I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
| » » Vas. 16 Jún. - 23:05 | | Saffi Polanski You will always love me, right? becenév Saffi kor tizenhét származás félvér lojalitás Polanskiék mindig összetartanak csoport durmstrang rank uzem play by diletta gomez karaktertípus keresett is Apa szava mindig igaz, úgy kell lennie és úgy van, olyan természetszerűleg valós és erős, a túlélés és soha el nem sorvadás dicshimnusza, Krakkótól a fjordokig, ahol születtünk mi ketten, sárga és vörös csillagoktól mentesen - de vajon ártatlanul?
Éjfél után 28 perccel megszülettél, bátyám, hajnal 1 óra 24 perckor követtelek a nagyvilágba, és még egy hónap telt el, mire apánk hazaért az üzleti útjáról, ami fontosabb volt életeknél és haláloknál, afölé való mindenekelőtti, mint a te tetteid, mert mindent azért teszel, hogy nekünk jó legyen. Megtanultuk mindketten, és bár apánk ritkán vesz tudomást rólunk, neked hála el nem felejthetném, hogy mi mindig itt leszünk egymásnak, Polanskiék, ahogy eddig is, ahogy legyőztük a háborúkat ellenünk, és eszméket tettünk a földdel egyenlővé, és te, Roman, te mindennél jobban szeretsz engem, és én mindennél, önmagamnál is jobban szeretlek téged, drága bátyám, mert te vagy az, aki mindentől megvéd, aki a legjobban szeret, és nálad jobban senki sem szerethet engem - tudom, mondtad.
Roman és Saffi mindig számíthatnak egymásra. Ők a kép és a hang, a fekete és a fehér, a felvevőgép és a vászon, akció és reakció, sorsok grafitos balladája, hídavatás. Nem hagyhatlak el téged, ahogy te sem hagyhatsz el engem, mert nélküled és nélkülem megszűnik a radioaktív egyensúly, emlékszel, apa mindig ezt mondta, egyensúly, amelyben az egyik oldal mindig súlyosabb és hevesebb, mint a másik, mégsem ferde a mérleg, és középen áll a mutató.
A vörös arany nevet azért kapta, mert volt idő, amikor a sáfrány drágább volt az aranynál is. Begyűjteni csak kézzel lehet, de ő olyan könnyen tépi ki a szívét, a bibéket, mindig, amikor újranő, csak neki, csak érte, mert öntözi, kénes vízzel, de öntözi, nem szomjas, mert sosem ivotttiszta vizet, olyat pedig nem kívánhat az ember, amit sosem tapasztalt.
A sáfrány nyugtató, simogatja őt, amikor megpihen, ha elfáradt a munkában, mások megfelelő útra térítésében, a megérdemelt jutalom vagy büntetés kegyes kiosztásában, otthon, a ránk aggatott csillagok alatt, és laikus asztronómusokként olvassuk történelmünk múltját és jövőjét, amit elhiszek neked, mert sosem okoztál csalódást, a végén mindig megértettem, mit miért teszel, még ha néha fájt is, megértettem, hogy szükséges, mert mi vagyunk a legfontosabbak egymásnak.
A sáfrány görcsoldó, enyhíti a fájdalmat, magasra repít, hogy ne érezd a világod gyötrelmeit, csak fentről nézhess le a vén Európára és tovább, hogy kétely nélkül higgy a sorsodban, ami kifejezetten neked íródott, akárcsak az enyém, mindkettőnk fátuma neked állít diadalmas szobrot, én a talapzat, te a büszt, és soha le nem dönthet minket senki ember fia, mert írnunk kell a történelmet.
A sáfrány afrodiziákum, sokezer éves meleg fürdővíz, illatos függőség, a tied és az enyém, közel hoz minket és távol tart mindenki mástól, mert az idillünkbe nem fér bele az én érzelmi félrelépésem mással, és bár sosem tiltottad meg, végül mindig melletted döntök, bízom benned és hiszek neked feltétel nélkül, mert ha valaki mindig mellettem lesz, az csak te lehetsz, mindig mondod, a barátaink csak gyenge álarcos haszonlesők, és tőlem is mind azt akarják, engem, és általam téged, de egyikük sem értem él, ahogyan te, és egyikük sem halna meg azért, hogy még egyszer utoljára megszagolhasson egy virágot.
