A mosdókagyló szélén támaszkodom és figyelem, ahogy a vízcseppek lassan összegyűlnek az államnál majd egyenként a mélybe vetik magukat. Nem is tudom már mióta állok itt, tökéletesen elkalandozva – de valahol a Dolohov kúria egyik szobájában egy gyerek felsír majd ugyanolyan gyorsan el is hallgat. Legalább ez kizökkent annyira, hogy képes legyek elszakítani a tekintetem a vízcseppekről és a törölközőért nyúljak, hogy aztán óvatos mozdulatokkal felitassam a még nedves területekről a vizet az arcomon, ügyelve arra, hogy Antonin ajándékát kikerüljem.
Még most is érzem ahogy az ökle találkozik az arcommal és emlékszem, hogy az első gondolatom nem az volt, hogy „baszd meg Dolohov, ezt minek kellett?” hanem, hogy „baszd meg Dolohov, végre megtanultál rendesen ütni”. Mostanra már a kezdeti pirosodás és duzzadás eltűnt, immáron kezdi felvenni a lilás-kékes színt az ütést nyoma és a felrepedt szám is egészen tűrhetően néz ki.
Megérdemeltem-e? Valamilyen szinten biztosan. Hogy felháborodtam-e amikor mindenféle köszönés és örömteli egymás nyakába borulások helyett egy hatalmas ütéssel üdvözölt? Nem. Elvégre már igazán rosszabb dolog nem történhetett velem, sőt igazából valamilyen szinten még hálás is voltam neki. Hónapok óta a hányásízű gyógynövényeken és a bennem tátongó ürességen kívül képes voltam valamit érezni. Ezért is döntöttem úgy, hogy megszabadulok a lassan több hónapos szakállamtól – ami valljuk be sokkal szarabbul állt, mint ahogy azt tinédzserkoromban elképzeltem. Szóval akárhogy is nézzük Anti ökle józanító hatású volt.
Na meg persze annak se örült senki, hogy a gyerekek rögtön elbőgték magukat amikor megláttak. Hiába szabadkozott Dolohov, hogy most ilyen korszakuk van – a hülye is láthatta, hogy semmi bajuk nem volt amíg a kiságy fölé nem hajoltam, hogy megnézzem magamnak milyen lényt sikerült összehoznia Antoninnak és Siljének. Próbáltam valami mosoly-féleséggel javítani a helyzeten, de csak rosszabb lett és végül abban maradtunk, hogy itt az ideje inni valamit valahol messze a gyerektől. Travers kölykeire azonban képtelen voltam ránézni – nem voltam még felkészülve arra, hogy szembesüljek a hiányával és ha valamelyik kölyök azt a hamisan csillogó barna szemeit örökölte volna …. Nos, maradjunk annyiban, hogy jelen állapotomban még egy törést már nem tudnék elviselni.
A kagyló szélére akasztott botért nyúlok és komótos léptekkel megindulok a nappali felé. Útközben lelassítok annál a szobánál, ahonnan a gyereksírást véltem felfedezni és egy pár másodpercig bizonytalanul pislogok az ajtóra, mintha valami választ várnék tőle arra a kérdésre, hogy érdemes-e bemennem csak megnézni, hogy minden rendben van-e a gyerekkel. Utána arra jutok, hogy még ha nem is lenne minden rendben vele akkor se tudnék semmit segíteni, elvégre fel sem tudom idézni, hogy mikor fogtam utoljára gyereket a kezemben. Ha addig el is jutnék, hogy sikeresen kézbe vegyem, egy hirtelen mozdulatára lehet elejteném vagy ami még rosszabb elhajítanám, mint Alecto macskáját amikor nyugodt simogatások közepette rácsapott a kezemre én pedig ijedtem nekihajítottam egy szobornak. Hihetetlen, hogy két évvel ezelőtt még azon győzködtem Alectot, hogy vágjunk neki a babaprojektnek.
Megrázom a fejem, hogy az Alecto felé irányuló gondolataim eltűnjenek és inkább próbálom elképzelni Pandorát, ahogy odabenn éppen fel-alá sétálgat valamelyik babával és dudorászik neki – ekkor vetem el véglegesen az ötletet, hogy benyissak. Pandorát, mint Mrs. Dolohovot már elfogadtam de Pandorát, mint Mrs. Dolohovot és anyát még nem tudnám rendesen lereagálni.
A nappaliba érve az első amit megpillantok az asztalon heverő tálca és a három darab pohár, mellettük egy üveg – nagyon minőséginek tűnő – whiskyvel. A második pedig Antonin, ahogy gondolataiba mélyedve bámul ki az ablakon és képtelen vagyok nem észrevenni, hogy valami oknál fogva izgatott. Legalábbis a kezében szorongatott pohár whisky folyamatos lötyköléséből erre következtetek.
- Ez valami újfajta rituálé a whisky iváshoz? - szólalok meg, remélve, hogy nem hozom rá a szívbajt annyira, hogy reflexből pálcát rántson és valami halálos, de legalább pokoli kínokat okozó átkot szórjon rám – Mellesleg nincs még korán ehhez? - elvigyorodnék de inkább csak egy grimasz lesz belőle, a szám sarkában húzódó seb még túl friss ahhoz, hogy fájdalom nélkül képes legyek komolyabb dolgot művelni vele – Csak vicceltem, kiszolgálhatom magam? Hagyd csak, kiszolgálom – azzal már öntök is magamnak egy pohárral – Mire iszunk? Barty Jr végre képes lesz három napnál tovább távol tartani magát a feleségedtől? - odabicegek mellé az ablakhoz – Kik lesznek a vendégeid? - bökök a másik két pohárra az asztalon, közben újfent a számhoz emelet a poharam pont abban a pillanatban amikor az első pukkanás megüti a fülemet.