni vagyok képes, feladni ezt a reménytelen küzdelmet saját magammal, mert úgyse nyerhetek, csak fájni fog, túlságosan is, és én nem akarom érezni ezt a fájdalmat...

Nem esik jól így látni, sokkal jobban megijeszt, mint bármilyen síró nő, akit eddig láttam, na jó…azért nem sírnak tőlem annyira, hogy olyan gyanúsan sokat lássak belőlük, de bőgtek már nekem nagy erőkkel. Sosem akartam így látni a csajomat, azt, akit szeretek, ez már nekem is fizikailag fáj, bár érteném min borult ki ennyire, de kezdek arra jutni, hogy tuti nem én voltam a baj.
Örülök, hogy legalább azt hagyja, hogy megfogjam a kezeit, nem örülnék, ha pont most lökne el magától, engem is megnyugtat meg remélem őt is, hogy hozzáérek, csak figyelek rá, nem akarok faszságokat beszélni pont most.  Nehezen nyögi ki mi is történt, én meg egyre jobban vonom össze a szemöldökömet, mert nagyon nem jön be, amit hallok, sőt…
-Ki volt az?-kérdezem és próbálok nem nagyon idegbetegen reagálni, mikor leesik, hogy valaki tényleg bántotta, valaki a csapatából. Vajon melyik faszkalap lehetett az? Próbálom nem magamtól kitalálni meg tippelgetni, hátha akkor nem húzom fel jobban magam, mint kellene,de ilyen helyzetben még nem voltam szóval tök oké, hogy nem vagyok olyan nyugodt, mint Buddha a meditációja közepén. Letörli a könnyeit, én pedig csak simogatom a másik kezét, hátha ettől kicsit jobb lesz neki, vagy legalább érzi, hogy itt vagyok és megvédem bármitől, amitől csak szeretné.
És akkor végre kiderül a név, kurva jó, hogyha tippelni akartam volna, pont ez lett volna a lottó ötösöm, esküszöm. Ashe csak zokog, én pedig átölelem, így nem látja, hogy teljesen megváltozott az arckifejezésem, olyan dühös vagyok arra a gyáv, alkesz nyomorékra, mint még senkire eddig.
-Ne félj, nem bánthat többé-mondom miközben a hátát simogatom- …. mert meg fogom ölni-teszem hozzá suttogva és teljesen komolyan gondolom. Az a szerencsétlen nem tudja kivel kerül majd szembe, de beígérhetem neki már előre a régi Archert.

Hallom a hangját, de a kérdése nem jut el az elmémig; lelki szemeim előtt újra és újra lejátszódnak annak az estének az eseményei, érzem, hogy remeg a kezem, és szakadozott mondatfoszlányokba foglalom össze a képeket, amiket látok, nem is gondolva arra, hogy próbáljak nekik értelmet adni. Nincsenek megfelelő szavak arra, hogy az ember elmondjon valami ilyet, ennek tökéletesen a tudatában vagyok, ahogy a feszültségének is, megérzem abban, ahogy változik az, ahogy a kézfejemen simít végig, és tudom, hogy talán nem kellett volna elmondanom neki, csak fölöslegesen felzaklattam, valószínűleg elindítva az eseményeknek egy olyan sorát is, amit nem kellett volna... De egyrészt megkönnyebbülök, hogy túl vagyok ezen, hogy Ő is tudja; végülis a legrosszabbon túl vagyunk, innentől kezdve már csak jobb lehet, ugye?
Úgy érzem, hogy az egész világ elől elbújhatnék az ölelésében; úgy kapaszkodok belé, mintha az utolsó mentőövem lenne, és talán tényleg az is; megnyugtat a tudat, hogy számíthatok rá, hogy nem engedné, hogy bárki is bántson, de ami utána következik, az legalább annyira nyugtalanító, mint minden, amit eddig kimondtam. Ugye nem gondolja komolyan...?
- Elias, kérlek... - Szinte már könyörgöm, újfent elcsuklik a hangom, mikor tekintetem végre az arcára emelem; megijeszt, amit a szemeiben látok, mintha csak tényleg képes lenne megölni a csapattársam amiatt, ami történt. Még sosem láttam ilyennek ezelőtt, és ez egy pillanatig életre kelti bennem azt a gondolatot is, hogy talán nem is ismerem igazán a férfit, akit szeretek; és egyik kezem nyugtatóan simítom az arcára, reménykedve abban, hogy ezzel majd rábírom Őt arra, hogy rám nézzen, még ha nehezemre is esik most a szemeibe nézni. - ...csak ne csinálj semmi ostobaságot, nem akarlak elveszíteni...
Egyébként sem vagyok az ilyen vigilante-féle igazságszolgáltatás híve, főleg nem akkor, amikor olyan következményei lennének, mint a gyilkosságnak; hiszen az ilyet nem lehet csak úgy, nyomtalanul eltüntetni, előbb vagy utóbb kitudódna, és akkor elveszteném Őt is, másodjára törne össze a szívem valaki olyan után, akit szeretek, és nem tudom, hogy vajon másodjára is képes lennék-e magam összeszedni.
- Kérlek... könyörgöm, ígérd meg, hogy nem foglak elveszíteni... - Kezem lassan vezetem végig az arcélén, nyakán, mielőtt visszaejteném azt magam mellé; mintha csak minden, maradék erőm elszublimált volna a semmibe, igazából már semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy ezt a napot is magunk mögött hagyjuk minden rossz hírével együtt, újra biztonságban akartam érezni magam, Elias karjaiban elbújni a világ minden rosszindulata elől, megérni egy jobb, szebb reggelt, amelyiken senki se akarna megölni senkit.

