16+

Hosszú percekig ülök csak a fotelben az elegáns talpaspohárral, farkasszemet nézve a tíz méternél is hosszabb rúnakígyó baloldali fejével. Mindig úgy éreztem, hogy ez az a fej, amihez a leginkább hasonlítok, bármennyire ez a leggyűlöltebb: ő mondja meg, ha a jobboldali fej rossz döntéseket hoz, vagy ha a középső fej túl sokat álmodozik, vállalja a haragjukat a kritikájáért, és megmondja, ha hibákat követnek el, és nem hagyja, hogy rossz utakra vigyék a kollektív egészet.
Gyerekként én voltam a középső fej: az álmodozó, aki majd nagy dolgokat visz végbe, megtalálja Parseliát, megteremti a Varázsvilág aranykorát, megállítja azt a rémisztő hanyatlást, amibe a sárvérűek istenítése, az ostoba alkalmazkodás a muglikhoz, minden undormány elfogadása taszított minket. Mire eltemettem a szüleimet és a nővéremet, jöttem csak rá, hogy Parselia nem létezik, és az álmodozás azoknak való, akik szeretnék az álmaikat boldoggá tenni. Elfordulok a kígyótól, és a tükörképemre nézek. Vonz a gondolat, de egy napon felébrednék, vénen, egy romhalmaz közepén, keserűen, egyedül. Szánalmas sors, feladás.
A létezésünk varázslat: én lettem a jobboldali fej, a pragmatikus, aki a mágiájával megteremti azt a varázslatot, melyet egy álmodozó ősünk írt le. A Rosierek talán csalók, talán spekulánsok és gazemberek voltak, talán a létező legtisztességtelenebb módszereket sem vetették meg a hatalom érdekében, amikor pedig elismert és hatalmas varázslók voltak, megteremtették azt a szép utópiát, Parseliát, ahol a varázslók a kígyóktól tanulták a mágiát, és ahonnan a Rosierek is származtak. Egy varázsló nem álmodja a világot olyannak, amilyet akar. Egy varázsló megteremti. Parselia egy mese, de a szimbóluma nem: felette állunk másoknak, és mindent megteszünk érte, hogy a legendát valósággá tegyük.
Amikor megszülettek a gyerekeim, egyik a másik után, én lettem a baloldali fej. A kritikus fej. Ők voltak a Rosier család jövője, azok, akik egy napon továbbviszik az álmot, amit évszázadokkal ezelőtt álmodtunk, és ezért cserébe mindig a maximumot vártam tőlük. Mindig szigorú voltam velük. Most, hogy mind a négyen ilyen közel állnak a felnőttkorhoz, csalódott vagyok; megérintem a mellkasom, miközben megiszom a talpaspohár tartalmát, mely nem bort, hanem keserű gyógyszert tartalmaz. A Mungóban azt mondták, hogy ötven év, jó esetben, ha minden nap háromszor iszok ebből az undorító fehér léből és nem erőltetem meg magam, de megtagadom, hogy vége legyen.
Sokszor gondolom azt, hogy rosszul csináltam néhány dolgot. Nem voltam olyan közel hozzájuk, ahogy sokan mások közel vannak a gyerekeikhez- a varázslók nem ölelgetik feleslegesen gyermekeiket, nem dédelgetik őket, bizalmat adni pedig akkor tudnak nekik, amikor érdemesek arra. Talán ez volt a baj, talán az, hogy nem követtem azokat a nevelési elveket, mint az anyám, nem sújtottam le rájuk mindig félelemmel és fájdalommal, ha csalódást okoztak. A félelem és a fájdalom soha nem voltak idegen eszközök a kezemben, és szívesen vittem el ezt a sárvérűeknek, a félállatoknak és a vérárulóknak, de megtagadtam őket a saját családomtól. Nem akartam, hogy azt érezzék felém, amit én éreztem a Szörnyeteg felé. De azt hiszem, azt sem értem el, hogy szeressenek. Valamit tökéletlenül csináltam. De nem fogom feladni, nem fogadom el ezt a hibát életem konklúziójaként.
