escape to the great sunshine

Égeti kicsit a talpamat a terrakotta térkő, mégis mezítláb vagyok, a kezemben lobálom csak a papucsot, ahogy kilépek a házból, már azelőtt, hogy rajtam kívül bárki hajlandó lenne kidugni az orrát odabentről. Úgysem jönnek ki, amíg nem múlik el a délután négy, pedig azt hittem, azért vagyunk itt, mert mindenki más is ki akarja élvezni a meleg éghajlatot, amit nyaralás címszón klasszikus értelemben elgondolni szokás.
Többnyire mégis egyedül ütöm el az időt a medence mellett, vagy épp a medencében, de valahányszor olyan sokáig lennék a vízben, hogy elkezdjek fázni, szabályosan visszamenekülök a napra. Néha még az egyébként kimondottan kényelmes napágyakat sem veszem igénybe, hanem a kövön sütkérezek, mint egy macska. Nem tudom megunni a napsütést, a plusz harminc fokot, a vakító világosságot, Merlinre még izzadni is élvezek, minden folyton meleg és kicsit nedves, és annak ellenére, hogy ez az utazás egy kicsit azért mégis csak kellemetlen, sokkal jobban érzem magam, mint az elmúlt hetekben bármikor.
Kellemetlennek is csak azért kellemetlen, mert olyan vagyok itt, mint egy elfelejtett gondolat, az utolsó pillanatban a csomagok közé hajított bőrönd, mindenkinek az utolsó pillanatban esett le, hogy Andrine-t mégsem hagyhatjuk itt, végül is, jut hely neki is, Andrine, pakolj össze gyorsan, nem érdekes hova, meg miért, majd ha valamire szükséged van, elmehetsz vásárolni. Vásárolni egy isten háta mögötti szigeten, ugye? Azért nem panaszkodom. Mégis csak jobb itt, mint otthon, ami nincs is igazán otthon, és egyfajta bárányokhoz illő türelemmel viselkedem körülöttem mindenkivel, még akkor is, amikor egészen bántó a viselkedésük. Csak én vagyok itt kicsit más. Mindenki más ugyanolyan.
Eldönteni most mégsincs időm, melyik helyet válasszam mára a szigorúan nem árnyékos fekhelyek közül, hallom, ahogy ismét eltolódik mögöttem az üvegajtó, a vállam felett pislantok hátra kettőt Ragnarra, finom mosollyal és enyhe csodálkozással vonom fel rá a szemöldökömet - Biztos ki fogod bírni idekinn? - kérdezhetném ironikusan is a tegnapi nap után, lehetnék bántó és csipkelődő is, talán sokan el sem hinnék, hogy tudnék az lenni, de tudnék, mennyire tudnék...! Mégis, mint szinte mindig, úgy döntök, nem leszek az, alig fodrozódó vízfelszín vagyok, csak csendben létezem, és meghagyom másoknak, hogy felkavarjanak, ahelyett, hogy én kavarnám fel őket.

Jobbára csak alszik itt délen, ő Ragnarök köszöni szépen nyílt hadviselésben áll a napfénnyel.
Haja csappzott eleganciával ficcen homlokába, frissen mosta, mindig beledugja valami vízszerűbe fejét és persze rekordsebességgel szárad, csak az ő bosszantására, hogy minél trópusibbnak érezze magát.
Négy után még a mogorváknak is illik megmozdulni és ő a pulsz fáradtságtétel miatt elégedetlen fintorral áll be jó barátja, a zuhany alá. Megint, sokadszorra és magában némán kurva anyázza az éghajlatot, saját felmenőit, amiért az ötlet egyáltalán megfogalmazódott bennük.
Noha egy előnye biztosan van, ahogy hajat töröl, testet nem, víznyomokat hagyva, cuppanó hang kíséretében előslattyog, anyaszült meztelen és irdatlan büszkén a testére, éppen az, hogy nem fura a nudizás és Rajta is kevesebb ruha lesz.
Fürdőnadrágot húz, de gondosan lejjebb tolva, hogy medencecsontja hívogatón villanjon, még éppen nem hivalkodó, a tekintetet mégis vonzza.
Ragnar minden porcikájára betegesen büszke, de nehogy tétovázzon és Ő fázni kezdjen, röhejes, hogy folyton fázik.
Minek is megnézni magát a tükörben, ha tudja, tökéletes, slamposan csiszeg-csoszog kifelé, mintha unná az életet, lazán, férfias terpeszben, kell hely a lószerszámnak, ami ki-kidomborodik egy-egy előrelépésnél, ha megfeszül rajta a fürdőnadrág.
Tolóajtót húz, gyorsan letörli képéről a lelkesedést és felölti a nemtörődömség leszaromfélvigyorát, amint Őt megpillantja.
- Túlélem.
Gyors végigpásztázás csak, mert ő aztán nyilvánosan nem csorgat nyálat arra, aki nem viszonozza feltűnően. Elég ennyi, hogy felmérje a kivillanó részeket, merevedést nem most kéne produkálni, amint kilépett azon a kurva ajtón.
Nyíltan ásít egyet, lustán letelepszik Mellé, szélesebben, ülni kényelmesen kell, a létezés őt szolgálja, hát sosem vesz fel szorongó pózt.
Kezét megtámassza a medence átmelegedett kövén, kicsit hátrahajlik, csukott szemmel, mert a nap zavarja, lábát vízbe dugja közben, benn marad ázni.
- Kéne csinálni valahol valamit. Rohadt unalmas ez így.
Vele fog elmenni, mert addig szekálná, nyilván. Éppen csak egy percre fordul meg fejében, hogy Ő esetleg tiltakozna, vagy létezne bárki, aki ne vágyna a társaságára, lenne olyan fapina, hogy otthon marad malmozni a szüleivel. Szülei sem szívesen maradnak magukkal.

