Merem állítani, ő a legtehetségesebb tanítványom – micsoda pazarlás, hogy nem a Mardekárba került! Mindenbe beleüti az orrát. Túlságosan szeplős. Egyszer hagytam, hogy rólam másoljon mágiatörin. Hihetetlen, mennyire el van telve magával – csak azért, mert Potternek bejön! Túl sok tejet tesz a kávéjába. Túl hangosan nevet. Mindig olyan rendetlenséget hagy az ágyán, mintha egy bomba robbant volna fel! Úgy hallottam, csak azért olyan jó bájitaltanból, mert az a Snape korrepetálja - ha érted. Túl sokat mosolyog. Mindig azokkal az aranyvérű tyúkokkal flangál - biztosan nehéz lehet ennyire kilógni a sorból. Túlságosan be akar illeszkedni. Éveken keresztül együtt jártunk le úszni a tóhoz. Mindig kifigurázza a nővérét. Bolondul a csípős kajákért. Másodikban megpofozta Peter Whitleyt, mert csúfolt a fogaim miatt. Mindig neki van igaza. Egy hányadék, amit az öreg Sluki művel vele - mintha belezúgott volna a csajba! A nővére utálja. Láttad már bűbájtanon? Akármi lesz is, őt aztán biztosan nem fogják egykönnyen kinyiffantani.

Evansék rendes, felelősségteljes emberek. Mindig kiviszik a kukát, rendben tartják a gyepet, és az utolsó ocsmány kertitörpétől is megszabadultak évekkel ezelőtt. Persze, előfordul, hogy a lányaik bömböltetik a zenét, vagy hogy Mr. Evans fürdőnadrágban mossa a kocsiját, de az ehhez hasonló incidensek üdítően ritkák. Karácsonykor nem viszik túlzásba a dekorálást, csak az illő mennyiségű égőt aggatják ki, és minden évben részt vesznek az alapítványi bálon. Lelkes önkéntes véradók, a számláikat becsületesen fizetik, és Petunia születésnapján minden évben összetrombitálják a rokonokat egy vidám kertipartira. Ha új lakó költözik a környékre, Mrs. Evans már másnap felkeresi egy kosár házi finomsággal. Persze, mind hallottuk már azokat a csúnya pletykákat, a swingerekről, vagy azokról a különös öltözetű suhancokról, akik teljes tenyérrel nyomják a csengőt és mindig csak Lilyt keresik, vagy éppen arról, hogy Mrs. Evanst többen látták kapatosan a könyvklubban. Csakhogy ennek a fele se igaz. Hiszen Evansék olyan rendes, felelősségteljes emberek.

Nem szorulok rá a mocskos sárvérűre. Felszegett fejjel vonulok a folyosón, indokolatlanul nagy zajt csapok a ládámmal, mert tudom, melyik kupéban ül, valószínűleg egyedül, bár ki tudja, talán mostanra a kegyébe fogadta őt a vérmániás seggfejek elit alakulata, talán mostanra odaültek mellé, hogy részletesen átbeszéljék, mennyire felesleges a világban minden hozzám hasonló szánalmas kis porszem, ugye, ugye, Sev, mennyire könnyű az életed anélkül, hogy én folyton a sarkadban lihegnék, hogy azt kérdezgetném, min ráncolod a homlokodat, hogy vigyünk-e karácsonykor a pulykából és a pudingból, mert a te anyád sosem főz semmit, hogy szóvá tenném, mikor túlságosan feszült vagy éppen túlságosan pesszimista vagy – te, aki nem szorulsz rám, és utána még van bőr a képeden odajönni, könyörögni, komolyan, te, akiről gyanútlanul azt hittem, hogy egyszerre értesz és megértesz engem, te –

A ládámat azért csak odavágom a kupé ajtajához, egy pillanatra farkasszemet nézünk az ablakon keresztül, és annyi változatos dolgot mondanék, annyi mindent a hűtlenségedről, erről a beteges ambícióról, amit ilyen gondosan dédelgetsz, a titkokról, amiket megosztottunk egymással, és amikre most epés szájízzel gondolok, mert ha mindvégig ilyen gerinctelen pöcs voltál, ki tudja, mikor fogom valamelyik haverodtól visszahallani a sztorit tizenkét éves koromból, amikor varázslattal próbáltam megnöveszteni a melleimet, és gyengélkedő lett a vége, vagy éppen azt, amikor rajtakaptam Tuneyt valami szakállas fazonnal, aki első ránézésre tök pucérnak, második ránézésre pedig kelet-európai gandzsaárusnak tűnt, vagy –

De csak hátravetem a hajamat a vállam fölött, mintha azt mondanám, ó, kedves Severus, tőlem igazán megbaszhatod magad, és továbbmegyek, hogy úgy igazán fájjon, hogy érezd, milyen nyomorultul elcseszted és mennyire nyomorultul megérdemled a haragomat, aminek te sosem voltál céltáblája, amivel sosem kellett szembesülnöd, így csak páholyból nézted, hogyan kelek ki magamból mások ellen, jót röhögtél rajtam, és fogadok, nem sejtetted, hogy ez egyszer téged is utolér –

Ó, dehogynem. Ha tudnád, mennyire fáj nekem, valószínűleg nem csodálkoznál, hogy végül az édes négyes fülkéjénél kötök ki, véletlenül áthúzom a ládámat Remus lábán, szabadkozok, mielőtt Sirius segítségével felpakolnám a csomagtartóra, csak azért, hogy utána mosolyogva lehuppanjak Potter mellé. Most, hogy így közelről megnézem, nem is olyan rossz.
Ha tudnád, mire vagyok képes, hogy neked is úgy igazán fájjon, idén vissza se toltad volna a képed.