Nincs olyan buli, amit kihagyna, de táncra sosem lehetne rávenni. Lehetetlen alakokba szeret bele, abszolút nincs szűrője az intő jelek felé. Odavan az állatokért és az izgalma másodpercek alatt ugrik fel nulláról százra, ha spooky dolgokról van szó, legyen az a muglik Halloween-ja, vagy barangolás a Tiltott Rengetegben. Hajlamos fenn hordani az orrát, de a szándék a fontos, nem? Márpedig az ő szándékai az esetek többségében jók.

Vézna gyerek volt. Az anyja ezért is vitte el minden évben egy védőnőhöz Dublin szívében – a mugli-féléhez – amikor pedig már kellően nagyfiúnak érezte magát, csak egyedül volt hajlandó bemenni. Mindent összefogdosott. Van, amit össze is tört. A védőnő nem örült neki. Amikor kijött, az anyja megkérdezte, hogy hány kilót nyom, ő pedig a kicsi ujjaira nézett, számolni kezdett, végül megállapításra jutott: ötven mókus. Mrs. Wellington később utánaszámolt és valóban ötven mókusnyira jött ki a fiú súlya. Manuel gondolkodásmódjában mindig érdekes hurkok és görbületek voltak, a cselekedetei a legtöbbek számára nem mindig voltak értelmezhetők, elsőre legalábbis. Ez a Roxfortban eltöltött kezdeti évei alatt sok problémát okozott számára, karöltve a rebellis természetével és az erős igazságérzetével. De ott voltak az olyan professzorok, mint Albus Dumbledore, aki visszatartó erő helyett arra ösztönözte, hogy újra és újra átlépje a saját maga által odaképzelt határait, hogy ne engedjen a saját bizonytalanságának. Manny addig bukdácsoló varázsereje pedig idővel virágzásnak indult, ahogy a pálcája is a partnerévé vált.

Az őt választó ciprusfa pálca remekül tanúskodik a jelleme mibenlétéről. Impulzív természete van – annak idején heccelték is a társai, hogy a Süveg ezt keverhette össze a bátorsággal – és stabil morális iránytűje, akik pedig ismerik, okkal félthetik attól, hogy ez a két tulajdonság karöltve egyszer a vesztét fogja majd okozni. Különösen ezekben a sötét időkben.

Mára felnőtt, felelősségteljes – és rendkívül tehetséges – gyógyító, de a gondolkodásmódja továbbra sem követi a lineáris vonalakat, a szabályokat és elvárásokat pedig épp olyan szívesen hajlítja azok eltörése nélkül, mint tizenévesen, ennek pedig nagy hasznát veszi a Főnix Rendje. Bár a civil életben megvannak a maga rigolyái, és a fiatal kora miatt olykor terelgetésre van szüksége, a Rendben betöltött szerepénél és az emberéleteknél semmit nem vesz komolyabban, veszélyhelyzetekben pedig brilliánsan helyt áll.

Nem beszélnek róla, de egy ideje már észrevette rajta az édesanyja a változást. Manny egyre ritkábban látogat haza Dublinba. Egyre kevesebbet beszél magáról. Azt mondja, elfoglalt. Sok a munka. Egyébként szörnyen anyás, vagy legalábbis az volt. Az öccsével ellentétben őt sosem untatták az ókori történetek és a mugli világ mitikus lényei, sőt, kívülről fújja, hogy a Római császárok pontosan milyen sorrendben uralkodtak és milyen események vezethettek a Birodalom bukásához. Az érdeklődése megmaradt, de a lelkesedését szépen lassan elkezdte kinőni, ahogy megkezdte a tanulmányait a Roxfortban. A mérleg nyelve hol a varázsló, hol a varázstalan világ felé billent, de egy ponton túl az apjától már többet tanulhatott. Vele nincs túl jóban. A férfi nem állt túl jól a tanulási nehézségeihez, idővel elhidegültek. Pedig a bájitaltan mindig kivételesen jól ment neki. Olykor már a Roxfort előtt is bezárkózott a fürdőszobába és az anyja tusfürdőiből és kenceficéiből kevert bájitalokat. Manny még azzal sem dicsekedett el az apjának, hogy egyre inkább ráérzett a Legilimencia és Okklumencia ízére.
Szóval ott van a mugli származású anyja, a félvér apja – meg ezek rokonai -, és ott az öccse is. Ennél különbözőbbek már nehezen lehetnének, de @Brutus Wellington egy nagyon fontos személy az életében. Megvannak a súrlódásaik, ahogy bizonyára minden testvérpárnak, de a tűz és víz jellemeik ellenére is mindig jól megvoltak egymás mellett. Az idősebb testvérként Manny mindig személyes küldetésének érezte, hogy pajzs legyen az öccse körül. Mióta felnőttek ez csillapodott, de sosem fog változni. Nem fogja bevallani, de egy ideje már igyekszik átvenni egy-egy jellemvonást Brutustól, kezdve azzal, hogy lassú víz partot mos, talán így nem fogja megöletni magát a kelleténél hamarabb.