Persze, persze, persze, túléli, ugyanúgy, ahogy ő is, meg mindenki más is, akit ismer és ismernek, túlél mindent, még az egészen hajmeresztő dolgokat is, meg csupa olyan dolgot, amit az ember azt hinné, józanésszel nem lehet. Sosem gondolt bele, mihez fog kezdeni egyszer magával, ha már nem csak anyja, de apja sincs igazán, mi lesz vele akkor, mit fog enni, példának okáért, a dolgoknak viszont valahogy megvan az a rossz és egyben jó tulajdonságuk, hogy kibogozzák saját magukat, amikor ő nem képes rá.
A finom derűvel csipkézett csodálkozás csak rövid ideig öleli körbe a fiút, úgy néz el aztán róla, mintha nem lehetne Ragnarra sokáig ránézni és igazság szerint Ragnarra tényleg nem lehet sokáig nézni, mert pont úgy tud visszanézni, mintha már egy pillantástól bűnbe lehetne esni, mintha a kettejük helyzete egészen egyszerű és magától értetődő lenne, pedig semmi egyszerű és semmi magától értetődő nincs abban, hogy együtt töltik a nyarat, meg úgy egyáltalán, ki tudja még mennyi mindent kell együtt eltölteniük, a többiek nélkül, a rendes felállás nélkül, és ő tudja, nagyon jól tudja, mik ennek a veszélyei, mégsem tudja magát kivonni a dolgok természetes egymás utániságából.
Például jó lenne, ha elnyúlna most a naptejért, amit tegnap az egyik napágy mellett hagyott, de az pont egy olyan magától értetődő, veszélyes helyzetet idézne elő, amihez talán jobb nem is kedvet kapni. Csak lezuttyan a fiú mellé, de vele ellentétben nem lógatja bele a lábát a vízbe, majd csak akkor, ha már ő sem tudja elviselni a hőséget, úgyhogy kicsit hátrébb csúszik nála, hogy elférjenek a kinyújtott lábai, épp csak a lábfeje lóg a víz felé, ahogy megtámaszkodik maga mögött ő is.
- És mi lenne az, amit nem találnál unalmasnak? – kis hallgatás, halk szusszanás után kérdez vissza és elnyeli a fodrozódó vízfelszín a megjegyzéseket, hogy jaj, ő tudja ám, mi ez, miért nem bírnak ezek a fiúk soha megülni a seggükön, mit kergetnek folyton az otthon kerítésén túl, miért nem jó soha ott, ahol vannak, ahogy vannak, akivel vannak. Mert valami sosem jó. Ezt az érzést ő is épp elég jól ismeri.

A nap számlájára írja, hogy kihúzza belőle az aktivitást, erőt, mintha D vitamin csorogna a füléből és van az a forró bágyadtsák, ami minden mozdulatot csak lustítani tud, ahogy lágyan kavarja a vizet lábával, aprót rezdül talán, nehogy Andrine észrevegye, Ő aki milyen közel ült máris és hiába minden bágyadalom, érzi azt a láthatatlan elekromosságot, amit a közelében általában érez és amit nem tud kategorizálni jobban, minthogy „ja, rá vagyok izgulva”
Úgy általában mindig, nem is kell a fél pillantás, már csak azért is mert tilos, milyen már lenyúlni a span nőjét, persze vele nyilván szívesen osztozna, mert olyan királynak képzeli magát, akinek tálcán hozzák a női testet, lehet, hogy Ő azért más, mert nem került fel feltétként az étlapra, hogy mellette ül, nem rajta, vagy olyan nevetséges dolgokat várnak el tőlük, minthogy játsszák el a jó „testvéreket.”
Pillantása visszasiklik rá, hosszú lábaira, hogy a nap láthatatlan sugarai végig perzselnek rajta és felkészül rá, hogy mint mindig kizárólag poénosat mondjon, vagy olyasmit, amitől a csaj egyből hanyatt vágja magát, talán meg sem kell szólalnia, elég csak egy gyors, beszédes pillantás, amolyan elismerő, hogy Ő jó nő, meg kicsit még több is, persze Ragnarról mindenki tudja, nem olyan típus, aki barátnőket tart, de azért kell az a hazug pillantás, ami mindig elhiteti velük, hogy lehetnek sokkal többek.
Ráadásul Ő tényleg más, még ha nem is tudja hova tenni, vagy pontosan megmagyarázni miért, oldalra veti fejét, mint aki egy pillanatra komolyan eltűnődik a kérdésen, mi az ami neki, aki különben próbált már mindent a világon nem unalmas.
Valami rossz, nyilvánvalóan, talán olyasmi, ami hosszútávon hasznot is hoz, mert ő terjeszkedni akar. Mint a nagy hódítók általában bekebelezné a világot és most ezt a lánykát, ajkára harap, már-már kényelmetlenül zsizsegni kezd, persze mielőtt mozdulna, belátja, hogy a nagyágyúk sosem tesznek elhamarkodott, vagy zavart mozdulatokat. Főleg nem nők miatt, azokat abszolút a helyükön kezelik.
- Húzzunk a francba. Még egy közös étkezés nagyfaterékkal és felvágom az ereim. Tudja fene meddig dekkolunk még itt, fedezzünk fel jó helyeket. Találjunk valami izgalmasat, mielőtt felforr az agyvizem a kibaszott semmittevéstől.
Ki innen és el, nem kell, hogy legális legyen, amit ott csinálnak majd valahol, túl a kapukon senkinek sem fog fájni az ő hiányuk. Az anyja majd legyint, elmennek szórakozni és az apja meg sem hallja. Lényegtelen lett mit csinál, csinálhat már mindent és szent az elhatározás ezt a kibaszott kócerájt is felforgatja miért ne és mert megtehetem alapon.

