Végre elkezdődött a tanév! Szüleimmel és nővéremmel mi is a londoni pályaudvarra indultunk, majd a megfelelő vágányra érve, már meg is láttuk a Roxfort Expresszt! Már nagyon vártam ezt a napot. Újra együtt lehetek a barátaimmal, nem kell egyfolytában a szüleim és a nővérem nyavalygását hallgatnom. Ő idén már végzős, én pedig a hatodik évemet taposom. Szerintem már örül neki, hogy idén kellett utolsó alkalommal velem együtt mutatkoznia a pályaudvaron. Mert hát minden évben közli velem és anyával, hogy ezzel a "kis lotyóval" -vagyis velem- nem megy sehová. Anyát persze soha nem érdekli a szöveg, ő csak a régi ismerősöket kutatva emelgeti fejét a magasba, és tol minket előre, hogy szálljunk már be, le ne késsük. Soha nem késtük még le. Sóhajtva beszálltam a vonatba, miután persze elköszöntem a szüleimtől. Ideiglenesen úgy döntöttem, hogy keresek magamnak egy üres fülkét, ahol tudok egy kicsit pihenni. Csendben. Viszont a csend nem volt annyira kivitelezhető, mint gondoltam. Az elsősök ujjongása felzavart minden port a vonaton. Kezemet a fülemre tettem, próbálva elhalkítani a visítást, a kacajt, de nem tudom. Nem fogok tudni pihenni. Lenyúlok a táskámhoz, kiveszek belőle egy könyvet. Ekkor már rég útnak indultunk. Louit -macskám- is kiengedem, az ölembe ugrik, dorombolni kezd, majd miután kettőt simítok rajta, hálásan lefekszik az ölembe és ő, legalább ő nyugton hagy jelenleg. Pár oldal elolvasása után elnyom az álom. Szinte egész éjszaka nem aludtam, izgultam amiért jönni kell. Minden évben ez van. Aztán persze megy a móka és a kacagás a hálóteremben a többiekkel, majd reggel korán kelés. Egész nap kómázunk. De azért ezek a dolgok mind emlékezetesek maradnak számunkra és sokat is nevetünk egymáson, egymással. Órákkal később, már az úti cél végénél ébredek fel. Loui nyalogatja a kezemet, valószínűleg ő is megérezte már, hogy a célhoz értünk. Kipillantok az ablakon. Meglátom a vasútállomást. Kipihentem magam, sokkal jobb kedvem van, most már azt hiszem mutatkozhatom. Lilyék biztosan le fogják szedni a fejem, amiért nem jelentkeztem nekik, hogy a vonaton vagyok, de úgy gondolom, ki fogom bírni. Óriási mosollyal az arcomon, Louit a hordozójába teszem, majd becsatlakozom a sorba a többi diákkal együtt, és szállok le a vonatról. A tömeg csak túr és túr előre, ennek az eredménye nem lett más, mint hogy az előttem lévő fiúval együtt -mivel sikeresen lendülettel hátba löktem - kiestünk a vonatból. Én rá. Zavarodottan és jajgatva próbáltam lemászni róla, amikor megláttam, hogy ki is ő. -Alaster! Te jó ég. Megütöttelek? - Miután sikeresen felálltam és rájöttem, hogy semmim nem tört el, kezemet nyújtottam a fiúnak, ha már elgáncsoltam. Loui hordozókosárkája eltörött, a cica el is szaladt, de majd visszajön. Ismeri már a járást. - Minden évben ez van! A kisebbet észre sem veszik. - Felháborodottan magyarázok és célzok magamra. Hát nem vagyok valami túl magas, ami az illeti és ilyenkor az emberek annyira fel vannak pörögve, hogy csak rohannak és rohannak, a kisebbet meg letapossák. Ugyan, miért is kellene engem észrevenni?
A hozzászólást Marlene McKinnon összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 18 Ápr. - 22:03-kor.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Szomb. 17 Okt. - 23:33
Mit csinál az ember, ha romlott csokibékát ejt Sirius Black táskájába? Fut. Méghozzá gyorsan, hátra sem nézve. Na, nem mintha félnék tőle – az egészséges mértéken felül –, de szeretném nem azzal kezdeni a tanévet, hogy ragyás keléseket szedetek le az arcomról a gyengélkedőn, miközben mindenki más sütőtöklevet és sülteket zabál a Nagyteremben. Szóval amint rájövök, hogy a mindkét oldalán léket kapott édesség Black cuccai között landolt, inkább elfordulok és a másik irányba kezdek menni. Üres kupét nem találok, de sikerül belefutni Mirába és ketten egészen jó hangulatban töltjük el az utat. Persze folyamatosan a folyosót kémleltem, enyhe paranoiával, de nem tűnt föl senki. Vagy megúsztam, vagy később jön még a feketeleves. A folyosón a tülekedésben aztán elveszítem Mirát, engem előrébb sodor a tömeg. Lent bevárhatnám, de valószínűleg értelmetlen lenne – ennyi ember között egy szőkét kiszúrni lehetetlenség. Már éppen szállnék le, amikor valaki a hátamnak ütközik. Esés közben csak megfordulni van időm, beazonosítani, hogy miről van szó, csak részlegesen sikerül. Már amikor egymáson „fetrengünk”, akkor esik le, hogy én ezt a lányt nem csak, hogy ismerem, de kifejezetten sokszor láttam már. – Szia Marlene – vigyorgok rá helyzetünkből kiindulva meglepetten. Tessék, még a kastélyban sem vagyunk és már a padlót nyalom… – Áh, ugyan, tudod ki a szobatársaim, történt már ennél rosszabb is velem. Elfogadom a fölkínált jobbot és hagyom, hogy fölsegítsen. Az önérzetemen ez aztán végképp nem ejt semmiféle csorbát, sosem voltam az, aki elutasítsa a segítséget, csak azért, mert nőnemű az illető. Viszont ahogy fölpattanok, egy kicsit közelebb állok hozzá, mint ahogy az elvárt, vagy éppenséggel kellemes lenne. Nem akarom, hogy még egy ismerőst elsodorjon mellőlem a tömeg. – Akkor a legjobb lesz, ha mellettem maradsz – mosolygok rá kedvesen, arra utalva, hogy én aztán minden vagyok, csak kicsi nem. Jó, az eget sem meszelem, de a tömegből simán kiszúrható vagyok. Hogy ez mennyire jó, az majd elválik. – Csodálkozom, hogy nem Lily Evanssal látlak. Mit gondolsz, várjunk még valakire, hogy karjainkba zuhanjon, vagy keressünk magunknak egy fiákert?
I solemnly swear
I am up to no good
Marlene McKinnon
C’est la vie
Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Reagok :
47
▽ Avatar :
Josephine Langford
»
»Vas. 18 Okt. - 9:05
Alaster & Marlene
Megértem én, hogy mindenki nagyon siet és izgul. Szegény elsősöket sajnálom ilyenkor legjobban, de ami azt illeti, mostanában már nem is olyan aprók mint mi amikor akkorák voltunk. Én megpróbáltam egy kicsit ellenkezni a tömegnek, visszatartani őket valamilyen szinten, mert nem akartam az előttem lévő sarkban lenni, de aztán nem ment tovább. Akkora lendültet kaptam, hogy puff. Ráestem egy srácra. Akit még ismerek is. Mondjuk szerintem ez a jobbik eset. Ki tudja, mi lett volna velem, ha egy Mardekárosra esem. Uff. Nem is akarom tudni, ha nem muszáj. Köszöntjük egymást Alasterrel, majd én lemászok róla, a lehető leggyorsabban, és kezemet nyújtom, hogy felsegítsem. El is fogadja. Felkel, közben halványan elmosolyodom a mondandójára. -Akkor jó. Még csak az kellett volna, hogy ha az év első napján a gyengélkedőre kell mennünk. - Vontam meg a vállam és forgattam a szemeim. Hát legalább kijutottunk a tömegből. Egészen közel áll most hozzám, kicsit frusztrál is a helyzet, de tudom, hogy csak azért van, nehogy elkavarodjunk egymástól. Halvány mosollyal az arcomon fordulok felé. - Az jó lenne, nem szeretnék még egyszer így járni. - Mellette maradok, és a zűrzavart körülöttünk próbálom kizárni és csak az ő szavára figyeli. Valamennyire megy is. - Kis pihenésre volt szükségem, és nem kerestem meg őket a vonaton. Szerintem menjünk. Legalább a nagyteremben a legjobb helyeket tudjuk majd elfoglalni. - Kacsintok rá, majd bólintok egyet és -lendülettel a tömegnek ugrok- gyors iramban utat török magunknak az emberek között egészen a hintókig. - Na és, te hogy hogy egyedül? Milyen volt a szünet? - Megállok a helyen, ahol a hintók szoktak menni. Éppen nincs szabad, gondolom most mentek el. Várnunk kell rá egy kicsit. De szerencsénkre, mi nem totojáztunk és mi leszünk a következők. Végignézek magamon, megigazgatom és leporolom talárom, nézzek már ki valahogy az első napon.