Ez a Herc gyerek sosem tetszett nekem, annyit tudtam róla, hogy állandóan szét van esve a pályán és, hogy nem tetszik, ahogy a csajomra néz, igazából életemben talán két mondatot, ha beszéltem vele. Akkor is csak azért, mert éppen mellettem állt meg edzés után, míg Ashe-t vártam és nem akartam úgy ott állni vele, mint, ahogy két fasszal lehet a lagziba, mondjuk most már épp elég fasznak érzem magam, hogy nem vágtam már akkor állba ismerkedésképp.  Kicsit elborultam, tudom, de fix, hogy nincs olyan  faszi,a ki ne kapná fel a vizet, ha megtudná, hogy egy ilyen tetű egyáltalán hozzáért a nőjéhez, ezt biztos nem fogom ennyiben hagyni.
Látom az arcán, hogy eléggé megdöbbent, szóval próbálok nem elmebeteg pofát vágni, ami most épp kurva nehéz, mert kedvem lenne főzni neki egy kakaót, a kezébe adni valami könyvet, egy plüssállatot és azt mondani, hogy majd jövök, ha az a pöcsfej már nem szívja el a levegőt a tisztességes emberek elől. Olyan ijedtnek tűnik, na ez is , amiatt a nyomorult Herc miatt van, mert magamtól biztos nem lennék ilyen állapotokba, de hát mit csináljak? Tény, hogy én erre a rendezvényre nem vettem jegyet, de a kis törpenyulam már sokkal fontosabb annál, hogy egy ilyenért elhagyjam, sokkal előbb gyilkolnék érte.
-Nem fogsz-nyugtatgatom, nem tudhatja, hogy annál sokkal ügyesebb vagyok, van egy valag dolog, amit nem is tud rólam, de ez így van jól- itt leszek neked.
Felülök mellé az ágyra és magamhoz ölelem, nem bírom szomorúnak látni, mert fizikailag szarul vagyok attól, ha vele van valami gáz, asszem ez a szerelem, vagy ha nem is, akkor valami elég hasonló kell, hogy legyen.
-Tibetben az ilyenért azonnali halálbüntetés jár, jobb esetben csak levágnák a ….mondjuk előtte azt is lehet-gondolkodom el, pedig lehet ezt nem előtte kéne.

Picit megkönnyebbülök, mikor megígéri, amire kérem; bár tudom, nem egészen fair vele ilyet megígértetni, de hallanom kell, tudnom, hogy számíthatok rá, hogy nem fog egy nap nyomtalanul eltűnni az életemből. Hálás vagyok neki ezért; szavakkal talán ki se tudnám fejezni, mennyire, így csak hozzábújok, mikor felül mellém, arcom a nyakához rejtve; zokogásom is lassan alábbhagy, ahogy beszívom az illatát, igyekszem erőt meríteni a közelségéből, hiába zaklatnak fel a szavai újra.
- Elias... ez picit sem segít. - Halkan sóhajtok, ahogy tekintetem az arcára emelem; értékelem, hogy igazságot akarna szolgáltatni, de a halálról és esetleges csonkításról hallgatni nehéz, és kellemetlen görcsbe szorítja a gyomrom az elképzelés is, mert ma már semmi mást nem szeretnék, csak felejteni, nem gondolni rá legalább egy hosszabb pillanatig. Talán holnap... holnap hajlandó lennék megint szóba hozni a témát, valamivel nyugodtabban beszélni róla, de mára már elegem van, a sebeket már szétkapartuk, miért kell még sót is szórni beléjük? - Megtehetnénk hogy nem beszélünk róla... legalább holnapig? Kérlek...
Halkan, rezignáltan sóhajtok, ahogy lesütöm a tekintetem; és csak ekkor veszem észre a sötét meggyvörös félholdakat a vállain, ott, ahol körmeim belé mélyesztettem, és elszégyellem magam emiatt is. Hiszen Őt is csak bántottam, akaratlanul is, pedig meg se érdemelte, és...
- Ne haragudj, hogy... hát, a vállad miatt... nagyon fájt? - Első osztályú tématerelés, az biztos; lélekben elmondok egy imát a szüleim isteneinek, hogy ne terelje azt vissza arra a ferális estére, sem a halálra, sem semmi hasonlóra, hogy az esténk ne fulladjon végül az ideális bűncselekmény megtervezésébe. Hiszen minden annyira jól ment korábban, még megmenthetnénk ebből valamit, befejezhetnénk a bort, amit a kisasztalon hagytunk...

