Egy 17 éves koráig burokban nevelkedett aranyifjú, akinek hosszú évekig a legnagyobb problémát az jelentette, hogy megfelelő szögben göndörödjön a haja, hogy ne nézzen túl megvetően az emberekre, akik a szűk körén kívül esnek, vagy hogy ne ájuljon el a vértől, ha valakit mellette eltalálnak gurkóval.
Gyermekkorában teljes mértékben, és iskolai évei alatt is az ikernővére, Mina teljes befolyása alatt állt, némiképp az jelentett kibúvót számára, mikor szoros barátságot kötött mardekáros szobatársaival. Akik legalább megengedhették maguknak, hogy folyamatos cukkolják és egy (kényelmes) papucsként emlegessék maguk között. Mindenki más az esélytelenek nyugalmával, esetleg némi halálvággyal indult, ugyanis Mina mindenkit szétátkozott vagy megbosszult változatos módszerekkel, aki az öccsét bántani merte. Szüleik mindig elfoglaltak voltak, galleonok számolgatásával és a szociális szakadék folyamatos mélyítésével, így gyakorlatilag a két házimanó nevelte az ikreket, ami valljuk be, senki érzelmi fejlődésére nem lenne túl jó hatással. De tekintve, hogy hiperérzékenységgel és képlékeny jellemmel áldotta a sors, rá méginkább hatással volt.
Azóta valahogy az ön- és közveszélyesség között húzódó vékony kötélen táncol, mégis mindig akad valaki, aki a segítségére siet és kihúzza őt a bajból. Képtelen az önálló létezésre, de ezt képes titkolni a legtöbbek előtt és csak azok ismerik ezt az oldalát, akik valamiért túl közel kerülnek hozzá.
Valljuk be, a szülői háztól való drámai leszakadás sem volt olyan hatással rá, amely valódi jellemfejlődésnek adhatott volna utat, hiszen a hibás kódolás túlságosan maradandó nyomokat hagyott benne.
Belenevelt ignoranciájának köszönhetően a való világról alkotott elképzelései még akkor is falsok, ha a családi kúriából, az arannyal futtatott éjjeliedénytől egy romos, vérfarkasok lakta tanyára került. Persze saját bevallása szerint, nagyon sokat tud már az életről, rengeteg tapasztalata van és sokat csiszolódott a jelleme, valójában az emberek 90%-át képtelen elviselni. És az emberek 95%-a pedig őt nem képes elviselni. A maradék 5% pedig arra van ítélve, hogy teljességgel szeszélyes természetétől függjön.
Saját problémáit illetőleg mindig érzékeny, de mások mindennapi vívódásait általában értetlen arccal nézi végig.
Az önsajnálat mestere, megragad minden alkalmat arra, hogy önmagát olyan helyzetekbe hozza, amiben lehetősége nyílik sajnálni magát, de előszeretettel von be másokat is közönségként. Szerinte az élet egy dráma és eszerint is él meg minden pillanatot.
Higgadtságot hírből sem ismerve gyakran szenved percenként fellépő érzelmi ingadozásokkal. Hamara kijön a sodrából és teljesen átadja magát az érzelmeinek. Hajlamos az alkoholizmusra és egyéb szenvedélybetegségekre. Azonban igyekszik odafigyelni, hogy a nagyközönség felé kifogástalan arcot mutasson. A tanítók megtették a magukét, nagyon intelligens, jómodorú ifjúvá vált, illedelmes, ha úgy hozza a helyzet és ha valaki rangban fölötte állóval beszél, megadja  a kellő tiszteletet. Képes csevegni az antik művészetekről, a nemzetközi varázspolitikáról, Indonézia gazdasági helyzetéről, kviddicsről, az akromantula méreg aktuális árfolyamáról,  vagy akár az üstfenekek vastagságának szabályozásáról. Simulékony és behízelgő stílusa sokszor olyan kapukat nyit meg előtte, amire még ő maga sem számít. De elég egy apró szikra és elveszti a fejét.