Nem mondom, hogy nem élvezem a kialakult helyzetet az első sokk és meglepetés után, de hé, ki ne élvezné tizenhat éves fiúként, ha egy lány rajta landol? Sajnálatos módon – bár ez nézőpont kérdése – nincs sok időm ezen töprengeni, mert a lány felsegít, és az emberáradat máris elapadni látszik körülöttünk. Viszont ez valószínűleg azt jelenti, hogy amíg fetrengtünk, Mira is elmellőzött… Remek. – Ugyan, fiatal még az este – felelem a gyengélkedős megjegyzésre. Hiába, a Tekergők mellett „nőttem fel”, nem tudom megígérni, hogy nem kerülünk valami katasztrofális bajba a következő öt percben. Ahogy közeledek hozzá, még kétszer körbepillantok, de a szobatársaimat sem látom sehol, és nem tudom, ez most jó vagy rossz. Talán a legjobb kifejezés erre a felszabadító lenne, de tudom, hogy éjjel úgyis szembe kell néznem tetteim következményével. De legalább teli hassal teszem. Az is valami. Már korog a gyomrom… – Megértem. Csoda, hogy találtál valami csendes helyet – nevetek fel halkan, arra gondolva, micsoda zajt tudnak csapni a társaink. Na, nem mintha én nem tudtam volna átaludni az út felét ha éppen nem tartok valamiféle mágikus retorziótól, de na… Hatodik alkalommal már valahogy sokkal kevésbé izgalmas a Roxfort felé lovagolni, mint egykor volt. – Elsodort a tömeg, ha hiszed, ha nem. Fene gondolná, hogy angol emberekbe ilyen kevés jó modor szorult… A nyár eltelt. Semmi igazán említésre méltó nem történt. Jártam Olaszországban, Cannae közelében, és… Leszállok a vesszőparipámról, mielőtt túlságosan elragadtatnám magam. Az emberek többsége amúgy sem szokta különösebben élvezni az ömlengéseimet régi csataterekről, vagy arról, mennyire izgalmas is volt egykor élt hadvezérek nyomában járni. Hozzászoktam, hogy jobb, ha megtartom az élményeket magamnak. – És a te nyarad hogy telt? Tényleg, akartam is kérdezni, az RBF hogy sikerült? – kérdezem viszont, ahogy fölszállunk egy fiákerre. Nem tartózkodik rajta senki más, eléggé a sor végén volt ahhoz. Azt hiszem, a porban eltöltött időnk alatt a többiek szert tettek egy egészen komoly előnyre. Ahogy látom, hogy a lány leporolja a talárját, én is megpróbálom rendbe szedni magamat, de nem annyira egyszerű, mivel egyrészt én kaptam a por nagyobbik részét, másrészt a hátammal fogtam föl az esést.
I solemnly swear
I am up to no good
Marlene McKinnon
C’est la vie
Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Reagok :
47
▽ Avatar :
Josephine Langford
»
»Vas. 18 Okt. - 10:47
Alaster & Marlene
Nekem sokkal inkább volt kínosabb valószínűleg ez az egész dolog, mint a fiúnak. Hiszen látszik az arcán is, szóval ettől én csak még jobban arra törekszem, hogy gyorsabban fel tudja róla pattanni, majd felsegíteni őt is. Tényleg nem szeretnék az első napomon rögtön a gyengélkedőn kikötni, hiszen milyen lenne már, ha a szüleim is azt a hírt kapnák, hogy a lányuk a eltörte a kezét például. Kínos lenne. És persze kihagynám az esteli mókát is. Amit persze nem szeretnék, mert ez már hagyomány. -Azért remélem nem jut rá sor. - Vonom meg a vállam. Talán még pletyka is indulna belőle. Mert ez is egy iskola és itt is tök sok minden történik és persze az emberek szeretik felnagyítani a bizonyos dolgokat. Most is csak kinevettek minket, de a lányok már sugdolóznak. Mi lesz majd később a történet? Letepertem Alt? Uff. Nem lenne kellemes pletyka. Aztán persze Lilyre terelődik a szó. Mindig keresem a társaságukat, de most annyira fáradt voltam, hogy nem volt kedvem velük utazni. Jobb volt így, egyedül. - Hát nem mondom, hogy csendes volt. Az túlzás lenne. - Kínosan elmosolyodom. Az elsősök úgy csapták a zajt körülöttem egy ideig, hogy esélytelen volt bármire is odafigyelni, majdnem hogy még a saját belső hangomat sem hallottam, vagyis a gondolataimat. Közben persze végighallgatom a fiú meséjét arról, hogy milyen volt a nyara. Jó neki. Nekem persze csak a családi hülyeség jutott és egy galád nővér. Halkan felsóhajtok, majd végig a cipőm orrát nézem, miközben haladunk a hintók felé. -De jó neked! Én is szeretnék sok helyre eljutni, de a szüleim annyira unalmasak. Csak a megszokott helyekre visznek. Van egy nyaralónk a tengerparton és ott töltöttük a fél nyarat. Össze voltam zárva a nővéremmel, aki persze utál. De gondolom ezt te is tudod. - Persze, mindenki tudja. Aki nem, az pedig azt sem tudja, hogy van egy nővérem. Ha kérdezik tőle, akkor ő inkább letagad engem. Vagy azt mondja, hogy nem vagyunk vér szerinti rokonok. Vagy pedig bemagyaráz badarságokat rólam a fiúknak, amikből kinőtt már pár jó kis szaftos pletyka. Pff. Bár ne lenne testvérem. Az RBF említésére felnézek rá és elmosolyodom. Jobban teljesítettem, mint gondoltam hogy fogok. Izgultam, őrülten és azt hittem, hogy elrontottam egy csomó dolgot, de az eredmények szerint nem. - Jobban, mint vártam. Megvoltam elégedve magammal. Annyira ideges voltam, hogy még álmomban is erről beszéltem. Lilyék nem tudtak tőlem aludni. Na és neked? - Beszállok a hintóba, ami lassan meg is indul velünk az iskola felé. Persze közben elvigyorodom Al próbálkozásán, többé kevésbé sikerül neki leporolnia magát, de odapattanok mellé és segítek neki. - Ne szenvedj már! Segítek. Egyébként várod az idei tanévet?
Abban egyetértünk, hogy nem hiányzik a pletyka. Egy közelben lassan sétáló, vigyorukat és nevetésüket kezükkel elrejtő, harmadikos lánycsoportból kiindulva így is, úgy is sztori lesz belőlünk, legalábbis rövid időre. Aztán majd pont akkor feledkeznek el az egészről, amikor már álmomból fölkeltve is azt mondom, hogy „Nem, Marls és köztem nincs és nem is volt semmi.” Ebben a tekintetben a Roxfort sem különbözik a többi iskolától. Abban már igen, hogy ha az ember ügyes és okos, akár békává is változtathatja a háta mögött beszélőket… Édes a bosszú, ha brekeg. – Egy vonaton ültünk – vigyorodok el, kissé gúnyosan, de még véletlenül sem rajta mulatva. – Semmiképpen sem tervezték őket csendesnek… Hát még ha egy rakás, izgatott kis boszorkányt és varázslót szállít, akik úgy lengetik a pálcájukat, mintha most lenne először a kezükben… Föl sem fogom szavaim kétértelmű mivoltát, egészen addig, ameddig ki nem csúsznak a számon. De a kimondott szó meg olyan, hogy nem igazán lehet visszaszívni, vagy visszakozni vele kapcsolatban… Szóval csak egy pillanatig hallgatok el az utolsó szó után, elátkozom magam a marhaságomért, majd meghallgatom, amit a nyaráról mond. És közben együttérzően bólogatok. – Angol tengerpart? Ó, te szegény. – A végére még egy együttérző mosolyt is kap, mert hát mindannyian tudjuk, hogy az angol nyár általában egyetlen napra, és hogy még pokolibb legyen, hétfőre esik. Amikor a nővérét említi, szívok egy kicsit a fogamon, volt már hozzá jó, vagy éppenséggel balszerencsém, döntse el mindenki, melyik. Ami azt illeti, ha kettejük között dől el a dolog, inkább állnék Marls oldalára. Persze, nincsenek oldalak, de ez megint egy másik dolog. – Mi baja van veled egyébként? Mármint a nővérednek? Amikor elmondja, milyen lett az RBF-e, egy pillanatra fölnevetek. Nem, nem azon, hogy jól sikerült, inkább azon, mennyire ideges volt előtte – elképzelni nem tudom, hogy én valamikor ennyire féljek egy vizsgától. Persze valószínűleg azért, mert én feltérképeztem a dolgot, megtudtam, milyen vizsgáztatóink lesznek, mik a gyakori és a valószínűleg bekerülő kérdések. Úgy álltam hozzá, mint ahogy Szun Ce is írja: Ismerd meg az ellenfeled, és száz csatában sem juthatsz veszedelembe. – Ismételten: tudod, melyik szobában vagyok. Nem lehetett valami sokat tanulni, magolni meg aztán végképp nem. – Úgy tűnhet, hogy haragszom emiatt a kis csapatra, de igazából egyáltalán nem. Ez azon dolgok egyike, amiért hálás vagyok, hogy őket kaptam a lottón. – De meglettek az eredmények, amik kellettek. Plusz még fölvehettem a mugliismeretet is választhatónak. Szóval nem panaszkodok. – Oké, beadom a derekam – mondom, és felé fordulok, hagyom, hogy kisegítsen. A másik opció, hogy leveszem, de lehet, az alig pár perccel ezelőtti egymásba gabalyodásunk után nem kellene nekiállnom vetkőzni előtte. Az lenne az olaj a pletykák tüzére, nem? De azért kap egy hálás mosolyt, és egy halk szót. – Köszönöm.
