Szabálykövető. A családi szigor apai viszonylatban határozottan túlzott volt, úgy tanulta, hogy tudnia kell, hol a helye, és még a mai napig hisz benne, hogy csak akkor kerülhet előrébb, biztosabb pozícióba, ha követi a szabályokat. Még az sem tántorította el, amikor megtudta, hogy apja miképpen úszta meg az anyja meggyilkolását. Nem szeretne törvényt szegni, még a gondolattól is kirázza a hideg. Naiv. Mert elhiszi, talán akarja is hinni, hogy a dolgok végül úgyis akképpen fognak alakulni, amennyi energiát ő abba beleölt. Egy pillanatra sem hisz a bukás a lehetőségében. Pedig bőven volt már alkalma csalódni. Mégis, még mindig elhiszi, hogy erőfeszítései egyszer majd kifizetődnek. Kitartó. Szerelemben, szeretetben, barátságban, elvekben... Amiben hisz, az mellett mindig ki fog állni. Lehet akármilyen megkérdőjelezhető is a cselekedet, mint az apja esetében is, egyszerűen nem képes, de még csak nem is akarja elengedni. Ha egyszer oda állt valami mellé, akkor ahhoz nagyon meggyőző érvek kellenek, hogy eltántorítsák mellőle. Kíméletlen. Eltanult dolog, minden gyermek azt hozza magával, amit otthon látott. Apja szigora, az erőszak, amit előszeretettel alkalmazott, ilyen téren erősen megmutatkozik. A céljai érdekében bármire képes, már megtanulta, hogy senki más nem fog érte kiállni, csakis önnön maga. Bár tény és való, hogy az erőszak az utolsó, amihez nyúlni szeretne. A meggyőzés, az egyezség, a fenyegetés után jönnének csak az igazán drasztikus megoldások. Viszont nem fél bemocskolni a kezét. Csak részletkérdés, hogy eddig nem volt rá szüksége, így még nem realizálta ezen tulajdonságát. Büszke. Kiskora óta súlykolták belé az aranyvérűek kiváltságosságát. Nem gondolhatott másképp sohasem rá, mint egy ajándékra. Nem is tud. Nem veti meg, de egyértelműen lenézi azokat, akik nem aranyvérűek. Viszont nincs ellenére a jelenlétük, egyszerűen csak nem tudja egy szinten kezelni őket saját magával. Ragaszkodó. Már kislányként ragaszkodó típus volt, szerette a társaságot, de hamar meg kellett tanulnia, hogy amit szeret, azt könnyen el is veszítheti. Ennél fogva pedig, akit szeret, azt tiszte szívből, teljes valójában kimutatva. Még ha tinédzserként nem is, mostanra már eljutott arra a szintre, hogy bármikor kiálljon szeretteiért.

A Kama, eredetileg szenegáli származású, aranyvérű család első olyan generációjába született, akik a szigetországban vetették meg lábukat. Yusuf Kama két fia közül a fiatalabb, Jouse kezdett új életet itt, az angol fennhatóság alatt lévő sziget fővárosában, Douglas-ben. Mondhatni újak a britt aranyvérű körökben, mindössze két generációval ezelőtt, azaz a 20-as évek elején érkeztek ide. Mindenki úgy tudja, hogy egy új üzlet megalapításának érdekében érkeztek, de az igazság ennél sokkal bonyolultabb.
Jouse Kama, Helene nagyapja és a férfi fivére között vita kerekedett az öröklést illetőleg. A vitából párbaj keveredett, ahol csúfos vereséget szenvedett. A szégyen, valamint a múlni nem akaró harag a fivérek között, késztette arra, hogy elhagyja szülőhazáját, és 7 hónapos terhes feleségével együtt a Man-szigetre költözzenek. Az ott élő manx varázslók ugyan először bizonytalanul fogadták őket, mára viszont, köszönhetően annak, hogy Delaney Gage, a szigeten élő manx közösség vezető családjának leszármazottja hozzáment Adrien Kama-hoz, a következő generáció, Adrien és Delaney gyermeke már a manx közösség hiteles tagjaként elismert.
A nemzetiségek keveredésének köszönhetően családjukban 3 nyelven beszéltek: a nagyapja, Jouse és nagyanyja, Aveline - akiről a második nevét kapta - megőrizték francia öntudatukat, és az angol nyelven kívül sohasem sajátítottak el másikat. A fiuk, Adrien ennek köszönhetően születésétől kezdve angolul és franciául tanult, amíg kamaszkorában, a jövendőbeli feleségének köszönhetően a manx nyelvet el nem sajátította alapfokon. Delaney angolul és a manxok nyelvén beszélt. A lányuknak, Helene-nek pedig születésétől fogva tanították mindhárom nyelvet. Mindezek közül mégis csak a manx és az angol az, amit anyanyelvi szinten beszél. A franciát sohasem érezte a magáénak, mindössze a nagyszülei tiszteletére és emlékére tanulta.