Normálisnak nevezhető napokon, amikor nem fűzi hozzá érdek, többnyire világfájdalmas tekintettel rója a mugli utcákat, amikért egyre nagyobb érdeklődést mutat, vagy bezárkózik a szobájába egy rakás könyvvel és klasszikus drámákat olvas ógörög nyelven, esetleg  rúnákat fejteget és sanzonokat hallgat egy-két jó bor társaságában.  

A Visconti család az ősi aranyvérűek között is nagy megbecsülést vívott ki magának. Az első írásos emlék a családról a 11. Századból származik. Címerük, amely egy gyermeket lenyelő viperát (Biscione) ábrázol, nem ismeretlen az olaszországi varázslók és muglik körében. A középkorban 1277-től egészen 1447-ig olyan hatalomra tettek szert, amellyel uralták egész Milánót. Fontos szerepet vállaltak a mágusok és a muglik gondtalan együttélésében is. Nem véletlen, hogy a boszorkányüldözések a család hatalomról való lekerülése után tudtak teret hódítani az országban, és mai napig inkognitóban élnek a muglik előtt, mágikus erejüket bizonyító feljegyzések pedig elégtek egy ismeretlen eredetű táltostűzben.
Nagy felfedezők és kereskedők hírében álltak, a Visconti család tagjai a mai nap már a föld szinte minden pontján fellelhetőek, de a legnagyobb számban az egykori olasz gyarmatokon, az Egyesült Államok keleti partvidékén, Nagy Britanniában, és Dél-Amerika számos országában élnek.
Tekintve a latinos temperamentumot, és az egykori városállamok elszigetelt mivoltát, az olasz aranyvérű családok még belterjesebbek, mint a Britek, így nem igazán számít a családnév, egészen biztos, hogy mindenki rokon mindenkivel. Nem ritka, sőt, egyenesen szokássá vált köreikben, hogy a befogadó állam őshonos aranyvérű családjaiba beházasodnak.
Mici családja három generációra visszamenőleg él a szigetországban. Apja Federigo Visconti sikeres üzletember, nevéhez köthető a Kométa seprűszéria, amely a leghasználtabb az országban, ugyancsak ő vitte sikerre a  ma használatban lévő, az addigieknál biztonságosabb Hop-por forgalmazását, amelyet minden varázsháztartásban megtalálható, és amelyet bagóért vett meg évtizedekkel ezelőtt. Mindemellett ő a tulajdonosa a Holeyhead-i hárpiáknak.  Anyja, Daphne Goyl  meg az otthonülő, eltartott feleség szöges ellentéte. A kor egyik legtehetségesebb ruhatervezőjének számít, forradalmasította a boszorkányok viseletét, és természetesen szószólója a gyengébbik nemnek és küzd az egyenjogúságukért.
Valahol érthető, hogy sohasem jutott igazán idejük ikergyermekeik nevelésére, helyettük gyakran váltakozó házi tanítók és a házimanók próbálták betölteni az űrt, ha csak formálisan. Az ikrek magukra utaltsága csak méginkább erősítette az anyaméhben létrejött igen csak szoros, talán már egészségtelen köteléket. Mina volt a határozottabb, a dominsabb, a ravaszabb, aki mindig elérte a célját. Ha lázas volt, az öccse is betegnek tetette magát, csak hogy ne kelljen nélküle eltöltenie akárcsak egyetlen napot is. Ha  a nővére a házimanókat kínozta, és kiderült, mindig magára vállalta a büntetést. Még a Süvegnek is könyörgött, hogy ne a Hollóhátba, hanem a Mardekárba ossza be.  És habár voltak barátai, nőügyei, mindig az első volt számára a nővére. A kölcsönös dependencia, Mici alárendltsége nővérének olyan következményekkel járt, amely roxforti éveik végére a teljes radikalizálódás felé vezette őt. A nővére iránti túlzott féltése és egyébiránt döntésképtelensége miatt kezdett el szimpatizálni a Sötét Nagyúr ideáival. Tudva, hogy Mina egy zabolázatlan, időzített bomba, mindenhová követni akarta. Elhitette a barátaival és saját magával is, hogy Voldemort tanaiban hisz.
