Linda első pillantásra talán furcsának, igazi csodabogárnak hathat, akit inkább elkerülnek a róla keringő pletykák miatt, pedig ha valaki időt szán arra, hogy megismerje, akkor rájön, hogy a lány valójában egy csodálatos ember. Mégis, sokan csupán annyit látnak belőle, hogy a könyvtárban, vagy az udvaron ülve olvasgat, vagy pedig kényszeresen pakolja el a klubhelyiségben eldobált párnákat.
Az édesanyja már korában is rendszeretetre nevelte, továbbá arra, hogy betartsa azokat a szabályokat, amelyek az ő védelmére vannak. Lindát nehezen lehet rávenni arra, hogy belerángassák bármilyen hülyeségbe, pedig időnként ő is vágyik egy kis lazításra, vagy csupán arra, hogy egy baráti körhöz tartozhasson. Ez csupán egy álomkép marad számára, hiszen mostanában egyre gyakoribbá válik, hogy verejtékezve riad fel az éjszaka közepén, ezzel nem csupán a szobatársai nyugalmát zavarja meg, hanem olyan pletykáknak ad alapot, miszerint teljesen dilis, és jobb, ha senki nem megy a közelébe. Pedig ő semmire nem vágyik jobban, csupán egy tartalmas beszélgetésre, vagy arra, hogy télen a kandallónál forró csokit szürcsölgetve nevetgéljen valakivel.
Azonban a futótűzként terjedő pletykáknak köszönhetően sokkal messzebb kerül a diáktársaitól, s a napjait javarészt magányosan tengeti. Ezen a helyzeten pedig édesanyja elvesztése sem segít kifejezetten. Úgy érzi, magára maradt a világban, becsapták, és abban sem biztos, hogy bízhat abban a férfiban, akit édesanyja a végrendeletében a biológiai édesapjaként jelölt meg. Linda fél az új helyzettől, ezért alig várta, hogy elkezdődjön a tanév, és otthagyhassa Londont.
Azóta talán még mélyebbre ássa magát a könyvtengerben, amely körülveszi őt, és még nehezebben szakad el a napirendjétől. Szinte minden percét beosztja, hogy ne kelljen szembesülnie a körülötte összedőlő világgal: ezért folyamatosan korrepetálásokat vállal, ha lehetősége adódik, akkor külön órákat vesz, magától gyakorol, és próbál kifejleszteni egy olyan bájitalt, amelynek a hatására nyugodtan átaludhatja az éjszakákat.
íSzeret a háttérben maradni kedves és tisztelettudó. Nem szájal vissza másoknak, pontosan tudja, hogy miként kell viselkedni. A szívességekért cserébe sem vár viszonzást, pedig gyakran megesik, hogy kihasználják. Mindez őt nem érdekli, pedig nagyon is jól látja miként pillantanak rá az emberek, hogyan súgnak össze a háta mögött, de ő annyira elmerül a saját kis világában, hogy szemet huny ezek felett is.
Érdemes tudni róla, hogy bár ragaszkodik a napirendjéhez, és a szabályok betartásához, másokkal szemben időnként mégis megenyhül a szíve. Neki aztán egyáltalán nem érdeke, hogy másoknak ártson, nem utálkozik, megveti a pletykálkodókat, mert úgy véli, amíg nem ismernek igazán egy embert, addig nem szabad szóbeszédek alapján megítélni a másikat.
Tudja magáról, hogy ő sem szent, hiszen időnként neki is elfogy a végtelennek tűnő türelme, a fáradtság pedig esetenként előhozza a mogorvább oldalát, és olyankor nehezebben viseli a tömeget is. Mindemellett igencsak félős, elsősorban a varjaktól és a sötétségtől tart, de a rémálmaiban megjelenő alakok is a frászt hozzák rá. Az édesanyja és nevelőapja halála óta gyakorta visszatérnek ők is az álmaiban, méghozzá minden alkalommal a halálukat látja maga előtt.
De a visszatérő rémálmok mellett még egy másik titkot is őriz, amelyet nem osztott meg még senkivel: teljesen mindegy, hogy a nap mely szakaszában járunk, időnként olyan víziókat lát, amelyek megrémítik őt. Két-három éve jelentkezett nála ez a dolog: eleinte megérzések és sugallatok formájában, aztán ahogy elkezdett utána járni a dolgoknak, és felvette a Jóslástant, úgy ezek a látomások egyre inkább vizuális formát kezdtek ölteni, viszont irányítani egyáltalán nem tudja ezt, sőt gyakorta el is felejti, hogy mit látott, majd amikor az esemény bekövetkezik, akkor déjà vu érzésként ismét rátör, hogy ezt bizony egyszer látta bekövetkezni.

