Sok mindennel tudnám jellemezni a kapcsolatom a húgommal csak éppen jónak nem mondanám. Mindig is volt köztünk egy kis – na jó kicsinek pont nem nevezhető – feszültség, s ez hogy az évek során eltűnt volna sokkal inkább csak erősödött. Mára már olyan szakadék alakult ki köztem és Marlene között, hogy félő, ha valaha is helyre akarnánk hozni lehetetlen lenne. Mondjuk nem mintha bármit is jóvá akarnék tenni vele kapcsolatban. Ami most van tökéletes nekem, amúgy is imádok veszekedni egy furcsa, beteg módon, ami csak jó, mert ha nem a húgommal, akkor kivel mással? Szeretem, ha mások furán néznek rá és elítélik, hogy én jobb színben tűnhessek fel, s ennek az egyik legjobb módja, hogy hülye pletykákat terjesztek róla. Ha a nővérének nem, akkor ki másnak hinnék el az emberek? Pont ezért van az, ha én mondok valamit róla azt mindig igaznak vélik. Nagy fejtörések árán sem mondanám meg mi volt az első pletyka, amit elindítottam a mi hőn „szeretett” Marlene-ünkről. Arra emlékszem, hogy egyszer poénból azt mondta valakinek, hogy egy fertőző szemölcs nőtt ki a középső és a mutatóujja között, így jobb, ha tartják vele a távolságot, s csodával határos módon nagy ívben kerülték ki a folyosón. Ő meg csak nézett és akkor még nem értette, hogy mi a helyzet. Persze, mint minden pletyka ez is egy idő után elfelejtődött és elcsitult. Legutoljára azt mondtam a griffendél klubhelységében, hogy egy mugli sráccal szűrte össze a levet, mire mindenki kikerekedett szemekkel nézett, mire szomorúan könyveltem el nekik, hogy sajnos így van, és ki tudja milyen mélyre süllyed még. Már csak azt nem értem mit keresek a griffendélben, amikor a mardekárban lenne a helyem.
Jelen pillanatban pedig az ágyamon fekszem és éppen a sötét varázslatok kivédése órára tanulok, amikor valaki hirtelen benyit és nem tűnik túl boldognak. Természetesen Marlene az és áldom a sorsot, hogy alapesetben nem egy szobán osztozok vele is. Rögtön megvádol, amin egyáltalán nem lepődöm meg, s egy apró, ám mégis diadalittas mosoly kúszik fel az arcomra.
- Hogy én? – kérdezem tettetve a csodálkozást, mire hangosan felnevetek. – Hát persze, hogy én voltam! – jelentem ki még mindig mosolyogva, s lerakom a könyvet a paplanra magam mellé az ágyon. Felülök, s egyenesen a szemébe nézek és várom, hogy ordítson, hogy kikeljen magából vagy valami, számára nem túl kedvező érzelmet lássak meg végigsuhanni az arcán. Én már annyitól is boldog leszek, hiszen azt mondják a muglik az apró örömök a legjobbak. Legalább ennyit meg tudnak mondani hiba nélkül.

Már csak egy valami kelt bennem a világon egy hatalmas űrt, egy kérdőjelet, amit jó lenne megfejteni, de nem hiszem, hogy valaha is igazi, egyenes választ kapok rá bárkitől is. Miért van az, hogy Marlene sosem áll bosszút? Nem elég izgalmas így a játék, s már rég fel kellett volna adnom, s kicsit enyhíteni a kapcsolatunkon uralkodó feszültségen, ám tudom, hogy ez sosem fog megtörténni több okból kifolyólag sem. Először is a valómon nem tudok változtatni és a személyiségem ilyen marad, másodszor pedig egy igazi, rendes vitát akarok, hogy legyen is értelme a sok rivalizálásnak kettőnk között. Meg akarom várni, hogy valami ellenállást váltsak ki az egyetlen hugicámból, büszke akarok rá lenni, hogy mások előtt is támad, s nem játssza az ártatlan kis férget, aki csak akkor tud igazán nekem esni, ha ketten vagyunk. Biztosan mindenki tudja, hogy nem ápolunk túlságosan virágzó kapcsolatot, de azt nem, hogy ennyire pocsék a helyzet. Talán akkor javulhatna a kapcsolatunk, ha nem így viselkedne, hanem kissé gerinctelenebb lenne, jobban megértenénk egymást, de így csak késztetést érzek arra, hogy használjam ellene az egyik főben járó átkot.