Ironikus módon az ő elvágyódásának tárgya sokkal gyakrabban voltak olyan helyek, mint épp ez itt. Azt viszont nem gondolná, hogy Nygårdék is efféle romantikus színezetű elvágyódások miatt jöttek épp ide, sokkal inkább azért, mert megtehetik, és mindenki tudja, hogy amit meg lehet tenni, azt meg is teszik. Mindketten ebben a mentalitásban nőttek fel, Ragnar talán még inkább, mint ő, épp csak míg a fiú látványosan unja ittlétük minden napsütéses pillanatát, addig ő maga igyekszik a lehető legjobban kiélvezni, mintha elraktározhatna magában kis darabkákat ebből a melegből és napsütésből, hogy majd télvíz idején az iskolában előránthassa őket, mint tartalékot.
- Igazából én szeretek semmit sem csinálni - sőt, ha valaki, ő biztos lehetne a semmittevés koronázatlan királynője, élete jelentős részében egyébként is úgy érzi, mást nem is várnak tőle, csak hogy létezzen, legyen szép és sok vizet ne zavarjon, teljes lelki békével (már amennyire ismeri a lelki béke valódi mibenlétét) tud csendes ülni, állni, feküdni bárhol, és csak nézni, látszólag egy lusta macska vajmi kevés érdeklődésével figyelni a környezetét és benne másokat, vagy épp élénk kíváncsisággal, ha a helyzet megkívánja, de ha belegondol, többnyire semmit sem csinál az életével. Alkalmasint persze őt is kileli ettől a frász. Néha csak nincs kedve végiggondolni, milyen rémes is ez valójában.
Talán az a legnagyszerűbb ebben a számukra olyan testidegen melegben, hogy állandóan kicsit fáradtnak érzi magát tőle. Sokkal többet alszik, mint egyébként, mert későn lehet csak elaludni, világos van és meleg, de reggel sem lehet túl sokáig, mert megint világos van és meleg, aztán már mindegy, hogy világos van és meleg, félárbócra engedett pillákkal lehet aludni vízparton, napágyban, paplan alatt odabenn a perzselő déli órákban, ha túl sokáig maradnának, a végén még átaludná az életét, és az sem lehetne rosszabb, mint a semmi.
Csak Ragnar kavarja fel mindig ezt az állóvizet, egyszerre lesz tőle ideges, meg izgatott, mint aki eldönteni sem akarja, hogy jobb neki ez a kietlen rutin, vagy tényleg vágyna valami másra, valami mozgalmasabbra, tulajdonképpen bármire, ami nem ez - Ráérünk elmenni később? Kétlem, hogy a legmelegebb órákban történne bármi bárhol - nem véletlenül nem mond nemet, biztos mondhatna, de biztos nem ezt várja tőle senki, hátrahatja a fejét, hogy az arca a nap felé forduljon, onnan billen aztán kicsit az álla saját vállára, hogy hunyorogva ránézhessen Ragnarra - ...meg mondjuk, hát nem tudom, mégis mit fogunk találni egy ilyen pici helyen.

Pillantás az égre fel, bele a napba, orra alatt majdnem elmormol egy baszki-t, csak pislog utána és átkozza azt a kibaszott klisét „égnek emelt tekintet”
Mert ő nem ilyen, ő nem tud nyugton ülni az olvasztó melegben, odaforrva valami szilárd felülethez unalmában, hogy a stréberek könyvet szoktak olvasni, vagy az olyan fránya buzik, mint a barátai, alkotnak valamit.
Nála ez sajátos, ő beszédet csinál, de csak alkoholos befolyásoltság alatt elég szónokiasan, így csak elmennek az órák, napok, ne adj kurvaég hetek és vége ennek a komédiának, hogy ők Andrine befogadói, és ő nem csinál vele semmit, szégyen, hát így nem mehet vissza.
Saját fejét előbb verné a medence kemény kövébe, az még neki is megártana, minthogy nyugton üljön.
- Az nem sok.
Teszi hozzá nagy okosan, még vállat is ránt, de lefelé bámul, még egyszer fel nem emelné fejét, hogy napba nézzen. De azért Andrine más, ő megér egy sanda pillantást.
- Nem most, nyilván. Mozogni se bírok. Megvárjuk a naplementét.
Emeli kezét ellenzőként most már, mert ő nézni akarja nyakának ívét, hogyan nyalják mohón a nap sugarai, szárítják a nedves cseppeket, megbámulni a bikinivonalat, elidőzni a dekoltázs forró halmain.
Lassan nyel és jön a késztetés, csak kicsit hozzáérni, messze van most Mikka, a kibaszott mázlista, valami élhető helyen bizonyára, lábával megböki az övét, combnál, nehogy fájjon, a nőkhöz egészen más minőségben szokott hozzáérni, úgy tűnik neki ez a gyengédség, a művészet.
- Ne csináld Drina, akármit. Maximum sétálunk egyet és kóstolunk helyi cuccot. Este mi az istent csinálsz egyedül a szobádban?
Mert pedig ő nem bámulja az üres falakat, hallgat csendet és préseli ki farkából az utolsó gennyet sokadszorra, hogy unja már, csak ez van, mintha megalázná testének hatalmas attrakcióját.
Belegondol, az is többet érne, ha körbekocogna aprajafalván, amennyiben nincs szobor hát bűvölne egyet valami hivatalos mugli épület közepére és mintázva a saját farkáról.
Idén nyáron 17 már, minden korlát megszűnt.
- Van egy baromi jó ötletem. Megnézzük van-e itt szobor.
Csak pontról pontra szépen, elég, ha csak felcsigázza az érdeklődést és Drina erre talán kinyitja a szemét.