Ezért érezte ezerszeres arculcsapásnak, mikor a nővére egyik legjobb barátjának (Archie Yaxley) a felesége lett.
Olyan történések katalizátora volt ez, amely végül a családról, státuszról és rangról, a családi ház drámai elhagyásáról és a kötelezettségeivel való szembemenés lett az eredménye. Mici a könnyebb utat választotta a funkcionális alkoholizmus és tengődés útját a szigorú elvek és szabályrendszer, a megrendezett házasságok, az úri események és a felelősségvállalás helyett. Rögtön a letérő után balra találkozott Beck Dalton nevű szabadelvű, tengődő vérfarkassal, és annak anyjának farmján élte az elmúlt éveket, mint a társaság fő mecénása.
Mina rejtélyes eltűnése verte be az első szeget a koporsóján. Sógorával karöltve kellett bejárnia szó szerint a fél világot, makacsul tagadva Mina haláláról szóló pletykákat, míg végül beigazolódott legnagyobb félelme.
A tragédia után az amúgy is szétcincált Visconti família végérvényesen darabjaira hullott. Szülei visszatértek apjának ősi földjére, megszakítva minden kapcsolatot a fiatal férfival, akit legalább addig, az apja nyomására nem kis összegű anyagi segéllyel és három havonta egy levéllel méltattak.  

Kifejezéstelen arccal bámulok a kezemben lévő agyongyűrött, izzadságtól nedves papírra, amit szerencsére anyám, aki mindig kibaszottul mindenre gondol, örök tintával, higgadt gyöngybetűkkel vésett pergamenre, hogy a képembe tolja, mennyire nem idegből hozták a döntést, heves érzelmektől túlfűtötten, hanem alaposan, hozzájuk illő alapossággal mérlegelve és hogy a döntésük végleges, nem akarják hogy egyetlen élő gyermekük esetleg ignorálni tudja rezignált belenyugvással és két rekesz whiskyvel, csinos, de túl pökhendi arcának szétveretésével, hét sebből vérző diszkó-párbaj sebekkel. Tulajdonképpen fölösleges ez az óvatoskodás, mert úgy érzem, kibaszottul kifogytam már mindenből és elértem valahogy a legalját, amikor Bunny Fletchernek kellett kiszednie részegen a  vemhes és különösen enervált randalór karámjából. Azt mondta, hogy ezek a Randalórok 36 hónapig hordják a magzatot, szóval értem én, hogy miért dühösek, de hogy miért érdekelt bárkit is a sorsom, azt már annál kevésbé. Bár Dung azt mondta, nagyon ritkán tudnak párosodni az egyedek a robbanó szarvak miatt ugyebár, és hogy valójában a randalórt féltették és nem is engem. De tudom, hogy Fletcher mindennek ellenére azért mégis szeret, főleg, mióta én vagyok az egyetlen mecénása a Dalton Farmnak. Azaz voltam eddig, míg a szüleim, akiket amúgy is elhagytam évekkel ezelőtt, végleg elzárták a galleon-csapot. Azt hiszem, ha valaha megemésztem ezt az információt, sosem mondom el Fletchernek. Nem, majd keresek valami tisztességes munkát, és fenntartom magunkat. Biztos van olyan munka a világon, amiből fenn tudok tartani egy szárnyas lovakkal, randalórokkal és többszáz csirkével teli farmot, etetni tudok három igényes szájat és fizetem az utolsó félévi tanulmányaimat. Hiszen amikor évekkel ezelőtt leléptem, akkor is ez volt a terv. Megtagadni a vagyont, a kötelezettségeket, elrendezett házasságokat szóval talán most tényleg menni fog. Szerencsére még mindig nem sokat tudok a való életről, hála apámnak, aki akkoriban ragaszkodott, hogy olyan havi apanázst kapjak, mint a Winzengamot előkelő tagjai és a tanulmányaimat is fizessék, úgyhogy még el is hiszem, amit gondolok.  