Ezt nem lenne szabad elmondanom, de egyszer azt álmodtam, milyen lenne az életem Roman nélkül. Félek leírni, de ha végeztem, azonnal elégetem ezt a pergament. Soha senki nem tudhatja meg, hogy egyáltalán felmerült bennem ilyesmi, Roman nem ezt érdemli, de...
Nos, egyedül vagyok a házban. Egyedüli gyermek. Apa üzleti úton van éppen, anya alszik, mert ebéd után vagyunk, forrón tűz a nap odakint. Én kimegyek a kertbe, mert sok az árnyék a gyümölcsfák alatt, és ilyenkor nagyszerű lehetőség megfigyelni a nyugodt, sziesztázó lényeket a leveleken, a bokrok alján, a tavacska átlátszó és tükörsima vizében. Mindig is vonzódtam a természethez, még az álmomban is, és ekkor már jó pár éve a Durmstrangba jártam, Roman nélkül, és gyakran kint töltöttük az időt az erdőben, szabad ég alatt, vagy a vízparton, még az éjszakákat is, a csendes, tiszta éjszakákat, amikor hanyatt fekve a csillagokat néztem, a sárga és gyakran vörös csillagokat a fejünk fölött.
Ezen a délutánon nem voltam egyedül a kertben. Ott ült az egyik kovácsoltvas padon egy magas, szőke, aprószemű fiú, hasonlított Romanra, de nem ő volt az, a hangja, amikor megszólított, csak árnyalataiban tért el Roman hangjától, az illata pedig még a virágzó akácé mellett is kitűnt. Bizonytalan léptekkel vonulok elé, még eszembe is jut a helyzetről az oltár elé járulás, a fiú pedig csak figyel, csak a tekintetemet nézi, azt az égszínkéket, amely tökéletes kontrasztja a sáfránynak. Majdnem odaérek hozzá, amikor a háta mögül előhúz egy csokor virágot, fehér bazsarózsát, meglepő, de páros számú szálat, pontosan tizenkettőt, de a tizenkettedik a közepén vörös. Vörös és sárga. Felém nyújtja, én elveszem, hellyel kínál az ölében, én leülök a combjaira, ő pedig a hátamat simogatja lassan, óvatosan, én pedig beleborzongok, mert eszembe jut Roman, mi lenne, ha ő itt lenne, holott ebbe a világba soha bele nem született. - Szeretlek, Saffi - suttogja szikár és határozott hangján, közelebb húz magához, és leheletvékony csókot ad libabőrös nyakamra. - Emlékszel még, amikor először találkoztunk? Féltél tőlem. Azt mondtad, te egyedül vagy, és senki sem fog megvédeni, ha szükséged lesz rá, ezért nem állhatsz többé szóba velem - elmosolyodik. - Megbántad, Saffi? - Mit? - felé fordulok az ölében, vállammal nekidőlök a mellkasának, fejemet kemény vállára hajtom, és az egyik friss szálat figyelem a borostás állán, mert ez az egy, ez a valamirevaló, vörösen fénylik a többi szőke között. - Hogy lefeküdtél velem. Hogy velem először - érdes ujjbegyét komótosan végighúzza a nyakamtól a kulcscsontom mentén a vállam hegyéig. Én még mindig azt a szálat bámulom elmélyülten, mintha jelentene bármit az az egy vörös a sok sárga között. - Nem hiszem - felelem halkan, hangsúlytalanul, könnyedén, jelentőség nélkül, és a vörös szálról áttérve a virágcsokorra, elkezdem letépkedni a középsőnek, a tizenkettediknek a szirmait, egyenként, lassan, hogy sokáig tartson. - Ha újrajátszhatnánk, akkor is lefeküdnél velem? - végigsimít a karomon, letapintja minden pórusomat, és végigtapintja minden ujjpercemet a tőtől