- Mégis, hogy gondoltad ezt!? – utánozom a sipákoló hangocskáját, majd jóízűen, s jó hangosan felnevetek. Szánalmas, ha nem lennék ilyen kegyetlen talán még meg is sajnálnám, de erre nem fog sor kerülni, míg élünk abban biztos vagyok. Talán egy másik életben. Pfff. Inkább még ott sem.
- Tudják, hogy sosem kezdenék ki egy muglival, mivel alapból már a sárvérűeket is elítélem, de te még tanulmányozod is őket. Szégyent hozol a McKinnon névre! – rivallok rá. – Meg azzal a senkiházi Lily Evansszel barátkozol, te egyszerűen nem vagy normális. Ő is sárvérű, mi? – kérdezem durván, s tudom, hogy túl messzire mentem, de ahelyett, hogy hirtelen befognám, s visszaszívnám a szavaim hirtelen boldogság tölt el és már azon kezdek gondolkozni, hogy még mivel sérthetném meg ezt a kis fruskát, aki mást sem csinál csak toporzékol nekem.
- Nem itt lenne a helyem, hanem a mardekárban, ez a ház tele van olyan szerencsétlen pupákokkal, mint te – sóhajtok fel, s hátradőlök az ágyon. Ezzel a kijelentéssel csak az a gond, ha harcra kerülne a sor vagy bármi probléma lenne a későbbiekben, akkor biztosan a jók táborát erősíteném, ennyire még én, Harley Eva McKinnon, sem vagyok szörnyű.

Sosem voltam az a kedves ember, aki mindenkinek nyal a szemébe, s rosszabb esetben a háta mögött már mást mond róla. Szinte mindenki tudja a suliban, hogy velem nem érdemes kikezdeni, mert úgyis a rövidebbet húzza. Sokan jönnek oda hozzám talpnyalónak, de mellettük van még két lány, akikkel tényleg igazán jó kapcsolatot ápolok, mert nagyon hasonlóak, mint én. Általában segítenek elterjeszteni nekem a pletykákat, amiket kitalálok, vagy amiket éppenséggel közösen találunk ki. Biztos vagyok benne, hogy Marlene azt hiszi, hogy csak róla terjesztek ocsmány dolgokat, de ez egyáltalán nem így van. Csak kinézek mindig valakit magamnak és már indulhat is a banzáj. Volt egy csaj, aki a helyemre ült valamelyik órán és többszöri figyelmeztetés után sem volt hajlandó felállni, s hogy szépen fogalmazzak figyelmen kívül hagyta, hogy ki vagyok, és mit mondok neki. Mondanom sem kell, azóta meg sem mer mukkanni, de nemhogy csak előttem, még mások előtt sem. Ennek már vagy négy-öt éve, akkor tanulta meg igazán a Roxfort, hogy milyen is vagyok, s velem valóban vigyázni kell, ha jót akarsz magadnak.
- Nem ugyanolyan varázslók, mi aranyvérűek vagyunk, az összes leszármazottunk varázsló, nézd csak meg a családfánkat, ha már annyira szereted tanulmányozni a haszontalan muglikat, akkor a családodra is fordíts egy kis figyelmet. Tényleg nagyon ajánlom neked, menj el könyvtárba, keresd fel a nagyit vagy én nem tudom – mondom neki. Nem is értem, miért tartja a félvéreket és a sárvérűeket velünk egy szintűnek, semmi közünk hozzájuk. Valóban úgy kellett volna, ha ebbe az iskolába csak aranyvérűeket vesznek fel, mert így hamar elfajulhat a helyzet. Csoda, hogy a varázsló családokba beházasodott muglik tartani tudják a szájukat, erre is kellene egy törvény, fel kellene számolni ezzel. Még a végén Marlene is valami ilyenhez fog hozzámenni. Ki is tagadnám akkor, ha addig nem teszem meg. Nem tudom, hogy mi lesz felnőtt korunkban, de már most sem jól áll a kettőnk szénája, ebből már sosem lesz igazi szoros, szeretetteljes testvéri kapcsolat.
