Minden értelmes érvet sutba vágva azt gondoltam, hogy ha hét hónapot kibírok egy korty ital nélkül, akkor az egy maradandó eredmény. Mintha átlépni a bűvös fél évet jelentett volna bármit is. Nagy teljesítménynek éltem meg, amit sikerült röpke fél délután leforgása alatt eltipornom, mint hegyi trollnak az aljnövényzetet.
Külön szánalomra adott okott a néhány héttel ezelőtti optimista feltételezésem, miszerint az életem kezd egyenesbe kerülni. Újból felbukkant a kölyökkori legjobb barátom, ezt valami sorsszerű fordulatnak éreztem, jelnek, hogy most már minden jobb lesz. Hát nagy lófaszt lett jobb. Továbbra is gyűlöltem a munkámat, mert ide Rody Lestrange nem tért vissza, hogy feldobja a hétköznapokat. Megalázó volt minden nap, amit a Minisztériumban töltöttem cukorkalopások és eltűnt háziállatokról írt jelentések körmölésével, gyakran éjszakába nyúlóan egy kis túlórapénzért, hogy legyen mit a borítékba tenni a gyerekeknek a roxmortsi hétvégék előtt. Az egész életem egy szánalmas vergődés volt és ezen nem változtatott sem egy régi jó barát, sem az olcsó alkohol messziről kerülése. Sőt, az üvegbe kapaszkodva legalább nem éreztem magam egy vegetáló Mimbulus mimbletoniának egy félhomályos ablakpárkányon. Erre csak akkor jöttem rá, mikor a vasárnapi családi összejövetelen - a párnapos, hihetetlenül édes Ron születését ünnepelve - Fabian volt olyan kedves és felhívta a figyelmemet mind a munkám értelmetlenségére (és ezt még valahogy toleráltam volna), mind pedig arra a tényre, hogy tulajdonképpen csak magamnak köszönhettem Elaine halálát. Kivételesen még betörni sem akartam a képét, csak rezignáltan közöltem, hogy ha ezt még egyszer kimondja, biztosan rajta fogom gyakorolni a Főbenjáró átkokat, mert én vele szemben nem szépírást tanultam a Roxfort után. Aztán hazamentem, Brutust Atrhurékra bízva, és annyit ittam, amennyit utólag nehéz lenne meghatározni, mert egy idő után jött a jólismert teljes homály.
Mire reggel felébredtem, hasogató fejjel, kavargó gyomorral és a körülöttem forgó szobával, már rég a Minisztériumban kellett volna lennem. Amióta a kényszerszabadságom után visszamentem dolgozni, egyszer sem fordult elő ilyen. Gyűlöltem a munkámat, minden lelkesedés és különösebb energiabefektetés nélkül végeztem (eltekintve az embertelenül hosszú pluszban vállalt munkaóráktól), de ott voltam, józanon, frissen vasalt inggel, rendezett borostával és kávét is főztem a többieknek, ha arra kértek, mert másra úgysem tartottak alkalmasnak. Úgy tűnik, eddig sikerült felkapdosnom az életem darabkáit, mint Brutus szétdobált szennyesét a földről. A mungós agyturkász azt mondta, nem kizárt, hogy lesznek kellemetlen mellékvágányok ezután is, de faszt sem értettem a hadoválásából, leginkább nem is akartam érteni és most nem volt a kezemben semmilyen megnyugtató szakvélemény. Vagy fene se tudja, hogy megnyugtató lett-e volna annak a kicseszett idegesítő, konzervatív ötvenes nőnek a megértő pislogása és a statisztikái a visszaeső alkoholistákról. Annyit tudtam csak, hogy huszonnégy órája nem ettem semmit és a másnapos gyomromba leküldött kávé is fájt, otthon pedig elfogyott minden, ami fájdalomcsillapításra való.
Anélkül estem be az irodába, hogy bárkinek is köszöntem volna, beleértve Lachlant. Nem volt semmi "Jó reggelt, First Lady" vagy "de szép napunk van, Mrs. Dolohov", de még egy morgás sem, csak feltúrtam az asztalom fiókját valami fejfájáscsillapító után. Elaine sosem bízott a bájitalokban, a házasságunk alatt így én is átnyergeltem a mugli gyógyszerekre pusztán a praktikum miatt, sokkal egyszerűbb a táskádba hajítani egy tablettát, mint egy fiolával vacakolni. Az aznapi második kávémmal be is vettem, a reggeli még mindig elmaradt, a kezem remegése feltűnően árulkodott róla, hogy a vércukrom nagyon díjazna egy lekváros pirítóst.
