Sokan elvtelen pénzsóvárnak tartanak, de ez nem igaz. Vannak elveim. Az első: egy knúttal sem támogatnám a rabszolgaság bármely fajtáját, és ez bizony alaposan bekorlátozza az üzleti lehetőségeinket a gazdaság globális helyzetét illetően, noha valamivel kevésbé, mintha csupán mugli érdekeltségeim lennének. Igen, valóban az enyém többek között az a kéményseprőmanó-kölcsönző a Zsebpiszok közben. A házimanóim fizetést kapnak, szombatonként kimenőjük van. Nem annyira nehéz kitalálni, miért gondolkodom így, de az analízist hagyjuk meg a terapeutámnak, elvégre azért fizetem. A másik: semmi bajom a félemberekkel, és otthonosan érzem magam a muglik között, a művészetük és technológiájuk néha egyenesen lenyűgöz. A harmadik: a minisztériumnak nem bocsátok meg.
Szeretem a pénzt. Valóban szeretem. Nem is annyira az elköltését, mint a megszerzését és a birtoklását, de ha már költés, akkor szeretem jól megfizetni a dolgokat. Nem pártolom a pocsékolást, de a dolgok árát igenis meg kell fizetni. És ha már azon szerencsések közé tartozom, akik megtehetik, egyfajta erkölcsi kötelességnek tekintem, hogy költsek, utazzak, fogyasszak, élvezzem. Ez az erkölcsi kötelesség tanított meg élvezni a szép, ritka, nehezen megfizethető dolgokat. Emiatt vagyok hajlamos áldozni mind az ún. jó ügyekre, mind a feltörekvő művészekre (noha utóbbi kettő alatt valószínűleg merőben mást értek, mint Önök). Tulajdonképpen a pénz az egyetlen, amihez értek. Jó üzletet kötni, kockáztatni, befektetni, veszíteni, nyerni, a lefölözött hasznot részint visszaforgatni, részint meggyújtani és elszívni: ez az életem.
Ne értsenek félre. Attól, hogy vannak ilyen naivnak látszó kedvteléseim, még igazak a pletykák, az üzletben könyörtelen vagyok. Valóban az enyém a Zsebpiszok köz egy része, és azt pont olyan… kontextusba illő szakértelemmel kezelem, mint ahogyan törött pennákat árazok be.

Önök mind tudják, hogy ez nem az igazi nevem, sőt mind tudják, mi az igazi nevem, a név, amelynek örököse vagyok anélkül, hogy valaha viseltem volna.
Az anyám. Sárvérű – rendben: mugli származású –, sötét bőrű, bár ez rajtam nem különösebben látszik. Fiatalon biztosan gyönyörű volt, és erős boszorkány, ha apám hajlandó volt gyereket csinálni neki. Soha nem tudtam megbocsátani neki, hogy hagyta, hogy apám hat-hét évesen elvigyen magával, de azért később találkoztunk, meghallgattam a magyarázatát, tartom vele a kapcsolatot, és nem hagyom, hogy bármiben is hiányt szenvedjen.
Az apám. A tankönyvi aranyvérű dinasztia utolsó előtti sarja volt, egy kihalt névé, nem, nem fogom kimondani. Ha rajtam múlik, soha többé senki nem fogja kimondani ezt a nevet, és egy-két nemzedék múlva végképp feledésbe vész. Legyen elég annyi, hogy adott egy minisztert a varázsvilágnak ez a név, meg valamivel később egy ragyogó kviddicsjátékost, aztán csak hanyatlott, ahogy az avítt dolgok szoktak. Ha meg nem akad a torkán a keményre sült véreshurka, és az öcsém várakozóan végig nem nézi, ahogy megfullad, nyilván ma is élne még. Az addigi látszat ellenére szinte semmi vagyont nem hagyott maga után (két ház, egy kis erdő, egy röhejes összeg a Gringottsban és némi ékszer), de öcsém álláspontját alapvetően képviselhetőnek találtam.
A mostohaanyáink. Ha az ember hitvesei körül ennyi felrobbant üst, megbokrosodott seprű, szeptikus fertőzéseket osztogató köpkőkészlet és krónikusan csúszós lépcső van, akkor egyetérthetünk abban, hogy apám rendkívül szerencsétlen volt a szerelemben. Az utolsó mostohánkat kedveltem, mindig rendes volt hozzám, egy békebeli úrihölgy, akit nehéz volt kihozni a béketűrésből. Apánk előrelátóan előre kitagadta a végrendeletéből, úgyhogy a halála után az öcsém gond nélkül el tudta zavarni otthonról, ami nyilvánvalóan jó hatással volt az egészségére, ma is él. Pár havonta balettot szoktunk nézni együtt. Gyűjti az elátkozott ékszereket, többnyire hozok neki valamit, ha elutazom.