Nem sok, nem sok, Ragnarnak ebben bár igaza van, de azért mégis kicsit úgy van vele, hogy nem érdemes túllihegni ezt az egészet. Olyan szürreális minden egyébként is, kezdve azzal, hogy itt van - még a neve is más, hát Merlinre már, kiforgatják folyton a négy sarkából, a világot, meg őt is, aztán mindenki azt hiszi, ez így teljesen rendben van, meg hogy ő is teljesen rendben van. Mégis hogy lenne rendben? Semmi sincs rendben.
De azért itt még mindig jobb, távol mindentől és mindenkitől, mert ebben az egész átkozott felfordulásban nincsen semmi állandó és semmi jó. Egyszerre hiányoznak neki a többiek és örül, hogy nincsenek itt. Senki nem tud mit kezdeni az új helyzettel, nem csak ő, Hellával már úgyis minden sokkal rosszabb, mint régen volt, és most már Mikával sem ugyanolyan, tulajdonképpen semmi sem ugyanolyan. Még Ragnar sem, mert mégis mikor volt olyan, hogy ők ketten ennyi időt töltsenek együtt, vagy hogy direkt ketten csináljanak valamit? Nem szoktak, nem mintha meg lett volna tiltva, de valahogy sosem alakult úgy, sokszor voltak együtt, egy helyen, de sosem ketten, most meg együtt utaznak, együtt esznek, együtt tartanak házibulit, ha Nygardék elmennek otthonról, együtt vásárolnak be hozzá, most együtt ülnek itt a medence szélén, a fiú lába finoman az övéhez koccan és már rég nem tudja mit gondoljon dolgokról, köztük Ragnarról sem.
Biztosan nem kerülne semmibe, ha azt felelné neki, nem feltétlenül kell egyedül töltenie az estét a szobájában és akkor biztos benne, lennének ötletei mindkettejüknek, hogy mégis mit kellene csinálni. Nem is akar erre gondolni, akaratlanul viszont gondolt már rá ezerszer, már régen is megfigyelte, hogy Ragnarnak talán a puszta létezése is azért van, hogy az ember nézze és erre gondoljon, a szándékosan kivillantott medence csontjával. Nem mintja korábban nem tűnt volna fel neki, csak korábban más volt minden. Mert ugye, már semmi sem ugyanolyan, mint régen.
Most inkább olyan, mintha az ő létezésére rímelne az övé, mert hiába ismeri Nygardékat, azért mégis csak Ragnart ismeri a legjobban, mégis csak ő itt a legbiztosabb pont, ami nevetséges, mert társaságban sosem ő volt a legmegbízhatóbb, biztos azért nem gabalyodott vele össze úgy a tekintete soha, mint Mikaellel, pedig biztos lett volna rá lehetőség, mindenki tudja, Ragnarnál mindig mindenre van lehetőség, csak aztán máshogy alakultak a dolgaik, most mégis csupa rémesen rövid szoknyát hozott a bőröndjében, meg keveset takaró felsőt, mintha elég ok lenne erre a forró idő, pedig azért van emögött egy kis más is, és finoman összerezzen a valójában egészen ártatlan érintésre.
Olyannak érződik már az egész, mint egy elkerülhetetlen karambol - Jól van, na, csak kérdeztem, nem azt mondtam, hogy ne menjünk - szusszanja, ahogy visszafordítja arcát és tekintetét a fiú felé, majdnem reflexszerűen közelebb csusszan a combjával az érintés után, aztán még időben észbe kap, és nyugton marad - De minek neked szobor...? - kérdezi aztán úgy, mintha azt akarná valójában mondani, hogy "ez már rosszul kezdődik". Tényleg rosszul kezdődik, épp csak nem most és nem a szobrokkal kezdődött valójában.

Mikát irigyelte mindig is, csak úgy kimondatlanul, saját egojától távol, mert ő nyilván szerette azt hinni, mindent jól csinál így, megragadni a napot azonnal, leszakítani az élet gyümölcsét arról a fáról, amely csak neki növeszti lédús gyümölcseit, hogy ez kiváltság, vagy alanyi jog, mint királyoknak, jár a hárem, jó ez így, mert ostobaság horgonyt vetni, ha kifoghatsz minden sellőt, igaz? Akkor Drinát miért irigyelné, mintha kegytárgy lenne, pedig annál több, tucatnyi dolognál több, de miért filozofálna ő, aki nem szokott, csak az ösztönök közt él, biztonságban. Miért gondolkodna el, mi a nő, hogyan értelmezhetné újra a belé nevelt fogalmakat, ha használati tárgyként lettek neki bemutatva, megérné többet képzelni mind e mögé?
Nem képzel, nem áltatja magát élénk fantáziával, a gondolkodás mindig másé, írjanak verseket, játsszák el a kor eszmei nagyjait, míg ő a test örömeit élvezi, tűnődjenek, amíg a tettek mezejének lovagi címét magáénak tudhatja.
Elég most a szikrákra figyelni, tudata édes peremére, nem Mika családja tette Drina neve mögé kötőjelét, mintha a sors űzte volna hozzá, bár ebben Ő nem hisz, önmagán kívül semmiben.
Csak a jelenben, most, hogy javult a kilátás és rég áhított domborulatokat lát végre, levegőjét szívja közelről ennek az édes természetnek és csikarja alhasát a vágy máris, bejárni lankáit, felfedezni az apró völgyeket rajta. Nagyokat lélegzik, ő mindent kordában tart, az elakadó lélegzetet, ami befelé, avagy ki, megrekedt, bizsergést, ami végig rezegteti, vagy a fránya lúdbőrt, ami máris merészen pettyezi karját.
Ajka elnyílik az apró közelítésre, érzi a rezzenést, képtelen megállítani a bukfencet gyomrában, átkozott szaltók. Felesleges gátat szabni bárminek, akarja. Közelebb rezdül, combja hozzáér a lányéhoz, karjával úgy támassza magát, hogy mögötte legyen. Rövid, szőke szőrpihéit lágyan borzolja rajta a szél, vagy elektromosság.
- Vinnélek.
Közli. Tény, hogy jön, mert akarja, nem csak illendő a klikk királynőjeként. Ott kell lennie, mert neki Vele kell lennie, ahogy most közelebb kellett csúsznia hozzá és összeérni. Ráveti azt a legszemtelenebbet a félvigyor gyűjteményéből, szemébe kandikáló, kissé nedves tincsei alól, egyikét azoknak a bugyirohasztóknak, mert mindenkit azért vonzz, rossz ötlet. Ennek megelevenedett rosszfiú alakja lesz, tudja hogyan villanjon tekintete közben, melyik az a gödröcske, ami most lázba hozza Drinát. Talán tudja is minden magyarázat nélkül, nem kellenek hosszú okfejtések, elég csak egy röpke, csálé mosoly, rezgései a veszélyes felé, amibe örömmel belerántja kedves jótéteményből, nehogy unatkozzanak. Muglikkal baszakodni még nem olyan kaliber, amitől őt féltené és a féltésben megint annyi a feles filozófia, hogy elveti, csak lustán nekidönti vállát is.
- Elzongorázni a helyi sznob, muglik idegein az Ave Mariát.
Mond valamit általános műveltségből, ami elég szent és eléggé utálja hozzá, hogy a szájára vegye.
- Nyilván nem józanon.
Bár alap, hozzáteszi, miközben gyomra egyre remegősebb gonosz lúdbőr cikázik rajta, ajkán aprón harap, hogy az apró rezzenések ne fokozzák tovább a heves karistolást alhasában, hogy az látványossá váljon.
De azt még szabályozza, állát felveti, Drina legelőjét szippantó orra egész közel kerül hajához.