- Eltűnt háziállatokkal vagy muglik előtt megbűvölt kukákkal fogunk ma foglalkozni? Szinte reszketek az izgalomtól, véletlenül se tartsd magadban a mai programot - vetettem oda Lachlannak, anélkül, hogy akár egy pillantást is vetettem volna rá. Nevetséges volt, az egész nő, a szánalmas kis próbálkozásai arra, hogy elhitesse a világgal, saját erőből van itt. Mindenki tudta, hogy Dolohov rakta ide, fizetségként pár jó éjszakáért, vagy hát ki tudja, jó volt-e egyáltalán. Nem tudtam megalázóbbat elképzelni annál, mint hogy vele kellett dolgoznom, mintha ugyanannyit értünk volna. Én jogosan voltam itt, régen a legjobbak között emlegettek és az aurorképző lelkes kis gyakornokainak velem és Rodyval példálóztak. Néha úgy tűnt, mintha az egész egy szürreális álom lett volna és mindig is csak a fákon ragadt macskák és a Mézesfalásból ellopott cukorkák tették volna ki az életemet.

Attól a perctől fogva így nézett rám, hogy először nyújtottam felé a karom kézfogásra. Még csak meg sem lepődtem, hozzászoktam az arcpirító megvetéshez, vagy leginkább szánalomhoz. Azt hiszem, Lachlantől eltekintve a többiek nem is megvetettek, csak szántak, mint az esőben egy dobozban kihajított szopornyicás macskakölyköt, aki keservesen nyávog, mindenki alaposan megnézi és sajnálja, de senki sem viszi haza. Így éreztem magam minden egyes nap, mikor megérkeztem a Minisztériumba és valaki elsőként felém biccentett gyors köszönésként. Szegény, szegény Weasley, már sosem lesz a régi. És igazuk volt.
- Én sem értem. Legközelebb ne várj semmit és akkor nem fogsz csalódni. Bár ma határozottan várakozáson felül teljesítettem, itt vagyok vagy mi. Tapsvihar Lyle Weasley-nek, a hónap dolgozójának... - Remegő kézzel kutakodtam a fiókban, a térdem úgy reszketett, mint annak idején a nagyanyám gusztustalan kocsonyái, amiknek a látványától hányni akartam gyerekként.
Összerezzentem az asztalomon landoló mappa csattanására. Felcsaptam az aktát, benne a gyors összefoglalóval és néhány fotóval a helyszínről. Rutinmunka - egykor az volt, könnyed feladat két gyilkossági nyomozás között, a kisujjunkból kiráztuk Rodyval. Most viszont abban sem voltam biztos, hogy egy elsős roxfortost legyőznék párbajban vagy két számot össhe tudnék adni, nemhogy egy komplex bűntényt felgöngyölítsek. Ezt nyilván akkor sem ismertem volna be, ha Veritaserumot itatnak velem.
- Ne szokj hozzá, legközelebb ugyanúgy neked adják az elszökött macska megkeresését. Csak azért kaptuk meg, mert nem volt más. Nem mintha sokat kéne agyalni rajta, egy csapat kibaszott halálfaló volt, csak mint mindig. Szóval felesleges megkeresni őket, úgyis kivágják magukat valamivel. Ez már csak így megy, ha például Dolohov a neved...
Néhány másodpercig értetlenül meredtem a kekszre. Ennyire feltűnő lett volna? Nyilván. Attól, hogy eddig senkit sem küldtem el a faszba, attól még nem volt nehéz kitalálni, mitől remegtem zöld és hasogató fejjel. Az aurorok között amúgy is mindenki tudta, karácsonyi minisztériumi partik kedvelt anekdotája lett, amikor leüvöltöttem a főnököt. Nekik biztos vicces volt. A mungós agyturkász szerint pedig fejlesztenem kell a dühkezelési technikáimat. Próbált már többhetes masszív részegség után kulturáltan véleményt nyilvánítani? Biztosan nem, akkor nem mondott volna ekkora szarságokat.
- Ne aggódj, nem állok az előléptetésed útjába. Nem mintha aggódnod kéne, ha magadtól nem megy, majd úgyis akad segítséged. - A számba tömtem egy kekszet, majd még egyet, kínkeservesen ropogtattam, a fejem hasogatott a rágástól és úgy éreztem, egy falat sem akar lemenni a torkomon. De magamba erőszakoltam, kellett valami szilárd is a szervezetemnek.
