Ha kegyes a sors, James még a következő meccs előtt összeszed valami jópofa, sportellenes lányt, akinek a hatására végre beleun ő is a kviddicsbe, hogy aztán ne legyen kötelességünk minden egyes rohadt meccsére kijárni és úgy csinálni, mintha élveznénk, ami körülöttünk történik. Minden mérkőzés amúgy is tök ugyanolyan – seprűvel szálldosnak, mindenféle labdákat dobálnak, a végén meg a kommentátor majd elélvez, mikor kimondhatja, hogy Potter elkapta a cikeszt (néha olyankor is ez történik, mikor a Griffendél nincs is a pályán, komolyan mondom). Szóval az első után tulajdonképpen nem tudott sok újat mutatni, időpocsékolás az egész.
Mire lejöttek a pályáról, már az öltözőben vártam. Keresztbe font karokkal épp azt elemeztem, hogy arról a helyről, ahol a cuccai voltak ledobva, milyen jó rálátás nyílik oda, ahol Hazel és Octavia szokott öltözködni (ejnye, te csúnya, rossz fiú). Olyan közepesen elismerő mosollyal üdvözöltem a túl büszke pofáját.
- Azért ne legyél annyira elszállva magadtól. A Mardekár például ezerszer összeszedettebben játszott nálatok. Komolyan, egy-három. Ha nem ütitek ki Black-et, veszítetek. – szeretett teljesen a vállába bokszoltam, mint egy igaz barát. – Na mindegy, csak szólni akartam, hogy Remus-szal beszéltünk McGee fejével, elég csak holnap visszamenned a büntetőmunkára. – már épp szólni akart, mikor folytattam. – Ne, ne köszönd meg. Csak úgy ment bele, hogyha két órával tovább maradsz, szóval már ne csinálj programot holnap estére. – sóhajtottam. – Na, akkor fent találkozunk, nem?

Aztán fent persze nem találkoztunk. Mondjuk mindegy, amúgy se lett volna akkora lendület bennem a kviddics csapat egójának simogatására, mint mindenki másban volt. A magam részéről nagyon jól elvoltam a klubhelyiség egy félreeső kis zugában két tál rágcsa és Remus társaságában. Épp – tulajdonképpen egész ügyetlenül – próbáltam neki magam magamnak felnyitni egy-egy vajsört, mikor Jazzy eleresztett egy lángoroszlánt a belépő csapat tiszteletére. Szörnyülködve figyeltem a performanszot, aztán Remus-hoz fordultam. – Ez mondjuk kurvára túlzás volt, nem?

Lefele jövet a pályáról végig azon gondolkodtam, hogy igazából a legjobb az lenne, ha mind, egytől-egyig helyből Jesse-nél kezdenénk a látogatást. Nincs szarabb, mint lemaradni a meccs eredményéről, csak mert a gyengélkedőn épp kibérelsz magadnak egy ágyat. Meg, ha már ott vagyunk, illene köszönni Regulus-nak is. Egyáltalán odakerült ő is? Nem tudom. És tulajdonképpen mindegy, mert mikor beértünk az öltözőbe és szeretetteljesen megborzoltam Bjørn haját (amolyan atyai, „te vagy az én fiam” mozdulattal), abban a pillanatban meg is feledkeztem az egészről (szerencsére nem csak én, hanem mindenki más is, de oké, hé, a legempatikusabb csapat díjat max nem mi visszük, akkor meg mi van?).
Aztán meg… hát, nem is tudom, pontosan miknek kellett történnie addig, amíg rájöttem, mennyire rohadtul fáradt vagyok.
Az biztos, hogy mikor bekötöttem a cipőmet, már ott volt az érzés, az meg lehet, hogy akkor tört ki rajtam az egész, mikor Peter befejezte nekem a mondandóját, végigmérte Octavia-t, aztán lelépett. El sem tudtam képzelni jobb hírt, minthogy ma már nem kell visszamennem McGalagonyhoz, pedig hé, most nyertük a kibaszott kviddicsmeccset a kibaszott Mardekár ellen!

Az út a Griffendél toronyig: maga a vég. Biztos voltam benne, hogy ha csak még egy lépcsőre rá kell lépnem ma, egyszerűen rám tör a végelgyengülés, elfekszem a földön és meghalok.
Belépni a toronyba: semmihez sem fogható. Szabályosan hátra hőköltem a tömegtől meg a hirtelen üdvrivalgástól meg Jazzy lángoroszlánjától meg mindentől. Fel se fogtam, épp kivel pacsizok le, sőt, Evans vörös haján kívül kevés dolog jutott el a tudatomig, de ráfagyott valami egész hiteles mosoly az arcomra, talán kívülről nem nyújtottam annyira rémes látványt.
- Húha, srácok, igazán nem kellett volna! – egyébként tényleg nem kellett volna, ha rajtam múlik, most mindenki megy szépen lefeküdni és aludni. – Jé, az ott kakaó? – biztos kicseszek valami elsőévessel, hogy gondolkodás nélkül otthagyok mindenkit, csak hogy az utolsó asztalra rakott bögrét megszerezzem magamnak, de nem érdekel. Megragadom a bögre fülét és úgy nézek az italra, mintha az első szülött lányom lenne. Ugyanilyen áhítatos képet vágtam akkor is, mikor az első korty után felnéztem és Marlene-nal találtam szemben magam.