Túl vagyok a negyvenen, a szívem minden nap legalább egyszer emlékeztet arra az örökletes betegségre, mely igyekszik elvenni mindent belőlem, amivé váltam: a tiszteletreméltó arisztokratát, a harcost, a férfit, aki meg fogja változtatni a világot. A főszereplőt. A betegség suttogja, hogy amikor meghalok, nem leszek más, csak egy üres szék a Sötét Nagyúr asztalánál, egy felejthető ág egy hosszú fán, egy rossz emlék négy gyermekem emlékeiben. Az az átkozott szív most is igyekszik azt suttogni, hogy már öreg vagyok: valaki apja, valaki mestere, valaki felettese. Valaki elődje. De én nem számítok, mellékszereplővé silányultam; nem hallgatok erre az ostoba hangra. Nem leszek emlék, nem leszek előd, és semmiképp nem fognak rám úgy emlékezni, mint valaki apjára, a megfáradt öregemberre. Rá gondolok, a nőre, aki a szobájában alszik. Bőven van időm, elég időm van újrakezdeni mindent. Furcsa érzés ez a melegség, amit az ölelése emléke ébreszt bennem. Soha nem éreztem hasonlót sem.
A kígyóra nézek, a hat szem most mind engem figyel. Suttognak nekem, én pedig válaszolok nekik saját nyelvükön. A rúnakígyó az egyetlen igaz barátom, sokáig az egyetlen bizalmasom volt, aki generációk óta él a családunk birtokán. Én vagyok az egyetlen, aki tudja a nevét, az igazi nevét, melyet még a fészkében kapott. Talán nem is lehetséges megbízni abban, aki angolul beszél; aki beszélt már kígyóval, érzi, hogy ez a mágia igazi nyelve, az angol mellette semmivel sem kevésbé silány a trollok hörgésénél. A párszaszó teszi lehetővé a leginkább, hogy valaki leírja a dolgokat úgy, ahogy azok valójában léteznek. A kígyóra nézek, a nevén szólítom. Százszor annyi hangot használhatnék a szőrös disznók nyelvén, az sem adná vissza, mennyi mindent jelent ez a név, és sokszor úgy érzem, az én igazi nevem sem angolul íródott. Sokszor érzem, hogy az igazi nevem az, aminek a kígyó, a barátom szólít. Az a két emberi szó, „Ewan Rosier,” nem írhat körül mindent, ami én vagyok.

A fél percig tartó névnek, melyhez három villás nyelvre van szükség, lehetetlen lenne a disznók nyelvén fordítást találni.

Én vagyok a férfi, aki felemelte a lámpát, bejárta vele a könyvtárat, betörte a vasaltrács kapukat, nem hagyta, hogy bármit elzárjanak előle. A tökéletlen testbe zárt tökéletesség. A megtörhetetlen akarat. A Varázsvilág lelke. A férfi, aki csak egy ember előtt térdelt le; előtte, aki a nevén szólította a saját házában, és akiben ugyanazt a lángot látta, ami benne is ég. A meg nem alkuvás, a kérlelhetetlen szigor, a vezető. A varázsló, aki megteszi, amit meg kell tennie. A Szörnyeteg ivadéka. Az ember, aki tűzzel és vérrel változtatja meg a világot.

Én vagyok az ember, aki nem öregedett meg, amikor felfedezte az ősz szálakat a hajában. Aki fiatal, bármit mond a teste. Aki hosszabb jövőt tervez, mint amit adni akarnak neki, és ha kell, elveszi ezt a jövőt. Én vagyok a Sötét Nagyúr tüze, ami kitisztítja ebből a világból a mocskot, az érdemtelenséget. Én vagyok az apostol, aki átsétál a tüzes sivatagon, vezetve a világot. Én vagyok a mester, mely apró adagokban, mint mérget, itatja a tudást.

A kegyetlen, a gonosz, aki mégis szeret. Aki gyengéden simít végig az apró kígyókon, és néha nézi, ahogy azok mindent elfeledve bekúsznak az ágak rejtekébe. Én vagyok az ember, akinek gyenge a szíve, mégis erősebb volt a kötelességnél, amikor egy sötét óra úgy hozta. Én vagyok az apa, aki nem akar sem a kegyetlen, sem a gyenge lenni. Én vagyok, aki nem utódokat, hanem új fejeket akart. Én vagyok, aki harmadik alkalomra talán megtalálta a társat, aki érdemes lehet a hosszú útra- a harmadik mindig különleges, a harmadik mágikus szám. Én vagyok a kígyó, aki most már talán tényleg tud szeretni.