Apám naivsága és jóindulatának köszönhettem végül is, hogy a halálfalók megtűrtek maguk között még Mina eltűnese után is. Valljuk be, roppant jó érzékem van az átoktöréshez. A rúnanyelvek ismerete és az ősi és erős átkok hatástalanítása  máshol is hasznomra válhat, de a Nagyúr sorai között mindenképp. A Visconti név, amelyet szintén megtarthattam, meg megnyitja előttem a kapukat, hiszen a családomnak a világ minden pontján vannak kapcsolatai, melynek többsége szimpatizál a Nagyúr elveivel. Milyen kár, hogy én éppen egy ilyen rohadtul önérzetes ágába születtem bele a famíliának, akik megvetnek mindent a sötét oldallal kapcsolatban. Kár, hogy nem akkor nyitották ki a csipájukat, amikor Mina halálfalókkal és csemetéikkel kezdett el barátkozni, aztán magával rántott engem is. Én meg mint valami holdkóros, persze mentem utána és Antiék után, de hát sosem voltam sem az erőszaknak híve, sem az értelmetlen mugligyűlöletnek. Szóval valahogy megtűrtek és reménykedtek, mert valahogy a titkokat is jól tartom, amiket rámbíznak és végül is  megöltem parancsra az öreg Crickerleyt, Barty Crouch Sr. bizalmasát. Igaz, az már zöldségként tengette napjait a Szent Mungóban és azt is tény, hogy valójában orvosi segítséggel tettem mindezt, mert mielőtt megtörténhetett volna, elájultam. Meg aztán az erőszak sem áll olyan messze tőlem ma már, ha nagyon diszkrét is volt, a belső kör fülébe mégis csak eljutott a híre annak az ámokfutásnak, amit Archibalddal rendeztünk, amikor az eltűnt nővéremet kerestük. Akkor valahogy nem esett nehezemre ártatlanok kínzása, bár meg voltam győződve, hogy nem ártatlanok és azt hiszem, emiatt kicsit mégis csak számon tartanak a halálfalók, hiszen mégsem vagyok híján a potenciálnak, ahogyan azt évekig hitték. Persze a gyakorlatban még sosem volt alkalmam ezt megmutatni. Helyette inkábba dimplomáciai küldöttségekben veszek részt, hiszen a családi kapcsolataim hasznomra válnak.
Vagy századszorra már, újra galacsinba gyűröm a papírt, beletúrok lenőtt, ápolatlan fürtjeimbe, amik azóta nem láttak balzsamot, illóolajat, sőt még egy egyszerű fésűbűbájt sem, mióta Mina halálhíre eljutott hozzám. Akár vicces is lehetne az egész, Dung egyből azzal replikázott, hogy oldja a kínos feszültséget, hogy kitalálhatnánk egy ivósjátékot, amelyben a főszabály, hogy shottolunk egyet Mrs Dalton házi gebulájából, ahányszor a nővérem halálhírét hozza a bagolyposta. Egy álló évig nem józanodnánk ki, az biztos.
Türelmetlen, enervált mozdulattal kapok a palackzöld, milánói házimanók által varrt háziköntösöm zsebéhez, ami szintén attól a naptól van rajtam, és csalódottan konstatálom, hogy elfogyott a csomag és most először, valami belső késztetésre, megpróbálok fellállni, elgémberedett tagjaimmal elindulni körbe-körbe és kipakolni az összes fiókot, a földre szórni a tartalmát, széthányni az összes dizájner taláromat, végigszaglászni mindent a bagó után, de az orrom már annyira hozzászokott a házban rekedt kutyaszaghoz, hogy képtelen észlelni bármit is.
