Egy arrogáns hülye gyerek, aki fittyet hány arra, hogy te mit akarsz, nem szeret nemet hallani, már-már betegesen narcisztikus, túl okos, ezért bárki mást hülyének néz, nem fogja be, amikor kéne, beléd köt, vagy a fejed fájdul meg tőle, vagy a szívedet töri össze, vagy tudja a fene, mit csinál, de ha egyszer találkozol vele, hiszi, hogy megjegyzed magadnak.
Roxfortos pályafutása nagyrészét büntetésben tölti, képtelen megülni a seggén, kviddics bolond, de osztályelső – néha úgy tűnik, minden különösebb megerőltetés nélkül, közben meg büntetések közben amúgy egész jól lehet tanulni meg amúgy jó agya van (sőt, négy agya van) és sokszor inkább mázlija - az a fajta, aki nem tanul meg bukni, az iskolán kívül pedig ezért majd nyilván nehézségek érik, bár van egy olyan aurája a kölyöknek, hogy nem tudod elképzelni róla, hogy miféle nehézséggel lehetne dolga, nem?
Gyűlöli, ha untatod. Gyűlöli, ha untat. Gyűlöli és unja a szabályaid, saját utakat jár, mesteri hazudozó, aki ha nem idegen nők után kajtat, akkor valahol a klikkje körül kell keresni. Nagyjából ugyanazzal a három emberrel lóg folyton, nem egy megfoghatatlan, megfejthetetlen valaki, egyszerűen egy tinédzser srác, aki nem zuhanyzik eleget, hajnalig lapozgatja a könyvtárból lopott könyveket, hogy valami varázsigét találjon pattanások ellen, néha vannak jó viccei, néha már más is nevet rajtuk. Unalom ellen van, hogy másokat baszogat – eddig még senki nem merte ezért beverni a pofáját, pedig ráférne.
Vannak hülye ötletei és van némi hős komplexusa. Vagy nincs szíve, vagy pedig aranyból van, ez senki előtt sem tiszta pontosan. Tizenkét évesen animágiát kezdett tanulni, csak úgy titokban, a haverokkal, a negyedik haver kisegítésére, de elég jól tud titkot tartani ahhoz, hogy ne tudja senki, de tényleg senki, hová a francba tűnik huszonnyolc naponta éjszaka.
Vadbarom, szabad, nyitott, nyegle, i-de-ge-sí-tő. Olykor mugli bolond, a fene se tudja már, hogy kezdődött, de az olyan egyszerű dolgok is, mint egy golyóstoll, egyelőre van, hogy összezavarják.

Ha valakinek van ennyi ideje, egész a tizenkettedik századig visszavezetheti a Potter családfát, a gyökerek egész pontosan Stinchcombe-i Linfredig (korában híres bájital készítő, számos gyógy elixír fűződik a nevéhez, beceneve Potterer volt, ebből lett később Potter) és Ignotus Peverellig nyúlnak vissza (a Peverell család legkisebb fia, aki túljárt a Halál eszén, de ha így sincs meg, ő volt a fickó, akinek volt egy köpenye, ami láthatatlanná tud tenni, generációról generációra szállt mind a történet róla, mind a köpeny).
Ignotus későbbi leszármazottja Iolanthe Peverell házasságra lépett Hardwin Potterrel, született egy fiúk, aki később elvett egy Fleamont lányt. Az ő gyermekük volt Henry Potter, akinek egy fia lett, a nagyanyja vezetékneve után Fleamont, ő elvette Euphemia-t (lánykori nevén McMillan), aztán boldogan, tisztességesen megöregedtek abban a hitben, hogy sosem lehet gyermekük.

A Potterek sosem politizáltak, a történelem folyamán inkább a háttérbe húzódtak, muglikkal cimboráltak (egész sok Potter nevű mugli család létezik, szóval ki tudja, lehet párszor cimboraságnál tovább is mentek), és alapvetően rendes fickók voltak.