I solemnly swear
I am up to no good
Marlene McKinnon
C’est la vie
Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Reagok :
47
▽ Avatar :
Josephine Langford
»
»Vas. 18 Okt. - 14:42
Alaster & Marlene
Végignézek a kislányokon. Nem tudom őket megijeszteni, mint egyes mardekárosok, akik már a nézésükkel is elmondják, hogy basszus megátkozlak. De ha sikerül megjegyeznem az arcukat, akkor talán még megvesztegethetem őket majd egy kis csokival, hogy hagyják már ki az év első pletykáját. Vagy legalábbis ne minket pletykáljanak ki. Mert az aztán tényleg nem hiányzik, hogy bárki is azt gondolja együtt leszünk vagy vagyunk vagy akármi más. Egyébként sem volt még pasim, és ezt tudja is az akinek kell. Nem is kell egyelőre. -Hát mit mondjak... érdekesek. Mi is ilyen elsősök voltunk? - Mosolygok a fiúra. Rég volt... hat évvel ezelőtt pontosan. Már nem is emlékszem rá, hogy mekkora zsivaj volt akkor a vonaton. Arra emlékszem, hogy milyen érzés volt először meglátni az iskolát a csónakokból. De már ahogy telnek az évek, nem annyira érdekes az utazás és az iskola látványa sem. Az, hogy a társaság jó az teljesen más dolog. Bólogatok hevesen az angol tengerpart kijelentésére. Nincs is rosszabb. De hát ha a családom ilyen zárkózott, mit tegyek? Nem mentünk soha külföldre. Pedig nem tartana sokáig. Csak hopponálnuk kellene valahová. De idén végre én is leteszem ezt a hopponálási vizsgát, és lehet, hogy már magam is tudok majd menni. Akárhová. Alig várom már. -Hát az, hogy sokat érdeklődök a mugliismeret iránt legfőképpen, de különben már kiskorom óta ellenszenves velem. Soha egy jó szava nem volt hozzám. Nem tudom miért griffendéles. - Vonok vállat és elhúzom a számat. Nem vagyunk jóba és nem is leszünk, valahogy úgy érzem. Soha, soha nem szólt szépen hozzám. Ha én igen, még akkor is dühös lett vagy nem is tudom... elvett valamit, ami fontos volt nekem. Ez a kiskoromra volt főként jellemző. Az RBF-re kerül a sor és én pedig elnevetem magam. Persze. - Sajnállak azért valamennyire, de viszont jó fejek a fiúk! - Mosolyodom el együtt érzően. Sirius már egy ideje próbál becserkészni, de nem sok eséllyel, eddig. Ki tudja, hogy idén mi lesz belőle. Folytatni fogja e egyáltalán vagy nem is tudom... meglepődöm amikor a mugliismeretet említi. -A mugliismeret jó dolog. Szerintem. De sokan utálják... pedig ha befejezzük az iskolát, akkor lehet hogy szükségünk lesz pár hasznos infóra, amit egyébként nem tanulnánk meg. - Valóban. Sajnos sokan nem értik ezt meg, mert a varázs világ a mindenük. De egyszer majd ha ki kell lépniük a mugli világba... akkor mi lesz? Azt sem fogják tudni, hogy álljanak meg a lábukon. Gondolataimra elhúzom a szám, közben persze megindulunk az iskola felé. Leporolom Al hátát, hálásan mosolygok a köszönetre és visszaülök vele szemben. Kényelmesen -amennyire lehet- hátradőlök és a távolba meredek. -Kíváncsi leszek, mit tervez ma estére James. Mert mindig van valami... - Jó formán ők az est fénypontja. Pillantásom visszatér Alasterre, igazából azért, hogy hátha ő tudja, mire számítsunk ma.
– Szerintem rosszabbak – nevetem el magam. Én emlékszem, a beosztási ceremónia előtt ötpercenként a mosdóba kívánkoztam, mindenáron szerettem volna elkerülni, hogy a Mardekárba kerüljek, de közben nem tudtam levenni a szemem a kastély millió meg egy csodájáról, a kísértetekről, a lebegő gyertyákról, a társaimról… Na, meg a mozgó képekről. Anno volt odahaza egy kísértet a padláson – anya frászt kapott tőle párszor –, a gyertyákat apa is tudta lebegtetni, de a mozgó képek azok mindenképpen újak voltak. Meg hát sosem találkoztam még ennyi jövőbeli varázslóval és boszorkánnyal, mint itt. – Bár lehet, kissé csendesebbek. De el nem cserélném ezt a társaságot semmiért. – Valami oka biztosan van. Mármint annak, hogy griffendéles. Vagy csak berúgott aznap este a süveg, nem tudom – próbálom feldobni a hangulatát egy apró, eléggé valószínűtlen poénnal. Egy testvérrel való viszálykodás nem éppen a legkellemesebb téma, valószínűleg Abigail is dühös rám a sok marhaság miatt, amit a fejére zúdítottam gyerekkorunkban. – Nem is panaszkodom – felelem. Tényleg nem állt szándékomban, kedvelem én a négyesfogatot. Annyi furcsaság van körülöttük, amennyi csak lehet, én pedig előbb vagy utóbb a végére járok annak, miért néz ki annyira nyúzottnak Remus Lupin, vagy mi az oka annak, hogy alkalmasint az egész bagázs eltűnik, mint Hannibál az Alpokban, de amikor éppen nem ezen töröm a fejem, csak élvezem a társaságukat. Így meg legalább biztosan nem unatkozom. – Anyám mugli – vallom be. Eddig sem titkoltam különösebben, de manapság nekik jelenthet bajt, ha az ember reklámozza. Apa elmesélte, mik történnek a munkahelyén, hogy miket látott és hallott a társaitól. Próbálom nem kitenni ennek a családom. – Én meg amúgy is rajongok a mugli élet bizonyos aspektusai iránt. A történelmükben nekik is vannak nagy, bátor alakok, és nem látom, miért lennénk annyival különbek tőlük. Nem osztottam még meg senkivel ezeket a gondolatokat, szóval egy kicsit félve várom a lány válaszát. Bár, ha valakitől, akkor tőle valószínűleg nem kell tartanom. Pontosan tudom, mit beszélnek a háta mögött, hogy néhány Mardekáros mugliimádónak hívja – sőt, egy ritka csúnya beszólás után párbajoztam is röviden az egyikükkel múlt évben. Bár elismerem, ott más is elhangzott a varázstalanokról. – Nem találkoztam még velük ma – mondom, és ismét körbepillantok, attól tartva, megpillantom Siriust kibukkanni a minket körbeölelő, gyér ködből. – De remélem jó hosszan lefoglalja őket.
