Nehéz lenne őt beskatulyázni, hiszen maga a viselkedése a környezetétől függ.
Egyesek kalandkedvelőnek tartják, pedig csak minden hülyeségben benne van, ami kockázatosnak, vagy viccesnek tűnik. A kapcsolatait tekintve független és zabolázhatatlan. Úgy bánik az emberekkel, ahogy éppen a kedve tartja. Szeret a társaság középpontjában lenni, és ismerkedni, de sose árul el magáról sokat. Inkább csak szereti fenntartani a látszatot, hogy vannak barátai és haverjai, ellenben nagyon régóta nem engedett senkit közel magához. Akiket viszont szeret, azokért az emberekért bármit megtenne.
Sokak ambiciózusnak találják, hiszen mindig eltántoríthatatlanul halad a céljai felé. Magabiztos, pontosan tudja, hogy mennyit ér, így az esetleges kritikák nem szegik kedvét. Miért is tennék? Hiszen magasról tesz az ismerőseinek a véleményére. Egyedül a családtagjai tudnak rá hatni, de gyakorta megesik, hogy még nekik sem engedelmeskedik.
Szeret lazának mutatkozni, és elhitetni a világgal, hogy kurvára nem érdekli őt semmi, de ez koránt sincs így. Az esetek többségében pártatlan marad, mégis hajlandó fellépni a gyengébbek védelmében, s semmi nem fontosabb számára, mint az édesanyja és a testvérei. Senki nem tudja róla, hogy a családja szorult anyagi helyzete miatt is akarja annyira, hogy felfedezzék a kviddics kapcsán.  Őszinte, talán túlságosan is, ezért az arcodba vágja a csúf igazságot, s ha kell, akkor átveszi a vezető szerepét.
Gondoskodó énjét a lehető legjobban próbálja titkolni, de a csipkelődő szavak nála éppúgy a törődés jelei, mint egy testvéri ölelés. Akármilyen hanyagnak is tűnik időnként, a feladatait mindig kedvétől függően lelkiismeretesen, vagy felületesen elvégzi. Látszólag lusta, de csak azért, mert vannak bizonyos dolgok, amik szerinte prioritást képeznek az életében, így nem minden tantárgyra fordít kellő figyelmet. Sőt, ha a tanára nem megfelelő, akkor épphogy bukdácsol az adott tárgyból.
Szarkasztikus stílusa egyszerre vonzó és ijesztő. Ő mindezt egyfajta önvédelmi mechanizmusként fejlesztette ki, és alkalmazza az évek során, hiszen megtanulta, hogy a szép szavak nem vezetnek semmi jóra. Valamiért mégis akadnak olyan emberek, akik kedvelik a faragatlanságát.
Gyakran engedetlen, és olyan halálos nyugalommal gázol át a felállított szabályokon, mintha egy gyorsvonat lenne. A kviddics eredményei miatt időnként elszalad vele a ló, hajlamos arrogánsan, nagyképűen viselkedni. Nem egyszer vágták már a fejéhez, hogy mennyire öntelt seggfej.
Az emberekkel szemben türelmetlen. Ingerlékenysége miatt hamar elveszíti a fejét, épp ezért sűrűn keveredik szóváltásokba, amelyek időnként tettlegességig is fajulnak. Vulgáris szóhasználata miatt több diáktársában is egy agresszív, lobbanékony ember képe alakult ki róla. Amelyen nem segít az sem, hogy rendkívül bosszúálló és engesztelhetetlen természettel áldotta meg az ég, hiszen dühkezelési problémákkal is küszködik.
Szobatársai szerint szörnyen lármás, nem tud úgy lépkedni, hogy a trappolásával ne keltse fel a holtakat. De mindez őt nem izgatja, amely miatt a nemtörődöm és önző jelzőket is előszeretettel alkalmazzák, ha beszélnek róla. Ha megsértik, gyerekesen viselkedik, vagy pedig olyan szinten kritizálni kezdi az illetőt, hogy az sírva fakad. Alapjáraton beszédesnek tűnik, de idegesen még inkább megered a nyelve, aminek köszönhetően gyorsabban kezd el hadarni, így az akcentusa miatt nehezebben érthető a beszéde.