- Faszom, Mici, hagyd már abba, az idegeimre mész, baszod, tessék, kapsz még egy karton cigit, csak abbahagyd a koslatást – Dung nyúzott, de legalább részvéttelen arca bukkan fel az ajtóban, azt követi a szintén részvéttelen, girnyó, agyontetovált test. Felém dobja a kartust és a két doboz gyufát, mióta nyilvánvaló vált, hogy egy lángcsóvát sem vagyok képes megidézni. – Elmúlik, haver, hidd el, de szerintem te amúgy is sokkal jobb lennél kviblinek.
- Tűnj el! – rekedt, agyondohányzott hangom alig ismerem meg. Drámai mozdulattal szembecsapom vele az ajtót és bereteszelem. Malazárra! Bereteszelem egy olyan házban, ahol Dung és most már újabban Bunny Fletcher is lakik, akiről faszom sem tudja, hogy most Dung testvére vagy eltitkolt gyereke, vagy tudja a halál, mert Dung sose titkolózik, csak simán sose kérdeztem a családjáról vagy úgy egyáltalán bármiről, hiába vagyunk évek óta lakótársak. Szóval a Bunnynak pont olyan feje van, mint aki bármikor besurran éjszaka a szobádba, elmetszi a torkod, levizeli a hullád és ellopja az összes félretett galleonodat. Mondjuk kezdetben Dungról is pontosan ezt gondoltam. Ezért is zártam mindig a szobát a legkeményebb bűbájokkal, amiket csak ismerek.
- Fasz sem érti, hogy miért nem csapod szét magad, mint minden normális ember hasonló helyzetben. Akkor is jobban néztél ki, ember, amikor a randalór alatt feküdtél. Nem áll jól ez a józanság. Vagy legalább földhöz vághatnád a nippeket, szétrúghatnád a bútorokat, kínozhatnál kiskorú vélalányokat. De haver, te csak szánalmas vagy – Fletcher hangja mintha egy lefolyó aljáról jönne, szinte meg se hallom. - Jól van te hálátlan fasz, elmegyek. Azt hiszed, nekem öröm a szenvelgő képedet nézni egész nap? De legalább fürödj meg, ha nem akarsz a tyúkok között aludni.
Nem reagálok még mindig, csak megvonom a vállam. Legalábbis azt hiszem, és kibontok egy csomag cigit. Mina gyűlölte, ha bagózok, szerinte tönkretesz mindent, ami széppé tesz. A fogaim, a bőröm, a finom illatú ruháim. Azt is gyűlölte, ha elhanyagoltam magam, mondjuk az egyszer történt meg, amikor roxfortos éveim alatt egy griffendéles vérfarkas csajnak udvaroltam, de ő kábé fel sem fogta az egészet, mert akkor már Archieval kavargattak. Szóval végső elkeseredésemben napi négy tusolás helyett kétnaponta fürödtem csak, hogy felhívjam a figyelmét.  
Hamuzni is elfelejtek, csak hull a földre magától én meg már számolom a napokat, hogy vajon még meddig bírom ki étel nélkül és hogy mikor gyullad meg a tüdőm. Egyelőre még mindig rohadtul nem érzek semmit. Fasza.
Aztán gépes mozdulatokkal indulok el a fürdőszoba felé. Nem azért, mert Fletcher azt mondta, csak úgy, a saját fejem után menve engedem meg a csapot, aztán belemászok a köntösömmel és a cigimmel együtt és hagyom a jéghideg víz ezer késként szurkálja a bőrömet, mert sosincs melegvíz ebben az átkozott házban.
Hátravetem a fejem a kád szélének és a plafont bámulom bénán, slukkolok és a hamu az arcomba hull. Mégis csak rohadt jó lenne, ha visszatérne a varázserőm, de vajon ha csak egyetlen varázslatra lennék képes, mit csinálnék? Kisöpörném a hamut az arcomból, megmelegíteném a vizet vagy elárasztanám az egész fürdőszobát, hátha megfulladnék?