Mindig felveszem azt az kopott, ezüstös maszkot, amikor ölni készülök. Ez az arc illik a komor kötelességhez, amit magunkra vállaltunk a Varázsvilág érdekében.

Hideg van a kúria alatt, úgyhogy összehúzom magamon a kabátot, miután becsukom magam után az ajtót. Csak néhány lépcsőfokot kell megtennem pálcám fehér fényében, mielőtt elérem a kis, kör alakú csarnokot. Egy pillanatra összetalálkozik a tekintetem a vörös szempárral, azután már csak a tükörből nézek a kisírt, piros szemű aurorra, aki több sebből vérezve, nehéz láncokkal kötve, magányosan térdel a sötétben. Nincs nála pálca. Vajon hányadik lesz, aki meghal ezen a helyen az elmúlt évszázadok alatt?
Két Rosier család létezik.
Az egyik család Parseliából érkezett: egy rejtett királyságból, ahol a bazliliszkuszok és rúnakígyók mágiát tanítottak az embereknek. Ahol a varázslók a kígyók nyelvén szólalnak meg. Ahol nincsenek ott a disznóemberek, nem hullatják undorító rózsaszín, kunkori szőrüket a nemesek asztalára, nem hozzák oda mocskos problémáikat. A Rosierek, az emberi faj legtökéletesebbjei, a Varázsvilág megmentői innen érkeztek, hogy megmentsék varázslótársaikat a szenvedéstől, amit a muglik kezétől kellett, és kell majd elszenvedniük.
Égett bennem a harag Carvin felé, amikor tizenegy éves korában leadta a több ezer oldalnyi Rosier családtörténetről írt beadandóját Mágiatörténelem órán. Az őseim változó mértékben voltak szkeptikusak, és én is hittem, hinni akartam ebben még régen, gyerekként, de ez az egész mese nem hozott semmi mást, csak nevetség tárgyává tett minket. Nem takarítom ki a legendát, mert a Varázsvilágnak tényleg kell egy hős, és bármennyire üres a történet, a Rosierek közül kell kiemelkednie.
Ha valami undorító dolog történt, ahol egy álnok kígyó opportunista árulásai, cselszövései előrébb vitték a történelmet, egy Rosier általában büszkén jelentkezett a szerepre. Árulás, cselszövés, korrupció, kegyetlenség és gyilkosság, amire felépült a másik Rosier család. Az igazi Rosier család. Azok a férfiak és nők, akik ezt a nevet viselték, képesek voltak félrevetni saját kényelmüket, biztonságukat, lelküket, és megtették azokat a nehéz, szükséges, vállalhatatlan, de nagy tetteket, amiket meg kellett tenniük. Annak a rengeteg pénznek, amit megszereztek, jelentős részét kellett feláldoznunk a név tisztára mosásáért; vajon hány galleon kell hozzá a Szent Mungó új szárnyára vagy az árvákat támogató alapok költségvetésére, hogy elfedjék azt a vért, ami az aranypénzhez tapad?
Apám szinte említésre sem volt méltó. Gauwain Rosier nem tudta olvasni a párszaszót, szinte csak makogott rajta, sokkal inkább volt dísztalárba öltözött pikkelyes majom, mint kígyó. Gyenge kis minisztériumi tisztviselő volt, osztályvezető helyettes a mágikus kapcsolatok főosztályán egy olyan korban, amikor nem voltak nemzetközi kapcsolatok, csak Grindelwald volt. És még akkor is valaki helyettese volt, anyám alárendeltje, akinek egyszer kellett elhagynia a Királyságot a háború alatt, hogy elvigye a saját ostobasága.