Egyébiránt féltékeny. Mindig az kell neki, amivel más rendelkezik, mindig azt a lányt szemeli ki magának, aki már valakinek a barátnője, és egyszerűen nem nyugszik bele abba, ha valami nem lehet az övé. Olyan, mint egy hatalmas gyerek, aki kezdi meglátni, hogy az élet milyen igazságtalan, és próbál tenni valamit annak érdekében, hogy odahaza besegítsen, de közben még szeretné élvezni az életet, ezért nem akar idő előtt felnőni.

Mikolaj Kacper Jagielski: Varázsló létére egy Gdańskban található mugli hajógyár tulajdonosa volt egészen addig, a tiltakozók támogatásával meg nem gyanúsították, és a hatóságok magukkal vitték. Stanislaw azóta sem hallott édesapja felől, így a családnak fogalma sincs arról, hogy a férfi merre lehet, vagy hogy életben van-e még egyáltalán.
Stanislaw fiatal éveiben mindig felnézett az apjára. Imádta őt, és gyakorta együttjártak kviddicsmérkőzésekre. Amikor a fiú érdeklődni kezdett a sport iránt, akkor minden nyáron együtt gyakoroltak, amikor pedig Stanislawot felvették a Durmstrangba, Mikolaj azonnal szétkürtölte varázsló ismerősei között.
Lilianna Olga Jagielski: Aranyvérű családból származik, azonban őt izgatja különösebben a vértisztasági kérdés. Azért ment feleségül Mikolajhoz, mert megszerette a férfit. Lilianna egyébként egy zeneiskolában tanít. Igyekszik ő is minél hétköznapibbnak tűnő életet élni, azonban mostanság igen nehéz dolguk van.
Stanislaw és Lilianna kapcsolata szintén hullámzó, főként azért, mert bár Stasiu szereti az anyját, úgy gondolja, hogy bizonyos dolgokat így is jobban tud nála. Lilianna pedig nem tud olyan tekintélyt parancsolóan fellépni, ahogyan Mikolaj tudott, így az utóbbi időben már az is csodának számított, hogy az iskolai verekedések után át tudta iratni a fiát a Roxfortba.
Marcin & Lena Jagielski: Stanislaw kistestvérei, akik hozzáhasonlóan szintén a Durmstrangban kezdték meg a tanulmányaikat. Amíg Stanislaw a sportembert testesíti meg a családban, addig Marcint jobban érdeklik a varázslények, Lena pedig a divat iránt érdeklődik. Testvérek között megszokottak a hullámvölgyek, így az ő kapcsolatuk is leginkább egy hullámvasúthoz hasonlítható, de ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnék egymást.

− Hé! Azonnal hagyjátok békén, különben békát varázsolok a nadrágotokba! – csattant fel egy ismeretlen kislány, aki a hóna alatt tartotta a labdámat. A földön ülve néztem végig a jelenetet, ahogy elhajtotta az engem piszkáló srácokat.
− Tényleg képes vagy rá? – kérdeztem óvatosan, miközben ő elégedett vigyorral az arcán mellém sétált. Elég jól szórakozhatott ezeken a srácokon. Én viszont nem tudtam mire vélni a segítségét.
− Ha nagyon akarnám – vonta meg a vállát, miközben a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen engem. Nem fogadtam el a jobbját. Gyanakodva mértem végig, hiszen még nem tapasztaltam volna, hogy egy lány ilyen könnyedén elüldözzön három fiút. Valami biztos nem stimmelt vele. – Na, mi az? Nem akarsz felállni? Vagy azért nem fogod meg a kezem, mert lány vagyok?
Az utolsó kérdésére olyan hangosan felhorkantottam, hogy szerintem még a szomszédunkban lakó süket Agatha néni is meghallotta volna. Kedvtelenül ugyan, de hagytam hát, hogy felhúzzon az aszfaltról.