Tudom én, hogy agresszív vagyok, pedig amúgy nem szoktam az lenni, ez neki biztos elég betegnek néz ki. de nem kezdhetsz úgy egy nőnél, hogy „Szia ,Archer vagyok és nálam könnyen gururl az a rohadt gyógyszer mindenfele”.  Nem az a csávó vagyok, aki egy ilyenre rá tud legyinteni, hagyom, hogy sírjon, ölelem, nyugtatom, de közben már repülne az öklöm egyenesen az orrába. Nem is varázslattal mennék, neki csak pusztakézzel, élvezném, ahogy eltöröm minden csontját, a vérét akarom…na de most le kell nyugodnom, nehogy Ashe kiszeressen belőlem itt tizenkét perc alatt.
-Bocsi, manó-bólintok, tényleg be kell fejezzem vagy legalább megtanulnom nem kimondani a szarságokat, amire gondolok, még én is tudom, hogy ezek nem teljesen okés dolgok és a múltamhoz kapcsolódnak. Ashe előtt meg jobb, ha nincsen múltam, nagyon kiborulna, ha tudná és nem is nagyon hibáztatnám, mázli, hogy végül is nem lettem halálfaló, csak mert nem volt jobb dolgom.
-Nem kell róla beszélünk soha többé, ha nem akarsz-megsimogatom az arcát, komolyan is gondolom, azt, amit tudnom kell majd kiszedem abból a féregből, soha többé nem akarom, hogy a csajom így sírjon és nem is fogom hagyni. Egyáltalán tudja valaki a csapatukban, hogy mi a fasz történt köztük? Mondjuk, ha az a szerencsétlen nem teljesen zokni agyilag, akkor nem indult el, hogy dicsekedjen vele mindenkinek, akivel csak összefut. Nem baj, ha jól látom a pasi úgyis kéri az ostort az élettől, én meg nem tagadom meg tőle, ezt még a dalai láma is addig ütné, amíg mozog.
Ha nem mondja, hogy összekarmolta a vállam el is felejtettem volna, túl ideges voltam, hogy fájni tudjon, szóval már hosszú percek óta nem foglalkoztam a dologgal egyáltalán.
-Nem vészes,rendben vagyok –nézek hátra a vállamra, ami még kicsit vérzik is.
-Figyelj, nem akarsz átöltözni valami kényelmesebbe?-kérdezem, mert nehezen viselem most ezt a ruhát, meg egy kicsit azt is, ahogy húzogatja magán.

- Köszönöm... - Hálásan, szinte már megkönnyebbülten sóhajtok, mikor azt mondja, soha többet nem kell erről beszélnünk; bár nem zárom ki, hogy valamikor még nyugodtabb körülmények között visszatérjünk erre és tisztázzunk dolgokat, ha úgy jönne, a terapeutám szerint talán még segíthet is, ha beszélek róla, bár nem azt már nem tudom, egész pontosan miben is kéne segítenie. Minden esetre ezt a témát sikerül lezárni mára, és ezzel hatalmas kő is esik le a szívemről; arcom félve simítom simogató kezéhez, szemeim lehunyva igyekszem élvezem gyengéd érintését, ahogy az utolsó, kósza könnyeimet is letörli. Lassan nyugszom meg, de valamiért még mindig feszengek a ruhámban, és biztos vagyok benne, hogy ez az Ő figyelmét sem fogja elkerülni; de egyelőre jobban érdekel az általam megsebzett válla, mint a saját diszkomfortom, így arra is fókuszálok inkább, hogy addig is eltereljem a gondolataimat valaki konkrét irányba.
- Azért nem ártana legalább átmosni a karmolásokat... - Nehezen sóhajtok, letörölve egy kósza vércseppet a válláról; vajon ha már az elején tudta volna, hogy valami ennyire nem oké a fejemben, akkor is velem akart volna lenni?
Kezem félúton akad meg a ruhám igazgatása közben, hallva a kérdését; gondolhattam volna, hogy észre fogja venni, biztos őt is kellemetlen helyzetbe hozom csak ezzel, elrontom ezt is, mint minden mást... Ennek ellenére igyekszem halvány mosolyt erőltetni magamra, ahogy megköszörülöm a torkom, remélve, hogy így majd visszanyerem a hangom. - Hát... van valamid, amit kölcsönkérhetnék? Korábban nem gondoltam arra, hogy hozzak magammal bármit is...
...mert nem voltam felkészülve arra, hogy tényleg maradnék, az egyetlen tervem a kora reggeli menekülés volt walk of shame formában, még ha tudtam is, hogy az lenne a legnehezebb dolog, amit egész életemben meg kell tennem; de már nem akartam menekülni, itt akartam maradni Vele, először csak reggelig, de ki tudja, hátha tovább is. Egyelőre viszont igaza volt abban, hogy már nagyon le akartam venni ezt a ruhát, és ennek már semmi köze nem volt bármi szexuális dologhoz, csupán tényleg kényelmetlenül érztem magam benne.