Az aurorra nézek a tükörben, aki éppen egy könyörgő pillantást vet felfelé. Mindenki, aki tanulmányozta a háborút, ami megtépázta Európát, hallott Gellert Grindelwald jobb kezéről, anyámról, Vinda Rosierről. A Szörnyetegről, ahogy a legtöbb európai lap írt róla. Ő különösen mélyre nyúlt abba a galleonos zsákba, amit a történelem azoknak tett félre, akiket nem zavar a hozzá tapadt vér. Nem tudtam meg soha, hogy tényleg a „Nagyobb Jó érdekében” tette-e, amit tett, vagy, ahogy pár történész spekulál, szenvedélyesen szerette a buzeráns Grindelwaldot, örökre viszonzatlanul. Rengeteg pénzt, rengeteg megbecsülést szállított haza, de ritkán volt otthon, és amikor láttuk, keveset kaptunk belőle szép arcán, kifogástalan mosolyán, udvarias gesztusain, zárt ajtók mögött pedig pálcáján kívül. Azt hiszem, gyűlölt minket. Gyűlölte az elégedett közönyt, amivel azután néztem hosszú haláltusáját, hogy négykézláb visszamászott a kúriánkba a Numengard alól. Az átkok széttépték a testét, a letartóztatására jött aurorok pedig végül hagyták, hogy azt az utolsó hónapot otthon töltse el, szerető gyermekei mellett. Az a gyűlölet, amit iránta éreztem, megakadályozta, hogy drasztikusabb módszereket alkalmazzak a gyerekeim képzéséhez. Nem vagyok olyan ember, aki visszariad a drasztikus módszerektől, de nem vagyok az anyám.
A nővérem volt az egyetlen gyerekkoromban a családomból, akihez nem kötött negatív kapcsolat, és még ha nem is voltunk kifejezetten közel egymáshoz, nem vetettem meg. Mindig azt hittem, hogy mi ketten vagyunk a Rosier család jövője, én leszek az, aki tovább viszi a nevet, ő pedig az, aki házassággal átveszi az uralmat egy másik aranyvérű család felett, és tovább viszi velem együtt azt, amit Parselia jelent. Kíváncsi voltam folyamatosan, nővérem, hogy te hiszel-e Parseliában? Hiszel a földben, ahol kígyók és varázslók együtt uralkodnak? Soha nem kérdeztem meg.
Tizenhét voltam, amikor Verena utoljára kiment a birtok főkapuján, anyánk haldoklásának utolsó napján. Este volt, amikor megérkezett a kis doboz. Egy rossz angollal írt levél emberektől, akinek a Szörnyeteg végzett a szeretteivel. Egy követelés, egy csereajánlat, egy ultimátum. Egy kígyót formázó aranygyűrű, a húgom kedvence. Egy vékony, fehér ujj, amit az ékszer még mindig körbefont. A pálcámra szorul a kezem, ahogy a kis, lezárt, korhadt fadobozra nézek, ami azóta is a tükör mellett áll, és amibe eltemettem Parseliát. Persze, örömmel tettem kerekesszékbe anyám csonka testét, toltam el a megbeszélt találkozóhelyre, és hagytam ott cserébe Verenáért. Vinda Rosier pedig, mintha csak megérezte volna, hogy a gyerekeinek utoljára szükségük lehet rá, hasznuk lehet belőle, cserben hagyott minket, mint mindig: azt a napot választotta rá, hogy végre meghaljon. Egy élő ember ára egy élő ember volt. Egy holttestté pedig egy holttest. Akkor gyenge voltam, amikor megkaptam azt a holttestet, és egyedül maradtam minden teherrel. Akkor, ott én voltam egyedül a Rosier család.
A tükörben nézem az aurort, miközben betörök az elméjébe, lerombolom a védelmét, saját, kutakodó csápjaira pedig ügyet sem vetek, még szórakoztat is, hogy az auror legilimenciával válaszol a legilimenciára. Hagyom, hogy elérje a sziszegést, elérje az elmém felszínét, elérje a képeket a családomról- hasznosabbat úgysem kap belőlem. A Sötét Nagyúr maga tanította nekem az  elmék harcát, még évtizedekkel ezelőtt, amikor még egy mugli férfi nevét viselte, senki nem ismerte, és nem voltak halálfalók sem. A kis auror nem találhat semmit, miközben fokozatosan hatolok mélyebbre és mélyebbre, igyekezve kitépni a gondolatokat, emlékeket, amik hasznosak lehetnek számomra. Bosszant, de jóval kevesebb dolgot találok, mint találni reméltem.
Hagyom, hogy az auror mentális ujjai végigsimítsák közvetlen családom. Hagyom, hogy próbáljon többet találni az első feleségemből, mint amit én ismertem belőle; az egyszerű, aranyvérű asszony éppen olyan üres volt, amennyire az átlagos aranyvérűek nevelik férjnek szánt lányaikat. Gyönyörű volt, jól nevelt, engedelmes, és üresebb egy dementor fekete belsejénél. A legkisebb bűntudatot, megbánást sem éreztem soha miatta, hogy a bájital, amit adagoltam neki a terhessége kezdetétől, hogy gyerekeim tehetségesebbek és erősebbek legyenek, megölte őt, és ha tényleg azért lettek ikreim, mert itta azt a folyadékot, ha tényleg elkerülik a Rosierek utálatos betegségét, ami a halálba akar rántani, az ő élete nem volt nagy ár.