I solemnly swear
I am up to no good
Marlene McKinnon
C’est la vie
Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Reagok :
47
▽ Avatar :
Josephine Langford
»
»Vas. 18 Okt. - 19:30
Alaster & Marlene
-Meglehet. De főleg ti, srácok. Már a vonaton izgi dolgokat láttam. Emlékszem valaki beesett hozzánk a fülkébe tiszta feketén. Aztán aznap úgy kellett a süveg elé állnia. - Nevetem el magam az emléken. Sok ilyen volt, de aztán csak gyűltek a pontlevonások és a büntetőmunkák. Hogy lekopogjam ,nekem még egyszer sem kellett büntetőmunkára mennem. Valahogy ezekből mindig kimaradtam. - Amúgy szerintem nagyon királyul összeverődött a mi évfolyamunk. Legalább is a Griffendélesek tuti. - A többi házat nem igazán tudom. A Mardisok ők mindig galádok maradnak, nem is tudok olyat mondani, akivel jóban lennék. Főként az miatt, amiket csináltam az évek alatt... mármint itt gondolok a kiváló mugliismeretemre. Nem vagyok kedvelt, de viszont annál többet pletykálnak rólam. A nővéremre kerül a sor. Elmerengek. Al próbál apró szóviccel felvidítani, de csak megmosolygom a mondatát. Az már jobban érdekel, amikor azt mondja, hogy az anyja mugli. Mit meg nem adnék azért, ha az én családomba is lenne egy... -Mi aranyvérűek vagyunk, ez a legnagyobb gond. Én különben születtem tőlük, egyikük sem tud semmit a muglikról. Engem viszont nagyon is érdekel a történelmük is, meg minden egyéb, ami velük kapcsolatos. - Vonom meg a vállam a mondatom végén. Nem is tudtam, hogy Al-t ennyire érdeklik a muglik. Én erről akár órákon keresztül képes vagyok beszélni. Szerintem tök érdekesek. Szeretnék egyszer egy pár hetet muglik között is tölteni. Varázslás nélkül. Buli lenne. Sok mindent másként csinálnak mint mi. Lassan az iskolába érünk, már a látom innen a kapukat. Közben persze kíváncsian hallgatom a fiúkról kapott információt. Még nem találkozott ma velük. Én sem, ez a baj. Remélem Lilyt nem fogják belerángatni. Szegény James célpontja mindig, úgy ahogy legtöbbször én is Siriusé. -Azt én is. Főleg Siriust. - Gondolom Al tudja, hogy a fiú mennyire rám van tapadva. Sajnos nem tudtam lekoptatni az évek során. Nem tudom miért nem adja fel. El akarj érni a célját minden áron. Nem hiszem, hogy sokan elutasították... - Mindjárt megérkezünk. Kíváncsi vagyok mennyien kerülnek idén a Griffendélbe. - Mosolygom rá, közben meg is áll a hintó. Lassan lemászom, biztos ami biztos, ma elég ügyetlen napom van, nem szeretnék még egyszer hasra esni vagy hasonlók.
– Emlékszem, Hugrabugos a srác. Két napig nem tudta leszedni magáról – nevetek vele az emlék hatására. Több tucat ilyen esetet tudnék feleleveníteni, és akkor én magam sosem voltam az, aki kavarná a bajt. Csak jó a memóriám. Most üt meg először, mennyire hamar vége is lesz majd a gondtalanabb éveinknek, és valószínűleg milyen világba lépünk ki. Ha igaz az, amit hallottam… Nem. Ezen még rágódni sem akarok, most semmiképpen sem. Inkább, még mindig nevetve, megrázom a fejem. – Gyűlölni fogom, amikor vége lesz. – Nem tűnik gondnak. Elvégre, téged érdekel, nem? – kérdezem. Ezzel meg a filozófia, meg a pszichológia területére tévednénk, amiről nagyon nem kellene beszélgetnünk… legalábbis velem nem hiszem, hogy bárki képes lenne ilyesmiről hosszasan, értelmesen társalogni. Túlságosan „harcias” vagyok én ahhoz. Viszont, amikor azt mondja, érdekli minden, ami a muglikkal kapcsolatos, sóhajtok egy aprót és a talárom alá nyúlok. Egy viseltes, láthatóan több évtizedes, ráadásul már legalább százszor átforgatott könyvet veszek elő és nyújtom át neki, mintha legalábbis a Szentírás lenne. A dombornyomott cím már megkopott, de még mindig olvasható rajta. A Háború Művészete. – Tessék. Baromi régi könyv, és az egyik legrégebbi mugli írás… Plusz a legrégebbi a hadászatot taglalók közül az egész világon. Ha pedig történelemről szeretnél beszélgetni, engem bármikor megtalálhatsz. Szeretem a témát. – Akkor ugyanazt az ember kerüljük – vigyorodok el. Persze, tudtam róla, hogy csapja a lánynak a szelet, de Sirius valószínűleg csak akkor állna le, ha a kiszemeltje lőni kezdene rá… És még akkor is kétséges a dolog. – Figyelj, én nézek jobbra, te ballra, négy szem mégis többet lát, mint kettő. – Remélem, jó utánpótlást kapunk. Jó lenne, ha miénk lenne a házkupa – mondom. Tessék, itt az éves célkitűzés: elhozni a Griffendél számára a házkupát. Nemes cél, nagy cél, valószínűleg több Mardekárost kell majd megátkoznom, mint egész eddigi életemben, de hé, megfogadtam, hogy ez a félév más lesz, mint az eddigiek. Akkor meg ideje tenni is érte valamit. – Segítsek megkeresni odabent Lilyéket? Ezt a kérdést már akkor tettem fel, amikor a fiáker megállt és mi lekászálódtunk róla. Én egy magabiztos ugrással érkezem a földre – ahol majdnem hanyatt esem. Az utolsó pillanatban sikerül megkapaszkodnom, de hogy a lányban, vagy a fiákerben, abban nem vagyok biztos. Pánikolós pillanat volt, na…
I solemnly swear
I am up to no good
Marlene McKinnon
C’est la vie
Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Reagok :
47
▽ Avatar :
Josephine Langford
»
»Szer. 21 Okt. - 10:45
Alaster & Marlene
Elnevetem magam, amikor ő is visszaemlékszik erre az úgynevezett első nevetésre. Bár meglehet, hogy akkor még kicsit rémült voltam ez láttán, mert belegondoltam, hogy mi lesz, ha én is így végzem egyszer. Nem szeretném soha ennyire beégetni magam. Elég az is, hogy a muglis dolog rám van ragadva, nem kell még valami. -Volt még egy pár ilyen érdekes sztori. - Emlékszem vissza néhányra. Lepörögnek előttem az iskolai évek, és közben azon is elgondolkodom, amit Al mondd. Vajon én is utálni fogom ha vége lesz? Pár másodpercig mérlegelnem kell magamban, hogy a jó és rossz aránya mennyi volt az évek során. - Szerintem én is. Furcsa lesz utána. - Bólintok egyet és áttérünk a családomra, a muglikra. Soha nem fogom megérteni, hogy miért kell ennyire ellenszenvesnek lenni vele az miatt, mert érdekelnek a muglik. A szüleim néha még azt is mondják, hogy megszégyenítem őket ezzel. Ilyenkor mindig elszomorodok. Persze a nővérem a kis kedvenc. -De... csak rossz érzés amikor a családod elutasít. Igazából akkor is azt csinálom ha nekik nem is teszik, de jó lenne ha egyszer engem is elismernének. - Örülök neki, hogy van valaki akivel meg tudom találni a közös hangot ilyen szempontból. Nem sok mindenkivel tudok elbeszélgetni hosszasan a muglikról és a családomról. Persze a barátnőim mások. Őket nem lehet egy kalap alá tenni a többiekkel. Figyelem, ahogy Al elővesz valamit. Egy könyv. Félhomály van és nem látom jól teljesen, de a használtság az már jól látható rajta. Mosolyogva pillantok a könyv fölé, majd átveszem tőle amikor nekem adja. Végighúzom az ujjam a tetején, elolvasom a címet. Aztán pedig figyelemmel hallgatom hogy mit mondd erről. -Hú, ezt még nem olvastam. Köszönöm, mindenképp elolvasom és majd utána megtárgyalhatnánk. - Kacsintok egyet. Már most alig várom, hogy elkezdjem. Nagyon érdekelnek az ilyen dolgok, tényleg. Minél többet tudok, annál hamarabb lehetek majd mugliismeret tanár vagy valami más, ha éppen az nem jönne össze. Amikor Siriust említem, meglep, hogy Al is őt kerüli. - Te miért kerülöd Mr. Blacket? - A nevét egy kicsit ironikusan ejtettem ki a számon. Kicsit tényleg kezd már unalmas lenni ez az évek óta nyomulás. Nem egy olyan típus, aki túl könnyen feladja. Bólintok az ötletre, miszerint négy szem többet lát mint kettő, el is kezdek figyelni. A hintó közben megáll. -Szerintem idén is jól fogunk teljesíteni. - Mosolyogtam, hiszen minden évben ez van. Néha igaz, hogy a Mardekár elszalad tőlünk egy kicsivel, de azért általában meg szoktuk nyerni a kupát. - Nem kell, a nagyteremben úgyis megtaláljuk egymást. - Szerencsére sikeresen le tudtam mászni a hintóról, majd arrébb menni és a fiú szerencsére nem bennem kapaszkodott meg, de a kezemet nyújtottam felé, hátha megfogja, hogy ne legyen még egy ilyen elvágódás a mai napon.