Nem követtem azonnal, már dacból sem. Előbb kerítettem egy palack vizet a teljes kiszáradás ellen, megmostam az arcom a férfimosdóban - itt már nem segített a víz, ugyanúgy émelyegtem, mint előtte, csak éppen nedves képpel.
Végül csatlakoztam a folyosón Lachlanhoz, elnyűtt kabátom zsebében a pálcámmal.
- Azért vártál meg, hogy fogjam a kezed hoppanálásnál vagy megtiltották, hogy nélkülem csinálj akármit is?
Nem tudtam volna megfogalmazni, miért provokáltam. Még csak nem is azt akartam, hogy ő is nyomorultul érezze magát. Talán inkább arra vágytam, hogy visszaszóljon, bántson, vessen meg minél látványosabban, mert ma megérdemeltem. Igen, minden eddiginél mélyebb utálatot próbáltam kicsikarni belőle.

- Kár. Mert ez határozottan nem egy józan és életkedvvel teli napom. - Az ilyen és ehhez hasonló megjegyzései elég nyilvánvalóvá tették, hogy a kollégák minden részletbe beavatták az előéletemet illetően. Mármint ha az előéletemet annak az időszaknak tekintjük, mikor nekiestem a főnöknek és józanon a lábamat sem tudtam betenni a Minisztérium épületébe. Azt valószínűleg elfelejtették hozzátenni, hogy ide tulajdonképpen egy karrier mélyrepülése és a mindent felemésztő gyász vezetett, nem volt mindig így. Ez a tény tönkretette volna az amúgy bizonyára szórakoztató történetet Lyle Weasley ámokfutásáról és máris kevesebb kárörömöt lehetett volna érezni afelett, hogy mindenki legutáltabb újonca mellém került. Mert hát vicces, az (ex?)alkoholista és a ribanc, az évszázad párosa.
- Ez nem unalom kérdése. Mindketten tudjuk, hogy Dolohov Tudodki seggét nyalja, vagy ha te nem vagy vele tisztában, akkor kibaszott ostoba lehetsz. - Szánalmasnak találtam, ahogyan bekerült az aurorképzésre, de a legnagyobb problémám mégis az volt, hogy ki előtt térdelve jutott el ide. Találhatott volna egy magas beosztású aurort vagy bárkit a Minisztériumban, de neki feltétlenül egy aranyvérű szemétládát kellett összeszednie. Érthető persze, a kapcsolati tőkéjüknek párja sincsen, Dolohov pedig köztudottan jól bánt a szívességekkel, politikus sem a világbékére törekvés miatt lett.
Csak felhorkantam, keksszel a számban bővebb válaszra nem futotta és nem is tudtam mit mondani. Bizonygassam, hogy vannak barátaim? Úgysem hinné el. És különben sem voltam benne biztos, hogy valójában túl sok emberre támaszkodhatok. A feleségem, aki tizenhét éves korom óta mindig, mindenben támogatott meghalt - és talán Fabiannak igaza volt és részben az én hibámból, ha befogtam volna a szám és nem akartam volna úgy megváltani a világot, talán békén hagynak minket -, barátom nem sok maradt. Rodynak megvolt a saját élete a saját problémáival, nem várhattam el tőle, hogy az én nyomorommal foglalkozzon.
Hetek óta kutattam a Clancy jelentése után. Úgy tettem, mintha érteném, egyszer sem kérdeztem rá, miért hív így, mert sejtettem, hogy semmi kedves jelentéssel nem bír. Különben is, ha az embert világ életében répának, rozsdásfejűnek vagy egyszerűen csak egy csóró Weasley-ivadéknak szólították, akkor megtanulja kezelni a ráaggatott gúnyneveket. Még akkor is, ha nem tudja, mit jelent az a név.
Mielőtt bármit is szólhattam volna, nagyot taszított rajtam és a következő pillanatban már úgy éreztem, hogy ez itt a vég, eljött a halál és a hopp-hálózat lesz a vesztem. Ha azt mondom, hogy Lachlan, aki a vállamig is alig ért fel, egy könnyed lökéssel kibillentett az egyensúlyomból, az valószínűleg árulkodott arról, milyen biztosan álltam a lábaimon. Semennyire. És ez meglátszott az érkezésnél is, kis híján hasra esve botorkáltam ki a kandallóból, vagyis annak a maradványaiból a tetthelyen. Egy félig leégett épület alagsorában toporogtam a hamuban, az orromat és a szememet szúrta a tömény füst. Vagy két tucat varázsló nyüzsgött a helyszínen, többségük a Szent Mungó fehér egyenruhájában, mások a Minisztériumtól. Sérülteket láttak el, szemtanúkat hallgattak ki és valószínűleg senkinek sem tűnt fel, hogy két tökéletesen alkalmatlan auror eddig hiányzott a díszes társaságból.