Örülök én, hogy terelődök a téma, mint jakcsorda a karámba, így legalább nem kell vele kényszeresen megosztanom, hogy amúgy milyen típusú kínzásokat találok ki éppen annak a pöcsfejnek, aki hozzáért az akarata ellenére.  Igazából leesik, aminek le kell, ezért méregette úgy, megerőszakolta aztán még a közelébe mert menni, hát kurva nagy hiba volt, az is kurva nagy hiba, hogy még a csapatban van, de majd én elintézem, hogy ne tudjon többet hibázni…
Szeretném, hogy megnyugodjon, az is jó lenne, ha nekem is összejönne, de én most muszáj vagyok tettetni magam, próbálok inkább arra figyelni, hogy bárhogy kell, segítsek neki. A vállamon lévő kis sebek igazából marhára nem érdekelnek, nem olyan karmolások, amilyeneket ma akartam szerezni, de hát így jártam, tényleg csak picit sajognak.
-Ha akarod, nyugodtan-bólintok, ha tényleg az minden vágya, hogy a sebeimet mosogassa nekem tényleg tök mindegy, szeretném, ha kicsit jobban érezné magát, másra figyelne, szívesen leszek az a más, ami leköti.
Tényleg zavar, amit a ruhájával művel, teljesen rendben lett volna az egész cucc, ha már levettem volna róla, de így csak tök fölöslegesen gondolok mindenféle perverzségre tőle, amire most nem is nagyon illene, nem akarok tőle az előzőhöz hasonlót látni, meg úgy gondolni sem, ahogy mondjuk fél órája.  Van egy csomó cuccom, amit ő lazán tud hordani, olyan kicsi, hogy egy átlagos pulóverem leérne a combjáig szóval, szerencséje van, biztos találok valamit.
-Naná, ez jó lesz?- veszek a ki szekrényből egy meleg, kék pulóvert és leteszem az ágyra- aztán, ha szeretnéd elintézheted a karmolásaimat.