− Na, látod? Máris jobb. Ez meg azt hiszem, a tiéd – nyújtotta felém a labdámat, azonban megszólalni nem bírtam, annyira meglepett a viselkedése. Szó nélkül vettem vissza a játékomat, és úgy meredtem rá, mintha maga Merlin jelent volna meg nekem a semmiből.
− Köszi – böktem ki végül, amikor már kényelmetlennek éreztem a beálló csendet, vagy inkább az arcomat fürkésző tekintete vált elviselhetetlenné.
− Nincs mit. Aztán, ha még egyszer kötekednének, akkor csak szólj, és ellátom a bajukat – csapta az öklét a tenyeréhez. Szerintem a bácsikám megboldogult buldogja nem volt annyira harcias, mint ez a lány. Én sem voltam annyira harcias, mint ő, pedig valljuk be, sokan meg akartak már verni.
− Ö, oké… − motyogtam, mire nevetve oldalba bökött.
− Nyugi már! Téged nem bántalak. Tényleg, hogy hívnak? Én Klaudia vagyok – mutatkozott be széles mosollyal az arcán, azonban a kezdeti határozott fellépése olyannyira lesokkolt, hogy még mindig nem tértem magamhoz teljesen.
− Stanislaw? – Nem is értettem, hogy miért csengett kérdőn a hangom, azonban ő hamar figyelmen kívül hagyta, sőt azonnal úgy döntött, hogy átkeresztel.
− Szóval, Stasiu. Örvendek a szerencsének! És ne hagyd, hogy ezek a tyúkeszűek piszkáljanak, minden új szomszédba belekötnek – bokszolt akkorát a vállamba, hogy majdnem elejtettem a labdámat.
− Ezt igyekszem észben tartani…
− Helyes. Jegyezd is meg! A gyengéket mindig kikezdik.
− És te miért vagy…?
− Ilyen nagyszájú? – A nevetése visszhangzott az egész utcában. Sose találkoztam még ennyire vidám emberrel. – Van három bátyám. Szerintem ez magáért beszél…


− Gyere már le! Le fogsz esni! – kiabáltam hátradöntött fejjel, miközben Klaudia egyre magasabbra és magasabbra mászott a fák között.
− De már mindjárt elérem a tetejét! Onnan látni lehet majd az egész királyságunkat!
− És mit ér az egész, ha utána a nyakadat szeged?!
− Legyél már kicsit vállalkozóbb szellemű! Merlin nem látott még olyan beszari alakot, mint te vagy! – kiáltott le, mire éreztem, hogy a haragtól elvörösödnek a füleim.
− Mi?! Még hogy én beszari?! Na, majd megmutatom neked! – Olyannyira felháborodtam, hogy elkaptam a mellettünk lévő másik tölgyfa alsó ágát, és mászni kezdtem felfelé. A túloldalról hallottam Klaudia nevetését, ami egyre inkább mászásra sarkallt. Kisebb gallyak összekarcolták az arcomat és a karjaimat, de egészen addig nem nyugodtam, amíg fel nem értem a csúcsra.
A másik fán Klaudia ücsörgött a lábait lógatva, és pimaszul vigyorgott rám.
− Na végre! Már majdnem teadélutánt rendeztem idefent!
− Menj a francba! – morogtam az orrom alatt, azonban abban igazat kellett adnom neki, hogy idefent a parkra és a környező utcákra csodálatos kilátás tárult. Percekig időztünk odafent, és beszélgettünk arról, hogy legközelebb melyik csúcsot kellene meghódítanunk a királyságunkban, mielőtt elindultam volna visszafelé.
Előbb értem földet, így volt szerencsém végignézni a legjobb barátpm ügyetlenkedését. A lefele jövetel valahogy nehezebben ment neki. Hiába intettem óva, az utolsó ágak közül rosszat fogott meg, az pedig a súlya alatt letörött, és vele együtt zuhant a földre.
− Au, ez fájt – jegyezte meg, mintha mi sem történt volna, én pedig azonnal odarohantam hozzá. Megpróbált magától talpra állni, de nem ment neki.