A nagyszülők igen csak kis szerepet töltöttek be az életében, ugyanis 8 éves korában elhunytak, viszont ettől függetlenül rendkívül közel álltak a szívéhez. Mint egyetlen unokájukat, mindig elkényeztették, amíg a nagyapja élt, addig sokszor ismerkedett a családjuk vállalkozásával. Jouse sokszor vitte a kisunokáját a londoni varázsnyomdába, és a kiadóhoz, amit még ő maga alapított a 20-as évek elején, majd vezetett is élete végéig.
A szülők szerették gyermeküket. Adrien, bár soha nem született fia, mégis boldog és elégedett volt. Ugyan hajtotta őt a Roxfortban magára vett aranyvérű felsőbbrendűség érzete, és a státuszuk megőrzésének gondolata, de elégedett volt azzal, hogy a lányát beházasíthatja majd egy jó családba, ezzel továbbra is biztosítva az aranyvérűek helyzetét, és a saját üzletük sikerét. Ellenben Delaney-val, aki neveltetéséből eredendően sohasem gondolta úgy, hogy lányát házasságra kellene kényszerítenie egy idegennel. Igazán az aranyvérmániát sem értette soha, de a szerelemnek, amit Adrien iránt érzett, köszönhetően még el tudta nézni a házasságuk elején. Viszont az évek múlásával a két szülő közötti ellentétek végül a viszony megromlásához vezettek, mígnem már semmiben sem tudtak megegyezni. Amíg Adrien erősen Voldemort párti volt, addig Delaney ellenezte, túlontúl veszélyesnek találta a halálfaló létet. Ez pedig egy komoly  vitát szított a két fél között, ami végül a nő halálával végződött. Ugyan balesetnek álcázták, de mint kiderült, a férfi indulatkezelési problémái miatt elkövetett gyilkosságról volt szó.

A család kapcsolata Voldemort eszméivel Helene édesapjának köszönhetően került a háztartásukba. Igaz, Jouse, Helene nagyapja maga is hitt benne, hogy a vértisztaságot meg kell őrizniük, a felesége is a bizonyítottan aranyvérű Beaufort családból került ki. Viszont sohasem vallott semmilyen radikális eszmét, mindössze a vérvonaluk megőrzésére tanította unokáját. Aveline, Helene nagyanyja, talán tudatalatt, de mindig a jó aranyvérű feleségek ismérveit próbálta vele megértetni. Édesanyja is talán preferálhatta az aranyvérűekkel kötött házasság gondolatát, de igazán sohasem került szóba, ám az biztos, hogy mindennél jobban szerette volna, hogy lánya kiválaszthassa jövendőbelijét, mint ahogyan ő is megtehette annak idején. Édesapja, Adrien viszont még a Roxfort-i évei alatt olyan társaságba keveredett, ahol a brit aranyvérű családok sarjai hamar megismertették, majd megkedveltették vele az aranyvérű társadalom felsőbbrendűségének eszméit. A többi aranyvérű családdal kötött szoros barátságnak köszönhetően nem sokkal a Roxfort elvégzése után ő is beállt a halálfalók közé, lánya születésének idején pedig már magán hordta a Sötét Jegyet. Lányát szigorúan ezen elvek szerint nevelte, és beleépítette alapvető értékrendjébe a felsőbbrendűség elvét. Édesanyja, Delaney próbálta felülírni ezt a gondolkodásmódot, azonban Adrien nem hagyta, hogy bármi károsra nevelje az ő gyermekét. Emiatt Helene a mai napig, ugyan semlegesnek vallja magát, és igyekszik kimaradni a hatalmi harcokból, a szíve mélyén valahol egyetért a Sötét Nagyúr elveivel. Arra viszont nem igazán lát esélyt, hogy ő is beálljon a halálfalók soraiba.

- Szereted! – jelentette ki határozottan a férfi, miközben a lánya vállát szorongatta.
- Szeretem? – felelte bizonytalanul a lány.
- Mit kell mondanod, ha azt kérdezi tőled, hogy hozzá mennél-e feleségül? – A férfi mélyen belenézett a kislány nagy, barna szemeibe. Csak egy jó válasz volt, nem is lett volna hajlandó mást elfogadni.
- Igen… - felelte a lány továbbra is bizonytalanul.
