Pandora a görög mitológia szerint az első nő volt, akit Zeusz teremtett, hogy megbüntesse az emberiséget, amiért Prométheusz ellopta nekik a tüzet. Az ő a földre érkezése után az emberiségre szabadult az összes csapás: betegség, bánat, szegénység, bűn, ínség, szenvedés, keserűség, öregség, gond, irigység és gonoszság.
Pandora Selwyn apja művelt ember, nyilvánvalóan teljesen tisztában volt ezzel a történettel, mikor lányának a Pandora nevet adta. A kettejük közötti mély ellenszenv és a lány sokadrendűsége már akkor borítékolható volt. Bármi is jött a csecsemő kor után, soha nem változtatott ezen a viszonyon. Mégis csak rányomja a bélyegét az ember személyiségének fejlődésére, ha az apja szemében, ő minden bajok hozója.
Pandora szigorú szabályok között nevelkedett. Etikett órákat, zongoraleckéket és nyelvórákat vett, hogy hamarosan mélységes közönyével minden tanárát az őrületbe kergesse. Az anyja drága talárszalonokba vitte és a legdivatosabb kelméket vette neki, hogy aztán szétszaggassa, összepiszkolja a kertben viháncolva. Hiába porolták ki a fenekét, hiába fenyítették, mindig visszaszólt, s mintha a dackorszak túl korán jött volna, és sohasem akarna véget érni.
Xavier Selwyn számára, aki makulátlan, engedelmes hölgyet akart nevelni belőle, óriási megkönnyebbülés volt, amikor elindult végre a Roxfortba.
Mielőtt kitette volna a házból a lábát, apja olyan tennivalók listájával látta el, amelyeket 20 év alatt sem sikerült volna teljesítenie, és mivel ezzel ő is tisztában volt, úgy gondolta, hogy elég lesz az elsőt is. Úgyhogy egyezséget kötött a süveggel, hogy az a Mardekárba ossza be. Tudja Salazár, hogy ez, hogy történhetett, mert soha életében nem mutatott egy mardekáros kvalitást sem. Azon kívül, hogy elérte, hogy mindennek ellenére oda kerüljön.
Pandora Selwyn maga a kétlábon járó önellentmondás.
Közömbös minden iránt, nem érdekli semmi, nincsenek ambíciói. Látszólag
a tökéletes mardekáros ellentéte. Ezért nem fogadták be soha a háztársai, annak ellenére, hogy családja és idősebb testvérei is a ház prominens tagjai voltak. És mégis, makacsul kitart a döntése mellett, ahogy azon kevés döntések mellett is kitart a végsőkig, amiket élete során szükségesnek ítélt meghozni. Ezt hol makacs elszántsággal, szenvedéllyel, hol pedig csendben meghúzva magát, alig észrevétlenül teszi.
Származásának szöges ellentéte. Rendkívül hanyag, mindig csapzott a haja, körmeit tövig rágja, tintafoltosak az ujjai, dohányzik és rengeteg kávét iszik. Dacos, engedetlen, túlságosan nagy a szája, éles a nyelve és nem tesz fikarcnyi erőfeszítést sem, hogy szavait megválogassa. Az aranyvérű nevelés szégyene, de a tartása mégis olyan egyenes mindig, mintha vonalzóval húzták volna meg, tekintete felsőbbrendű és lesújtó, mint bármelyik vérbeli aranyvérűnek.

Egész testem belefeszül, ahogy a láthatatlan szíj végig hasít a meztelen hátamon. Ujjaim görcsösen kapaszkodnak a szék támlájába, a fájdalom, mint valami elektromos ütés, úgy árad szét a testemen, minden négyzetcentiméteren, de meg sem nyikkanok, azt sem tudom, milyen hangot kellene kiadnom. Mindig zokszó nélkül tűrtem Xavier Selwyn büntetését. Micsoda elégtétel lehet számára, hogy legalább addig a pár percig, amik nekem mindig óráknak tűnnek, legalább csendben vagyok. Hiába tudom, hogy ilyenkor mindig átjárja tetőtől-talpig a diadal, és hogy normális esetben nem kéne megadni neki ezt az örömet. Mindig megteszem, talán abban reménykedve, hogy legközelebb is itt kötök ki majd. Az egyetlen valódi kínt az jelenti, hogy nem láthatom közben az arcát, és hogy egyszer, általában túlságosan hamar, véget vet a nevelésemnek.