- Ki mondta neked, hogy nem barátkozom a Mardekárosokkal? Nekik legalább ér egy szemernyit a gondolkodásmódjuk és az életük, amit a tiédről egyáltalán nem mondhatok el – vetem oda neki, s közben végig az ágyon fekve a plafont bámulom. Már attól rosszul vagyok, ha rá kell néznem, már külsőre is annyi különbség tornyosul fel kettőnk között, hogy lehet le is tudnám tagadni. Vagy ebben az egy dologban tévednék? Ugyan mind a kettőnknek telt ajkai vannak, széles arca és aranyszín haja, de bízom benne, hogy ez a hasonlóság nem elég annyira, hogy egy idegen is megmondja, hogy mi bizonyára egy család sarjai vagyunk.

Harley és Marlie. Még kiskoromban aranyosnak is találtam jobb pillanataimban ezt az egy betű különbséget a húgom becenevében és az én nevemben, de mára már inkább zavar. Már a legelső pillanattól fogva idegesít ez a kis mitugrász, de sajnos nem tehetek ellene semmit. Legszívesebben őt is száműzném valamerre, hiszen már attól rosszul vagyok, ha meglátom. Szerencsére a Roxfort hatalmas és amikor csak akarom elkerülöm, viszont, ha családi vészhelyzet van, ami szerencsére egyszer történt az itt töltött hét évünk alatt csak akkor kerestük egymást. Már nem is tudom, hogy mi volt akkor, de így visszagondolva mégsem lehetett olyan fontos, ha nem is emlékszem rá. Sajnos a nyarakkal már más a helyzet. Otthon nem tudjuk elkerülni egymást és naponta többször is összefutunk és vannak szituációk, mint például a családi vacsorák, ahol muszáj egy-két szót váltanunk egymással, még ha a kommunikációnk abban is fullad ki, hogy adjuk oda a másiknak a kaját, ami éppen hozzánk van közelebb. Emlékszem egyszer fejbe csaptam egy szelet vajas kenyérrel, mire anya azt a gyönyörű büntetést osztotta rám, hogy takarítsam ki az egész házat. Sajnos ez még a roxfortos éveim előtt volt, így esélyem sem volt arra, hogy egy egyszerű varázslattal elvégezzem a feladataim. Órákba tellett, mire befejeztem, s rögtön be is aludtam.
- Talán neked foglalkozni kellene egy kicsit a sztereotípiákkal és nem isteníteni annyira a fogyatékosságban szenvedő fél- és sárvérűeket, hiszen ha már mindenki, ahogy te fogalmaztál, ezzel a vér mániával van megáldva, akkor bizonyára van valami valóságalapja a dolognak – magyarázom neki. Ezúttal megint felülök az ágyon, majd fel is állok, hogy szemben legyek Marlene- nel. Úgy a legkorrektebb, ha szemtől szembe mondom meg neki a dolgokat és nem a plafont bámulva, flegmán válaszolgatok. – Nálam kevesen varázsolnak jobban – húzom fel a fél szemöldököm. Ugyan a legtöbb tantárgy nem érdekel, de ettől függetlenül ritkán lógom el az óráim és megpróbálom a maximumot kihozni magamból, főleg ha a varázslényekről van szó, s ez a legtöbbször sikerül is.
- Mégis mit képzelsz? – ordítok rá, ahogy még sosem. Még saját magam is megijedek a hangnememen, de ez most kikívánkozik belőlem. – Elhiszem, hogy ha utálsz, és rossz embernek tartasz, mivel sosem adtam okot ennek az ellenkezőjére, de olyat ne feltételezz rólam, hogy egy olyan embert fogok követni, mint az a férfi! – rivallok rá újból. Ez egyszerűen hihetetlen! Bármilyen ember is vagyok a hétköznapokban a szívem a helyén van, nem szeretem, ha ilyeneket feltételeznek rólam.

Mostanában egyre többet gondolkozom el azon, hogy vajon valaha lesz-e jó kapcsolatom a húgommal. Sajnos még nem jutottam dűlőre az ügyben, s jelenesetben teljesen megelégszem ezzel a huzavonával, ami a kapcsolatunkat jellemzi. Élvezem, hogy bánthatom és csalódást okozhatok neki, de nemcsak vele vagyok így, hanem a legtöbb emberrel is. Tudom, hogy gonosz dolog és hogy nem kellene, de nem érdekel, mert így érzem jól magam. Lassan vége a diákéveimnek, már alig van belőle és ideje lenne megkomolyodni, de míg a Roxfortban vagyok addig ennek nem látom értelmét. Örülök, hogy mindenki tart tőlem és így mindig az van, amit én szeretnék, kivéve, ha a húgomról és a szánalmas kis sleppjéről van szó, mert ők megpróbálnak ellenállni.