Második feleségem nem kapott hasonló kezelést, valamivel erősebb szavú volt, az pedig szórakoztatott, hogy volt valamennyi személyisége. Nem volt olyan tisztességes múltja, a családja nem volt annyira gazdag, a hozománya szegényebb volt, de üdítő volt a személyisége- a tény, hogy magától mert beszélni, hogy ő maga akarta eldönteni, mit viseljen, hogy ő akarta megmondani, hogy miképpen neveljük a gyermekeinket. Szerette a kettőt, akit ő szült, és szerette a kettőt, akit nem, és végtelenül rövidlátó volt az illetően, hogy milyen nevelést kell kapniuk. Gyűlölte a próbákat, a folyamatos vizsgákat, kihívásokat, amik elé mindannyiukat állítottam. Gyűlölte, amikor Carvint hét évesen egy mágikus bilinccsel megláncoltam, és a fiúnak hat órát kellett lent töltenie a pincében, mire megoldotta a párszaszó nyelven írt feladványt. Gyűlölte, amikor Nestát húsz pohárból álló sor elé ültettem hosszú bájitalleckéi után, tizenhétben méreggel. Gyűlölte, hogy Evainnek kígyók között kell átsétálnia ruhátlanul, közben meggyőzve őket, hogy ne marják meg. Gyűlölte, hogy Aurora az akváriumba került, és a folyton növekvő víztől csak a rúnakígyó menthette meg, akit meg kellett győznie valahogy, némán is. Gyűlölte, hogy soha nincs vége, hogy a varázslók és boszorkányok élete nem kedves reggelikből, az Abszol út üzleteiből és édességekből állt. Meglepett, hogy végül kimenekült a tornyon keresztül, kicsavarodott teste látványa szomorúvá tett, de nem tudtuk volna elkerülni ezt. Nem volt alkalmas rá, hogy a feleségem legyen.
Sokszor fedezek fel külső vonásokat Carvinon magamból; idősebb fiam sokak szerint az utódom lesz, de nekem nincs szükségem utódokra. Látom azt a becsvágyat a szemében, ami az enyémben is égett, látom benne az erőt, ahogy pálcát ragad, ahogy a végsőkig küzd, hogy lenyűgözzön, túlszárnyaljon, a csalódottságot, ahogy rám pillant, és nem lát elégedettséget. Az elégedettség azt jelenti, hogy vége van, de soha nem lesz vége, ő pedig csak azt várja, hogy vége legyen. Tizenhat volt, amikor egyszer mutattam neki egy kevés kedvességet, és bizarr volt látni, hogy sírva fakadt, amikor megfogtam a vállát. Szeretem őt, egyáltalán nem olyan selejtes, mint sok bajtársam gyereke, de távol áll tőlem az gyengédség, amit akar tőlem. Hiányzik belőle az az elhatározás, ami bennem megvolt: nem tudom elképzelni, hogy vérben tudna gázolni az elveinkért. Szomorú látni, hogy egy olyan erény, mint a kedvesség, hogy tud gúzsba kötni mindent.
Nesta a tökéletes lány, aki felnőtt azelőtt, hogy a legtöbben ezt megtennék. Néha még mindig meglep, mennyire éles, mennyire tiszta az elméje, mennyire gyors, mennyire tökéletes. Meglep az az erő, amivel dacol velem, amivel szembe mer szállni velem, amivel nem fél kardot ragadni, az a tűz, ami annyira hiányzott hideg anyjából. Ő lenne az, akire a leginkább rábízhatnám a kormánykereket, ami Parseliába viszi a Rosier hajót, még annak ellenére is, hogy a pálcája gyenge. Nem hoz ezzel sem szégyenbe, de bármi is az oka, a varázslat, ami az elméjében tombol, nem ölt alakot varázslataiban. Ő volt az első, akinek gyengédséget mutattam, amikor tizenegy évesen, hosszú gyakorlás után fejlődést mutatott ebben is. Felé működik ez talán a legkönnyebben. Titokban mosolygok magamban, amikor parfümöt kap ajándékba, és lelkesen nevet, lelkesen örül. Még akkor is javasoltam, amikor fejen vágta az ikertestvérét egy karddal.