Lenyaltam a felső ajkamról, meg arról a helyről, ahol egy jobb világban a bajuszom nőne az odatapadt kakaót, egy különösen kecses és férfias nyelvmozdulattal, aztán szélesen Marlene-ra vigyorogtam. Mindig is bírtam a csajszit, tényleg jópofa lány volt, bár azt nem igazán tudtam sohasem, hogy pont ő mit enne Sirius-on (mármint, khm, ha a tényleges evésről van szó, persze vannak elképzeléseim, de kinek nincsenek?), mindig is azt hittem, hogy ennél azért több esze van, de hát… nem ez az első csalódásom a Sirius-szal kapcsolatos dolgokban, nem?
Azért valahol kedves, hogy még a hetedik évben is úgy tesz, mintha őszintén érdekelné bármennyire is a rohadt kviddics meccsem. Mondjuk szerintem valahol az első év közben, még mikor mind kis szaros elsősök voltunk, megmondtam minden ház- és évfolyamtásamnak, hogy egy nap majd benne leszek a kviddics csapatban, és majd engem fognak úgy sztárolni, mint egykori elődömet, akinek őszintén, kurvára nem emlékszik senki sem a nevére, mióta itt vagyok én. Szóval, minden költői túlzás nélkül, azért igyekszem egy kisebb lelki terrorban tartani őket, hogy tudják, mennyire fontos ez a dolog, és hogy a meccs után betaláljanak az ilyen kötelező seggnyalások, mert hát amennyire fáradt vagyok, legalább annyira élvezem is őket. Ez az igazság.

- Egy jó tapi sose rossz. - vigyorogtam megint csak, aztán különös lendülettel egy újabbat kortyoltam a kakaómba. Furcsa, már mióta megy ez a tanév, eddig valahogy mégsem hozott arra az élet, hogy Marlene-nal beszélgessek. Mármint, így kettesben, nem pedig társaságban. Nem mintha ténylegesen ketten lennénk, de… érted, mire gondolok, nem? – És, te hogy vagy? – ásítottam. – Úgy értem, komolyan. Mi újság?