- Adrien, ne csináld ezt vele! Nem erőszakolhatod rá, hogy a legjobb barátod fiát szeresse... – A nő próbálta szétválasztani az apát, s gyermekét. A hangja remegett, vegyesen a félelemtől és dühtől.
- Dehogynem! Nem mehet hozzá csak úgy bárkihez, gondolnia kell a vérvonalunkra. Hűnek kell maradnunk magunkhoz! Zabini pedig jó gondját fogja viselni neki. – A férfi hangja nyugodt volt, de nem tűrt ellentmondást. Könnyedén rázta le a nő kezét, és húzta maga mellé lányát.
- Ez nem így működik! – A férfi szeme megvillant, düh tükröződött benne, elégedetlenség. A lány erősen kapaszkodott az apja ingujjába. Nem tetszett neki, amit látott, félt.
- Igenis így működik, mi is így házasodtunk, a szüleink is, és az ő szüleik is. A vérvonalunk érdekében neki is így kell! – ordította a férfi, immáron már maga mögé parancsolva a lányát, egy lépést a nő felé téve.
- De... – emelte volna fel a hangját a nő, viszont ideje sem volt befejezni, amit elkezdett.
- Nincs de! – csattant el egy pofon. A nő hátrahőkölt, a lány sírni kezdett. Az apja a karjába emelte gyermekét, és ott hagyta a könnyes szemű, felduzzadt arcú nőt. Ez volt az első alkalom, azonban semmiképpen sem az utolsó, hogy megütötte.
Mindössze 8 éves volt a lány, semmit sem értett. Egyszerre félte és szerette apját. Őt sosem bántotta, azonban a nő, akit szintén szeretett, az évek sorával egyre többször került hasonló helyzetbe, ha csak egyszer is felemelte a hangját a másik ellen. Megesett, hogy ha a viták elhúzódtak, a lányt elküldték a Zabini családhoz. Egy hétre, kettőre, mikor meddig is volt szükséges a távolléte. Ő pedig örömmel ment oda. Boldogan fogadták, az idősebb Zabini jó gondját viselte, Mrs Zabini pedig saját gyermekeként szerette. Szívesen öltöztette, lepte meg apró ajándékokkal, ahogy saját lányával is tette. Az ifjú Zabini pedig kedvesen bánt vele. Sokat játszottak együtt, a délutáni tea alatt mindig versenyeztek, ki tudod jobb történetet kitalálni. Késő délutánonként pedig úgy kellett beimádkozni őket, mert teljesen belefeledkeztek a játékba. Olyanok voltak, mint a jó testvérek. Milyen szép is lett volna, ha az érzelmek vihara sosem teszi ezt tönkre! Ám a lány, ahogy idősödött, egyre inkább felejtette el a gyermekded álmokat, egy új család vágyát. A fiúban, akit eddig bátyjaként szeretett, már a férfit látta. Azt, akihez hozzá kell majd mennie. Szerelmes volt, olyan nagyon, hogy a féltékenysége már néha átlépett olyan határokat, amiket nem kellett volna. Pedig nem volt az övé a fiú szíve. Mindössze egymásnak ígérték őket. A fiúnak talán korán volt, még nem tudott másként tekinteni rá, mint húgára, és túlontúl sok, ahogy a lány ráerőltette érzéseit. Így vált lassan egyre kényelmetlebbé a kettejük kapcsolata. Lassan már a Zabini kúriába sem akart visszamenni. Viszont anyja és apja vitái egyre hevesebbek lettek, mígnem az ötödik évünk alatt nem kapott egy baglyot: édesanyja elhunyt.


- Baleset? Mégis hogyan értik ezt? – megrökönyödve, értetlenül tekintett a semmibe a lány. El sem tudta képzelni, miképpen volt ez egyáltalán lehetséges.
- Sajnálom kisasszony, de az édesanyja egy balesetben hunyt el. Felrobbant az üst, miközben bájitalt készített. – Az auror hangja megkérdőjelezhetetlen volt, pont, mint az apjáé. Egy pillanatra el is bizonytalanodott.
- De... – Még éppen kicsúszott a száján, miközben az aurorok már a kúria ajtajában voltak.
- Elnézést, de nekünk indulnunk kell. Fogadja őszinte részvétemet. – Őszinte volt, mindössze a vége, ő is érezte, hogy ez az egyetlen sor volt az, aminek bármi igazságtartalma volt ebben a beszélgetésben.
- Te itthon voltál, tényleg igaz, hogy felrobbant az az üst? – fordult az apja felé, szinte már remény-vesztve. A szemében ott csillogott a bizalom megtörhetetlensége apja iránt. Hiszen ő mindig ott volt a számára, és most már csak ketten maradtak.
