Szinte meglep a váratlan gyorsaság, amivel a helyzet kibaszottul kaotikussá válik. Egy pillanatig az az érzésem támad, hogy eljöttünk megnézni Csehov Három nővérét és körülbelül a faszt se érdekel, de azért mindenki csak bámulja szótlanul, mintha kötelező lenne. Nyilván nem azt vártam, hogy majd csapatban jól lerohanjuk a gyökér nanodick-et, de azt hiszem, arra sem voltam teljesen felkészülve, hogy a többiekben még annyi indulat sem szorult, mint egy enyveskezű orrfurkász körömágyába. Az átkom kicsivel haragosabbra sikerül, mint terveztem, de nem fosom bokán magam, hogy netalántán kinyírtam a hugrabugos csicskát. Nagyanyám mindig azt mondogatta, hogy Isten csak a jó embereket hívja magához, és ha a gondolatmenet erejéig feltételezzük, hogy van is Isten, vagy legalább valami mindenható erő, akkor mérget is ihatnánk arra, hogy ezt az egysejtűt még akkor se invitálná meg az aranyozott kapukon túlra, ha valahogy megfogná a lábát. Adore elhúz a helyszínről, és mondanám, hogy meglep a reakciója, de kurvára nem, viszont erre az a kérdés fogan meg a fejemben, hogy mégis mi az ördög kénköves faszának jöttem én ide? Snape csillapítani igyekszik a kedélyeket, és noha annyiban egyetértek vele, hogy túllőttem egy kicsit a célon – és még csak eufórikus állapot közelébe sem kerültem Dougoul falnak kúrásától – de komolyan ennyire elnézzük a nyilvánvaló bűntényt? Elfojtott mérgemben el is döntöm, hogy akkor én is szarok bele az egészbe, foglalkozzon vele, akinek inge. Amúgy sem kenyerem, hogy az Azkabanban rohadó kezeimen száradjon ennek a szarrágónak a vére csak azért, hogy önjelölt igazságosztót játszak és egyedül csatába szálljak megvívni még azok háborúját is, akiknek mindössze a szája jár, vagy éppen levegőzni kell, hányni, pisilni meg egyebek. Viszont, ha valaki megkérdezi, tuti, én leszek az első, aki be fogja köpni. Snape figyelemfelhívására én is a tükörre pillantok. Viszonylag meg is lep, hogy nem tört ripityára Dougoul fa fejétől, és nem mintha ez lenne a legnagyobb probléma, de mégis mi a picsából öntötték ezt a szart? - Azt a kurva… - szisszenek fel, amikor az imént még disznó módjára a földön fetrengő seggdugasz fejen talál. A sérülés helyéhez kapok, és összepréselt szemekkel egy másodpercig ott tartom a kezem. Esküszöm, hogyha nem lenne illegális, gondolkodás nélkül, puszta kézzel addig fojtogatnám a hugrabugost, míg azt is megbánja, hogy megnyerte az anyja petesejtjéért folytatott versenyt. Selypítő szarömlésére felpillantok, kissé csalódott is lennék, ha Dugul ennyivel meg is elégedne, de hát ő a Roxfort legnagyobb piócája – nyilván Malfoyás után. Hogy a gyászba érné be azzal, hogy majdnem szétzúzta a ganés bájital üvegcsét a homlokomon? Első évfolyamos varázsigékkel próbálja kihúzatni velem a rövidebben – ha faszverés helyett tanulásra szánta volna az idejét, talán jobbra is futotta volna – de erre rohadtul rábaszott, ugyanis még a szédülés peremén táncolva is előbb leküzdöm, mint ő a bedrogozott lányok bugyiját. Elhárítom Dugulás sóbálvány átkát, de nem támadok, inkább tartogatom az erőmet arra, hogy ha egy párbajhoz méltóbb átokkal próbálkozna be. Pálcámat felé szegezem, készenlétben állva. Hirtelenül rángatózni kezd, vele egyetemben az egyik áldozata is. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy míg ő a lágyékát fogja, addig a lány a hasát. Ha eddig nem létezett volna az ördög, biztos, hogy most ezek nászából születik majd. - Esküszöm, nem én vol... – kezdek szabadkozni, de konkrétan befejezni sem marad időm, szinte tetőtől talpig beterít a vérplazma, vagy mi. „Mi a fasz?” szólalnak meg a gondolataim, de a hangom úgy elszál, hogy konkrétan a riadalmamat sem tudom a szabadba bocsátani legalább egy kiadós sikítás formájában. Rám tör az öklendezés, nem tudom eldönteni, hogy a vörös cucc a számba is belement-e, mert nagyban pofáztam, vagy a szagától érzem úgy. Mintha kikandikált volna egy másodpercre a nyelőcsövem bejaratán az utolsó étkezésem is, de még gyorsan visszaküldöm, mielőtt nem csak a vér, de az okádék is beborít. Giada mintha picsogva menekülne a szobából, és én is szívesen nyivákolnék, hogy kéretlenül Stephen King Carrie-jévé váltam, ha az megoldaná a jelenlegi helyzetet. Az eszméleténél lévő lány kikelve magából újból nekiáll visítani, szüntelenül ugyanazokat a szavakat ismételve: gyilkosság, gyilkosság. Dougoulra pillantok, aki továbbra is eszméletlenül fekszik a padlón és ösztönösen ellépek tőle. Tessana közben a lányokat igyekszik felöltöztetni, és noha biztos nem lehet könnyű dolga a vijjogó kis csitrivel, nem bírok azon nyomban megmozdulni, hogy a segítségére siessek. Amikor végre észhez kapok, már a kijárat felé sietnek, és én is mennék – tulajdonképpen bárhova a kurva életbe – de ha az egyet összeadjuk az eggyel, abból kurvára, hogy kettő lesz, ergo, ha most itt hagyjuk megrohadni Dougoult, az lesz a legkisebb problémánk, ha visszajön kísérteni. - Ugyan nem áll módomban elbaszni a bulit, de ha meghalni hagyjuk ezt a faszcibálót, tuti, hogy a kezeinken fog száradni. – oktatom ki a többieket, mintha éppen most szarnám a spanyolviaszt – Snape? – a mardekároshoz fordulok, és nem azért, mert ebben a szekundumban igyekszem befogni az öribarimnak, hanem azért, mert pár perccel ezelőtt ő volt az, aki a hugrabugos mellett kampányolt.
- Köszi... akkor megyek is... ti amúgy együtt vagytok?- kicsit értetlenül nézek Darbyra és Faustra, akiket nem láttam még együtt, és meglep, hogy ilyen helyzetben látom őket. A fiú családja, úgy tudom, egy a leginkább konzervatív aranyvérűek közül, ellentétben az én családommal, akik csak morognak Adore miatt, az ő családja aligha tűrne meg kevesebbet egy aranyvérű lánynál. Nem értem, hogy mit mond Darby, de Olivia és a repedéshang gyorsan felhívják a figyelmemet a jelenségre. Megdörzsölöm a szemem, bár a hangokból tudom, hogy valódi, amit látok. Hangokat ritkán hallucinál az ember. Vetek egy pillantást a többiekre, azután a törésre pillantok. Fogalmam sincs, hogy mi történik, de egyetértek Oliviával. - Ja, tűnjünk el! Csak szóljunk előbb a többi...- ahogy meglátom az alakot, a torkomra fagy a mondat. A lény olyan, mint valami rémálom. Hallottam már inferusokról, és most, hogy látok egyet, sokkal borzalmasabb mindennél, amit valaha elképzeltem. Csak egy rövid pillanatig merülnek fel az olyan kérdések a fejemben, mint például az, hogy hogyan került ide, miért van itt, ki küldhette, a következő pillanatban már menekülni akarok. Felkiáltok, ahogy hirtelen közelebb kerül hozzánk, és könnybe lábad a szemem, ahogy végez azzal a fiúval- felvillan bennem az erdő, a szörnyeteg, amit most is sokszor látok, most is sokszor hiszem, hogy üldöz, ez a lény azonban még valóságosabbnak tűnik. - Stupor!