- Talán megvan az oka. - Régen vidám ember voltam, optimista és amolyan örök gyerek. Örömömet leltem a szép időben, egy tölcsér citromfagyiban, a feleségem nevetésében, a gyerekek utolsó mozdulatában, Margit dorombolásában, mindenben. Kerestem a jót abban is, amiben más nem találta meg, mert őszintén hittem, hogy a világ a vidám dolgokról szól és nem azt kell kutatnunk lépten-nyomon, hogy min kesereghetünk. Szerettem viccelődni, bunkert építeni Tristannel és teadélutánt tartani Lyn babáival, este pedig kiülni a verandára Elaine-el. Mintha egy másik életben történt volna mindez. Mióta ő elment - a kurva életbe, dehogy ment el, megölték -, azóta nem találtam sehol a szépet. Mindent beárnyékolt a gondolat, hogy akár ő is itt lehetne, a fejét a vállamnak döntve, mint régen. Itt lehetne, ha nem teszik meg vele azokat a szörnyű dolgokat, amiket kimondani sem bírtam és utána nem égetik porrá a közös kis életünket a szó szoros értelmében. Épp úgy hamuvá lett minden boldogságom, mint a házunk, amit annyi év alatt tettünk otthonossá.
- Majd feltétlenül kitalálok újakat. Sok szabadidőm van. - Egy csepp sem volt. Ha éppen nem kellett dolgoznom, akkor is túlórát vállaltam, amikor pedig végre hazaestem, akkor sem maradt időm saját magamra. Mire az otthoni teendőim és a gyerekek ügyes-bajos dolgainak a végére értem, legfeljebb annyira maradt energiám, hogy elolvassam az aznapi híreket az újságban, mielőtt végleg kiütött a fáradtság.
Nehezen lélegezve húztam elő a zsebemből a pálcámat, hogy utána egy gyors intéssel eloszlassam magunk körül a füstöt.
- Nem. És javaslom, te se tedd. Ez most nem cukorkalopás lesz. - Erősen kételkedtem benne, hogy látott már egyáltalán ehhez hasonlót. Amióta munkába állt, semmilyen komoly ügyet nem kapott, a képzése alatt pedig biztosan nem dobták mély vízbe, nem látott ehhez hasonló tetthelyet lángokkal, sebesültekkel és halottakkal.
Magamat is meglepve egészen határozott léptekkel indultam meg a tőlünk nem messze álló minisztériumi dolgozókhoz és gyógyítókhoz, hogy kifaggassam őket mindenről, amit eddig sikerült kideríteniük. Hadarva foglalták össze azt a minimális információt, amit ebben a káoszban sikerült összegyűjteniük, majd tovább irányítottak minket néhány könnyebben sérült szemtanúhoz.
- Kikérdezzük őket, nem hiszem, hogy bármi használhatót kiszedünk belőlük, de hátha...
A félig leomlott épület előtt várakozó szemtanúk Merlinnek hála sokan voltak, ami azt jelentette, hogy a többség ép bőrrel megúszta a támadást, aminek ki tudja mi volt a célja. Ha tippelnem kellett volna, akkor csak vállrándítva annyit mondtam volna, hogy provokáció. Mostanság nem kellett különösebb ok azoknak a szemeteknek, hogy ártatlan emberekre robbantsanak egy épületet.
Elindultam egy szőke nő felé, a feje véres volt, de úgy tűnt, más sérülést nem szerzett. A földön ült, kormos arcát könnyek barázdálták és különös zöldes fény vetült rá. Felnéztem az égre, ahol ott tekergett a Sötét Jegy, undorítóan hivalkodva, mintha a koponya szájából elősikló kígyó egyben le akarná nyelni az utcát házastul, romostul, emberestül. Megtorpantam és csak bámultam a nőt, zilált haját, véres arcát, a Jegy sápatag árnyékát, miközben az orromat füst és halál szaga töltötte ki. Sokszor láttam már ilyet, de most csak egyetlen alkalomra bírtam gondolni.
Nem szóltam semmit, csak egy hirtelen kanyarral elindultam egy egészen más irányba, mindegy merre, csak el innen, szigorúan a földet bámulva. A gyomrom triplaszaltókat szökellt, a torkom összeszorult, a lábaim bénult zsibbadással vittek előre.