[b]– Az biztos. – vele ellentétben én nem tartottam attól, hogy egy ilyen csíny elszenvedőjévé válok, sőt, valahol elfogadtam az elkerülhetetlent a második hét környékén. De néhány ilyen nélkül nem is lett volna teljes az életem, a legdurvábbakat pedig könnyűszerrel el tudtam kerülni. Elvégre, ez is olyan, mint a harc: ha ismered önmagad és ismered az ellenfelet, sosem kell igazán aggódnod. Viszont ahogy azt mondja, neki is furcsa lesz, szomorú mosoly villan föl az arcomon. – Azért sajnálnám, ha szétrepülnénk a szélrózsa minden irányába. Bármennyire nehéz is tud lenni, le nem cserélném ezt az évfolyamot semmire. Lényegesen unalmasabb szobatársaim lennének. Viszont, amikor a családjáról beszél, a képemről lefagy a mosoly. Ilyenkor adok hálát azért, amiért ennyire baromira jó családba születtem. Szegény húgom szekálásáért is bűntudatot érzek, de ha valami olyasmit tettem volna vele, amit a lány leírt, akkor valószínűleg szembeköpném magam. Ha meg engem vetne ki majdhogynem teljesen a családom, csak azért, mert embernek tekintek olyanokat, akik nem tudnak varázsolni, hát legalábbis leégettem volna már a családi kúriát. Igen, van bennem egy végletekre való hajlam… – Sajnálom – mondom, és ezzel az egy szóval próbálom kifejezni azt, hogy támogatom, ha szüksége lenne rá. De erősen kétlem, elvégre neki is megvan a maga baráti köre. Viszont, amikor elveszi a könyvet, egy pillanatra teljesen védtelennek érzem magam. Amióta az eszemet tudom, enyém volt, sokat hurcolásztam magammal és majdhogynem kívülről tudom a szövegét. Jó, attól még messze vagyok, de bármikor tudom idézni a fontosabb részeket. – Remélem tetszeni fog – mondom, és teljesen őszinte vagyok, bár tartok attól, nem lesz annyira oda a tömör megfogalmazásért és a háborús gondolkodásért, mint én magam voltam. Jó, gyerekként kapott telibe az egész, és megvolt az alap, amire építkezhetett, szóval nem volt ez akkora csoda. Csak remélni merem, hogy nem teszi majd le az első oldal után. Amikor viszont Siriusról kérdez, keserű vigyor kúszik a képemre. – Ami azt illeti, ez az én hibám – magyarázom. – A nyár közepén elintéztem a bevásárlást az Abszol Úton, vettem magamnak pár dolgot, nem csak a sulis listáról. Plusz megéheztem, és mégiscsak a saját, rossz döntéseim rabja vagyok, szóval vettem egy rakás édességet. Az egyik csokibéka elkeveredett és nem találtam meg, csak az indulás előtt. Tudod, mit csinálnak ezek az izék, amikor megromlanak? Szabályosan megbetegszenek. Szivárognak kétoldalt. Szóval a vonatnál látom Siriusékat, gondoltam vicces lenne mögéjük lopakodni, hátha nem átkozzák le a gatyámat. Közben meg kinyitottam a megmaradt csokibékát, ami kicsúszott… bumm be Mr. Black táskái közé. És mindezt durván egy levegővel hadarom el, talán kétszer állok meg, akkor is a drámai hatás kedvéért. Igazán röhejes szituáció, ha nem én lennék az, aki előbb-utóbb megszenvedi, tuti, hogy halálra röhögném magam. – Köszönöm – mondom őszintén és megragadom a felkínált kezet. – Komolyan, szerintem a családomon átok ül. Mind eszméletlenül szerencsétlenek vagyunk, ha valaha fogadnod kell, leszállok-e egy seprűvel, vagy lezuhanok, jó pénzt szedhetsz össze a zuhanással. – A magyarázat persze nem lenne szükséges, de jogosnak érzem. Körbenézek és mindenütt diákokat látok magam körül. Végre visszatértünk a nagy kapu alá. Nagy kár, hogy mindenki próbál betüremkedni a kapun a kinti, csípős hideg miatt. – Mit gondolsz, bemenjünk most, vagy várjunk, ameddig az áradat alábbhagy?
I solemnly swear
I am up to no good
Marlene McKinnon
C’est la vie
Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Reagok :
47
▽ Avatar :
Josephine Langford
»
»Csüt. 29 Okt. - 19:12
Alaster & Marlene
Csak bólogattam. Tetszett az a sok hülyeség, amit a mi házunkban lévők véghezvittek. Potterék... annyi mindent csináltak az évek során, és nem hiszem el, hogy nem fogytak még ki a csínyekből. Nekem már tuti nem lenne semmilyen új ötletem. De szerencsére nem vagyok az a típus, aki ilyenekre szánja magát. Nem mondom, hogy még soha, egyben sem voltam, mert az azért hazugság lenne, de... nem kaptam még büntetőmunkát ilyesmiért. Mondjuk ez elég jó dolog. Az iskola fele volt már büntiben. -Én is sajnálnám. De szerintem legtöbben itt leszünk majd a közelben. Én legalábbis nem szeretnék elmenni messzire! - Mosolyodtam el biztatóan a fiú felé. Mondjuk furcsa lesz, hogy nem látjuk minden nap egymás. Egyeseknek meg kell komolyodni, másoknak egy kicsit ki kell engedni. De sokan fognak itt maradni és aurorként folytatni a karrierjüket vagy lesz majd olyan, aki nem fog tudni elszakadni a roxforttól és tanár akar lenni. Mint én. Szeretnék az lenni egy napon. A családomról esik szó, lehajtom a fejem egy pillanatra, majd aprón megvonom a vállam a szóra, amit felém küld. Már nem is kellene, hogy figyeljek az ilyesmire. Már meg kellett volna szoknom. Elvégre ez megy, amióta ide járok. Végül felemelem a fejem, majd halvány mosolyt küldök a fiú felé. Nem túl őszinte, de legalább jelzem, hogy szerintem elég volt a család témából. Ő nagyon is jól kezeli ezt a helyzetet, hiszen átad nekem egy könyvet. A gondolataim azonnal más helyre terelődnek, leginkább ez a könyv köré. Csillogó szemekkel nézem meg magamnak fedőlapját, majd visszapillantok a fiúra. Ez annyira jó dolog. - Nagyon fog, biztosan. Kár, hogy a Roxfortban nincs sokkal több könyv a muglikról. - Ami van, azt a hat év alatt majdnem sikerült mind kivégeznem. Persze csak ami érdekesebb volt. Óvatosan elteszem a könyvet a táskámba, kezeimet pedig összekulcsolom az ölemben. Egy kicsit vidámabb arckifejezés kúszik fel rám amikor meséli a Siriusszal kapcsolatos dolgot. Sőt, a végén még fel is nevettem. -Hát, akkor azt hiszem érdekes napod volt neked is! Remélem nem lesz baj majd belőle, de ha akarod elterelem Sirius figyelmét, hogy ne átkozzon meg ez miatt. - Kacsintok egyet. Igen, általában ez a jobb cél érdekében beáldozom magam ember vagyok. Jó, mert a barátaimért képes vagyok bármit megtenni, kerüljön bármibe. Szeretem ezt a személyiségem. Jó, hogy már kinőttem a félős korszakomat. Viszonylag... vannak azért még dolgok, amiktől legszívesebben távol tartanám magam ha lehetne. Lassan leszállunk a kocsiról, én megyek előre, majd segítek Alnak, hiszen újfent megbotlik és majdnem lezúg a kocsiról. Szerencsére végül sikerül megtartania az egyensúlyát, amit csak egy apró mosollyal és biccentéssel nyugtázok. - Nyugi, ha neked kell majd ilyesmiben fogadni akkor szintén ezt ajánlom neked. - Nálunk nem a család, csak én vagyok ilyen hihetetlenül ügyetlenke. Nem mindig, de vannak napok, amikor totálisan. Olyankor képes vagyok egy rágógumin is elcsúszni akár. Ne kérdezzétek, nem tudom hogy csinálom! A kérdésére beharaptam a szám, majd a tömeget kezdtem el nézni. - Hát nem nagyon szeretném ismét az iménti szituációba kerülni, de ez sajnos elkerülhetetlen az ellenőrzés miatt. Pedig mondanám hogy válasszunk másik útvonalat. - Vonok vállat felnézve Alasterre. Én vagyok az, aki a legjobban el szeretné kerülni a tömeget, de valószínűleg ez nem fog menni. Kicsit összébb húzom magamon a talárom és arrébb állok. Azért legalább az ujjongó másodikosokat előre engedem. -Tök jó lenne, ha át tudnánk repülni felettük vagy valami ilyesmi. Megspórolnánk egy csomó időt a tolakodással.