Szinte sóvárogva várom a következő csapást, figyelem a falra vetülő árnyékát, hogy vajon lendül-e a pálca, de az árnyék mozdulatlan marad. Csak szapora lélegzetvételét hallom, fújtat, mint egy nádibika. Sosem értettem, hogy miért. Hiszen fizikailag cseppet sem megerőltetőek ezek a fenyítések. Mégis, mikor a végére ér, olyan feldúlt állapotban van, mint amilyennek soha senki nem látja. Hiszen ő maga a kimértség, a hűvös elegancia, a 28-ak méltó leszármazottja, aki úgy hordja magán származását, mintha a bábaasszony a homlokára kente volna a kincset érő arany vérét, amikor megszületett.
Jobb híján a családi címert bámulom, a füstöt eregető Perui viperafogú sárkányt, amit egykor csodálattal néztem, most megvetést és undort vált ki belőlem csupán.
Xavier Selwyn mint mindig, most is vár, hogy lecsillapodjon, rendezze arcvonásait, lassítsa kalapáló szívverését. Aztán közelebb lép. Suhint a pálcával és kendőző bűbájjal eltakarja a művét.
- Tudod, Pandora, hogy nem hagytál más választást szegény apádnak. Miért kell mindig kínos helyzetbe hoznod őt? Ráadásul Dolohovék előtt - hangja egyszerre vészjósló és kenetteljes.
Felegyenesedek, összehúzom a köntösömet, de nem mozdulok, nem fordulok feléje, mintha attól félnék, hogy bármit leolvas az arcomról. Vagy ha nem az arcomról, akkor biztos, hogy belemászik a fejembe. Képzett legilimentor, sosem kellett a kisujját sem mozdítsa azért, hogy kicsiny kis családja minden titkát tudja és sosem kért engedélyt, hogy belekússzon a fejembe, erőszakot tegyen a gondolataimon, érzelmeimen, és ez rosszabb akármilyen testi fenyítésnél. Megragadja az államat és kényszerít, hogy az éjfekete szempárba nézzek és a gondolatok, mint síkos kígyók, siklanak felé.
- Lásd be, hogy ez volt eddig a legnagyobb ostobaság, amit tettél – hangja még mindig kenetteljes, behízelgő.
Dacosan állom a tekintetét, de az arcom azonnal lángba borul, ahogy megrohamoznak a gondolatok. Persze, micsoda őrült ötlet volt megszökni itthonról, amikor bejelentette az apám, hogy annak a felesége leszek, aki Goylék esküvőjén rám vetette magát a mosdóban és kishíján megerőszakolt. Annak a felesége, aki mindig olyan megvetéssel beszélt rólam, aki mindig tréfát űzött a haverjaival belőlem, ahányszor csak ugyanazon az aranyvérű eseményen találkoztunk, és aki elkezdett terrorizálni az iskolában, abban a percben, hogy betettem oda a lábam, hogy aztán két évre rá, más folytassa ezt a hagyományt, sportot, életvitelt, nevezzük bárminek. Micsoda őrült ötlet volt, apám.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, minden porcikám megfeszül és tudom, hogy nincs kiút. A nővéremre, Camelliára gondolok, aki megérte a felnőttkort anélkül, hogy egy alattomos házasságra kényszerítették. A nővéremre, aki mindig tudja, hol a helye, aki mindig rohadtul passzol a képbe, aki előkelő, zabolázott, és túl jó erre a világra. Aztán a bátyámra gondolok, a tökéletes fiúra, aki nem csak apámat követte a halálfaló csatlósok sorába, hanem aki olyan elvakultan próbált megfelelni ennek az embernek, hogy végül a vesztébe rohant, és most az Azkabanban lakol. És aki miatt a makulátlan családunk nevén olyan folt esett, amit képtelenség kitörölni. Legalább apámra nem lehetett semmit bizonyítani, de éppen elég, hogy csak a szájára vesz az egész varázslótársadalom. A napjai megvannak számlálva a Kísérleti Bűbájok Bizottságánál, ahol több, mint harminc éve dolgozott, lányait pedig csak olyan kérőhöz tudja hozzáadni, aki hasonló elveknek hódolnak. Persze, ez is a helyes, hiszen nem a bizonytalan, megalázó jelen számít, hanem a fényes jövő, amikor az aranyvérűek újra emelt fővel járhatnak.