2,5 éve;
A tőle nem is olyan sokkal idősebb varázsló a bal lábán szenvedett súlyos sérülést. Erősen vérzett, és az is nehezen volt kivehető, hogy térdtől lefelé az bizony még hozzá tartozik. Nem csak a Rend zászlaja alatt volt ez Manuel első küldetéseinek az egyike, de szakmai értelemben véve is még bőven tojás héjjal közlekedett. Nem feltétlenül végezhetett volna ilyen kaliberű varázslatokat, de az óra hivatalosan is ketyegett. A Rend igencsak híján volt medimágusoknak, márpedig ha Dumbledore bízott benne, neki is bíznia kellett magában. Először úgy tűnt, hogy az artériás vérzés miatt olyan nehéz forrasztani a sebet.
Az egyik Auror segített neki felemelni a lábat, hogy jobban hozzáférjen. Valaminek lennie kellett ott. Egy nagyobb lyukba dugta be az ujját, közvetlenül a térdizület felett, hamarosan pedig egy tapintásra oda nem való tárgyba ütközött, úgy másfél ujjpercnyi mélységben. Bármi lehetett, törmelék a kirobbantott falakból, egy darab a csontjából. Óvatosnak kellett lennie, a csont ilyenkor pengeéles lehet, az utolsó, amire szükségük volt, hogy az ő bőrét is felhasítsa valami a nyílt seben belül. A mellette álló asszony elégtelenkedett, miért nem a pálcáját használja, a pálcáját kellett volna használnia, de Manny az anyja révén egykor sok időt töltött a muglik világában. Hajlamos volt mugli-szerűen kézzel matatni ott, ahol pálcát is húzhatott volna. Ami azt illeti, ez a mai napig így van. De hat meg három az kilenc, pont ahogy öt meg négy is kilenc. Nem mindig az az egyetlen megoldás, ahogy más oldaná meg. Így is sikerült rajta fogást találnia, elővigyázatosan húzta ki a beágyazódásból, hogy szemügyre vehesse. Fogalma sem volt, hogy mit tart a kezében, de a jelenlévők hirtelen elsápadásából ítélve valamiféle átokszóró a top hármas listáján szerepelt volna. A szobában megfagyott a levegő, a jelenlévők távolabb léptek. Ekkora már Manny mindig olyan megbízható precízségű kezei is remegtek, kockáztatva, hogy elejtse az apró tárgyat.
Nem fagyott le. Átadta az őt asszisztáló asszonynak a helyet, ő pedig kisétált a teremből, olyan lassan és óvatosan, amennyire csak tudott. Mint később az átoktörőtől megtudta, ha mágiával próbálták volna eltávolítani a húsba beágyazódott követ, az apró tárgy azonnal felrobban. Akkoriban ennél csak jóval kisebb feladatokat kapott, azóta pedig következetesen haladt előre. Olykor sürgős esetekhez hopponálva, máskor Aurorokat kísérve el. Nem is mindig úszta ám meg egy kis riadalommal.