– Nem mész messzire? – Nem tehetek arról, hogy kissé meglepetten ragadom meg utolsó fél mondatát, ez váratlanul ért. Én nem is tudom, mit tervezek az iskola után. Jó, ötleteim, elképzeléseim vannak, hogy ne lennének, tudom, hogy nem valami irodai munkát akarok, ahol szépen megkopaszodok és addig hízok, amíg ki nem növöm a kis irodámat, aztán én leszek a csapat kabalája, de azon felül… az auror is inkább elképzelés, mint vágyálom. Átoktörő is szívesen lennék, vagy akár vadászhatnék mágikus tárgyakra… Fene tudja, történelemből amúgy is jó vagyok. Viszont az segíthet, ha meghallgatom valaki más ötleteit is. A saját jövőjéről, természetesen. – Miért, mi a terved? Látom értékeli, hogy nem firtatom a család témáját. Ha egy napon kedve támad rá, majd megnyílik felém, ha pedig nem… Nos, azzal nem sokat lehet kezdeni, igaz? Megtanultam már, hogy nem érdemes belefolyni mások dolgába, ha ők nem akarják. Meg amúgy is, túlságosan ki tudja meríteni az ember erőtartalékait, az pedig végzetes tud lenni. Nem csak a hadviselésben, de az emberi kapcsolatok terén is. – Na, most sajnálom, hogy nincs itt a ládám. KI kellett dobnom pár zoknit, hogy legyen helye pár hasonlónak – felelem, vigyorogva. Eddig azt hittem, egyedül vagyok a muglik iránti, ha csak egy bizonyos aspektusra kiterjedő imádatommal. Jó dolog valaki hasonszőrűvel találkozni. Azok között a könyvek között amúgy is van egy rakás történelmi írás, társadalom-, had- és politikatörténeti is. – Majd megmutatom őket, hátha találsz kedvedre valót. – Azt megköszönném… bár lehet, nem is lesz rá szükség. Előbb azt kellene kiderítenünk, tudja-e, hogy kié volt a béka – mondom. Szükségtelen kapásból önfeláldozásban gondolkodni amikor vannak egyszerűbb módszerek is. Csakhogy ha én próbálkozom, az túlságosan is feltűnő lenne, ráadásul a hallótávolság egyszerre átkozótávolság is. Ergó… – „A hadsereg a kémekre hagyatkozik minden mozdulat előtt.” Szóval a kérdés az, leszel-e a kémem? A majdnem-összecsuklásomat követő vallomásomat lehet, érdemesebb lenne visszaszívnom, azonban hamarosan kiderül, hogy Marls sem „különb” ezen a téren nálunk. Egy hálás mosolyt villantok felé aztán, de nem kommentálom, mennyire szerencsétlenek is tudunk lenni. Biccentek, amikor a tömegről van szó, és újabb, kissé cinikus mosoly húzódik a számra, amikor arról beszél, át akar röpülni fölöttük. – Lenne egy Alaster alakú folt a Roxfort falán – kommentálom csendesen, ismerve a saját repülési képességeimet. Óvatosan előrébb verekszem magam, és remélem, Marls követ majd és nem szakadunk el egymástól. Szívás, amikor az ember legtöbb, barátnak nevezhető egyéne másik házban van, az évnyitó vacsora valahogy nem az igazi. De ez legalább ad egy lehetőséget arra, hogy kérdezősködjek egy kicsit. – Egyébként is, te tudod mire fel ez a nagy ellenőrzés? Apám auror, látom, hogy feszült, meg mondta, hogy valami rossz dolog készülődik, de… Semmi mást. Hátha ő többet hallott. Aranyvérűként valószínűleg máshonnan is informálódni tudnak.
[/b]
I solemnly swear
I am up to no good
Marlene McKinnon
C’est la vie
Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Reagok :
47
▽ Avatar :
Josephine Langford
»
»Szomb. 31 Okt. - 15:00
Alaster & Marlene
Kicsit sem lepett meg a kérdése. Sokak gondolkodnak rajta, hogy bejárják a világot, utazgatnak majd vagy esetleg külföldön vállalnak munkát. Mondjuk London sincs olyan túl messze, főként akkor ha tud hopponálni az ember. Halványan elmosolyodom a kérdéseire, majd finoman megvonom a vállam, és válaszolok, miközben a talárom szélét kezdem a birizgálni. -Hát, én azon gondolkodtam, hogy lehet itt maradok a Roxfortban tanítani. Vagy ha nem, akkor a Minisztréiumba egy olyan osztályon, amely a muglikkal foglalkozik. - Valóban. Mondjuk mostanság elég sok fiatal tanár került a Roxfortba, szóval mire én kijárom még ki tudja, hányan jönnek és miért pont engem vennének fel? Sokat gondolkodom ezeken a dolgokon, de viszont nem mondom, hogy szeretném ha vége lenne ennek az egésznek. Mert imádok a Roxfortba járni és mindig többet és többet akarok megtanulni. Csak ennek is vége lesz... nem is olyan soká. Szerencsére a család témát végre félre tudtuk tenni, és most nem is gondolkodom azon, hogy mi lesz vagy mi van velük, mert átadja nekem ezt a csodálatos könyvet. Teljesen elbűvöl, és még ki sem nyitottam. Úgy érzem, az elkövetkező estéken nem fogok aludni túl jól, mivel ezt fogom forgatni. Amikor azt mondja, hogy van még több, csak elmosolyodom és bólogatni kezdek. -Szívesen megnézném őket majd! - Teljesen fellelkesültem. Ez az a dolog, amivel mindig fel lehet lelkesíteni, lázba lehet hozni. Nem is tudom, hogy van e még olyan dolog, amitől ennyire be tudok indulni. Aztán ez egy kicsit alább hagy, főként amikor Siriusra esik a szó. Mondjuk én csak egy kicsit próbálom elkerülni a fiút, mert nem kedvelem annyira a bugyuta próbálkozásait, de viszont azzal igazán tisztában vagyok, hogy mennyire könnyen el tudnám vonni a figyelmét. - Mondjuk nem hinném hogy rajta volt a monogramod a békán. De... igen, szívesen leszek a kémed. - Legalább a mai estén tuti nem fogok unatkozni. Meg megpróbálom beadni Siriusnak, hogy hallottam a vonaton, hogy valaki beletette és hogy tudja e ki volt. Kíváncsi leszek arra a fejre, tuti el fog vörösödni mint a róka. Olyan furcsa amikor az én közelembe kerül, nem mindig tudom megérteni. Lassan megindulunk a tömeg felé, közben felkuncogok a kijelentésén. - Ohh, hát abban biztos vagyok, hogy jó kis emlék maradna az a folt a falon. Én viszonylag tudom irányítani a söprűt, de azért kviddicsezni esélytelen hogy kviddicsezzek. - Próbálok a közelében maradni, nem szeretném ha elhagynánk egymást. Kissé összébb húzom magamon a talárt, majd megigazítom hajam. Felpillantok a fiúra amikor kérdez tőlem. Még mielőtt válaszolnék a kapu felé nézek, majd a földre és elmerengek azon, hogy miket is mondtak a szüleim, amikor kihallgattuk őket. -Hát szerintem feljegyeznek minket hogy ha valaki esetleg eltűnik... amikor kihallgattam a szüleim ők a halálfalókról beszéltek, hogy valamit véghez akarnak vinni. De nem értettem teljesen. - Vihar előtti csend. Nem tudom, meddig lesz béke. Kicsit félek, főként az érdeklődési köröm miatt, mert valójában hiába vagyok aranyvérű, ez nem számít sokat, ha nem vagyok teljesen lojális az aranyvérűekhez. Furcsa tekintetem Alasterre szegezem. - Remélem nem lesz semmi baj.