El kellene gondolkodnia talán azon, miért van az, hogy sosem hoz igazi döntéseket, vele csak úgy megtörténnek a dolgok, mert hagyja őket. Nem mintha valaha mondta volna neki bárki, hogy lehet nemet is mondani, vagy lázadhatna, ő sosem lázadt, mindig a helyén volt, a családban, a családi barátokban, aztán a saját barátaival akik a második családja lettek, és bizonyos esetekben még annál is többek. Mika most mégis érthetetlenül távolinak érződik, nem csak földrajzi, de érzelmi értelemben (létezik egyáltalán ilyen?), Ragnarral meg úgy simulnak össze combban, aztán vállban, mintha menten gyökeret készülnének ereszteni, benne pedig kicsit bennragad a levegő - indokolatlanul nagy levegőt vesz, viszont mintha nem fújná ki, a tüdőt szétrepesztő oxigén csak megfeszíti minden porcikáját, mintha ettől kevésbé lenne perzselő az ismerős ismeretlen érintés. Csak egy egészen picikét kellene mozdulnia és akkor összeérne az oldaluk is, akkor nem lehetne azt mondani, hogy ez még véletlen, túl közel ültek le egymáshoz, aztán csak úgy "véletlen" összekoccant a válluk is.
- Vinnél, mi? A hátadon? - kérdez vissza kicsit megremegő hanggal, de azért mégis tud viccelődni, pedig persze érti, miről van szó, pont arról, hogy ő ritkán hoz döntéseket, csak megy a többiek után, mert fél, hogy kimarad valamiből, fél, hogy hátrahagyják, elég elcseszett, attól félni, hogy esetleg Ragnar is hátrahagyhatja, aki aztán végképp nem tartozik neki semmiféle elszámolással és mégis. Csak jobb lehet, ha nem pörgeti százezredszer is végig a fejében az elmúlt hetek történéseit, hanem a változatosság kedvéért elhagyja az állítólagos, átmeneti otthonát.
Jobb, de nem feltétlenül okosabb, csak rá kell nézni Ragnar mosolyára, már ha valaki kibírja, hogy túl sokáig nézzen rá anélkül, hogy ne kelljen szemérmesen elkapni a pillantást, egyértelmű, hogy semmi nyugalmas, semmi biztonságos nem vár rájuk. Megszokták már ezt mindannyian, amíg nincsenek egyedül, semmi sem tűnik igazán veszélyesnek. De most nem is egy balhé igazi gondolatától remeg a gyomra, nem fél attól, hogy bajba kerülnek, vagy bajuk esik, sokkal jobban aggasztja az indokoltnál tovább összekapaszkodó tekintetük, az, ahogy mindketten a hátuk mögött támaszkodnak és túl közel van egymáshoz a tenyerük, sőt, úgy egyáltalán túl közel van ahhoz mindenük, hogy az egészen ártatlan lehessen. De talán soha nem volt semmi igazán ártatlan egyikükben sem, ezért nem lehetnek ártatlanul egymás tükörképeként sem.
Elpillant a medence kékje felé, kicsit megbillegteti a lábfejeit - ő folyton fázik, néha még itt is, de valahogy most eszeveszetten melege van, bele kéne talán inkább csússzanni (menekülni) a vízbe. Ráncolja kicsit a homlokát, ez olyan tipikus, "Ragnarra valló" dolog lenne, hozzá persze kevésbé illik az ilyesmi. Nézegeti még egy pillanatig a saját lábait, aztán fordul csak, óvatlan mozdulattal ütközik kis híján az orra Ragnar vállának, hátrébb is kell kicsit dőlnie, hogy egyáltalán lásson belőle bármit is - Miért nem megyünk inkább táncolni? - ha már minden mindegy, ha már minden elkerülhetetlen.

Ragnar hormonjai köszönik szépen vadul bolyganak, minden apró kis sejtje kánkánt jár.
Nincs most Mika, nem létezik hűség, ami elég erősen emlékeztetné hol a helye minden Drina felé irányuló rezdülésének.
Gondolatban ujjai már vándorutat járnak, csak a valóság tejüvegablaka válassza el a tényleges cselekedettől, ami nevetséges is voltaképpen, miért lenne ő más ugyebár, mint akármelyik picsa, akit lazán gerincre vág.
Szinte átkozza magát lassú reakcióideje miatt, egyetlen másodperc és szerte kergeti az aggodalom fellegeit, már nyúl, ujja hegyével játékosan karcolja Drina felkarját. Lehet borzong a lány is, mert akkor ő szinkron-libabőrözik majd vele, most csak apró, hangtalan sóhajt vesz mielőtt elvigyorodna.
- Akár.
Horkant fel azok szent meggyőződésével, akik nem ismernek nemet, ha egyszer valamit a fejükbe vesznek és az valóban nem is tűnik túl nagy kihívásnak, hogy vállára kapja. Igaz nem híve a meggyőzés nélküli cselekedeteknek (lányok és kizárólag lányok esetében), nem lenne ez kényszer. Igazság szerint nem is úgy kapná fel, hogy tiltakozhatna és mivel róla van szó és ő tökéletesen tisztában van érdemeivel, nyilván nem is tiltakozna.
Biztos benne, hogy kölcsönös a szikra, miközben ott támaszkodnak egymás perzselő társaságában a D vitaminokat ontó, erős napfényben, ami bántja a szemét, ami máris barnítja engedelmes bőrét, amit ki nem állhat.
De hát megéri. Érte sok mindent elvisel az ember.
Tekintete követi az övét, a formás lábakat és terveket, nem figyel most az orra irányára, legalábbis lekési azt a pillanatot, ami bűnbe vihetné. Hány ilyen lesz még?
- Arra viszont alapozni kell.
A szobrozásra szintén, azért a tánchoz kicsit többet, a fiúk mindig hülyén érzik magukat közben, úgy lötyögni, hogy ne legyél buzis, de béna se, kívánatos, derékrisza nélkül, ehhez bizony rendes anyag kell.
Milyen jó, hogy utánpótlás mindig van. Egyelőre szülőknek nevezi őket, aztán lehet szeszgyárt nyit majd. A bordélya mellett. Meg még ki tudja…
- Mikor kezdjük?
Bátrabb lesz és nem csak ő, mert persze ő maradéktalanul bátor, ezt igazán nem vonhatják kétségbe, Drinának szól mindez, hogy ellazuljon, egy kis löket, mert neki nyilván működik józanon, munícióval egyszerűen csak minden jobb lesz, kellemes hullámzás.
- Ha vízben akarod, hozok két poharat. Sőt azt is megmondhatod melyik a kedvenced és igyekszem olyat hozni.
Ennyire jó fej. Annyira, hogy ujjai belegabalyodnak hajába, az a terve, hogy majd hátra simítja, csak beletúr, csak finoman, mintha evidens mozdulat lenne, csupán azért mert Drináról van szó, nem blokkolhat le.