Az öcsém. Apám szeme fénye, a név és a már tárgyalt birtok örököse. Szent unokatestvérházasság csúcsterméke volt két évvel azután, hogy én születtem, egy elkényeztetett, beteges kis görcs, akinek az én húsomra és véremre volt szüksége, az én piszkos véremre, hogy fel tudjon nőni. Akinek a házijait írtam hét évig, akinek az odaadó alattvalója voltam azután is, hogy felnőttek voltunk rég. Ez a vér tapad a kezemhez. De akárki akármit mond, elhihetik, én tényleg szerettem az öcsémet. Minden kutya szereti a gazdáját. Megtartottam a róla készült összes festményt; minden helyiségbe jut egy. Felemelő társaság.
A sógornőm. Már ő sem ezt a nevet viseli, és együtt gondoskodtunk arról, hogy a névnek ne legyen örököse, így aztán ő az öcsém halála után hamarosan teljesen új életet kezdhetett, és elfelejthette az egészet. Nélküle nyilván most is az Azkabanban rohadnék. Azt mondják, miatta nem nősültem meg sosem, és köztünk szólva ez igaz ugyan, de nem jelenti azt, hogy ne lennének időnként nők az életemben, akiket kedvelek és akiket úgymond a tenyeremen hordozok, de ez egy teljesen más műfaj.
A házimanónk. Matuzsálemi korban van, már alig lát, a mozgása is meglassúdott, de a hallása, mint egy macskáé. Amíg túl nagy nem lettem, vele aludtam a mosogató alatti házimanóólban, így aztán valóban egy házimanó áll a legközelebb ahhoz a gondolataimban, hogy az anyám legyen. Nem szabadítottam fel, persze, halálra sértődne. A vasárnapi reggelimet még mindig ő szolgálja fel, de a munka oroszlánrészét már egy fiatalabb manó végzi, akit árgus szemekkel figyel és a sárga földig kritizál – az utódja úgyis inkább róla kell gondoskodjon, mintsem rólam.
Alapvetően nem nagyon meglepő, hogy ebből a gyerekkorból - és felnőttkorból - milyen misztikus, ábrándos módon kerestem a kiutat, a nyitott ajtókon át kisétálni lehetetlennek tűnt, de amikor először hallottam animágusokról, szöget ütött a fejembe a kép, ahogy apró rovarrá változva elbújok a padló repedései közt, aztán a ház résein át ki a nagyvilágba, és soha nem talál rám senki. Ötödéves koromban egyedül kezdtem neki az elsajátításának, és kudarcokkal, megakadásokkal együtt majdnem hat évig tartott, míg véghez vittem a folyamatot. Nem is tudom, miért ragaszkodtam hozzá ennyire. Rögeszmévé vált. De utólag nézve kétszerennyi is megérte volna. (Patrónust idézni legalább ilyen epikus, magányos küzdelem volt - de ezt felesleges is volna elmesélnem, mert ettől az Azkaban örökre megfosztott.)
Félvérként érthető módon nem szimpatizálok a Sötét Nagyúr nézeteivel; otthonosan mozgok a mugli világban is, ott űzök gúnyt az aranyvérű hagyományokból, ahol lehet. De a minisztérium még ennyire sem a kedvencem. Ha választanom kéne, melyiküknek adnék el hamarabb egy rozsdás kanalat, nehéz helyzetben volnék. Az egyik barátnőm leanarchistázott – talán van benne valami. A Dumbledore körüli személyi kultuszt mindenesetre túlzásnak érzem, de ha bármikor korrekt árú rozsdás kanalakra volna szüksége, tudja, hol talál.

- Mit keres itt?
- Hogy képzeli, hogy ide jön?
- Nem tartozik közénk.
- Meghívták.
- Macmillanék partiján is ott volt.
- A házigazda állítólag tartozik neki.
- Múlt hónapban Slughornhoz állított be. Egy százéves Lángnyelv Whiskyt - hozott, de végig csak sértegetett minket. A Madam nem is volt hajlandó visszajönni közénk, amíg az az alak el nem ment.