Evain, kisebbik fiam, sokáig tűnt tökéletesnek. Sokáig éreztem, hogy Carvin és Nesta a Rosierek kardja és pajzsa, Evain pedig a varázspálcája lehet majd, de ahogy teltek az évek, egyre jobban elvetettem ezt a gondolatot. Hasznos ő is, ahogy minden Rosier, mert nem léteznek haszontalan Rosierek, de nem látom benne azt, amit látni akarok. Könnyen lehet, hogy túl sokat akarok.
Kisebb lányom, Aurora, aki némának született, egyre több és több figyelmemet vonja magára. A némaság nem ostobaság, nem használhatatlanság, és bár leküzdhetetlen hátrányban van, nagy szemei, éles tekintete újabb és újabb titkokat mutat meg, csak hogy még több titkot teremtsen meg. A szégyen, amit eleinte éreztem, amikor rájöttem, ő nem tud beszélni, soha nem fog tudni olvasni vagy írni, lassan átadta a helyét annak az olthatatlan érdeklődésnek, amivel nézem a szemet. Azt mondják, minden Rosier beszél a kígyók nyelvén, mégsem merült fel soha bennem, hogy esetleg ne tekintsem lányomnak.
Nem tervezem életben hagyni az aurort, mégis kellemetlen légyként söpröm el kutakodó pillantásait az örök tél földjéről érkező nő felé. Nem akarok kudarcként tekinteni családom eddigi történetére, de sokszor jut eszembe, hogy az új gyerekeim még hatalmasabbak lesznek majd. Nem kívánom kilökni a régieket, nem kívánom leégetni az eddig felépített házat, nem akarom lekicsinyelni őket, de nem ereszt a gondolat: ha semmirekellő nőkkel ilyen gyermekeim születhettek, milyenek fognak születni egy ilyen nővel?
Bármennyire pragmatikusan nézek az egészre, furcsa mód érzem azt a valamit a nő felé, amit olyan sokszor hallottam, és ami olyannyira elkerült egész életemben. Nem csak akkor vagyok mellette, ha szükségem van valamire, ha illemből vacsoráznunk kell, nem csak a családja miatt adtam neki azt a gyűrűt. Megmozgatom a vállam, hogy elűzzem a szívtájéki fájdalom emlékét. Nem is emlékszem, hogy mikor feküdtem le úgy nővel, hogy nem csak az volt a szándékom, hogy teherbe ejtsem, mikor akartam volna többet ettől az egésztől. Nem tudom, mikor éreztem szenvedélyt így lángolni.
Ahogy az auror fejéből távozok, minden ott lévő, de meglehetősen értéktelen információval, pár másodpercig csak a tükörből figyelem őt. Hallgatom a sírását, hallgatom, ahogy most már arról beszél, hogy milyennek látna a családom, hogy gondoljak a gyerekeimre, gondoljak Rá, gondoljak a szeretteimre. Eltűnt a szavai közül az Azkaban, nem hallom többet sem Crouch, sem a furcsa nevű auror nevét, ez pedig furcsa, sötét elégedettséggel tölt el. Megfordulok, kissé leporolgatom a pálcám, azután a vérvörös szemekbe nézek.
- Végeztünk. Köszönöm a segítséged!- pár másodperc múlva az auror felemelkedett a földről, a lábai görcsbe rándultak, ahogy levegő után kapott. Alá néztem, a földre, ahová sűrű cseppekben kezdett hullani a vér, hogy a poros kőpadló benyelje azt. Rengeteg ember fog még meghalni ebben a teremben Parseliáért, mire véget ér a háború.

Megérintem a Sötét Jegyet. Az elmúlt évtizedekben Voldemort jele, az igazság, erő és bölcsesség jelképe jóleső tűzzel tekergett a bőrömön, azok között voltam, akik elsőként kapták meg. Nem voltak kétségeim akkor, nem voltak kétségem azóta sem. Hátradőlök, és arra a fotelre pillantok, amiben évtizedekkel ezelőtt először ült, amikor beszélni tudtunk egy nyár alkalmával.