- Marlene bele sem gondolsz, hogy mit beszélsz. A környéken az összes varázsló idejárt, az iskola évszázadok, ha nem ezredek óta működik, a legtöbben az aranyvérűeket támogatják csak és ha itt megy a vita, akkor kint ugyanúgy folytatódik csak durvábban, s a legtöbben már nemcsak szavakkal bántják a másikat. Háború van készülőben és ez is az egyik oka – magyarázom Marlsnak, hogy megértse a dolgokat. Még mindig ugyanaz a naiv kislány, mint aki mindig is volt. Azt hiszi, ha egy iskolán belül ilyenek az erőviszonyok, akkor kikerülve minden könnyebb lesz, és nem ezt vallják. Az ember hall pletykákat és sajnos a legtöbb igaznak bizonyul.
– Azt gondolsz rólam, amit akarsz, nem fogom befolyásolni a gondolkozásod ezen a téren – rántom meg a vállam. Hiheti azt, hogy sokat képzelek magamról, de nem érdekel. Én tudom csak igazán, hogy milyen vagyok, s ha meg sem próbál megismerni, akkor rég veszett a dolog.
- Hagyd abba! – emelem fel a hangom újonnan. – Tudod mit? Takarodj innen, látni sem akarlak! – üvöltök rá újból. Nem akarom látni a képét soha többé, nem testvér az olyan, aki csak rosszat feltételez a másikról. Talán pont ezért alakult ki köztünk ez a hatalmas, szinte már kibékíthetetlen ellentét. Kiskorunktól más nézeteket vallunk, s a legtöbb dologban sosem értettünk egyet. Marlene a kezdetektől elítélt emiatt, míg én is úgy kezdtem el hozzá állni, ahogyan ő hozzám. Mikor azt mondják milyen kedves és jólelkű a fiatalabbik McKinnon, akkor talán az idősebb véleményét is ki kellene kérni és csak utána dönteni.

Nem kellene ekkora szakadéknak lennie két testvér között, mint köztem és Marlene közt alakult ki az évek során. Már kiskoromtól érzem az ellenszenvet, de akkoriban még néhol meg is tudtam lenni mellette. Mindössze zavart, hogy egy kicsi én átvette a helyem anyáék szemében és a rangsorban az első helyről visszacsúsztam a másodikra. Fájópont volt ez akkor nekem és sajnos ezek a dolgok csak gyülemlettek bennem, amikor kiderült, hogy Marlene mennyire különbözik tőlem. Én a sötétség, ő a fény. Jobb hasonlatot nem is tudnék mondani.
Hihetetlenül fel tudjuk idegesíteni egymást és ez a pillanat is olyan. Már alig várom, hogy elhagyja a szobát és végre magamban legyek. Még ezelőtt sosem kiabáltam úgy vele igazán, inkább aljasan megjegyeztem dolgokat és otthagytam, de úgy tűnik, az emberek változnak és más módszerekhez folyamodnak.
- Mintha én nem segítenék a háborúban a jó oldalon, ha sor kerülne rá – mondom halkan. Már nincs hangom a további kiabáláshoz. Semmi értelme, hiszen már be kellett volna látnunk, hogy bármi is van, egyszerűen nem tudunk hatni a másikra. Sem érzelmileg, sem gondolkozásilag.
- De ez nem fog megtörténni a közel jövőben – ejtem ki a szavakat a számon. Tudom, hogy esélyt sem adok a kettőnk kapcsolatának, de nem látom már értelmét ennyi évnyi vita után. – Most pedig, ha megbocsájtasz, még dolgom van – intek a kezemmel, hogy hagyja el a szobát. Magamban akarok lenni, hogy átgondoljam a dolgokat, mielőtt Carrie és Izzy visszatérnek. A kezembe veszek egy könyvet, s úgy teszem, mintha olvasnám, így hátha hamarabb kimegy Marlene.
Háború lesz, abban már biztos vagyok. Az emberek pletykálnak és én vagyok az, aki minden pletykát biztos kézből tud. Ugyan félek, de készen állok.