Addig akartam csapkodni a fejem valamibe, amíg megszabadulok a rémképektől, az égő háztól, a feleségem alig felismerhető testétől, az almafánk felett kígyózó Sötét Jegytől...
- Baszd meg, baszd meg, baszd meg... - Ennyit bírtam csak hajtogatni.

Úgy masíroztam előre, mintha az életem múlt volna rajta. Most értettem meg igazán mi lehetett az a pont, miután Rody azt mondta, köszöni szépen, neki ennyi elég volt és inkább aranyos elsősöket akar Lumosra tanítani. Gyűlöltem a munkámat évek óta, de nem éreztem azt eddig a pontig, hogy képtelen vagyok folytatni, hogy semmi áron nem lennék képes végrehajtani a nekem szánt feladatot. Már a gondolattól is rosszul lettem, hogy esetleg vissza kell mennem, rá kell néznem arra a nőre és úgy tenni, mint aki nem akar a romok között sírva fakadni. A maradék méltóságom számított a legkevésbé, de fontos megjegyeznem, hogy eddig legalább bőgni nem látott senki.
Lachlan beszélt hozzám, hallottam, hogy megszólalt, de a szavak nem jutottak el a tudatomig. Még csak meg sem próbáltam figyelni rá, nem érdekelt mit akar vagy mit gondol, csak el szerettem volna tűnni innen. Gyerekként hosszú évekig az volt a legnagyobb félelmem, hogy egyszer majd láthatatlanná válok és többet senki sem vesz majd észre - egy olyan kölyöknek, amilyen én is voltam, ez egy saját horrortörténettel ért fel, vágytam a figyelemre és a társaságra magam körül. Most bármit megadtam volna egykori rettegésem tárgyáért.
Végül megálltam, kifulladtam és a lábaim is elgyengültek, két keksz elropogtatásából ennyi energia jutott a végtagjaimba. Lachlan tovább szólongatott, egyre idegesebben. Rá akartam üvölteni, hogy fogja már be, takarodjon innen és tegye a dolgát, úgysem érdekli más, karrierista picsa és ehhez hasonló sértések tódultak az agyamba.
- Csinálj, amit akarsz, leszarom, de én oda nem megyek vissza. Oldd meg, úgyis csak az érdekel, mit gondolnak rólad a főnökeid. Meséld el nekik, hogy egyedül csináltad, egyáltalán nem érdekel. - Ingerülten kutattam a zsebemben, de cigaretta egy szál sem volt benne és már pont elégszer kértem tőle rövid munkakapcsolatunk alatt, hogy tudjam, úgysincs nála.

Hagytam, hogy leültessen. Nem ellenkeztem akkor sem, amikor egy üveg vizet nyomott a kezembe. Lassan letekertem a kupakot, beleittam a vízbe, nagy kortyokban nyeltem, eddig fel sem tűnt, mennyire szomjas voltam.
Beszélt hozzám, olyan határozottsággal, amit legutoljára roxfortos diákként hallottam. "Weasley, szedje össze magát, nem írhat ilyen dolgozatot, ha auror akar lenni" - kaptam meg az utolsó években számtalanszor, amikor csak fontosabbnak tűnt a népszerűség és a lányok hajkurászása a tanulásnál. Akkoriban a fene sem gondolta volna, hogy húsz év múlva majd itt ülök másnaposan, vergődve a gyásztól és az önsajnálattól, miközben egy újonc próbál motivációt pofozni belém. Nem válaszoltam Lachlannek, rá sem néztem.
Nem csatlakoztam hozzá később sem, úgy ültem ott, ahol hagyott, mint egy kikötött kutya, ló, tehén vagy akármi, ami nem mozdul el engedély nélkül. Persze nem az engedélyét vártam, csak azt, hogy végezzen és visszamenjünk a Minisztériumba, ahol nem kell több Sötét Jegyet, sérültet és lángokat látnom.

A Minisztériumba visszaérve sem szóltam Lachlanhez. Nem kérdeztem, mit tudott meg, hogyan ment egyedül a munka, csak némán leültem az asztalomhoz és nem szóltam senkihez. Előszedtem a fiókból az előző napról maradt papírmunkát, jelentést írtam gépies mozdulatokkal, gondolkodás nélkül. Régen gyűlöltem a papírmunkát, mostanra semleges lett - még ez sem lehetett unalmasabb a rám sózott jelentéktelen ügyeknél. Néha, mikor hazavittem a befejezésre váró jelentéseket, másnapra a lapok tele lettek Brutus ügyes kis rajzaival, és hiába kellett volna haragudnom és leszidnom érte, képtelen voltam rá. Most is halvány, hálás mosolyt csalt az arcomra a papír sarkában csücsülő kiscsiga, a színezés enyhén kifutott a körvonalakból, bele a rendezetlen kézírásomba. Brutusnak sosem volt türelme, ha színesceruza került a kezébe.