Biológiai apja:
Anthony R. Damgaard: Nem ismeri még igazán, fogalma sincs ki ő,  vagy éppen milyen ember lehet. De Samatha levelében őt említették Linda biológiai apjaként, ezáltal a lány Anthony nevelésére van bízva. Nem tudja miként kezelje, de minden alkalommal, amikor arra gondol, hogy találkoznia kell a férfival, elfogja a rettegés. Rossz érzése van Anthonyval kapcsolatban, s bár az új gyámja kedvesnek és törődőnek tűnik, Linda szerint mindez csupán a látszat, hiszen a lány felfigyelt arra, hogy időnként idegenek lepik el a házat, és esetenként az igazi apja órákra bezárkózik a dolgozószobájába ezekkel a vendégekkel.
Mostoha apja:
George Somerset: A Minisztériumnak dolgozott, nem volt a legbefolyásosabb ember az osztályán, de valakinek nagyon útban lehetett, így halálfalók végeztek vele. Három éve halt meg, addig Linda őt tartotta az édesapjának, és a mai napig is úgy gondol rá. Linda szemében George volt a világ legrendesebb embere. Samatha azonban csúnyán átvágta őt is, talán a nő ezért is érezte kötelességének, hogy évekig kutasson a férfi gyilkosa után. Arra nem számított, hogy ezzel a saját halálos ítéletét is aláírta.
Édesanyja:
Samantha Somerset: Egykori aurorparancsnok volt. Imádta őt, tőle tanult meg mindent, ami ahhoz kell, hogy egyszer ő is remek anya és nagyszerű feleség lehessen. Ő volt az az ember, akivel tényleg sok mindent megvitathatott, noha kapcsolatukat mindkét fél részéről titkok övezték. A halála után Linda teljesen elbizonytalanodott. Nem tudja már mi volt igaz a meséiből, és mi nem, hiszen az édesapja valódi kilétét se árulta el soha neki.
Egyéb családtagok:
Linda nem ismeri nagyszüleit, egyéb rokonait, hiszen az édesanyja elzárkózott tőlük, George-nak pedig nem voltak közeli hozzátartozói, akikkel Linda találkozott volna. A Damgaard családról pedig mit sem tud, ezért is érzi magát elveszettnek.

Ki kellett jönnöm a hálókörletből, mert a lányok olyan zajt csaptak, hogy nem tudtam nyugodtan olvasni. Érthető az izgalmuk, hiszen két nap múlva hivatalosan is véget ér a tanév, és hazamehetünk. Alig várom már, hogy láthassam anyát, hiszen megígérte, hogy idén két hetet együtt fogunk tölteni, és végre nem fog éjt-nappallá téve dolgozni. Azt hiszem, mióta elfogta apa gyilkosát, és a férfit az Azkabanba küldték, azóta mintha ő is megnyugodott volna, és hajlandó lenne lassítani.
Olyan jó lenne, ha végre egy kicsit egymással is foglalkozhatnánk, hiszen szörnyen hiányzik nekem. Talán nem ártana neki mesélnem arról, hogy mi zajlik körülöttem, ahogy az álmaimról is ideje lenne beszámolót tartanom, elvégre ha valaki, ő biztosan meg tudja fejteni, hogy miért történik ez velem.
Sóhajtva fészkelődök a klubhelyiségben lévő fotelben, és élvezem a csendet. Annyira későre jár már, hogy mindenki más inkább a szobájában időzik, míg én a térdeimet felhúzva, egy plédbe burkolódzva gubbasztok odalent, térdeimen a Roxfort történelmével egyensúlyozok, és álmosan pislogok le az apró, nyomtatott betűkre. Lehet, hogy nekem is pihenni kellene, de félek, milyen szörnyűséget hoz magával ismét az éjszaka, meg aztán ez a fejezet Hollóháti Helenáról kifejezetten érdekesnek tűnik. Mégsem hagyhatom félbe ezt a részt.
Álmosan dörzsölöm meg a szemeimet, hiszen minél több információt próbálok feldolgoztatni az agyammal, annál fáradtabbnak érzem magam. Szorosabbra húzom magamon a takarót, kicsit hátrébb dőlök, a fejemet a támlának támasztom, és tartok pár perc pihenőt. Közben a falakon lévő festményeket tanulmányozom, és azon töprengek, miként fogom bevallani anyának, hogy immár egy éve rémálmok gyötörnek. Előre látom, hogy elsőkörben ideges lesz, aztán megijed, talán még a Mungóba is elcipel kivizsgálásra, pedig azt mindenképpen szeretném elkerülni. Így is eléggé furcsának tartanak, nem szeretnék még egy okot adni a többieknek a piszkálásra.
A lapok közé csúsztatom az ujjamat, és becsukom a könyvet, amíg a prefektusi jelvényemet kiszabadítom a pléd fogságából. Csak akkor tűnik fel, hogy beakadt, amikor mocorogni kezdek. Az ujjaim közt szorongatom a jelvényt, és amikor eszembe jut anya mennyire örült a kinevezésemnek, az emlék hatására elmosolyodok. Ő is prefektus volt annak idején, aztán az iskola végeztével aurornak állt. Engem nem enged annak, mert szerinte túlságosan is kockázatos, ezért megegyeztünk, hogy gyógyító leszek, ha Merlin is úgy akarja, és sikerül a szakmában elhelyezkednem.
Egyre sűrűbben pislogok, és a kézfejemmel kell eltakarnom a számat, amikor ásítani kezdek. Minél többet ücsörgök csendben, annál andalítóbbnak érzem a környezetemet.
Az ölembe ejtem a jelvényt tartó kezemet. Talán… Talán, ha pár percre lehunyom a szemeimet abból nem lehet gond.