Aztán anyámra gondolok, Dorith Greengrassre, aki most igen erős altatóitalokkal a testében, mély öntudatlan álomra hajtja éppen a fejét. De teljesen mindegy, hogy alszik-e vagy ébren van. Ugyanolyan öntudatlan és ugyanúgy nem vesz tudomást az őt körülvevő dolgokról. Akit nem tudok anyámnak nevezni, de legalább ő nem várja el.
Aztán a megtépázott Selwyn névre gondolok, Dudley Selwynre, aki nepáli antigravitáló fa és mexikói sárkányfű ültetvényeivel írta be magát a történelembe, és gondoskodott arról, hogy generációkon minden Selwyn aranykanállal ehesse a levesét.  Hogy nagy britanniai varázselit megbecsült tagjai lehessenek, hogy minden aranyvérű kúria ajtaja tárva-nyitva álljon előttük.
Kinyitom a szemem, még mielőtt magamra is gondolhatnék. Nem, az sosem volt opció. Senki sem kérdezte meg soha, hogy mit akarok, mik a vágyaim és mitől félek. Hát elfelejtettem én is, réges-régen.
- Igen apám, tényleg ez volt a legnagyobb ostobaság, amit tettem. Megérdemeltem a büntetést – szavaim olyan érzelemmentesek, olyan sivárok, mentesek minden dactól, hogy apám arcán végre először látom a megdöbbenést, de éppen csak egy pillanatra, s mire enged a szorításon, már rendezi is makulátlan arcvonásait. Pandora Selwyn szájából még soha senki nem hallott ilyet.

Futólépésben haladok a kihalt folyosón a fölszinti lányvécé irányából, fejemet kitartóan felszegve, hátha sikerül megelőznöm, hogy a vadiúj iskolai taláromat összevérezzem az első Roxfortban töltött estémen. Nem sok sikerrel. A langyos, ragacsos vér végigfolyik az ujjaim között és összevérezi a kibaszottul méretes drágakövet. Dolohov gyűrűje olyan hatalmas, idomtalan és nehéz – pont amilyenre attól a családtól számítani lehetett – hogy ha beleugranék a Fekete tóba, biztos lehúzna a fenekére.
Legjobb belátásom ellenére, mégis inkább az alagsor felé veszem az irányt, de alig látom, merre lépek. Az egyetlen szerencsém, hogy olyan sokszor megtettem már ezt az utat, hogy valószínűleg behunyt szemmel is megtalálnám. Szerencsére, Crouch Jr kivételesen volt olyan előzékeny, hogy elmondja a jelszót még a lakoma előtt, talán mert felmérte a helyzet kínosságát, vagy úgy érzi, tartozik nekem valamiért, vagy csak szeretett volna egyszer csendes, nyugodt körülmények között vágni bele a grillezett borjúba. Így legalább nem kell kint töltenem a következő egy órát a folyosón.
Az a tíz perc, ameddig nekem a lakoma tartott, éppen elég volt arra, hogy rájöjjek, azzal, hogy minden valószínűség szerint beházasodom majd Dolohovék családjába, és azzal, hogy a bátyám a nyár folyamán az Azkabanba került, nem volt elég arra, hogy egy kicsit is közkedveltebb legyek, sőt, egyeseket még csak jobban ingerelt a dolog. De most valahogy sokkal jobban a szívemre vettem az egészet, mint azelőtt. Nem szóltam vissza, nem gúnyolódtam, nem tettem kibaszott megjegyzéseket senki háziállatára, felmenőire és exeire, hanem csendben visszavonultam a lányvécébe. Azt hiszem, ez megint csak egy olyan lépés volt, amivel csak még inkább hergeltem őket. Életemben először, akaratomon kívül. Annyira igazságtalannak éreztem, mint azelőtt soha.