Eleinte kétségeim voltam, azt hittem, Verena megbolondult, amikor tizenöt éves korában beállított azzal a furcsa évfolyamtársával, aki nem viselte nem hogy a huszonnyolcak, de még a kisebb aranyvérű családok vagy nagyobb nevű félvérek nevét sem. Sőt: egy mugli nevét viselte. Enyhe undorral néztem a nővéremre akkor, amikor azt hittem még, a fiú csinos külseje vonzotta ide, hogy le akar feküdni azzal a félvérrel.
Kettővel alatta jártam, és tudtam, hogy házam prefektusa, tudtam, hogy a tanáraim kedvence. Nem ültem volna le vele beszélni, nem hallgattam volna meg, a szavai pedig talán évekig nem jutottak volna el hozzám. De szépen beszélt, és szép volt, amit mondott. Sokkal szebb, mint az, amit Grindelwald hangoztatott, akinek szinte folyamatosan a halálát kívántam, és reméltem, hogy amikor bukik, magával viszi Vindát, a Szörnyeteget.
Voldemort akkor győzött meg igazán, hogy csatlakozzon hozzám, amikor azon a nyelven szólított meg, amin Parselia polgárai, őseim beszéltek. Nem lehet, hogy valaki, aki ilyen tisztán beszél, szennyezett vérű legyen; akkor, ott eldöntöttem, hogy vele tartok a végsőkig, bármerre is megy, és a következő évtől ott ültem mellette. Ott voltam vele a klubhelyiség rejtett szegleteiben, Lumpsluck partijain, ott voltam vele, amikor izgatottan vártuk, hogy Mardekár szörnye kisöpörje az iskolát, csak hogy végül csalódjunk.
Tom Riddle, a mindig jól öltözött fiú ott volt a kettős temetésen. Megadta a tiszteletét a koporsónak, melybe anyám került bele, feldarabolva, meggyalázva, ahogy visszaadták másnap. Egy szál zöld, megbűvölt rózsát helyezett Verena koporsójára, akiben akkor ő is egy barátot, bajtársat vesztett el. Ott volt velem aznap este, a fogadáson, és mielőtt elment, sokat tett érte, hogy tovább tudjak menni.
Az alvó nőre nézek, aki még nem élt azokban az időkben, akik olyan közelinek tűnnek számomra. Furcsa belegondolni, hogy az orosz nőért töltött jövőért már azokban az években harcoltam, már akkor is a Varázsvilág megmentésén dolgoztam, és akinek születése előtt teremtettem meg közös jövőnk alapjait. Azokban az években kevéssé voltam ember, inkább voltam krónikás, harcos, apostol, aki a történelem lapjait írja meg éppen. Halkan Apol mellé lépek, és betakarom őt, azután visszafekszem mellé, az ágy másik oldalára. Ébren vagyok, nem közeleg az álom, ahogy az arcába nézek. Nem érzem, hogy fájna a szívem, mióta megérintette a mellkasom.
Először az ötvenes években kerültem a Mungóba szívrohammal. Nem voltam harminc sem, úgyhogy nem az a három kábító átok indokolta ezt, amit az a szétesőben lévő Grindelwald-ellenes koalíció tagjai lőttek rám, amikor végeztünk az utolsó tagjaikkal is, hogy nekünk ne okozzanak problémát. A gyógyítók nem is vették észre a kiváltó okot, elhitték az ostoba mesét a baráti kviddics meccsről Osmund Nott birtokán, és amúgy is a genetikával magyarázták. Ez vitte el a dédapámat, a nagyapámat, és ez vitte volna el apámat is, ha ő nem bosszantja fel előbb azt az obskurus hülyegyereket, aki Grindelwald kedvenc háziállata lett. Azt mondták, ez fog elvinni engem is, nem igazán lenne érdemes ötvenen túlra tervezni. Gyorsan legyenek gyerekeim, mert nőni fog a szívroham esélye.
Hosszú évekig csak nevettem ezen az egészen; fiatal voltam, erős és halhatatlan, csak rossz helyen találtak el az átkok. Ittam Voldemort szavait, ittam azt a jövőt, amit építünk, nem bántam a súlyt a vállamon, úgy éreztem, bármit elbírok, úgy éreztem, örökké fogok élni. Gyorsan emelkedtem a Varázslény-Felügyeleti Főosztály tetejére munkabírásommal, ambícióimmal és a készséggel, hogy elengedjek bizonyos morális kötöttségeket. Lord Voldemort segített nekem, hogy feljebb jussak néhány meredekebb fokon, én pedig minden hatalmamat arra használtam, hogy egyre több és több varázslényt vegyek rá arra, hogy szolgálja a Sötét Nagyurat: vérfarkasokat, óriásokat, vámpírokat, trollokat. Nem tartottam őket soha sokra, de tény, hogy nekik is megvan a hasznuk, és meglesz a helyük a varázsvilágban.