- Hogy van képe egyáltalán nyilvánosan mutatkozni. Nemhogy köztünk, bárhol.
- Nincs benne semmi megbánás. Ahelyett, hogy boldogan élne a véren szerzett vagyonból, folytatja ezt a nevetséges bosszúhadjáratot.
- Weasleyéknek állítólag ezer galleont ajánlott, ha kiégetik a nevet a családfájukról.
- Amit a 28-as szalonnal is csinált. Már vagy ötven éve nem is volt az övék, csak a nevüket viselte! Felvásárolta, és egy ócskaságboltot nyitott a helyén. Cranville Quincey Mágikus Turkálója – az Abszol út legszebb részén! Valahányszor arra járok, a szélütés kerülget.
- Tele van mugli holmikkal. Ezt mondják, legalábbis. Én be nem tenném oda a lábam. Pont lyukas üstökre és törött pennákra van ott szükségünk, az Abszol út 28. alatt, ahol még az ükanyáink is együtt teáztak.
- Hogy hagyhatja ezt a minisztérium? Nem létezik már műemlékvédelem? Kis réztábla jelezte, melyik volt Cantankerus asztala. Mégis mit csinálhatott azzal az asztallal?
- Elégette. Vagy talán mugli holmikat tart rajta. Felevíziót. Kitelik tőle. Gyűjti azokat a kacatokat. Olyan gépe is van, amivel a muglik repülnek. Talán kettő is. Ezt hallottam. Csempészetre használja őket.
- Még ő akar bosszút állni.
- Azok után.
- Megölte a saját öccsét. Mindenki tudja. Rábizonyították.
- Hogy hagyhatta futni a minisztérium?
- Most, hogy Crouch a bűnüldözési főosztály vezetője, ez nem fordulhatna elő.
- Elege lett abból, hogy ő a fattyú. Az öreg ezt persze nem ismerte el soha, szégyellte a dolgot, hogy összekavart egy sárvérűvel, de azért mindenki tudta. Csak rá kell nézni, mintha az öreg képmása lenne.
- Gyerekkorukban majdnem ikreknek tűntek.
- Nyilván a pénzért csinálta, az öreg halála után egy galleont se kapott. Az utolsó knútig minden az öccsére szállt.
- A sógornője bujtotta fel. Viszonyuk volt, ezt mindenki tudja.
- Dehogy volt. Kiskoruktól el voltak jegyezve a fiúval. Gondolod, hogy egy ilyen kaliberű boszorkány ránézett volna a fattyúra?
- Az Azkabanból is ő hozta ki. Az özvegy nagybátyja a minisztériumban dolgozik, ő intézte el, hogy újratárgyalják, nyilván lefizették a Wizengamotot.
- Önvédelem, persze, meg egy jókora zsák galleon. Különben most is ott rohadna. Ott lenne a helye: elvégre gyilkos.
- De így mennyit is ült, három évet, kettőt?
- Huszonegy hónapot. Az semmi.
- Ha a nő miatt csinálta, akkor ugyancsak mellényúlt.
- Nem gondolhatta, hogy leállna vele.
- Azt beszélik, nem volt valami boldog házasság. Tulajdonképpen jól járt az özvegy.
- Szerencse, hogy nem született gyerekük.
- Szerencse, mi?
- Nem a nő miatt csinálta. Még csak nem is a vagyon miatt. Egyszerűen gyűlölte az öccsét.
- Sose mondta, hogy ártatlan lenne. Nem tagadott semmit. A húgom aurornak tanul, az egyik szemináriumon olvasták a kihallgatási jegyzőkönyvet.
- Az öreg azért hozta el magukhoz, mert a fiú nagyon beteg volt. Állítólag eleve azért csinálta fel azt a sárvérűt, hogy legyen hová nyúlni, ha a törvényes fiú betegnek születne. Az időzítés épp kiadja.
- Azt hallottam, a sárvérű bájitallal kötötte magához az öreget. A gyereket is ő sózta rá. Milyen anya az, amelyik csak úgy elküldi magától a kölykét? Ezek a muglik rosszabbak, mint az állatok.
- A fattyú bőrét bűvölték át a szerencsétlen beteg fiúra, hogy befedjék azokat az iszonyú fekélyeket. A saját szememmel láttam.
- A vére kellett az öregnek valami familiáris archemágiához.
- A családban generációk óta terjengett valami örökletes betegség, ami kiölte a varázserőt a férfi utódokból.
