Egy újabb sikeres, és kicsit sem unalmas tanévet zártunk le a Roxfortban, és mi a bátyámmal természetesen hazajöttünk a villába a nyárra. Nem kergettem soha hiú ábrándokat a szüleinkkel töltött, minőséginek éppen nem nevezhető, idő kapcsán, ugyanis javarészt a jövőről szőtt határozott terveiket osztották meg velünk. Még édesanyám sem igyekezett annyira ápolni az ellentmondásos kapcsolatunkat, és alig kérdezett az elmúlt egy évről bármit is. A hazatérésünk napján hozzámfordult, és unottan megérdeklődte, hogy hogyan sikerültek az év végi vizsgáim, illetve, hogy a többi aranyvérű diáktársam milyen programokat talált ki a nyárra, de szinte ez volt minden beszélgetésünk. A nagykorúsághoz közeledve egyértelmű, hogy Amycus kapja a szüleinktől a legtöbb figyelmet, és őszintén szólva a szívem mélyén ennek nagyon is örülök. Egyébként sem nagyon tudnám, hogy mit meséljek nekik magamról, amin nem botránkoznak meg és méltó a Carrow névhez, tehát jobb elkerülni a velük folytatott hangos szóváltásokat.

Az asztalomnál ülve, a pálcámat az egyik kezemben szórakozva tartva hirtelen kinyílik mögöttem az ajtó és beviharzik a kissé levertnek tűnő bátyám. Természetesen hallottam a halknak nem nevezhető családi vitát odalenn, de kivételesen elkerültem az állásfoglalást. Mindig Amycus mellett állok, és már számtalanszor megvédtem az apámmal szemben folytatott éles veszekedésben, de még csak pár napja vagyunk itthon, muszáj egy picit okosabban csinálnunk.
- Kitalálom, Mr. Carrow szerint a kviddics nem karrier és inkább a tanulásra fókuszálj, hogy egy olyan rangos pozíciót tölthess be akár a Mágiaügyi Minisztériumban, amely még a hasznára lehet?
Gúnyosan elmosolyodom, és gyorsan lerakom a pálcámat a mutatós, méregdrága íróasztalomra, hogy csatlakozzak az ágyamon kényelmesen fekvő bátyámhoz. Hangosan felnevetek, amikor csipkelődve utánozza apánkat, mert eszméletlenül jól csinálja, még akkor is, ha teljesen más hangot örökölt tőle. A közös poénkodásunkban azonban mindig ott van a szomorúság és csalódottság: rémes érzés gyermekként rájönni, hogy a szüleid szeretete semmi másból nem áll csak elvárásból.
- Oh, ilyet én is tudok. Alecto, neked miért nincsenek aranyvérű barátnőid? Alecto, miért mindig a bátyád mellett vagy? Alecto, téged miért a mugliismeret érdekel a legjobban? Alecto, miért nem tudsz keményebben fellépni mindenkivel szemben?  
Anyám magas, már-már sipítozó hangját tökéletesen hozom, ugyanis volt időm elsajátítani az elmúlt években. Szarkazmusom mögött ugyanakkor tudom, hogy mély fájdalom bújik, ezért nem is folytatom tovább a sort, pedig lenne még mit mondanom.

Amycus mellett az óriás ágyon a plafont bámulom és elképzelem, ahogy pár év múlva majd ugyanitt fekszünk és visszagondolunk ezekre az együtt töltött időkre. Vajon elégedettek leszünk akkor a mostani önmagunkkal?
- Nem tudom Amy, de szerintem jól csinálod. Apánk idegesebbnek tűnik, mint valaha, talán valaki sürgeti.   
Nem tudom, mit mondhatnék még neki, tanácsot meg végképp nem tudok adni, ugyanis egyáltalán nem értek meg senkit sem a családból. Egy olyan környezetben nőttünk fel, ahol világ életünkben azt sulykolták belénk, hogy az arrogancia az igazi erény, hát, akkor nincs más dolgunk, mint nekünk is annak lenni, nem?
- Amy, szerinted mit jelent a saját út?  
A bátyám őszinte kérdéseire én egy újabbal felelek, mert tudom, csak velem osztja meg ezeket a féltve őrzött gondolatait. Lassan felé fordulok az ágyon, mélyen a szemébe nézek és halványan elmosolyodom. Az életünk csupa bizonytalanság és kudarc: egyikünk sem teszi elég jól a dolgát ebben a nagymúltú családban, mégis azt akarják, hogy az általuk már kijelölt utat kövessük mind a ketten és sikeresek legyünk benne. Nem látom, hogy ezt miként lehet összeegyeztetni a saját elképzeléseinkkel.