- a hangosan kiáltott átok mögött vékonynak hat a hangom, nem is várom meg a hatását, csak futok a többi diák után. Úgy érzem, hogy felbecsülhetetlen értékű kincset hagyok magam mögött, és nem akarok távolodni a Szellemszállástól, ahol ott van a húgom, a barátaim, és szegény Adore is, de a rettegés hajt a többiek után. Hogy futnak mind gyorsabban nálam? Én vagyok leghátul- gyorsítok, hogy a többiek elé kerüljek, hogy ne én legyek az első, akit a szörnyeteg elkap. Logikai alapon, a legjobb mégis az, ha üldöz és elkap, mert ez azt jelenti, hogy Adore és a többiek jól lesznek. Eszembe jut Anathema futás közben, eszembe jut az a szinte szent erő, amivel felgyújtotta azt a wendigot az erdőben, és erősebben markolom a pálcámat. Ha kell, felgyújtom, ha kell, felrobbantom, de most nem leszek az, aki menekül. Nem fogok futni. Most nem leszek az, akit megmentenek, azzal, hogy elcsalom a lényt, megmentek mindenkit. Ha az életembe is kerül. Megállok.
Ötletem sincs, minek az érkezését jelzi a tükör, de egyik lehetőség sem vidít fel túlságosan, ahhoz több, hasonló témakörben írt kötetet olvastam, és hiába tudom, akár abba is hagyhatnám a tükör bámulását, mert jó eséllyel mire az összes részlet egésszé összeáll, rég halottak leszünk, képtelen vagyok nem nézni, mennyire lenyűgöző. És ilyen közel a biztonság fellegvárának tartott dichotóm demokratikus epifániához, amelyhez Dumbledore úgy ragaszkodik, ahogy a mi testi épségünkhöz, életünkhöz egyáltalán nem. Ha nem egy halálközeli élmény részesei lennénk, jutna idő az ebben való gyönyörködésben is, milyen pontos, sehol egy elvarratlan szál, csak a vegytiszta liberlizmus működésben, de kiránt a merengésből az események láncolata, és közel sem biztos, hogy élek majd addig, hogy valaha legyen mivel gondolnom minderre. - Vidd a lányokat, Nott! A többit elintézem. - a vér teljesen beborít, de mondhatjuk, ez inkább hétfő délután, és egyelőre meg sem haltunk, pedig nagyon logikus volt. Lehet, hogy örökre átkozottak leszünk, esetleg mindenki meddő lett, vagy mondjuk a lelkünk darabokra szakadva kering majd a sötétségben örökké, de halottak, na azok nem vagyunk, és amíg ez nem változik, nyilván menekülni fogunk innen. - Nem hiszem, hogy bárki feltételezné rólad, hogy jártas vagy a feketemágia magasiskolájában, Warrington. A buli el lett baszva, de biztos jobb helyen van az Azkabanban, mint egy sírgödörben. - megpróbálom csillapítani a rángatózását, vagy legalább azt megállapítani a tüneteiből, fogyasztott-e valami mást a nyilván teljesen elkúrt bájitalán kívül. Nem tudom, van-e időnk egy kiadós gyomormosásra, de abban biztos vagyok, Warrington nem tiltakozna túlságosan - annyira ismerem, amennyire valakit látásból és benyomásokból lehet, de nem bízom sem Darganban, sem a női Nottban, hogy nem löknék a busz alá, ha Dugul bármilyen módon, de végül elhalálozik. Az ő szavuk az enyémmel szemben, és persze itt ez a kellemetlen tény, hogy Warrington olyan, mint egy kompakt, hazavihető