Egyébként nem értem, minek takargatja a mellkasát. Vagyis jó, alapesetben azért persze megérti az ember, hogy miért nem akarja Remus, hogy pont az ő testében gyönyörködjenek – illetve mondjuk úgy, hogy ő nem akarja, hogy gyönyörködjenek benne, az kevésbé éles megjegyzés, mintha rávilágítunk arra a tényre, hogy Megan Morhange-en kívül senki nem leli különösebb örömét a horpadt mellkasának a látványában (leszámítva Potter pár különösen kéjenc, azzal együtt őszinte pillanatát, amiről valamiért egyezményesen senki nem beszél). Mindenesetre mégis csak fájt, hogy nem mutatja azt a szép, kackiás P-t a fölsőjén. Még tőlem kapta, évekkel ezelőtt – direkt nagyobbat szereztem neki, hogy később is tudja hordani – aztán, mivel ez pont egy kviddics meccs előtt történt, gondolom, összekeverte a Potter fan klub start up csomagjával, pedig az én nevemben sokkal több P van. Már nem azért…
Na, mindegy, valahogy aztán lenyeltem az efölötti búslakodásom. Amúgy is elég erőltetett volt pont emiatt megsértődni. Helyette komoly arccal és ráncolt homlokkal bólogattam, ahogy a parazsat taposta a padlón. Igen, szerintem is igazam van, kurvára túlzás az egész. A legjobb, a legokosabb az lenne, ha azonnal szétverné a bulit. Minek is tettetjük, hogy olyan kurvára szeretjük egymást és minek is akarjuk elhitetni, hogy valóban érdekel minket ez a kibaszott kviddics? Vagyis nem is az, hogy minek tettetjük – hanem hogy kinek? Van, aki ezt még elhiszi? Van, aki tényleg tudja, hogyan kell játszani ezt a játékot, és felfogja, mi történik a pályán és teljesen tisztában van azzal, hogy most minek kell örülni? Kaptunk pár házpontot. Jó. És?
- Ne vedd a szívedre, mind tudtuk, hogy egy nap majd ő is kirepül. Újra. – sóhajtottam valami kedves meghatottsággal Remus-nak, ahogy elkezdtem vele együtt talán kissé feltűnően pásztázni a Potter-McKinnon párost. - Te, Potter nincs már túl ezen a szőke koszakán? – kérdeztem, mintegy mellékesen, mielőtt kézen ragadott, akár egy hősszerelmes, és elkezdett rángatni, akár egy… jó, oké, be kell vallanom, nem tudom, mi szokott dolgokat rángatni. Talán a szél.
Undorodó grimaszt vágtam hívó szavaira. Szocializáció? A háztársaimmal? Szerintem, ha annyira vágynék a barátságukra és szeretetükre, már évekkel ezelőtt megszereztem volna azt. Meg hát, ha az embernek három ilyen barátja van, akkor azután minek akarna újabbakkal szenvedni? Eleget lehet tanulni ezekből is, hogy egy barát birtoklása mennyi fájdalommal és kényelmetlenséggel tud járni.
De hát Remus magasabb, erősebb, plusz a kezemet is fogta, szóval úgy vágott át velem a tömegen, mint késen a vaj. Molesztáltunk kiskorú alkoholfogyasztókat. Ellöktünk az útból… sok mindenkit. Aztán elengedett, de már későn, túlkésőn: ott voltunk Lily és Broderick előtt. Ezeknek most már… köszönni kell. Baszd ki már!
- Öhm, helló. – mondtam azért, bár különösebben senki nem törődött vele. Fáradtan sóhajtottam Lily szavaira. Igazából Potter tehetne a világnak egy szívességet és végre kinyalhatná ezt a csajt, mert már az én agyam rohad le attól, hogy úgy csinálnak, mintha… jó, valójában nem is tudom, mit csinálnak. Csinálnak egyáltalán bármit is? – Merlin, csak próbáltunk italt hozni. Tudod, ilyenkor mondod, hogy köszönöm - fájdalmasan néztem az üvegre a kezében. Nekem, azt hiszem, nagyobb szükségem lett volna rá. Megcsóváltam a fejem, aztán Remus-hoz fordultam. – Te, egyébként hallottad? Nem tagadta, hogy ő is megszállott. - majd lebiggyesztett ajkakkal Faw meg a törpe irányába néztem, pedig igazából... hogy is mondjam? Nem érdekelt.

Undorodó grimaszt vágtam a tömeg szó hallatán. Igazából kedvesek ezek az ünneplések, legalábbis egy bizonyos pontig azok voltak, aztán rájössz, hogy ezeket csak úgy lehet csinálni, hogy megóvd magad McGee tomboló haragjától (és hidd el nekem, egy bizonyos kor után meg akarod óvni magadat McGee tomboló haragjától, sőt nem csak magadat, de McGee-t is és ezek után még a világon mindenki mást is), szóval úgy irányítod a szálakat, hogy az minden korosztálynak egyformán szórakoztató legyen. Igazából még azt sem tudom, hogy a vajsöröket hogy sikerült kibulizni, mert hát… ez azért nem az a kategória, ami egyformán szórakoztató egy tizenegy évesnek és egy tizenhét évesnek. Nézz csak körbe, minden kis taknyos milyen vágyakozva bámul ezekre az üvegekre, pedig annyi alkohol nincs is bennük, hogy egyáltalán megérje vágyni rájuk. Semmi gond, srácok, majd eljön a ti időtök és ti is ugyanúgy kiábrándultok belőle, mint szerénységem. Na mindegy, ennyit az össznépi mulatozásokról.
- Bőven elég, ha te tapizol. – sóhajtottam. A fasz akarta ezt flörtölésnek kihozni. – De persze mondhatsz nyugodtan nemet. Sőt! Mármint… ahogy neked kényelmes. – zavart vigyort villantottam, de szerencsére az egybegyűlt háztársakat pásztázta. Követtem a példáját. És akkor, pontosan abban a pillanatban vettem észre először, hogy senki sem idősebb nálunk a teremben. Merlin! Mikor öregedtünk meg ennyire? Ez legalább annyira fontos kérdés, minthogy miért úgy reagált a kérdésemre, ahogy. Őszintén? Nem, én nem vártam őszinte választ. Ezért is volt meglepő, hogy azt kaptam.
- Velem? Hát… én csak azt nem értem, hogy mi bajod azzal, hogy bizonyos dolgokon agyalj. Akarom mondani… - kicsit megráztam a fejem. - Bocs, nem akarok tolakodó lenni.
Aztán meg elgondolkodva a kakaómat kezdtem bámulni. Elvigyorodtam rajta vele együtt. – Nem tudom, mi a bajod. Tök finom. Figyeld csak meg. Menővé teszem. Meg ez is menővé tesz engem. A Hugrabug utáni meccsen fogadjunk, hogy te is már csak ezt fogod inni.