Sötétség vesz körül. A pálcámat keresem, de nem találom sehol. Elszorult a torkom, már-már nyomasztóan fojtogat a sötét. Teszek előre egy-két lépést, de a recsegő padló hangjára összerezzenek. Nem merek mozdulni, csupán fülelek, hátha meghallok valamit.
A szívem hevesen dörömböl a mellkasomban. Levegő után kapkodok, miközben érzem, hogy az egész testemen végigfut a remegés. Nem merek mozdulni, nem bírok mozdulni. Még akkor sem, ha a folyosó végén résnyire kinyílik egy ajtó. Halovány fény szűrődik ki rajta, s bár megnyugtat a látvány, a lábaim mégsem akarnak elindulni abba az irányba.
Odabentről hangok szűrődnek. Két nő beszélgetése, de nem értem mit mondanak, mégis az egyik hanglejtése olyan ismerős, megnyugtató. Ezerszer hallottam már.
Bátorságot merítek abból, hogy az ajtó túloldalán van valaki, akit ismerhetek. Minél közelebb araszolok, annál ismerősebb lesz a hang. Anya.
Ráismerek, s már kiabálnék neki, de egy hang nem hagyja el a torkomat. Az ajtónyíláson keresztül egy pálca gurul végig a padlón, és ütközik a lábamnak. Lehajolok, hogy felvegyem, de az ujjaim a levegőt markolásszák. Ettől ismét megrémülök, hiszen most már fogalmam sincs, mi történik velünk, és azt sem értem anya miért dobta el a saját pálcáját. Ismét utána kiáltok, de a hangom elveszik a sötétben, s hiába szaporázom meg a lépteimet, kezdek szaladni az irányába: az ajtó mindig ugyanakkora távolságban marad.
Zöld villanás vakít el, amelyet egy tompa puffanás, és nevetés követ maga után. Az ajtó résnyire kinyílik, és egy hollómaszkos nő néz velem farkasszemet. A háta mögött a földön anya hever. Torkom szakadtából sikítok
− Te következel… − neveti el magát a nő, mielőtt szertefoszlana a kép. Egy csapat varjú csapódik közeledik felém. Éles karmaikat a karomba vájják, tépik-cibálják a ruhámat. A lendülettől, amellyel nekem csapódnak, hátraesek…


A saját izzadtságomban úszva, reszketve kászálódok ki a földre dőlt fotelből. Nem bírok lábra állni, így a földön kucorogva igen kicsire összehúzom magam, miközben halkan motyogok.
− Ez nem lehet… Nem igaz. Nyugi Linda, csak egy rossz álom. Csak egy rossz álom… Egy rémálom. Anya biztosan jól van. Tudom, hogy jól van. Jól kell lennie… − ringatom magam előre-hátra ültömben. Elveszítem az időérzékemet, már azt csodálom, hogy senkit nem zavartam fel.
Sokáig tart mire összeszedem magam annyira, hogy feltápászkodjak a földről, és meginduljak a szobám irányába. Útközben lecsúszik a vállaimról a pléd, otthagytam a jelvényemet és könyvemet, de mindez cseppet sem érdekel. Tudnom kell, hogy anya jól van. Nem eshetett bántódása…
Reszkető kézzel állok neki levelet írni. A pergamen, amelyre üzenetet írok csupa tintapaca, és egyízben még a tintatartót is felborítom. Nem baj, majd összetakarítok utána. Előbb válaszra van szükségem, kell valami, ami megnyugtat.


Egészen reggelig kábulatban ülök, és meredek magam elé. Mióta elküldtem az üzenetet, azóta nem moccanok az ablak mellől. Még mindig az anyám kézírásával megcímzett válaszlevélre várok. Hajnalodik, de eddig nyoma sincs egyetlen egy bagolynak sem az égen.
A nagyteremben egy falat sem megy le a torkomon, odafent pedig hanyagul bedobálom a ládámba a ruháimat és könyveimet a ládámba. Nem érdekel. Most nem érdekel.
Ugyanolyan kábán ülök fel a vonatra, és meredek ki az ablakon, miközben azzal nyugtatom magam, hogy a levél csak elkerülte anyát, és majd a peronon állva fog várni engem.
Tévedek. Abban a pillanatban, hogy megérkezik a postabagoly, és átveszem a borítékot, amelyen egy idegen kézírása szerepel… Tudom, hogy tévedek.
Az álmom valóság volt.