− Látod? Mondtam, hogy vigyázz magadra! – pillantottam rá aggodalmasan, miközben leereszkedtem mellé. – Mássz a hátamra, majd hazaviszlek.
Klaudiának ezúttal nem volt egyetlen elmés megszólalása sem, mindenféle kommentár nélkül mászott a hátamra, és karolta át a nyakamat. Én pedig jó barátként hazacipeltem őt. Hiszen mi másért vannak a barátok, ha nem arra, hogy segítsenek, ha baj van?


− Lena! Ne piszkáld már Marcint! Anyaék dühösek lesznek, ha meglátják, hogy mit műveltetek a házzal! – léptem be a nappaliba, ami konkrétan úgy nézett ki, mintha egy hurrikán söpört volna végig rajta. A káosznak a kellős közepén pedig ott állt a húgom és az öcsém, egymással farkasszemet nézve.
− Nem tehetek róla! Valamit belekevert a samponomba! Nézd meg milyen színű lett a hajam! – fordult felém vöröslő arccal, és annál is lilább hajjal. A kezeimet a számra kellett tapasztanom, hogy ne fogjon el a nevetés.
− Színtisztán tudományos kísérlet volt! Arról én nem tudtam, hogy azt a flakont használod még! – vonta meg a vállát Marcin, mire Lena felkapott egy díszpárnát a földről, és azzal esett neki.
Úgy kellett kettőjüket szétszednem. Lenát a felsőjénél fogva kellett eltartanom Marcintól, hogy ne kaparja ki a szemét. Marcin pedig megpróbálta menekülőre fogni, de őt pedig a fülénél fogva rántottam vissza.
− Anyáék egy órán belül itthon vannak. Tegyetek rendet, vagy mindannyian kapni fogunk! – eresztettem el a két jómadarat. Már készenálltam arra, hogy nagytestvérhez méltóan felügyeljem a rendrakási folyamatokat, amikor hallottam, hogy valaki van az ajtónál.
− FELVETTEK! – kaptam a nyakamba Klaudiát, amint ajtót nyitottam. Igazi energiabombaként robbant be az előszobába. Majdnem elvágódtam vele együtt. Miután abbahagyta az ölelgetésemet, utána vettem csak észre, hogy hasonló pecséttel ellátott levelet szorongatott, mint amilyet én is kaptam.
− Szóval együtt megyünk a Durmstrangba? – vigyorodtam el.
− Királyság! – pacsiztam le vele, s alig vártam már, hogy megkezdődjön az első évem az új iskolámban.
Akkor még nem tudtam, hogy egyedül fogok várakozni a beosztási ceremóniánál, ugyanis két héttel kezdés előtt Klaudia családját síelés közben magával sodorta egy lavina.


Esett az eső, amikor a liliomcsokrot Klaudia sírjára helyeztem. Olyan volt, mintha még odafent is a legjobb barátomat siratták volna.
Nem hoztam magammal ernyőt. Hagytam, hogy a hajam és a ruhám teljesen átnedvesedjen. Nem igazán érdekelt. Csupán a barátomat szerettem volna visszakapni. Azt a lányt, aki kiskorom óta mellettem át, aki felvidított, ha szomorú voltam, aki nyakon vágott, ha hülyeségeket beszéltem, és aki olyan csavartan tudta elhajítani a kvaffot, hogy emberfia nem tudta kivédeni.
− Bárcsak itt lehetnél még. Hiányzol. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rád – simítottam végig a fehér szirmokon, mielőtt kiegyenesedtem volna.
A szüleim a háttérben várakoztak. Nem akarták megzavarni ezt a pillanatot, hiszen ez a kettőnké volt.