Az irodában nekem kijelölt asztalon mindig hatalmas rendetlenség uralkodott. Ez nem új állapot volt, a rendszeretet azelőtt sem jellemzett, a szamárfüles papírok, mosatlan kávésbögrék, elhasznált pennák sosem kerültek a helyükre. Az íróasztal egyetlen díszét két bekeretezett fotó jelentette; az egyik öt éve készült a régi házunk kertjében, Elaine derekát öleltem rajta, a feje a vállamon nyugodott, a karjában pedig Brutus aludt, miközben Tristan Margittal hadakozott, Celia és Lyn pedig próbáltak előnyösen mosolyogni. A másikat egy újságcikkből vágtam ki, ketten pózoltunk rajta Rodyval, pályafutásunk egyik legnagyobb ügye után adtunk interjút a Reggeli Prófétának, talán huszonöt-huszonhat évesek lehettünk akkor, kölyökképűek és szemmel láthatóan hihetetlenül büszkék magunkra.
Elkalandoztak a gondolataim a papírmunka felett, bámultam a fotót, a feleségem boldog mosolyát. Furcsa, de kezdtem megnyugodni, mintha felülírta volna a délután rémképeit, helyettük az a vidám nap töltötte ki a gondolataimat. És az, hogy hihetetlenül éhes voltam, de egy falatot sem hoztam magammal enni, időm és felesleges pénzem pedig nem volt arra, hogy elugorjak valamiért. A hétvégén történtek után mennyire lenne bunkóság bekönyörögnöm magamat Mollyékhoz vacsorára? Hamar elvetettem az ötletet, mert azonnal észrevették volna, hogy az előző éjszakát takonyrészegen töltöttem, nem szorultam rá a sógornőm és az öcsém aggodalmas pillantásaira és szentbeszédeire. Ennél már csak anyámék csalódott tekintetét utáltam jobban, mintha szándékosan zúztam volna porrá a velem kapcsolatban dédelgetett ambícióikat - persze azokon már akkor csorba esett, mikor feleségül vettem egy muglit. Az ember nem ezt várná egy kitagadott aranyvérű nőtől és egy Weasley-től, de elnéztem nekik, a korukhoz és neveltetésükhöz képest még így is meglehetősen liberális nézeteket vallottak.
Szótlanul elvettem Lachlantől a felém nyújtott papírt, fáradtan futottam végig a sorokat, szinte csak minden másodikat értelmeztem. Úgysem volt kíváncsi a véleményemre, nem értettem, miért tolta az orrom alá a papírmunkát, mintha az én megerősítésemre számítana.
- Ez így nem jó. Mindenhol többes számban írsz, de te dolgoztál egyedül. Nem kell hazudnod miattam, már délelőtt megmondtad, hogy tőlem nem kell többre számítani, hidd el, mások sem teszik. - Visszadobtam elé a jelentést.

Ezúttal nem az önsajnálat szólt belőlem. Félreértés ne essék, rohadtul sajnáltam magam, csak nem ezért mondtam Lachlannek, hogy ne írjon bele a jelentésébe. Nagyon egyszerű oka volt: a főnök úgyis tudni fogja, hogy nem csináltam semmit és nem akartam az a szánalmas nyomorult lenni, aki hazugságokat írat az újonccal és idegen tollakkal ékeskedik.
- Csak utálom a hazugságot. Ha csinálok valamit, azt majd beleírhatod, nem szorulok rá, hogy hazudj értem.  
A kérdésére döbbenten felkaptam a fejem, homlokráncolva néztem rá, próbáltam megfejteni, honnan jutott ez eszébe és egyaltalán miért érdekli. Azonnal visszatáncolt, pedig ezúttal nem akartam odavakkantani semmit. Rodyról, azt hiszem, szívesen beszéltem. Most, hogy újból találkoztam vele, már nem volt fájó pont az életemben a barátságunk, sem pedig olyan téma, amit szégyellnem kellett.