a körömágyig. - Azt hiszem - az utolsó szirmot, a páratlant, amelyik a nemszeretre jut, apró csomóra gyúrom, majd sebészi pontossággal kihajtogatom, minden sérülésére gondosan figyelve, nehogy elszakadjon. Vérszínű lé lepi el a tenyeremet, az összetört szirmot a fiú térdére terítem ki, és kezemet fehér pólójéba törlöm, a kulcscsontjától a szívét elhagyva egészen a gyomráig. - Szeretsz engem, Saffi? - vörös foltos mellkasához érintem az arcom, és hallgatom a dobogását. Egyenletes, határozott, parancsoló és szolgáló, kielégítő, ahogy visszaesik a vér a billentyűkre és visszhangzik a második dobogás. - Szerethetlek - a torkomra teszi a kezét, még nem szorítja, csak érzékelteti, hogy ott van, hogy itt van, átmelegíti a csöveket a nyakamban, eloszlatja az eltömődéseket, kiegyenlíti az összehúzódásokat. - El tudnál hagyni? - szorosabbnak tűnik a tenyere, amikor nyelek, hiszen a tágulásnak egyre kevesebb hely jut, minden összeszűkül. - Nem akarlak - behúnyom a szemem, ahogy másik kezét végighúzza a homlokomtól az ajkamig, sárga és vörös virágport lélegzem be, egy kicsit, aztén egy nagyot, és amikor újra kinyitom a szemem, már a csillagos eget látom a szobánk mennyezetén otthon, Roman bűvölte meg még gyermekkorunkban, hogy kevsebbet sírjak, és megnyugtassanak a váltakozó fények a sötét vásznon. A hányinger kerülget, nem ritka, hogy ébredés után rosszul vagyok, gyenge a gyomrom és sokszor köhögök, de Roman mindig figyel rá, hogy biztonságban legyek és ne essen bajom.
A kezembe veszek egy gyufát, végighúzom a doboz oldalán, és lángra lobbantom a pergament, mert Roman nemsokára hazajön, és megtalálhatja. Nem akarok fájdalmat és csalódást okozni neki. Készülök is, mert kirándulni megyünk a többiekkel, szendvicset kell készítenem, és összahajtogatni Roman ruháit is. Büszke lesz rám. Egyszer büszke leszel, ugye, Roman? |
|
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Avatar : Tom Hiddleston
| » » Hétf. 17 Jún. - 21:19 | | Gratulálunk, elfogadva! Üdvözlünk köreinkben, reméljük jól érzed majd magad nálunk. Kedves Miss Polanski! Kicsit megnyugodtam, mert jó volt szeretetről olvasni, mert nem is akarok tudni róla, hogy Önök Azok lesznek (tudja), hiszen én nem látom a jövőt, én egy kedves kislányt látok most, aki odaadó rajongással viseltetik bátyja iránt és szerelmet, azt a fiatalos üde virágot, sárga, vörös fényeket, színt, illatot, sáfrányt, magácska megnyugtatja a lelket, Önt óvni kell, mert Ön is óv, pakolja a szendvicseket, vigyáz rájuk és aggódik. Vajon Önért ki fog? Észre fogja venni a bátyja, hogy kell és kell majd? Biztosan… Olyan könnyen hervadnak odaát a sárga és vörös rózsák. Hát kívánom, hogy Magácska ne kókadjon soha, ne nézzen a jövőbe, ne éljen visszafelé, legyen biztonságban, maradjon meg ilyennek. Tudja megfelelő szavaim magának sincsenek, édes biztatások, hiszen Ön így van jól, Önnel mintha minden rendben lenne. (Vagy csak szeretném ezt hinni és csendben megnyugodni) Üdvözlettel: Clive S. McGonagall Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Eddig történt • A Főnix Rendje listája |
|