Például most, a most egész jó gyakorlat lehetett volna arra, hogy nemet mondjon - pont mert csak ketten vannak, Ragnar egyedül mégsem veheti rá olyan könnyen dolgokra, mintha mindenki más is itt lenne, neki pedig nem kötelessége vele tartani. Mondhatott volna nemet szoborgyalázásra, meg bármi más bajt ígérő programra, de a pillanat elillant, sokkal korábban, mint amire számított volna. Mire Ragnar hozzáér a felkarjához - egyetlen ujjal, pontosan és tökéletesen érzi, hogy semmi több nem történik, mégis sokkal többnek érződik -, már percekkel a bizonyos pillanat után vannak. Bele tudna simulni ebbe az érintésbe, erre még épp tud nemet mondani, némán és gondolatban, de vajon meddig? Eddig ugyan nem történt velük semmi, semmi említésreméltó, de mintha pillanatok egyértelmű sokasága vezetett volna ide, az alapozás és az éjszaka meg már ígéretnek tűnik valami egészen másra.
Nem is az, hogy gyakorolhatott volna, de mindenféle morális iránytű szerint kellett is volna nemet mondania.
Aztán mégis csak ül a medence partján. És tiltakozhatna most is, elvégre rémesen korán van még ahhoz, hogy inni kezdjenek - nem mintha ne szokta volona meg, de ritkán vannak ők ilyen melegben, télen, odafenn a hidegben egészen másfajta hatása van az alkoholnak, mint itt lenn délen, mégis felesleges erőfeszítésnek tűnik minden, amikor nem enged - Már hogy melyik a kedvenc poharam? - kérdez vissza nevetéssel a hangjában, persze érti így is, hogy Ragnar valószínűleg átugrott egy gondolatot, mégsem tudja kihagyni, aztán finom vállvonással jelzi, hogy nem igazán vár választ, meg nem is undok akart lenni.
- Jó lesz bármi, ami neked is. Csak... ne legyen túl erős? Ebben a napsütésben a végén még rosszul leszünk - többesszámban mondja ugyan, mégis főleg magára gondol, ha mondjuk ideájulna a medencébe, akkor biztos fújhatnának bármiféle éjszakai tervet. Amivel mondjuk lehet, hogy jobban járnának, nem mintha ne tartana fenn némi esélyt arra, hogy hirtelen csak az ő fantáziája lódult meg a melegben, a túl sok alvástól, a semmittevéstől, amitől rengeteg ideje van gondolkodni, vagy épp éberen álmodozni, élesebben mégis kábábban figyelni a környezetére, mint most Ragnar mozdulatára, amivel hátrasimítja a haját - és ismeri ezt a mozdulatot, ezerszer látta már, ismeri azt is, hogyan szoktak reagálni erre más lányok, feléled benne egy harmatgyenge kis dac, hogy márpedig ő nem, mégis ő néz félre előbb, és rögtön fel is egyenesedik ültében, közelebb csusszan a medence széléhez, hogy be tudja hajlítani a térdét és óvatosan beleengedje a lábszárát a vízbe. Ha Ragnar most tényleg italért és poharakért indul, mire visszajön, talán már nyakig benne is lesz.

Nem akar ő túlagyalós lenni, minden ilyen tulajdonságot a csapat többi tagjára hagyományozott, Ragnar inkább büszke arra, hogy a gyors döntések embere lehet.
Drinával mégis másképp van és óhatatlanul is felteszi a maga sajátos módján önmagának a kérdést, miért.
Hogy kell a lány neki egyértelműbb nem is lehetne, Mikát ráadásul felesleges kímélni, ott basszák át egymást tulajdonképpen, ahol nem szégyellik, lazán vállat vonva, hogy ez csak egy csaj, ne nyafogjál és amaz megértené, hiszen köztük így mennek a dolgok.
Kölcsönadja a seggét másolásra, Mika a csaját minden egyébre, ráadásul most ők „vigyáznak” rá, teljesen evidens, hogy történnek bizonyos dolgok, akkor ő miért áll ehhez teljesen másképp, mintha nem csak egy lenne a sok közül. Mert hisz baromság többet képzelni az ilyesmibe, de csak bizseregnek, tesz pár tétova mozdulatot a nagy megállások előtt és még csak be se löki a medencébe.
Féloldalasan elmosolyodik, szentül hiszi marha jól áll ez neki, nem is téved nagyot. Azért van ez, mert van a lánynak humora? Elhessegeti a gondolatot, nagy levegőt vesz, a pia mindenen segít majd, kikapcsolni azt, amit eleve sosem akart beindítani magában.
- Pont erre gondoltam.
Kacérkodik ő is, egyelőre csak egy futó pillantás, de annak szikrája, súlya van, ahogy Drina szemébe néz és megcsillan, mennyire akarja, tetszés és ígéretek, elodázott gerjedelem, olyan ez, ami hiába múlik el nagyon gyorsan, folyton visszainteget. Az ember emlékszik rá később, hogy volt a másiknak az a nézése, egyetlen pillantás.
Ő pedig lassan feláll, nyújtózik, hagyja, hogy a nap sugarai mélán megkarcolják azokat a gondosan kidolgozott izmokat.
- Hozok jeget, hamar elolvad majd és felvizezi. Csináltatok koktélokat, azok nem ütnek ki.
Elindul, de alig tesz egy lépést, hogy okot találjon visszafordulni.
- Ja és Drina, ne félj, vigyázok rád.
Hunyorog hamisan, somolyog közben, apró nevetés csak, mégis elég beszédes. Megy már, nem akar tökölni, magának valami erősebbet készíttet, persze, mert valaki mindig jön velük az ilyen nyaralásokra, aki beválik szolgának, alap hogy kiváló koktélkészítő is legyen és Ragnar nem átalja meghagyni, hogy a csajét turbózza fel gyümölcsdarabokkal, olyan kis esernyővel, amik apró szikrákat vetnek, sürgeti és ugráltatja, rászól az övét nehogy túlcsicsázza, ellenben készítsen jeget, sokat és a következő kört majd hozza utánuk és fél óránként folyamatosan.
Az első kettőt viszi vissza, tálcán, az övé széles pohárban parázsgin jéggel és szódával, Drináé mindez felturbózva több édesvízzel, gyümölcsdarabokkal, szikrát vető esernyővel, dúdoló szívószállal (csak halkan) Egy kristálytálba jeget készített, egyet máris nyelvén görget, hagyja szájában olvadni. Ha Drina vízben van, bepattan mellé és egy bűvölt úszó tálcán akár mellettük is lebeghet minden folyékony élmény.
A poharat mindenesetre kezébe nyomja, sajátját finoman nekikoccantja, következik egy pillantás, a második, de ez már sokkal hosszabb és többet mond, főleg ahogyan görgeti közben a jégdarabot, nyelvével játszik vele, valami mugli focista cseles zsenijeivel, hogy aztán szemtelen közel hajoljon és két foga közé vegye.
- Kérsz belőle?