- Szeretném, igen... - Lassan, bizonytalanul bólintok egy aprót, halvány mosolyra húzva az ajkaim; legalább annyivel tartozok neki, hogy a sebeit ellátom, meg addig a gondolataimat is lefoglalom valamivel, aminek semmi köze ahhoz, amiről korábban beszéltünk.
Hálás vagyok Neki azért is, hogy felajánlja, hogy kölcsönvehetek tőle valami kényelmesebb ruhát; csak egy hálás mosollyal veszem fel az ágyról a pulóvert, és sietősen elnézést kérve sündörgök ki vele a fürdőszobába, hogy ott öltözzek át. Pedig tudom, hogy Tőle nem kéne félnem, nem bántana, de kényszeresen érzem, hogy vissza kell bújnom a kis komfortzónámba, a lehető leggyorsabban, legalább egy pillanatra, csak amíg visszanyerem a nyugalmam, a kompozícióm.
A levetett ruhám talán túl gondosan is hajtogatom össze és teszem le egy szabad helyre az egyik polcom, rá pedig a csipkés harisnyatartóm; a tükörképem szemrehányóan néz rám, a sminkem el van maszatolva, és egy pillanatig olyan érzésem is van, mintha nem is önmagam nézném a tükörben, hiszen az este kezdete előtt még a világ legboldogabb emberének éreztem magam, most pedig... Fáradt voltam, szörnyen fáradt.
A végtelenségig nyúlnak a percek, mire sikerül a smink utolsó maradványait is lemosnom és kifésülni a hajlakkot is a hajamból; csak ezután veszem fel a kölcsönkapott, puha pulóvert és húzom azt össze magamon, hagyva, hogy Elias illata körülöleljen, visszaadva valamennyit a korábban megtépázott biztonságérzetemből - épp eleget ahhoz, hogy legyen bátorságom visszamenni Hozzá még így, smink nélkül is, picit szétzilált hajjal, az Ő pulóverében, ami minduntalan lecsúszott az egyik vállamról. Valószínűleg a ruhái nagy részével ugyanígy járnék, ha valamikor a jövőben még kölcsön kéne vennem valamit...
...és ezzel a gondolattal dőlök végül neki az ajtófélfának, halvány mosolyra húzva az ajkaimat; a szívem a torkomban dobog, lassan visszanyerek valamennyit a korábbi izgatottságomból is, ahogy tekintetem végül Rá emelem, zavartan túrva a hajamba.
- Ne haragudj, hogy eddig tartott... - Bizonytalanul harapom be az alsó ajkam; így, ebben a valamivel hétköznapibb kiadásban úgy éreztem, még jobban felfedem magam előtte, mintha csak a ruháimtól szabadított volna meg, és izgulok, hogy mit fog mondani, hiszen ha úgy nézzük, végülis ez az első alkalom, hogy ilyen kiadásban lát. Testsúlyom félve helyezem át egyik lábamról a másikra, elgondolkodva azon, hogy visszatérjek-e Hozzá, vagy inkább invitáljam magammal a fürdőszobába, hogy ellássam a sebeit, és mivel nem jutok dűlőre, végül ott maradok, az ajtófélfának támaszkodva és onnan fürkészem az arcát, várva, hogyan dönt majd.

Nem  nagyon értem, hogy miért foglalkozik ennyit azokkal a pici karmolásokkal, tényleg nem érdekesek számomra, de hát mikor volt utoljára meglepő, hogy valamit nem értettem? Nagyjából soha. Inkább vele foglalkozom, pedig még mindig rohadtul nem látok a pipától, asszem ez elég normális, még nem találkoztam senkivel, akinek megerőszakolták a barátnőjét, de gondolom senki nem ül tök nyugodtan és szürcsöli a teáját, mikor ilyet kell hallania.
Csak bólintok, miközben valami ruhát keresek neki, amiben kényelmesebben lehet és örülök, hogy  elfogadja tőlem a pulóvert, legalább nem kell tovább néznem azt a harisnyakötőt, vagy mi a fenét, amitől egyszerre vagyok ideges meg kanos és ez azért elég szar kombó.
Nem örülök, hogy nem bír előttem öltözni, de legalább már el lett mondva, hogy ez miért van. Addig is, míg vissza nem jön magamnak is keresek egy melegítőnadrágot, hogy kicsit kényelmesebben legyek , mint amúgy az öltönynadrágomban, pólót nem veszek fel, remélem azért a felsőtestemtől nem fog hányingert kapni. Többnyire nem viselek itthon fölsőket, ha nincsenek mínuszok, nyilván azért nem, mert rohadtul egyedül lakom és remélem Ashe-t sem fogja annyira zavarni.  Nem tudom mennyi ideig öltözik, de elég soknak tűnik, egy ideig kóválygok körbe a szobában, de nem segít, szóval törökülésbe ülök, hogy valami meditáláshoz hasonlót csináljak. Egyenletesen veszem a levegőmet, meg arra gondolok, hogy a dalai láma se hagyná itt a csaját, hogy megverjen valami faszfejet, mikor végre visszajön.
-Hogy lehetsz ilyen kibaszott gyönyörű még a pulcsimban is-reagálok tök őszintén, mert tényleg ez az első, ami eszembe jut róla.  Gondoltam, hogy smink nélkül is szép a lány, na de hogy ennyire? Csak bámulom, azt hittem jobb lesz a szűk ruhája nélkül, de így sem könnyebb nem rámászni.