- Igen, kincsem. Rettenetes volt. Aznap is veszekedtünk, ő pedig dühében kapkodott és... – A férfi hangja elhalt. Hosszú évek óta akkor ölelték meg egymást először. A gyermekkor nosztalgiáját idézte fel benne, még úgy is, hogy pontosan érezte, hogy milyen rideg is volt ez az ölelés. Talán pont ezért volt nosztalgikus, hiszen mindig is így ölelte meg őt. Nem tudott hinni neki, de nem is érezte magában az erőt, hogy ellenkezzen. Tudta jól, hogy apja nem tűrte, és talán csak úgy végezné, mint az anyja. Hetek kellettek, talán volt egy hónap, mire elég erőt gyűjtött, hogy túllépve bűntudatán, megkérdőjelezze apját. A manókhoz ment, tudta jól, hogy nem tagadhatják meg a parancsát, ahogy az apját nem is szerették annyira, mint őt. Kedves volt velük, megbecsülte őket, és ezt hűséggel viszonozták.
- Nem-nem, miss. Nem volt bumm, csak varázslat. Gazda… – Itt elhalkult a manó hangja. Le kellett guggolnia, hogy értse, mit is mond. – Ő volt az, tudja a miss, a tiltott varázslat. Meg egy harmadik személy. Toobey nem tudja ki volt az, bejelentés nélkül érkezett. Az is csak véletlen volt, hogy Toobey láthatta…
A lány a fenekére esett, ahogy hirtelen megpróbált felugrani. Szédült, megfájdult a feje, azt sem tudta, mihez kezdjen. Csak azt tudta, hogy elárulták, és hogy tudhatta volna, hogy ez lesz…


- Hazudtál... Mindvégig hazudtál nekem és nézd meg, a halálba hajszoltad saját magadat!
Sírt, sikított a koporsó előtt, Mr Zabini csitította, de csak nem akarta abbahagyni. Szidni akarta a férfit, számonkérni, mintha csak ezek visszahozhatnák őt az életbe. Mintha bármit is megváltoztatna… Shane-re bíztak, így nem jelenhetett meg a ravatalon, Mr Zabini helyettesítette, mint a családhoz legközelebb álló személy, és Adrien végrendeletében megjelölt gyám. Gyönyörű beszédet tartott, hallotta a lány, de odamenni és alkalomhoz illően viselkedni képtelen lett volna. Csak sírt, a könnyek patakokban folytak le az arcán. Shane vállának dőlt, ebben a pillanatban nem is érdekelte, hogy milyen kellemetlen is volt a kettejük kapcsolata. Pimaszul kihasználta, hogy nem mondhatott ellent az édesapjának, és kénytelen volt vigasztalni őt a fiú. Akkor már hivatalosan is jegyesek voltak, bár az iskolában még mindig szerette, ha tartotta tőle a lány a távolságot, de az állítólagos barátnője még ennek dacára is hamar feladta, nem volt képes küzdeni érte. Bár el kellett ismernie, hogy Mr Zabini megoldása drasztikus volt, de csak félig tudta szánni szegény párát. Be kellett volna látniuk, nem volt hozzá való, a lány sárvérű volt, tudniuk kellett volna, hogy mi lesz a következménye a kapcsolatuknak. Pláne a fiúnak, hiszen ő maga is tudja, hogy ez pontosan miként is működik ez az aranyvérűek köreiben. Sohasem a szív dönt elsőként, ő mégis belekevert egy ártatlant. Viszont mindezek ellenére se fogadta el az érzéseit, amiket hatodik év nyarán bevallott neki, Shane szerint csak a gyász beszélt belőle. Nem hallgatott rá a fiú, amikor arra kérte őt, miután összejött ezzel a sárvérű lánnyal, hogy engedje el és fogadja el helyette őt. Nem hitte el neki a fiú, hogy ebből még baja lesz. A lány pedig már nem bírta tovább.
Elvégezték a Roxfortot, a fiú vakon követte álmait, ellenszegülve apjának. A lány pedig, elnyerve szabadságát, kilépve Mr Zabini gyámsága alól, új életcélt talált. Többé nem akart a fiú felesége lenni, nem látta már magát, mint a következő Mrs Zabini. A jegyességüket felbontotta, visszatért a kúriájukba, hogy szembenézzen az üresen kongó falak ridegségével. Egyszerre volt minden ismerős, és menthetetlenül idegen. A manók, akik szolgálták a családjukat, úgy várták vissza, mintha csak tegnap ment volna el. Meleg kamilla teával, szárazsüteménnyel, a kedvenc erkélyén megterítve.