Már lógatja bele a lábát a vízbe, úszni tanuló, gyakorló gyerekek mozdulataival mozgatja mindkét lábszárát fel és le, óvatosan szoktatva magát a víz hűvöséhez, onnan néz fel Ragnarra, amikor nem szótlanul tűnik el az üvegajtók mögötti konzervált hidegbe.
- Oké - valami meglepetéssel pislog rá, és a hangjában is az van, meg tudná magyarázni, miért, ha nagyon akarná, de azt reméli, erre nem kerül sor. Mert most is egyszerűen komplikált a képlet, a meglepetések azért érik sorra, mert ez itt Ragnar, Ragnar inkább az, aki bajba sodorja őket, nem pedig az, aki vigyáz rájuk. Nem róják fel neki mondjuk soha, nem lenne érdemes, mert mindegyikük szokott szarságokat csinálni, nem is keveset és mindegyikük keveri néha bajba a többieket, akarva-akaratlan, de ha meg kéne nevezni, általában kivel van a legtöbb "baj", akkor bizonyára mind Ragnart mondanák. Egyáltalán nem megszokott, ha ő vigyázni akar bárkire, csak úgy, magától, első blikkre meg nem mondható hátsó szándékok nélkül.
Megenged magának - maguknak - azért egy óvatos mosolyt, azzal biccent, most már úgyis mindegy, a nap halad, amerre haladni akar, vagy talán inkább amerre Ragnar akarja, hogy haladjon, ha pedig kedve támadna hozzá, ő majd csak elkönyveli, hogy megint hagyta magát valami áldozatává válni, ahelyett, hogy tényleges döntést hozzon, hiába tudja, hogy erről épp ideje lenne leszoknia. És egyébként sincs itt semmi baj, nem történt semmi, nem kell feltétlenül történnie valaminek.
Akárhogy is, mire Ragnar visszatér a csendben csilingelő poharakkal, már tényleg nyakig a vízben áll, akkor húzódik csak kifele, hogy a lépcsőkre üljön, amikor a koktélos poharat felé nyújtják - Húha, ez aztán szépre sikerült - jegyzi is meg, mert bár sokszor többet volt a társasággal járó elit körökben, mint otthon, náluk azért odahaza nem járta az efféle túlzó kiszolgálás, ami Nygardéknál folyton, számára szinte zavaróan ott van, és neki még tud meglepetéseket okozni. Azért persze elveszi a poharat, koccint is halvány mosollyal, hezitálás nélkül csipi a szívószálat az ajkai, aztán a fogai közé, jólesően végigperzseli az ital, pedig pont azért ugrott a vízbe, hátha egy kicsit lehűlhet, elfüstölnek azok a kellemetlenül izzó idegvégződések, de aztán ahogy Ragnar jéggel kínálja, az megint ellentétes hatást vált ki, mint amit kellene.
Akaratlanul is elbámul a fiú szája magasságába, nem mintha akarna, valahogy mégsem tud nem odanézni, ettől érkezik éles fáziskéséssel a válasza, ami hiába akar zsigerből távolodni - Brr, dehogy, már attól kiráz a hideg, hogy nézlek - mondja fejrázással, de ténylegesen meg sem mozdul, csak felnéz a másik szemébe, és tényleg csak most esik le neki, hogy voltaképpen ez másképp is hangozhat, mint amit gondolt - Mármint... érted, mire gondolok - teszi hozzá kis fújással, apró mozdulattal kevés vizet legyint a fiú felé. Meglehet, nem is kellene magyarázkodnia, hiszen Ragnar tudja, hogy nem szereti a hideget. De lám, a meleg is túl meleggé vált az előbb a medence partján, kellett a hideg, de talán nem ennyire, talán nem így, de talán ez csak az utolsó reflexes tétovázás, mielőtt az ember leugrana a magasabbik rajtkőről. Csak miért? - Nem fagynak le a fogaid? Tényleg rossz még nézni is - próbálja elmosolyogni, finoman félrebiccentett fejjel, de azért csak nem fordítja el a pillantását egy másodpercre sem.