Csak egy apró, halvány mosollyal konstatálom, hogy amíg odavoltam, Ő is átöltözött; egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy vajon így néznének-e ki az estéink, ha összeköltöznénk, hogy a lehető legkényelmesebb ruháinkban bújnánk-e össze a kanapén vagy az ágyon, hogy elmeséljük egymásnak, milyen napunk volt, hogy esélyünk lenne-e egy efféle boldog végződésre, vagy akkor is két lépés távolságra tartanám, ha egy térben léteznénk?
- Megint zavarba hozol... - Elesetten nevetek, elsimítva egy nem létező ráncot a pulóveren; pár lépéssel szelem át a köztünk lévő távolságot és ülök le mellé, elég közel ahhoz, hogy vállam az övéhez simuljon, és felé fordulva lehelek apró csókot a körmeim nyomaira a vállán, bocsánatkérően, puhán, hogy ne okozzak Neki több fájdalmat. Pedig talán nem kéne ebben az irányban elindulnunk újra, talán célszerűbb lenne tényleg az apró sebeire koncentrálni, esetleg a korábban elfeledett vörösborra, vagy akár az éjszakába nyújtani a beszélgetést a mindenről és semmiről...
- Sajnálom, hogy elrontottam az esténket... Ennek nem így kellett volna lennie. - Rezignáltan sóhajtok, homlokom a vállának támasztva; pedig legszívesebben az ölébe kucorodnék, hogy hozzábújhassak, mint korábban, amikor még minden rendben volt, mielőtt minden kártyavár módjára dőlt a fejünkre... De így csak ülök mellette, egyik kezemmel zavartan babrálva a pulóver szélét, és arra gondolok, hogy el kéne látni a sebeit, és aztán mégse mozdulok, hogy bármit is tegyek ebben az irányban.

Olyan szép a pulóveremben, ami valószínűleg három mérettel nagyobb, mint ő, bőven combközépig ér neki, örülhet, hogy ilyen kis manó, nyugodtan tudja ruhának használni az ingem. Nem tehetek róla, mindig bejöttek a vékony, törékeny csajok, a gyerekem anyja is hasonló felépítésű nő, de azért Ashe kategóriákkal jobban néz ki, mint Bernadette.
Örülök, mikor végre leül mellém, hiányzott, hogy itt legyen mellettem, sikerül megnyugodnom tőle, de azért még mindig kicsit beteg a helyzet. Pár órája még nyugodtan vacsoráztunk, nevetgéltünk, most meg hirtelen kiderült, hogy hónapok óta tátott szájjal szaladok a faszerdőben körbe-körbe. Talán, ha előbb derül ki hagytam volna a fenébe az egészet és azt mondtam volna, hogy köszi, fasza volt együtt, de maradjunk haverok vagy a franc tudja, de most már nem tudnám elengedni így. Beleéltem magam az egészbe, gáz az ügy, de meg tudom oldani, együtt meg tudjuk oldani, ő ott belül magában, én meg a jókora, csontos öklömmel.
Az apró puszijára a vállamon, csak halkan sóhajtok, bírom, mikor ilyen, gondolom szégyelli ezt az egészet és szarul érzi magát, amiért így derült ki a helyzet, én igazából jobban örülök, hogy tudom, így csak gyengéden simítom meg az arcát.
-Nem rontottál el semmit, minden okés-vállat vonok és rámosolygok, lesz még időnk együtt, márha nem dob ki, amiért agresszív paraszt vagyok.
-Be akarod fejezni a bort?-jut eszembe hirtelen, aztán, ha olyanja van lemoshatja az alvadt vért a vállamról is, úgyis mondogatta az előbb. Az alkohol meg nem tudom mennyire fasza ötlet most, de hátha lazít mindkettőnkön.

Félek attól, mi lesz tovább, mi van akkor, ha most csak jó arcot vág egy rendkívül szar színjátékhoz, mi lesz velem, ha ezután közli, nem akar már tőlem semmit sem? Annyira beleéltem már magam abba, hogy az életem szerves része, hogy nem akarom elengedni, nem is biztos, hogy tudnám anélkül, hogy magával ne vinné az egész lényem egy nagy részét. Nem hiszem, hogy lenne még kedvem vagy erőm küzdeni azért, hogy a felszínen maradjak, csak hagynám, hogy a feneketlen sötétség magával ragadjon...
...de egyből elfelejtem ezt a gondolatot, mikor keze az arcomra simul, és szemeim lehunyva igyekszem kiélvezni ezt a pillanatot, az érintését; bár biztos vagyok benne, hogy ez a félelmem még jó ideig nem fog alábbhagyni, azért reménykedni akarok, hogy együtt ezt is átvészeljük, hogy innentől kezdve minden már csak jobb lesz.
- Igen... A bor jól hangzik. - Aprót bólintok, pedig korántsem vagyok biztos abban, hogy az alkohol olyan jó ötlet lenne jelenlegi állapotomban; de kár lenne hagyni, hogy csak úgy elpocsékolódjon, szóval akár meg is ihatjuk, nem?
- Amúgy... még mindig maradhatok éjszakára? - Szégyellem elismerni, hogy minden bizonnyal ha most hazaküldene, nem tudnék aludni sem, minden bizonnyal az egész éjjel az ablakban ülnék és egyik cigarettát gyújtanám a másik után; már a lakásom négy fala közt sem éreztem magam biztonságban, nem is nagyon akartam már visszatérni oda, és ezzel együtt eszembe jutott újra az összeköltözés ideája... Amit minden bizonnyal szar ötlet lenne most felvetni. De talán pár nap múlva...