2 hónapja;
A kezeiben tartott könyv aktuális oldalának egy ideje már a végére ért, nem lapozott tovább a következőre, csak egy rövid hümmögéssel datálta az olvasottakat, és a fejét hátra döntve a falnak támaszotta azt. Egyébként rendkívül kényelmetlen volt. Már így is egészen zsibbadásnak indult a farokcsontja tájéka, de a kis mozdulat elég volt ahhoz, hogy félig a párnát is maga alá gyűrje, és ezzel még lentebb csússzon a Szent Mungó-i ágyon. Úgyhogy a gerincét is nyomni kezdte az alacsonyan lévő, fejvégként szolgáló fémcső, de őszintén, nem volt kedve megmozdulni. Ritka alkalmak egyike volt, amikor volt ideje, illetve lehetősége hagyni, hogy ennyire leengedjen. Amíg nem kezdett el pihenni, addig észre sem vette, hogy mennyire kimerítette a két élete közötti ingázás. Szerencséjére vagy épp szerencsétlenségére – nézőpont kérdése – a mentora volt a kezelő medimágusa, márpedig ő ágynyugalomra kötelezte, miután egy elszabadult sárkány kishíján legót csinált a belsőségeiből. Legalábbis ez volt az alibi, ami megint csak magyarázatra szorult, de mégsem mondhatták, hogy épp a Rendben látta el medimágusi feladait, amikor ő is bekapott egy csúnya löketet.
Végül mintegy varázsütésre, az időskori gerincproblémáktól a kEdVeNc Aurorja mentette meg, amikor besétált a kórterembe. Nem tűnt túl vidámnak, ettől pedig Manuel gyomrába egy kisebb csomó költözött. – Tudod, a múltkor erről beszéltem. Nem fogsz tudni mindig mindenkit megmenteni. Tudnod kell elengedni és priorizálni. Most nézz magadra. – A fiatal medimágusnak sem kellett ennél több, hamar felszívta magát és dacosan felelt. – Szerencsére azt is tudom, hogy mikor *nem* kell elengedni. – Értette ő Leopold szavait, értette azt is, hogy hibázott, amikor felesleges kockázatot vállalt. De akarta, hogy a másik is lássa: helyesen ítélte meg a helyzetet és ezzel három másik életet mentett meg. Ennél többet azonban már nem feleselt. A férfi már egészen az ismertségük kezdete óta kettős érzésekkel töltötte el. Borzalmasan vonzódott hozzá, persze – ezt meg is tartotta magának, elvégre egy tekintélyes Aurorról beszélünk, aki jóval idősebb nála – de épp ennyire tartott is tőle.

1,5 éve;
Egy sötét és nyirkos helyen tért magához. Még csak nem is egy széken ülve, hanem úgy simán a padlón hagyva. Most már sejti, hogy ezt akkor Leopold jobban élvezte, mint illett volna – vagy ki tudja, lehet nem olyan rossz arc, mint amilyennek ő képzeli -, de akkor még nem tudta, hogy a hűségét teszik próbára, nem pedig Voldemort csatlósai ragadták el. Mielőtt ténylegesen a Rend tagjává vált, súlyos kérdéseket kellett feltennie magának. Milyen messzire mennél el? Mit tennél kockára? Az eszméidért. A jövőnkért. Tudta, hogy senki nem a szabályok követésével fogja megváltoztatni a világot, irányuljon az egy jobb, vagy egy sötétebb korszak felé. De ezeket a kérdéseket könnyű megválaszolni békeidőkben. Amikor a halál – vagy rosszabb – nem liheg ott a sarkadban. Viszont a válasza azon a napon is megegyezett az eredetivel. Az Auror ráijesztett, de Manuel helyt állt, amennyire tőle elvárták. Dumbledore célt adott neki. Többé már nem egy üvegfalon át szemlélte a világot.
Újoncként kezdett, de a medimágusi tapasztalatai mára bőven túlszárnyalják azt, amit a Szent Mungóban eltöltött ideje indokolna. Ott már nem bizonyítania kell, hanem egyenesen visszafognia magát.