Hiszen ő boldog tudatlanságban él, köszöni szépen, mintha a dolgok súlytalanok lennének abban a világban, ahol saját magát nevezi az istenek alkonyának. Ott pedig nem létezik önvizsgálat, szinte alig fér el racionalitás a temérdek „szintetikus” egótól, a mosolyt is bárgyú kedvességnek látja, szokásnak, amit a lányok csinálnak és amiért lehet szeretni őket. Evolúciós tény, ők mosolyognak, vaginájuk van és guggolva pisilnek. Nagyon örülnek a koktéloknak. Ha lány lenne, talán ő is nagyon örülne, de persze nem megengedett, hogy egy férfi örömködő túlzásokba essen, Mikával se szoktak, csak józanul és távolságtartóan az olyan női hülyeségektől, mint a feltétlen jókedv, kivéve, ha részegek, olyankor minden elvárás kicsit lazább, mint egy vaskos kifogás fala, ami mögé nyugodtan elbújhat az ember.
Drina örül a koktéloknak és az övére valóban több gondot fordítottak, ilyen ez, a lányoknak csicsázni kell, legyen hivalkodó, különös és drága, máris megkapja az elismerést. Nem ő, de olyan, mintha ő kapná, elvégre kihozta.
A víz jóleső hűvössége körbeudvarolja, a bókot mintha ő kapta volna, de csak úgy félszegen ráng mosolyszerűre a szája, mert a férfiak vagy sejtetnek, esetleg vigyorognak, ha nem görgetnek jeget a szájukban.
Azt azonmód le is nyeli, érzi, ahogy nyelőcsövén zordul végigszáguld a kis szopott tömb, hogy aztán vízzé olvadjon benne.
De hát ez meglepte, egy percig úgy érezte hülyén néz ki, valamit nem csinált túl elegánsan és ellenállhatatlanul, gyorsan ki kellett törölni, helyrehozni, egy isten nem engedhet meg magának ballépéseket, vagy akár egyetlen nevetségessé nagyzolt mozdulatot.
- Persze
Nem érti, de szeretné azt hinni Drina csak fázott és azt akarta mondani, mennyire menő ő, hogy sosem érez ilyesmit.
A fröcskölésre vigyorog, amolyan fiúsan persze, kizárólag. Aztán lágyan, hogy ne egy cunami mossa el a lány sminkjét, de azért mégis kapjon, visszafröcsköl és hátha lesz pillanatnyi zavarodottság, egy amolyan sikoly, amit mindig csinálnak, ha kizökkennek és ami lehetne hímhívó hang is, mert ő máris ott terem, egészen közel, mint akit kifejezetten invitáltak. Nem zavarja, ha nem.
- Dehogy, nem volt ez semmi.
A poharat lekapja és egy nagy kortyban kiissza a sajátja felét, csípős, szinte szúr, de néhány összetevő még elveszi a kellemetlen alkoholos kipárolás szagát, mert odaát a szolgák azt is tudják, Ragnarnak ügyelnie kell a leheletére, ha Hozzá kerül ilyen közel és az Ő szemeibe néz bele, aki mindig kicsit más volt és több, akit nem lehetne ennyire körülzárnia, vagy megsimítania a karját, óvatosan, hogy beleborzongjon, hiszen ez szintén a lányok dolga.
- Milyen a tiéd? Édes?
Akar ez olyasmi lenni, elégedett-e Drina az ízével, ha belekóstolt egyáltalán és nem Ragnar kósza ujjaira figyel, ahogy nedves tincseket simítanak el az arcából, miközben az alkohol tompa erőt kölcsönöz, egy kis megengedést a nagyon-nagyon közelhez, hátha akad a lány ajkán olyan csepp, amit ő is megkóstolhat.

Tényleg felsikkant egy kicsit - de inkább halkan és meglepetten, semmint túlzón, feltűnésre vágyna, éppenséggel így is épp elég feltűnőnek érzi magát, mióta itt vannak, vagy épp szándékosan az. Mert van ebben azért mégis csak egy kevés szándékosság. Olyan sokáig igyekezett láthatatlan lenni, mintha ott sem lenne, mintha mindez nem vele történne meg, nem akart túlságosan jelen lenni, úgy tenni, mintha normális lenne Nygardék életébe belefolyni. Ha nincs ott egészen, az olyan, mintha tényleg nem lenne itt ilyen visszafordíthatatlanul, de aztán egy idő után mégis csak rémesen fájdalmas dolog láthatatlannak lenni, mégis csak van egy teljes embert kitevő teste és lelke, de még szíve is, nem képes önmagát szándékosan eltűntetni. Meglehet, Ragnart sosem sikerült átvernie, meglehet, ő az első naptól fogva tökéletes tudatossággal tisztában volt vele, hogy Andrine márpedig ott van, velük van, és marad is, amíg véget nem ér a nyári vakáció, hogy visszamenjenek az iskolába. Vélhetőleg oda is együtt. Folyton csak együtt.
Nem is igazán érti, így utólag visszapörgetve az elmúlt heteket, hogyan várhatta, hogy láthatatlan maradjon. Nem az, nem átlátszó, neki is folyton teríték jár a vacsora asztalnál, van szobája, elkérik a szennyesét, elviszik ide és oda, mint ahogy most is. Nem tudja, hogyan kellene nem itt lennie, de itt lenni meg igazán nehéz és tökéletesen összezavaró.
Nem lett azért túlságosan vizes, egyébként is vízben vannak, csak kicsit elsimít az arcán, a szempilláján pár szikrázó vízcseppet, önkéntelen mozdulattal csúsznak le ujjai a saját nyakán oldalán, amíg el nem tűnnek a vízfelszín alatt, most visszahúzza magához a poharát, hogy már nem kell attól tartania, hogy újabb támadás "áldozata" lesz, és röviden megrázza a fejét - ha ő állna neki elrágcsálni egy jégkockát, a végére biztosan teljesen kék lenne a szája. Tényleg nevetséges, ugyanúgy északon született, mint a többiek, mégis folyton fázik, télen különösen. Sosem nyafog miatta, csak ezernyi pokróccal fegyverkezik fel bárhova mennek és ha a pokrócok alatt van még egy test, aminek a melegét még elveheti, akkor a legjobb.
De ugyanilyen nevetséges, Ragnarnak hogy lehet melege, mindig, mindenhol, most is ahogy közelebb jön, szabályosan mintha érezné, hogy pár fokkal melegebb lesz körülöttük a víz. Igazából szeretne hozzányúlni, szeretné órákon át rajta tartani a hideg tenyerét, hogy megnézzék, neki lesz-e előbb melege, vagy tudna-e Ragnar fázni miatta. Valószínűleg nem a fiú veszítené el a ki sem mondott csatát.
- Nem, annyira nem. Pont jó - válaszolja meg a kérdést, rá kell jönnie, hogy az indokoltnál sokkal görcsösebben fogja a poharát és a kérdést követően félretolja a színes szívószálat, közvetlenül a pohár peremét emeli az ajkához, hogy kortyoljon egy nagyot - De megkóstolhatod, ha szeretnéd - pont olyan, mintha szándékosan csapdába sétáló őz lenne, pont úgy tolja a poharát Ragnar felé, de nem csak a poharat, ő is picit közelebb csusszan a vízben, koordinálatlanul ütközik a pohár Ragnar mellkasának, amitől sután el kell mosolyodni, nyilván nem így tervezte, de nem igazán tervezett bármi mást sem. Azt semmiképp, hogy veszélyes vizekre evezzenek ők ketten egy medencébe bezárva.

» sunshine is the darkness
» make russia great again
» The great adventures of Adelaide O'Connor
» i can't escape myself
» There's no escape - Takeo & Koujaku

escape to the great sunshine

escape to the great sunshine

Similar topics

Similar topics