Csak a szemem sarkából figyelem milyen arcot vág, mert gondolom most elég retek dolog lenne belebámulni a képébe, de még innen is sikerült levennem, hogy valamin nagyon aggódik. Nem tudom felfogni, hogy most már ugyan mi a jó francon kellene? Végül is tudunk mindent egymásról…vagyis én mindent tudok róla, mert nekem vannak dolgaim, amiket soha senki nem fog megtudni. Én ezekkel a titkokkal biz megdögleni fogok, sokkal előbb minthogy elpofázzam bárkinek milyen is a régi Archer vagy miket csinált. Most új Archer van, aki éppen szeretgeti a csaját, mert épp arra van szüksége, lassan simogatom az arcát, a puha bőrét és úgy vagyok vele, hogy ha azt derült volna ki, hogy rendesen férfi, akkor is ugyanezt csinálnám. Tudom, rohadt gáz, hogy én pár hónap alatt halál szerelmes leszek egy olyan nőbe, aki még le se fekszik nekem, de most, hogy tudom az okát…
Nem mondom, hogy na most aztán már egyáltalán nem zavar, de ugyanúgy nem fogok semmit erőltetni, ahogy eddig sem. Nyilván  kell neki valamit kezdeni ezzel magában és gondolom az egy hosszú és szar dolog.
-Rendben, törpenyúl-bólintok és megfogom a kezét, hogy kihúzzam magammal a nappaliba, ahol a borunkat hagytuk. Talán jobb lesz így, megisszuk aztán mindketten kicsit máshogy fogunk hozzáállni a történtekhez, talán én se fogok már azon gondolkodni, hogyan tudnám gyorsabban kitépni Heracles szívét és azt szépen lassan lenyomni a torkán.
A kérdését nem is nagyon értem, mert az én kicsi agyamban nincs olyan lehetőség, hogy random kidobom, amiért nem hagyja megdugni magát, remélem nem ilyen faszinak tűnök, csak mert életemben nem csináltam ilyet és most se akarnék.
-Ugye ezt most csak azért kérdezted mert szivatsz?-nézek rá, miközben a kis kezébe adom a borospoharat- Nyilván, légy szíves maradjál itt.

Ujjaim összekulcsolom az övéivel, ahogy megfogja a kezem és hagyom, hogy visszavezessen a kanapéra; hálát adok minden égieknek is, hogy a bor nem szénsavas ital és nem lett elfogyaszthatatlanul szar az alatt az idő alatt, amíg az ügyes-bajos dolgaimat rendezgettük. Aprót kortyolok a visszakapott poharam tartalmába, abban a reményben, hogy az alkohol majd elmossa az aggodalmaim egy részét; de végül azt a válasza teszi meg, és én elszégyellem magam amiatt, hogy egyáltalán megfordult a fejemben az, hogy ki akarna dobni bármiféle okból, talán mert magányra lett volna szüksége ahhoz, hogy átgondolja dolgokat, vagy... Akármi.
- Ez esetben reggelig meg sem szabadulsz tőlem. - Szórakozottan mosolyodok el, koccintásra tartva a poharam; úgy tűnik, a reggeli futásomból esti futás lesz, de miért akadnék fenn ezen, ha cserébe lehetőségem van ezzel a csodás férfival tölteni az éjszakát? Mondjuk azon még biztosan rágni fogom magam egy ideig, hogy mit gondolhat arról, amit mondtam neki, és hogy miféle következményei lesznek annak, hogy tudja; de igyekszem ezeket a kétségeimet egyelőre messze űzni és csak élvezni az esténk, éjszakánk további részét. Végül is ha nem dobott ki amiatt, ami történt azon a ferális estén, akkor jó eséllyel előttünk még a világ összes ideje...