Bulstrode és szánalmas kis sleppje szerint ugyanis, minden bizonnyal csak valami nagyon elvetemült, sötét, manipulatív varázslattal vehettem rá az egyik legkapósabb agglegényt a piacon, hogy éppen engem akarjon feleségül venni, és minden bizonnyal, a bátyámtól tanulgattam szorgosan a fekete mágia fortélyait és egyébként is, sok tanulnivalóm biztos nem volt, hiszen a sötét mágia már elsősként is bennem volt. És ha eddig nem is volt rá egyértelmű bizonyíték, most már biztos, hogy én kínoztam Parkinson szegény varangyát, aki még évekkel azután is sokkos állapotban volt, hogy a ládámban megtalálták, míg végül kiugrott a csillagvizsgáló toronyból negyedéves korunkban.
Csak akkor kezdek szédülni a folyamatos vérveszteségtől, amikor egy pillanatra lelassítok, hogy nehogy hanyatt vágódjak a lefelé vezető lépcsőn. Hátamat a hideg kőfalnak támasztva araszolok, kínzó lassúsággal és csak egy kibaszott halvány reményfoszlány maradt bennem, hogy hátha nem találkozok senkivel, és a folyosó üresnek bizonyul. Ráadásul a klubhelyiségben sincs senki. Néha hasznosnak bizonyulnak a vén Dumbledore túlságosan hosszúra nyújtott évnyitó beszédei és mintha az évnyitó lakomán is minden évben egyre hosszabb lenne a menü.
A lépcsőn ugyanolyan ügyetlenül, de céltudatosan araszolok felfele, mint az előbb, de közben már arra gondolok, hogy előveszem az egyik anyámtól lopott álomfiolát és átalszom a következő pár napot. Nem mintha bárkinek is feltűnne, a szobatársaimmal egyetemben, hogy egyáltalán eltűntem, sőt, reménykednének, hogy végre meghátrálok, de nekem kibaszottul nincs a terveim között a meghátrálás. Sőt, stílszerűen, semmiféle tervem nincs, hogy hogyan élhetném túl a következő két évet. Talán meg kéne sürgetni az esküvői harangokat és akkor talán nem kéne visszajönnöm ebbe az átokverte iskolába. Komolyan, nem tudom, mi tart vissza. Valami láthatatlan erő, amit magam sem tudok megmagyarázni. Talán a félelem, hogy Dolohovval kell leélnem a maradék életemet. Mert ha őszintén mérlegelni akarok, EZ, megközelítőleg sem olyan borzalmas helyzet, mint ami ott várna. És ehhez már hozzászoktam. Ezt ismerem. Csak éppen a rohadt orrvérzés átok ellenszerét nem ismerem, de még ezzel is készültem. Az Abszol úti bevásárlási listához hozzáírtam az Átkok és ellenátkok egy vadiúj, vaskos kiadását, életem első önszorgalomból vásárolt könyve.
A szobába érve elsőként az ágytakarót veszem el és szorítom a vérző orromhoz, aztán letérdelek a ládám mellé, amit a manók hoztak fel a Roxfort Expresszről és a türelmetlenségtől és kimerültségtől, de főleg a kibaszott vérveszteségtől remegő, véres kézzel, minden pergamenem és bájitalkellékem, de még a dugiban becsempészett, míves szelencének álcázott cigisdobozt is összemaszatolva kutatok a könyv után.
Számomra legalábbis óráknak tűnik, mire valahogy megtalálom a megfelelő ellenátkot és ugyancsak többszöri próbálkozás, koncentráció és pánikroham után sikerül végre elállítani csak a vérzést. Talán tényleg rossz ötlet volt annyit lógni SVK-ról és aludni Bűbájtanon.
Mikor végre feltápászkodok, az első utam a tükörhöz vezet, hogy rendbe szedjem magam, mielőtt a többiek megérkeznek, ami megintcsak Pandora leendő Dolohov új kiegészítő funkciója lehet.