– Ez jól hangzik – mondom, és a lány láthatja, hogy tényleg lelkesedem az ötletért: a felvillanó mosoly, a megcsillanó szemek… Nagy kár, hogy nem tudok kitalálni semmit, amivel én itt maradhatnék a kastélyban. Hacsak kísértet nem lesz belőlem, de azt szeretném elkerülni. Eleget hallottam már arról a Hisztis csajról a lánymosdóban, semmi kedvem bálokra kísérgetni csak azért, mert megcsúsztam a jeges lépcsőn valahol… Na jó, ez megint végletekben gondolkodás, de még agyalni fogok egy darabig a lehetőségen. – Én valószínűleg Aurornak megyek tovább. Legalábbis az a legvalószínűbb. Nem kérdezem, mi is akar lenni, a muglik iránti lelkesedéséből amúgy is hamar egyértelmű lesz. Plusz említi is őket… Jóindulatúan mosolygok, ahogy a könyvet figyeli. Érdekel, vajon ugyanígy gondolkodik-e majd, amikor végez vele. Nem valami nehéz olvasmány, de tömény, és ami azt illeti, lányból még nem találtam olyat, akinek nagyon tetszett volna a téma. Bár millió meg egy helyzetre lehet alkalmazni azt, amit egy kínai fickó közel 2500 éve leírt. – Én pedig szívesen megmutatom – biccentek. Tényleg értékelem, ha van valaki, akivel hasonló a hobbim… legalábbis részlegesen. De na, a mugli életmód a családomban kifejezetten nagy tiszteletnek örvend. Lásd: apám és a hosszú autóutak. Csak a repülőgépeket nem szeretik, szóval az olasz út gyorsabb volt, mint amihez hozzászoktam. Végül aztán Siriusra terelődik a szó, én pedig bólintok egyet. – Igazad van, de jobb biztosra menni, nem? Emlékszel, mi volt a múltkor is azzal a Pipogyusszal… Akarom mondani Pitonnal. – Remek, megint átvettem egy gúnynevet tőlük anélkül, hogy észrevettem volna. Egyébként az RBF-vizsgák alatti „incidensre” gondolok, ott a parkban. Ronda egy eset volt. – Nem mintha védenék egy Mardekárost, de ők kifejezetten gyorsan átkozzák az embereket. Jobb nem megadni a lehetőséget. Amikor a seprűnyélen lovaglás és az általam hagyott folt kerül szóba, csak vigyorogva bólintok, majd a vonásaim megkeményednek. El sem hiszem, hogy kapásból sikerül visszakanyarodnunk a húgomhoz, legalábbis az én gondolataimban. Akaratlanul is körbenézek, hogy nem látom-e valahol, valamerre – de nem, túl sok itt a diák ahhoz. Hallgatom inkább, amit Marlene mond a halálfalókról, és érzem, ahogy a gyomrom vagy két emeletet zuhan. – Én is. Olvasni háborúról, meg álmodozni róla érdekes, de nem szeretnék megtapasztalni egyet teljes valójában – mondom. Na, meg ott van a tény, hogy apám is Auror, és nem szeretném, ha baj érné. Gondterhelten nézek csak magam elé, és közben átkozom önmagam, amiért így ellaposítottam a beszélgetést. Ahogy a kapu felé tódulunk, majdnem két percig csöndbe burkolózom, nem is nézek a lányra. Majd a lány felé fordulok, és mosolyt erőltetek az arcomra. A végére könnyebben jön és őszintébb, mint elsőre gondoltam. Lehet, a szavaimhoz van valami köze. – Tudod Marls, örülök, hogy lesodortál a vonatról. Unalmas egy út lett volna ez anélkül.
I solemnly swear
I am up to no good
Marlene McKinnon
C’est la vie
Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Reagok :
47
▽ Avatar :
Josephine Langford
»
»Szomb. 7 Nov. - 11:25
Alaster & Marlene
Elmosolyodom. Valóban jól hangzik, ez mind, ahogy én elterveztem az apró kis életemet. Csak vajon sikerül e majd megvalósítani mindezt? Mert persze, igyekszem tenni érte, de az élet nem mindig úgy dobja a dolgokat, ahogy azt elterveztük. -Remélem sikerül is megvalósítani. - Mindennél jobban szeretném, ha jó munkám lenne, először is. Aztán pedig jöhet a család, mondjuk két, max három gyerkőc. Na meg a boldogság. Semmiképp nem szeretnék boldogtalan lenni egész életemben. Ezért várok, a kapcsolataimmal is. Valahogy gondoltam, hogy Al azt fogja mondani, hogy auror szeretne lenni. A mai fiatal fiúk többsége mind ezt a szakmát szeretné választani. - Az is jó! Nekem azzal a hivatással az a gondom, hogy nagyon bátornak és elhivatottnak kell lenni. Nem az én stílusom. - Húzom fel szemöldököm és vonom meg a vállam. Aztán halványan elmosolyodom. Hát valóban, soha nem tudnám magam elképzelni 'harctéren', ahol párbajozni kellene halálfalókkal vagy isten tudja mikkel, hogy megvédjük a célunkat, a minisztériumot. Inkább próbálok nem beleszólni ezekbe a a fenti ügyekbe. Sirius említésére lekonyul a mosoly az arcomról. Persze, elhivatott a banda, meg sok mindent jól csinálnak, tesznek azért, hogy elérjék céljaikat, de nem túl jó módon. Mert ez is, amit Al mesél... hát már annyiszor láttam, hogy bántanak valakit. A gúnynevet már fel sem veszem, mert hallottam sokszor. -Ez jogos... nem tudom, mi jó ebben egyébként. Mármint az átkozásban meg hogy röhögnek rajta, miközben az lóg a fán. Nem túl vicces. - Vonom meg a vállam. Néha azért elgondolkodom rajta, hogy James és a bandája miért a Griffendélbe került elsőben. Akkor még lehet, hogy nem ilyenek voltak? De... szerintem nem változtak túl sokat. Amit látok róluk, abból biztos hogy nem. A halálfalók és az ellenőrzés került a beszélgetés fő témájává következőleg. Elgondolkodva haladok az iskola felé, a tömegben, Al mellett szorosan, hogy még véletlenül se veszítsük el egymást. Közben ő arról kérdez, mit tudok az ellenőrzésről. Elmesélem. Látom az arcán, hogy ő sem nyugodott meg teljesen, sőt, talán fel is zaklattam? Az igazság néha rossz. Egyetértek vele. -Én sem, semmiképp. De valami azt súgja, hogy nem lesz piskóta ez az év. - Néztem körül, fel az égbe, vissza a kapura és az iskolára. Vajon mi készülődhet? Pár percig mindketten szótlanul megyünk egymás mellett, de aztán érzem, hogy a tekintete rám vetődik ismét. Odafordulok és akarva, akaratlanul én is elmosolyodom. Amit mond, tök jól esik. - Igen, én is örülök! Jól érzem magam veled. - Teljesen egyetértek a fiúval. Remélem, Lilyék azért nem fognak majd kinyírni amiért még nem is találkoztunk...