- Az egyik legjobb auror volt, akit ismertem és gyerekkorunk óta a legjobb barátom. Három éve felmondott, teljesen kikészült a munkától, most a Roxfortban tanít Sötét Varázslatok Kivédését. De előtte tényleg nagyon jó volt, bárkit megkérdezel itt, ugyanezt fogja mondani. Egy-két kivétellel, akad itt néhány homofób paraszt. - Rody nem csinált titkot abból, hogy kitagadták és annak az okából sem. Sok mindennek hívták a háta mögött, de őt nem érdekelte, ahogyan engem sem, legyintettünk és jót röhögtünk rajta. Mindenen jót nevettünk, akkoriban könnyű volt mindenen szórakozni.
- Ő az - fordítottam felé a régi fotót, amin Rodyval önfeledten vigyorogtunk a kamerába. - De miért érdekel téged Rody Lestrange?

- Olyat úgysem találnának.
Senki sem akart volna Lachlannel dolgozni. Én sem akartam, ezt szögezzük le, de nem is csaptam miatta hisztit, mert régóta nem voltam abban a helyzetben és őszintén... velem dolgozni sem lehetett egy főnyeremény, ezek után álszentség lett volna panaszkodni. A többiek viszont nem szívesen vetették bele magukat a csapatmunkába valaki olyannal, akit teljesen alkalmatlannak tartottak a munkára. Tudtam, mert engem is elkerültek, ha tehették, mintha a puszta jelenlétem elég lett volna a karrierjük mélyrepüléséhez.
- Nincs ebben semmi meglepő. A többség azért kedvelte, igazi bohóc volt mindig és egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy flörtöljön az összes nővel, aki beteszi ide a lábát. Őt igazából nehéz nem szeretni. De túl érzékeny volt ahhoz, hogy auror legyen, jobban illik hozzá a tanítás. - Hétről hétre azt éreztem, hogy nekem is menekülnöm kellett volna innen, amíg nem volt késő. Hallgatnom kellett volna Rodyra, mikor azt mondta, kikészíti a munkánk és nem képes nyugdíjas koráig szörnyű gyilkosságokkal szembesülni újra és újra. Akkoriban azt gondoltam, csak az az egy ügy viselte meg nagyon, ahol megismerte a későbbi kislányát, de hamar megmutatkozott, hogy nem erről volt szó. Fájt, hogy társ nélkül maradtam, azonban ezt nem tettem szóvá neki, tudtam, hogy nem jókedvében döntött a pályaváltás mellett. Rody tényleg mindig érzékeny volt, az a típus, aki egy lehullott madárfészek láttán is a könnyeit nyelte, még ha leplezni is próbálta. Akkoriban azt gondoltam, kettőnk közül én vagyok a keményebb, de azóta beigazolódott, hogy legfeljebb hülyébb voltam. Ha lélekben erősebb lettem volna Rodynál, akkor most valószínűleg nem hasogatott volna a fejem a másnaposságtól.
- Azok voltunk, de annak már évek óta vége, úgyhogy mindegy is. Nem kell felérned hozzá, már semmi sem olyan, mint régen, próbálkozni is felesleges. - Leginkább én nem voltam olyan, mint régen. Ha kicsit is sikerült volna előásnom a régi Lyle Weasley-t, most nem tartottunk volna itt. Megeshet, hogy akkor sem rajongott volna körbe, de minden bizonnyal nem gyűlölt volna ennyire. Ahogyan én sem őt, mert a kölcsönös utálatunk valószínűleg abban gyökeredzett, hogy ki nem állhattam saját magamat. - Különben Lestrange itt volt szilveszterkor, zokon vette, hogy rendet raktál a régi asztalán. Vicces, mert a lovagod is akkor volt itt, a feleségét rángatta haza. Kár, hogy aznap nem dolgoztál, igazán díszes társaság gyűlt itt össze, sokat tanultál volna belőle. Például hogy hány galleon a reális összeg, amit kérhetsz egy politikus feleségének a kiengedéséért anélkül, hogy jegyzőkönyvbe vennéd a dolgot. Hasznos tudás, ha már az ember egy ilyen korrupt szemétdombon melózik...

Nem láttam Lachlant túl sokat mosolyogni. Talán az első napján, de akkor is hamar kedvét szegtem, ezen kívül legfeljebb olyan alkalmakat tudtam felidézni, mikor az ebédszünet alatt nekilátott valamilyen lehetetlen színű fánknak vagy hasonló édességnek. Én azt a fél órát többnyire magányos dohányzással töltöttem, sosem értettem a lelkesedését.