− Azonban megígérhetem neked, hogy el fogom érni az álmainkat, és híres kviddicsjátékos lesz belőlem. Aztán, ha elég idős leszek meg lesz annyi pénzem, akkor alapítani fogok egy csapatot, és majd rólad nevezem el – mosolyodtam el keserűen, miközben fogadalmat tettem Klaudiának. Hiszen ez volt a közös álmunk. Vállvetve akartunk játszani, és közösen akartunk berobbanni a köztudatba, mint dinamikus duó. Azonban egyedül maradtam ezzel az álommal, de ez nem jelenti azt, hogy ne küzdenék érte minden pillanatban.
Percekig álltam, és néztem a síron fekvő virágokat. A gondolataimból anyám érintése zökkentett ki, s halk szavai, amikkel magával hívott.
Letöröltem a könnyeimet, s nem néztem vissza többé. Nem azért, mert nem akartam, hanem azért, mert túlságosan is fájdalmas volt. De kérlek, ne gondold azt Klaudia, hogy valaha is elfelejtettelek.


− Hé seggfej!
− Mi van? – fordultam hátra az öltözőben edzés után.
− Mi lenne, ha egyszer az életben nem basznád el, és nem miattad veszítenénk el a meccset? – csapta be a szekrényem ajtaját az egyik csapattársam.
− Arról nem én tehetek, hogy te balfasz vagy, és ezért rám akarsz kenni mindent! – taszítottam rajta a mellkasánál. Elég gondom is volt anélkül, hogy ez a paraszt belém kötött volna.
− Értem én, hogy apád akkora nyomorék volt, hogy kikezdtek vele, meg azt is vágom, hogy az alma nem esik messzire a fájától, de értékelném, ha nem a mi meccseink látnák a kárát! – lökött egyet rajtam ő is, s  mindennek az lett az eredménye, hogy teljesen elborult az agyam.
Csak akkor kezdett kitisztulni a látásom, amikor a többiek úgy rángattak le róla, ő pedig próbálta eltakarni a vérző arcát.
− Most már nem olyan nagy a pofád, mi? Kérsz még? Akkor gyere! – vergődtem a srácok kezei között, miközben arra vágytam, hogy az összes frusztrációmat végre levezethessem valakin.

− Stasiu…
− Hm?
− Ez így nem mehet tovább. Az idei évet bírd ki. Ne csinálj több galibát, utána viszont átiratlak másik iskolába, mert évről-évre egyre több bunyóba keveredsz – ingatta a fejét anyám miután segítettem neki leszedni a tányérokat a karácsonyi vacsora után.
− Nem én tehetek arról, hogy ők provokálnak – löktem bele a tányérokat a mosogatóba, de anyám arcát látva talán jobb lett volna, ha hallgattam volna.
− Kérlek. Így is van elég gondunk! Ne tedd nehezebbé! – Felsóhajtottam, hiszen kivételesen igazat kellett adnom nekik. Apám elhurcolása csak olaj volt a tűzre, hiszen így már a második embert veszítettem el, aki fontos volt nekem. Minél inkább teltek az évek, annál több ember veszett el mellőlem. Nem akartam, hogy a családom többi tagjával is történjen valami.
− Jól van. Igyekszem viselkedni – biccentettem megadóan, bár nem tudtam garantálni, hogy be is tartom az ígéretemet. – Pihenj le anya. Majd én rendet rakok. Lena és Marcin úgyis játszani akartak valamit. Csatlakozz hozzájuk! Aztán jövök mindjárt én is. Elvégre, Szenteste van.
Anya hálás mosollyal az arcán hagyott magamra a kis konyhában, én pedig nekiálltam a mosogatásnak. Egyre inkább azt éreztem, hogy kicsúszik a kezeim közül minden. S még több aggodalomra adott okot az a levél, amit titokban elolvastam, amikor anyu elöl felejtette.
Apa elvesztése csak hab volt a tortán. A pénzügyi helyzetünk egyre inkább romlott. Tudtam, hogy csak úgy segíthetek, ha tényleg sztárjátékos lesz belőlem. Ehhez viszont az is kellett, hogy viselkedjek, no meg valaki, aki felfigyel majd rám.
Talán tényleg jót fog majd tenni nekem egy kis környezetváltozás. Talán elindulhatunk végre egy jó irányba