- Az apósom volt náluk, amíg a fiúk még kicsik voltak. A fattyú a házimanóval aludt a konyhában. Úgy is öltözött, mint a házimanó. Most is látszik a kezén a kandallóajtó nyoma.
- Azokat a sebhelyeket a kézfején az öccse égette oda, úgy hírlik, azért mert az egyik RAVASZ-vizsgája előtt kiégette a kedvenc dísztalárját vasalás közben.
- Két évvel később kezdte a Roxfortot, mint hogy felvették volna. Az öreg nem engedte el, amíg a törvényes fiú meg nem kapta a levelet.
- Nem csoda, hogy egy ponton végül bepöccent. Pár éve mesélte egy fickó a Szárnyas Vadkanban, hogy ő volt a halottkém. Napokig nem tudott aludni azok után, amit ott látott. Napokig, de lehet, hogy hetekig kínozta a saját testvérét, mielőtt meghalt. A minisztérium meg elengedte. Persze, önvédelemből csinálta. Szörnyeteg.
- Azért tanult animágiát, hogy eltűnhessen otthonról. Mondta is. Amint lehetett, az első dolga volt szárnyakat növeszteni. Elmehetett volna. Bármikor. Nem kellett volna lemészárolnia a tulajdon testvérét.
- A minisztérium nem tud mit csinálni vele. Egy egész világméretű bűnszövetkezet áll a háta mögött, és annyi a pénze, hogy külön kulcsa van a Gringottshoz.
- Ha nincsenek az özvegy rokonai, akik addig forgatták a paragrafusokat, míg az ölébe nem hullott az egész vagyon, egy fityingje se lenne. Így meg az övé a fél Abszol út.
- Mindenki tudja, hogy vaj van a füle mögött. Papíron csak a kéményseprő manókölcsönző az övé, de valójában kiterjedt érdekeltségekkel rendelkezik a Zsebpiszok közben is. Mindenki tudja.
- Azok a manók a minisztériumnak gyűjtenek információkat, ezért van még szabadlábon.
- Azt mondják, hogy a házimanóival szokott…
- Többségi részesedése van a roxmortsi kocsmákban. Azt akarja, hogy tönkremenjen a Mézesfalás.
- Több tucat törvénytelen gyereke van.
- A varázsbűn-üldözési főosztály hetente látogatja. Azt hallottam, kétszáz darab illegális repülőszőnyeget hozott be tavaly mugli csomagküldő szolgálatokkal. Kihalás szélén álló, őshonos varázslényeket szokott eladni a nemzetközi feketepiacra. Hamis pálcákkal is kereskedik. Folyton házkutatást tartanak nála, de sosem találnak semmit.
- Az öreg csecsemőkorában kasztráltatta, hogy nehogy tovább híguljon a vér.
- Senki nem tudja, pontosan mivel foglalkozik, de az öreg idejében már majdnem koldusbotra jutott a család, ma meg minden ágrólszakadt, botcsinálta kis művész hozzá fordul patronálásért. Aztán meg néznek nagyokat, mikor benyújtja a számlát, és ehhe, visszaél a helyzettel. Mindenki tudja. Meg aztán a jótékonykodás. Lehetetlen, hogy ezt a vagyont, amit elszór, fagylaltkelyhekből, vajsörből, kéményseprésből meg törött pennákból szedné.
- Egy gyerekkori baleset miatt távolították el a...
- Nem baleset volt.
- Üzletember a fenét, minden knútja az örökségből származik, az öreg fösvény volt, és senki még csak el se tudta képzelni, mennyi galleont halmozott fel abban a düledező viskóban. Most aztán foroghat a sírjában.
- A fiúkat szereti.
- A mostohaanyjával jár.
- Roxfortos kislányok közül válogatja a barátnőit.
- Meg akarja venni a Prófétát. Döbbenetes ajánlatot tett rá a múlt héten is, de az igazság szerencsére még nem eladó.
- A Hírverőt is ő pénzeli.
- Egymillió mugli családot akar Roxmortsba telepíteni. Imádja a muglikat.
- A minisztériumban is tudják, hogy rosszban sántikál. Mégsem bizonyítanak rá soha semmit. Mindenkit megken.
- A becsületet viszont nem lehet megvenni, bármennyi galleonja van az embernek.
- De neki azért tényleg nagyon sok van.
- Mérhetetlenül sok.
- Ezt mindenki tudja.