- Mert az is, de most már a diákjait és a többi tanárt szórakoztatja, nem tudom milyen sikerrel. De úgy sejtem, nem túl naggyal, legalábbis nehéz elképzelni, hogy McGalagony vagy Lumpsluck jót nevetnek a viccein. - Én nagyon viccesnek találtam a poénjainkat, de azt hiszem, mások nem osztották a véleményemet. Elaine annak idején szabályosan meg akart fojtani minket, ha nagyon belelendültünk, Richard pedig menekülőre fogta. A kollégák úgy tettek, mintha velünk nevetnének, legalábbis a fiatalabbak, de mindannyian tudtuk, hogy nem díjazta az égvilágon senki a kis vicceinket - ezekről nem rég tudtam meg, hogy dad joke-nak hívják őket, Tristan világosított fel.
- Tudom, hogy nem érdekel. Ezért nem értem, hogy miért foglalkoztat Lestrange.
A következő néhány mondata úgy ért, mint egy hatalmas pofon, vagy mintha erőből tökön rúgtak volna. Inkább utóbbi. Éreztem, hogy az arcom másodpercek alatt a hajam színére váltott, nen a zavartól, hanem a haragtól. Elnyújtott pillanatokon keresztül meredtem Lachlan arcába, értetlenül és dühösen, mert nem tudtam józan ésszel felfogni, hogyan képes valaki ilyet mondani. Nem voltam vele kedves, egy percig sem, nem vártam el tőle, hogy ő az legyen, de mindennek volt egy határa. Jelen helyzetben ezt a határt a feleségem jelentette, ő pedig hihetetlen magabiztossággal trappolt át ezen a vonalon, egyenesen bele az amúgy sem túl békés lelki világomba.
- Neked meg mi a fasz bajod van? Szerinted ez vicces? - Nagyot nyeltem, hátha az indulataimat is lenyelhetem, persze nem sikerült. - Kibaszottul akadj le a feleségemről, érted? Jaj, de vicces, mugligyilkosság, mindjárt meghalok a röhögéstől, gratulálok, Adelaide. Hát legalább most már értem, mit ettél Dolohovon.
Felálltam az asztaltól, remegő kézzel, továbbra is paprikavörös fejjel kotortam bele a cuccaimat a táskámba és a fiókba. Le kellett lépnem, mielőtt újabb több hónapos kényszerszabadságot szereztem volna magamnak egy mungós agyturkász társaságában.

Könnyen felkaptam a vizet, ez nem volt újdonság - hamar megsértődtem, gyakran fejjel mentem a falnak, megszólaltam, mikor nem kellett volna. De ennyire dühös régóta nem voltam. Nem érdekelt, hogy Lachlan mennyire gondolta komolyan, tudta-e egyáltalán mi történt Ellie-vel, nem hatott meg a magyarázkodása. Mégis mit gondolt, mikor ezt kimondta? Ha nem is tudta a részleteket, akkor is hogyan juthatott eszébe ezt felhozni? Eddig egyszerűen csak idegesített, most először éreztem azt, hogy utálom.
- Nem tudtad? Akkor minek szólaltál meg? - Még abban sem voltam biztos, hogy ezt el tudom hinni neki. Csak túlzásba esett és most próbál visszatáncolni, mintha az ostoba mentegetőzése jóvá tenné, amit a feleségemről mondott. Sokan voltak ebben az irodában, akik semmibe vettek, egy lecsúszott alkoholistának tartottak, de arra egyikük sem vetemedett, hogy Elaine-t emlegesse. De ha Lachlan nem is tudta... akkor is hogyan merte felhozni a feleségemet? Talán ezt hasonló súlyúnak érezte, mint az ő szánalmas kavarását Dolohovval?
- Mégis mire várjak, majd megmagyarázod, hogy te nem is úgy gondoltad és te szegény szerencsétlen csak félreértés áldozata vagy? Néha használhatnád azt az üres fejedet... Mit gondoltál, hogy jókedvemben nevelek egyedül négy gyereket? - Idegesen a hajamba túrtam, a vörös tincsek összekócolódtak a fejem tetején. Már rég le kellett volna vágatnom, de mindenre volt időm, csak erre nem. Rody ilyenkor mindig Van Gogh-nak hívott annak idején... Miért nem lehetett még mindig ő a társam? - Menj haza, szopd le Dolohovot, talán áthelyeztet máshova. Bár kétlem, hogy még érdekled...
Idegesen belöktem a fiókot, majd a vállamra dobtam a hátizsákot, benne a befejezésre váró papírmunkával. Muszáj volt otthon befejeznem, mielőtt valami meggondolatlant tettem volna. Így is túl sokan bámultak minket, rosszallóan és némi kárörömmel - mintha mugli moziban nézték volna a vitánkat.