Fleamont és Euphemia is nagyon rendes emberek. A varázs szépségiparban találták meg egymást és önmagukat. Később közös céget alapítottak, a leghíresebb főzetük egy olyan bájital volt, aminek egy cseppje is elég bármilyen bozontos haj jól fésülté tételére. Szóval hát jól éltek, megvagyonosodtak (nem mintha előtte bármiféle anyagi gondjuk lett volna, de ahogy mondani szokás, ez csak pénz), majd az aggastyán korhoz közeledve eladták az egész vállalatot a konkurenciájuknak – és valami ilyesmi lehet az életben a happy end, de Fleamont és Euphemia öregségére a varázslatok után a csodákkal is megismerkedtek és...
Jó, oké, a csoda talán túlzás, talán orvosi szempontól nevezhetjük annak. Vagy…

Nem, várj csak, átgondoltam, és mégis rendben vagyok azzal, hogy magamra csodaként gondoljak. Na, szóval, folytathatjuk?

Szerető otthon, gondoskodó szülők, vajmi kevés a feudalista értékrendekre hajazó általános aranyvérű erkölcsi kódexről, rendszerek helyett szabadság, szeretet (igen, szeretet, baszod, na, milyen érzés, hogy dísztalárban ver apád, anyádat pedig végső soron nem is ismered?) – nagyjából ilyen címszavakkal lehet körbe írni ma a Potter ház mindennapjait. Ők szeretnek büszkék lenni rám, nekem meg nem okoz gondot büszkévé tenni őket, ez pedig elég jó családi dinamika, csak ajánlani tudom. (Vagy ez lenne a pont, ahol inkább be kéne fognom, mielőtt elhányod magad?)

Egy átvirrasztott éjszaka után mindig keményen üt be a reggel. Még maradt valami a nyári kánikulákból, izzadt homlok, kint kuvik rikoltoz a telihold utolsó és a nap első fényénél, bent sebes térdeken száradó vér, a sarokból valami halk hortyogás – Peter vagy Remus, tudja fene – Sirius cigarettára gyújt, én pedig nézem a füstöt, miközben arról pofázok, hogyan takaríthatnánk ki a Szellemszállást, mert már évek óta készülünk rá, idén is csak annyi új van, hogy a nyáron kiolvastam egy könyvet a háztartás mágiáról, ami csodákat tett a szobámmal, és csodákra lennék képes ezzel a hellyel is.
- Jó, de nem beszélhetnénk valami másról, mert ez engem tényleg nem érdekel – nyögte két slukk között.
- Menj már – mondtam.
- Ha már itt tartunk, lassan vissza kéne indulni a kastélyba.
- Te fel akarod ébreszteni őket?
- Nem.
Sirius folytatta a cigarettáját, míg én a térképünket bújva azt figyeltem, hogyan ébredt már fel a fél hálókörlet. Megdörzsöltem a szemeim, aztán ásítottam egyet, majd lusta, komótos mozdulatokkal Sirius cigarettájáért nyúltam.
- Nem érünk vissza időben – sóhajtottam, majd a pálcám végével rágyújtottam én is. A füst elnyomja az ázott kutyaszagot, ha már nem takarítunk, végül is ez is valami.
- Maradhatnánk itt egész nap. Mármint…
- Kihagynád a reggelit?
- Ki.
- Szerinted Peter kihagyná a reggelit?
- Hát, ő visszatalál, ha nagyon akar, nem? Mármint, olyan kis apró.
- Hm – visszahajoltam a térkép fölé. A betűk egybefolytak, a kastélyban járkáló alakok olyanok voltak, mintha csak egy hangyaboly fölé hajoltam volna. Hunyorogva azt nézegettem, Lily Evans hogy sétál le a hálókörletből a klubhelyiségbe.
- Te Ágas, nem felejtettél el valamit?
- Mire gondolsz?
- Hol a szemüveged?
- Fent hagytam.
- Nem, egész biztosan rajtad volt még este.
- Igen, fent a kastélyban.
- Nem, még itt.
- Az éjjeli szekrényemen…
- Megengedted Peternek, hogy felpróbálja. Mikor ideértünk.
- Várj csak – slukkoltam. – Ez tényleg…
- Invito Potter szemüvege – pöccintett a pálcájával, de semmi. – Kivitted magaddal? Remus mondta, hogy ne vidd ki magaddal.
- Mióta fontos neked annyira, hogy Remus mit mondd?
- Itt rólad van szó. Tudnál vakon élni?
Kicsit összeráncolt homlokkal, fáradtan ránéztem.
- Kimenjünk megkeresni? – vigyorgott rám.
Én pedig, na, én nem vigyorogtam.