Akkoriban, amikor sokan lazítottak a védelmi bűbájaikon, amik amúgy sem voltak túl divatosak, szükségesek az Egyesült Királyságban, a saját pálcámmal is sokat tettem érte, hogy megnyerjük a háborút. Diszkrét voltam, amikor Imperius-átok alá vontam az egyik legmagasabb rangú aurort a saját házában egy vacsorameghívás végével, amikor pedig két évvel később megölni kényszerültem, olyan tökéletesen sikerült elirányítanom a nyomozást a bájitalbaleset miatt keletkezett tűz felé, hogy szinte előre megírhattam volna a pontos jegyzőkönyvet. Kinyitottam a házam kapuját azok előtt, akik csatlakozni vágytak: halálfalók tucatjait, talán százait tettem próbára, képeztem ki a házunk pincéjében. Egyetlen enyhe szívrohamom, melyet maszkkal az arcomon kaptam egy öreg ír varázslóval vívott párbaj után, még nem éreztette velem ezt az átkot, a saját lábamon jutottam el a Mungóba.
Akkor kezdtem megkérdőjelezni, hogy én is örökké fogok élni, én is halhatatlan vagyok, amikor Aurora fogant. Alig pár másodperc telt el azután, hogy a testem görcsbe rándult, utána pedig rájöttem, hogy újra itt van. Gyűlöltem addigra már elhidegült feleségem előbb ijedt, majd lesújtó pillantását, az ügyetlenséget, ahogy kihúztam magam belőle, a hideg közönyt, ahogy rám nézett, a tudatot, hogy rajta múlik, életben maradok-e. Azóta nem éreztem magam igazán férfinak, és ez valószínű soha nem változott volna meg Apol nélkül. Végigsimítok a nő meztelen combján. Nem érzem a szívemet.
Soha nem okoztam csalódást Lord Voldemortnak, leszámítva azt az egy esetet, amikor azon a napon, a háború kihirdetésekor, a hadüzenet megtételekor kiszivárogtattuk, hogy hol lesz a Nagyúr. Az aurorok jöttek, ahogy vártuk, sokan voltak, és úgy váltak véres foltokká, égett hússá és könnyekké Voldemort akarata előtt, ahogy az apró rovarok teszik azt fekete csizmák alatt. Rám, és a többi halálfalóra, aki akik akkor ott voltak, nem volt szükség, a Sötét Nagyúr elpusztíthatatlanná vált, inkább az volt a feladatunk, hogy szemtanúi legyünk az igazi hatalomnak. Nem halt meg közülünk senki. Minden úgy ment, ahogy vártuk. Megöltem egy aurort, egy másikat pedig a földre küldtem, ahol a társaim végeztek vele. Azután a szívem megint éreztette velem, hogy nem vagyok az a férfi, aki lenni akarok; ahogy a földön térdeltem, a mellkasomat markoltam, miközben Voldemort nagyúr néhány hanyag pálcaintéssel megállította a halálomat, újra éreztem, hogy valaki más történetének mellékszereplője vagyok. Gyűlöltem azt a lesajnáló érzést, ami arra a maszkra esett a társaimtól; úgy éreztem, a szemükben megszűntem az lenni, aki az elsők között öltötte fel a maszkot. Magamra húzom a takarót, és száműzöm a hat évvel ezelőtti emléket. A Nagyúr sem említette többet, soha nem kaptam mást tőle, csak dicséretet, megbecsülést és teljes támogatást.
Nem érzem a halált, ami már csak két évre kéne, hogy legyen. Ma úgy érzem magam, ahogy tizenöt évesen éreztem magam. Rengeteg dolgot kaptam Apoltól, akinek különleges mágiája van, de mindennel együtt talán az a legkülönlegesebb, hogy helyrehozta a szívemet, amennyire helyre lehetett hozna. Már halhatatlan vagyok, boldog, és nem a tanítványaim, nem a gyerekeim, nem az utódaim, a szövetségeseim, hanem én formálom a jövőt. Én vagyok a főszereplő.