Még mindig nagyon puha a keze, szeretem fogni..a kezét, meg hát…jó hagyjuk, átállítom az agyam normális módra nehogy már ilyeneken agyaljak ezek után a vallomások után, mert ez azért már elég gáz nekem is.
Vajon szar lesz a bor, ha majdnem egy órát hagyod állni? Vagy tovább erjed és jobb lesz? Egyáltalán mi a halált csinál a bor, amikor nincs az üvegben? Azt se tudom mitől jutnak eszembe ilyen hülyeségek, csak remélem nem lett szar a bor, nem mintha nem lenne másik, de azért jó lenne, ha legalább a borral nem lenne gond. Volt már ma annyi baj, hogy jólesne, ha nyugalom lenne az este tovább részében, így is sok dolgot kellett fölfognom egyszerre, a suli óta nem éreztem magam ilyen hülyének.
Aztán végképp nem értek semmit, mikor azt hiszi, hogy eszembe jut kirakni, ennyire én sem lennék állat? Bármi bajom is lenne vele nem csinálnék ilyet, meg igazából senkivel sem csinálnék ilyet az éjszaka közepén, a halálos ellenségemmel…na jó, abból van egy új, szóval vele elképzelhető, hogy de. Kicsit zavar, hogy ezt egyáltalán meg kell kérdezze és ennyire rossz arcnak gondol.
-Szerinted ki bírnálak dobni?-nézek rá kérdőn, mert tényleg érdekel, hogy pár hónap után miért gondolt egyáltalán ilyet rólam.  Arra amit mond viszont csak mosolyogni tudok meg koccintok is vele, aztán belekortyolok a borba és eléggé örülök, hogy nem lett rosszabb, mint amikor még nem tudtam semmit a jókora faszerdőről.
-Nem biztos, hogy reggel meg akarok majd szabadulni-kacsintok rá, mert még mindig muszáj oldjam a hangulatot valamivel.

- Nem, nem... Tudom, hogy nem. Ne haragudj, csak... Megijedtem. - Az utolsó szót már csak motyogva ejtem ki, alig érthetően; hiszen ez a gondolat nem konkrétan ellene irányult, róla tudtam, hogy nem bántana, de megfogant a fejemben csak úgy, magától, még nagyon tenni sem tudtam ellene. Remélem, nem fog meggyűlölni most ezért...
...de aztán koccint velem, és a kétségeim egy része legalább a semmibe veszik; szavait hallva valamivel szélesebbre húzom a mosolyom, közelebb bújva hozzá - mert lassan már azt kezdem szokatlannak és természetellenesnek érezni, ha nem vagyok mellette. Akárki is látna most a fejembe, biztosan azt mondaná, ostoba vagyok, amiért ennyire gyorsan beleszerettem és ennyire szerves részévé tettem az életemnek, de örültem, hogy itt volt, mert végre láttam a fényt a sötétségben, az esélyt arra, hogy mindent rendbe tegyünk... együtt.
- Hát... akkor a nyakadon maradok... Jó sokáig. - Az utolsó pillanatban gondolom meg magam, mielőtt kimondanám, hogy "örökre"; lehet, egy efféle vallomásra még túl korán lenne, főleg, hogy egy órája, vagy talán másfél, újra hárítottam az összeköltözés ötletét, amit most hirtelen megint kedvem lenne felvetni, de... Apró lépések, Ashe, apró lépések. A terapeuta is ezt mondta, meg hát.. az előbb is kudarcba fulladt a próbálkozásom, amikor fejest ugrottam az ismeretlenbe, az elfeledettbe.

Megijedt, azt mondja. Tőlem pedig nem kell félni azért többnyire, nagydarab mamlasz vagyok én, míg a bütykömre nem lépnek, mondjuk most közvetve eléggé rá lett lépve, de az már nem az ő hibája. Azért majd számolok azzal, akivel, akkor, amikor kell, most nem téma, mert még a végén itt hagy, amiért hülye állat módjára viselkedem, annak meg nem nagyon örülnék.
-Szoktam én haragudni?-kérdezem, miközben visszaülök a kanapéra, mert hát tényleg nem vagyok az a haragtartó típus. Ha dühös is lennék rá, pá nap múlva úgy elfelejteném, ahogy azt illik és még a bocsánatkérését se fogadnám el. Kicsit úgy érzem, hogy minden jobb, bízott bennem annyira, hogy elmondjon ilyen súlyos dolgokat, most meg mosolyog rám és bújik, mint egy kis háziállat, mint egy  cuki törpenyúl.  Megint eszembe jut, hogy jöhetne gyakrabban meg maradhatna többet, de nem mondom, egyszer már le lettem koptatva ezzel az összeköltözős hülyeségemmel, még egyszer nem szeretném hallani, hogy korai, már tudom, mert megjegyeztem.
Szürcsölöm a boromat és vigyorgok azon, hogy most meg ilyeneket tud mondani, pedig tíz perce még elég szar volt a helyzet, remélem sikerült feldobnom a hangulatot és azért ilyen vagy ha nem, hát majd a bor is segít valamennyit.  Hirtelen megint minden normális, átkarolom a derekát és remélem nem húzódik el, nem tudom mennyire illik ilyen beszélgetések után nőket tapogatni.
-Ha nem horkolsz maradhatsz a nyakamon is-vigyorgok.