Látom a mosolyt, és van egy sejtésem a jelentésével kapcsolatban is. A jövő bizonytalan – ezt mind tudjuk. Tizenhat évesen márpedig nem ártana teljesen biztosnak, esetlegesen túlságosan is biztosnak lennünk abban, mit akarunk, hogyan akarjuk és mikor akarjuk. Bizonytalan idők bizonytalan embereket nevelnek. Mondjuk megint jó kérdés, hogy ki hány olyan ember ismer, akik a tizenéves álmaikat váltották valóra… Oké, vannak olyan videók, amikben a színészek szerintem nem estek messze a dologtól, de az speciális eset. – Griffendélesek vagyunk – vigyorodom el a „nagyon bátornak kell lenni” megjegyzésre. Inkább nem mondom el, hogy apám miatt is gondoltam erre az útra. Ráadásul, ha a varázsvilágnak van hadereje, akkor azt az Aurorok teszik ki. Az én érdeklődésemmel minek mennék el valami minisztériumi aktatologatónak, amikor a fejem tömve van különböző katonai történetekkel és a muglik és varázslók múltjának ezer meg egy történetével. Megőrülnék egy kis kockában, életem végéig. Ahogy Blackre terelődik a szó, és elmondom a Piton-féle esetet, látom rajta, hogy nem tudta eddig – de mégsem lepődik meg rajta. Hát persze, a mi évfolyamunkban igen sokan rendkívül gyorsan képesek használni a pálcájukat, és valószínűleg Potterék tanítottak bennünket erre. Önvédelemből? Nem mindig. De ezzel csak a korábbi gondolatmenethez kanyarodok vissza. Ha a bizonytalan idők bizonytalan embert nevelnek, akkor vajon az agresszív időktől, egy készülődő háborútól mégis mit várunk? – Ha valaki megérdemli, nincs bajom vele – vonom meg a vállam végül. – De csak szórakozásból… Annak nincs értelme. Napóleon lehetett, aki azt mondta, nem érdemes egy azon ellenféllel túl sokszor harcolni, mert akkor mi magunk tanítjuk meg mindenre, amit a harcról tudunk. Pontosan ezt vallom a párbajok terén – ha lehet, elkerülendő. Csak azért, mert nem akarom, hogy a másik kiismerje a taktikáimat, a tudásomat, tudja, mire kell számítania tőlem és hol van a határ, amit nem lépek át. Az ilyen információk kiadása már sok-sok remek tábornok végét jelentette az évszázadok folyamán, és biztos vagyok benne, hogy varázslókkal is hasonlóképpen történt. Elvégre, Grindelwald is ismerte Dumblebore-t, igaz? Nem is emlékszem már, hol olvastam erről. Mindenesetre,valószínűleg nem elég jól. Tanulság? Soha, semmilyen körülmények között ne legyél ellensége valakinek, aki jobban ismer téged, mint te őt. – Csak remélni merem, hogy a vizsgák lesznek a legfőbb gondunk – felelem, de magam sem hiszem el, amit mondok. Emlékszem még arra, hogyan búcsúzott apám a peronon. Viszont egy fokkal vidámabb gondolatok felé terelődik az agyam, amikor a lány felel. – Igen, én is. Aztán ki tudja, lehet, összeülhetnénk majd valamikor olyankor is, amikor éppen nem a kastély felé hoz minket egy „valami” vontatta szekér. Nem sokkal később már át is érünk a kapunk a Bejárati Csarnokba. Jó ismét a melegben lenni, a gyertyákkal megvilágított Nagyteremből pedig türelmetlen morajlás hangzik a diáksereg részéről. A gyomrom már megkordul csak a vacsora gondolatára is…
I solemnly swear
I am up to no good
Marlene McKinnon
C’est la vie
Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Reagok :
47
▽ Avatar :
Josephine Langford
»
»Csüt. 14 Ápr. - 21:56
Alaster & Marlene
Igazából a bátorságom megvan a dologhoz, nem is az a legnagyobb probléma. Csak valahogy engem mégis jobban vonzanak a muglik dolgai. Talán pont olyan helyre kellene mennem dolgozni ahol ezekkel kapcsolatban tudok információkat átadni más embereknek. Mint például egy mugliismeret tanár. Egyszerűen nem tudnám magam elképzelni aurornak. Azt hiszem, kicsit rosszul fogalmaztam, és ezt Al is észrevette. Ez a nap nem az én napom, hogy úgy mondjam. -Igen, tudom. Csak valahogy jobban érdekelnek az egy helyben ülős dolgok. Meg például a mugliismeret mellett még talán a medimágia. - Elmerengek kicsit. Eddig ezt szerintem még nem is említettem. Érdekel, hogy a körülöttem lévő emberek hogy vannak, stb. Szerintem el kellene mennem gyakorlatra a Mungoba, már páran ezt mondták is nekem. Sokszor segédkeztem a gyenguszon is, volt is rá okom, főleg ha Lily ott volt párszor amikor Pitont James és a bandája oda küldte le. Lassan sétálok a fiú mellett biztosítva magam attól, hogy ne keveredjek nagyon be a tömegbe. Nem szeretnék ma már több incidenst. -Egyetértek. Sajnálom azokat az embereket akik Jamesék karmai közé kerülnek. - Főleg azok, akik nem mernek vagy nem tudnak ellenük védekezni. Még ha ők azt is gondolják, hogy ez hű de jó móka és egyesek ettől menőnek tartják őket... akkor sem, ez nem vicces. Lily sem nevetett rajta, hiszen Pitonnal olyan jóban voltak, biztosan rosszul esett neki. Hamarosan beérünk a nagyteremhez, már hallani lehet a zajt, ami nem hiszem hogy az elsősöktől érkezik, mivel ők ilyenkor inkább meglepetten és megszeppenve álldogálnak egy helyben, még az igazgató el nem kezdi a nyitóbeszédet. Szeretek ilyenkor bent lenni, érdekes, hogy az elsősök milyen arckifejezéseket vágnak amikor nem arra számítottak, ahová kerültek. Örülök neki, hogy Alnak is tetszett a társaságom, jól érintett a dolog, el is mosolyodom rá. -Miért ne? Én várom már a következő érdekes találkozásunkat. Csak ne essek rád! - Kicsit felkuncogtam, örültem neki, hogy ilyen jól megtaláltuk a közös hangot a fiúval. Kevés korombelivel tudok eltársalogni, főleg, hogy a fiúk sokszor éretlenebbek. De Alhoz teljesen másként állok hozzá ezentúl. - Várnak rád a többiek? - Pillantottam felé még mielőtt beléptünk a terem ajtaján.
– Nyugi, én például halálosan félek a seprűlovaglástól – vonom meg a vállam vigyorogva. Amúgy sem sértésnek szántam a házunk nevének bedobását, egyszerűen csak emlékeztetni akartam, hogy bármiféle bátorságra is lenne szükség, az már valahol bennünk kell, hogy legyen. Nem rohangálhat mindenki fel és alá a kastélyban trükköket durrogtatva, mint a szobatársaim jó szokása. Meg nem lehetünk mindannyian ugyanolyanok. Nem arról szólnak ezek a beosztások. Bár érdekes kérdés, vajon mennyi köze van hozzá a minket körülvevő társaknak… Már csak azért is jó lenne tudni, mert a rivalizálás nem egészen ritka dolog a kastély falai között. Márpedig ha úgy alakul, akár használni is lehetne az eljövendő ellenfelek ellen ezt a tudást… Csak ahhoz meg kell szerezni első körben. És ez nem éppen olyan dolog, amiről a könyvtárban hosszú leírást találhatnánk. Ami azt jelenti, hogy ha meg akarom ismerni a potenciális eljövendő ellenfelet, esélyesen rá kell szánnom az egész évet a csöndes vizsgálódásra. Király. De hát tudjuk: Si vis pacem… – Szerintem jó medimágus lennél – biztatom egy pillanattal később. És az biztos, hogy Marls segítené az emberek felépülését. Egy kedves mosoly fél egészség, nem igaz? Ha meg nem… Nos, akkor akár rájuk is eshet. Máris jobban érzem magam csak pár perc beszélgetés után. – Ó, hidd el, én jobban. Én hallgatom, amikor kitervelik, vagy átbeszélik a dolgot – felelem egy biccentéssel kísérve. Nem a legszórakoztatóbb dolog, és lehet gyávának nevezni, amiért nem állok ki ellenük. Pedig egyszerű matek, igazából. Vagy kiállok, és ezzel kockáztatom, hogy a következő években pokollá teszik a mindennapjaimat, vagy nem állok ki, és vállalom, hogy cinkostárs leszek. Én a cinkosságot választom. Kérdés, mit lépnék, ha valaha is rászállnának Amyre vagy Rinára. Valószínűleg ott érne véget a jóindulatú semlegességem. A nagyterembe érve örömmel veszem, mennyire gyorsan átmelegszem. Most már főleg az éhség vesz rajtam erőt. Lehet, nem a legjobb ötlet telezabálni magunkat alvás előtt, de a legkevésbé sem érdekel. Annak viszont annál jobban örülök, hogy Marlene-t boldoggá tettem a megjegyzésemmel. Egyszerű ember vagyok, na. – Majd úgy intézzem, hogy most én bukjak föl – vigyorodok el. A többiekre vonatkozó kérdésén viszont megrázom a fejem. – Rina Hugrás, a húgom meg úgyszintén, de csodálkoznék, ha ő szóba állna velem. Szóval… Azt hiszem, csak meghúzom magam az asztalunknál, minél távolabb Siriuséktól és annyit eszek, amennyit fizikálisan képes vagyok. Tudom, remekbe szabott terv. Ahogy elhelyezkedem az asztalnál, vigyorral a képemen és éhséggel a gyomromban, várva az elsősök beosztását, aztán el kell ismernem, ennél rosszabb módon is lehetne kezdeni az évet. Mondjuk beleesni a tóba elsősként nem lett volna buli.
Kezdőlap