hegyomlás, ha odalent Dugul bélféreg kis barátjai kitalálják, féltékenységből addig verte a fejét az ágykeretnek, amíg meg nem halt, már csak a származása okán is megfontolják, hogy talán tényleg lehet ebben valami. Persze ki a fasz tudja, talán túlgondolom, talán van valami röhejes élményem azzal kapcsolatban, hogy szükség van rám, míg Dugul szemgödreit vizslatom és a harmadik varázsigét irányozom a gyomra irányába a minél hatékonyabb hányás és tisztulás érdekében. - Nem tudom, mi az a tükör, de a lehető leghamarabb el kell tűnnünk innen! Előtted megyek vele, és bárki kérdez bármit, ne válaszolj! Az én népszerűségembe belefér az a feltételezés is, hogy kis híján halálra mérgeztem egy hugrabugost, és most meg is szégyenítem azzal, hogy körbemutogatom. Illetve.. - elkábítom a közös áldozatunkat, míg szépen kiürül a helyiség, és lebegtetni kezdem derékmagasságban. Takaróval nem fáradok, ha menekülni fogunk, nem marad rajta, és annyira nem is aggódom amiatt, hogy megsérülnek a személyiségi jogai. Ha esetleg a most is tartó, bár enyhülő rángatozós epizódot véletlenül túl is éli a kastélyig, már úgyis börtönbe fog kerülni azért a bájitalért minimum. EZT már Dumbledore sem intézheti el annyival, hogy hát a nők majd megvédik magukat tőle.
- Illetve nem tudom, mi lesz odakint. Ha látok valamit előtted, és azt mondom, fuss, ne legyél griffendéles, jó? - nézek Warringtonra a vállam felett, mielőtt elindulnánk közvetlenül, és bár nyilván szeretné premierben megfigyelni a lentiek reakcióit, mert hát nem minden délután láthatják a Hugrabug faszfejét meztelenül lebegni, mögötte meg a Mardekár faszfejét és Warcry Warringtont, ettől el kell tekintenünk. Bármi lehet odalent, és jobb, ha nem őt éri el először. Főleg, ha a bármi véletlenül szereti mondjuk a vért. - Nos.. akkor ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. - és reményeim szerint megindulunk a lépcsőn lefelé.
Dougoul áldozatai, esetleges kísérőik sötét, komor, egyhangú utat tesznek meg a Roxfort felé. A sűrű eső elfed mögöttük mindent, ha vissza is néznek, csak fekete sziluett marad a házból. Az eső egyre durvábban kezd zuhogni, zaja elnyomja a ház felől jövő halálsikolyokat. Aki velük együtt hagyta el a házat, megázva, megfázva, de biztonságban tért vissza a Roxfortba.
Talán soha többet nem hallottak senki másról, akit percekkel ezelőtt hátrahagytak.
Az Alagút:
Adoreral és Atticusszal együtt kilenc diák maradt az alagútban, a létra tetejét lezárták- kijutni már csak komoly varázslatokkal lehet, követni sem tudja már őket senki- egyelőre. Legalább két diák hátramarad, feltámogatják Adoret, egy vörös hajú ötödéves lány a Hollóhátból még alkoholmentes italt is felkínál neki, amivel talán csillapíthatja a rosszullétét. Atticus és az elől haladó diákok ugyanabba a problémába ütköznek: a gyökerek egy ponton túl szorosan fonódnak egybe, és ha megbontják, széttörik őket, az könnyen vezethet ahhoz, hogy az egész szerkezet összeomlik. Egy kisebb növésű diák talán átférne a gyökerek között, de az egyik alacsonyabb lány rögtön jelzi, hogy nem meri megkockáztatni, a másik kisebb termetű lány pedig szemmel láthatóan nagyon ügyetlen, már az első próbálkozásnál is megcsúszik. Amúgy is Adore a legkisebb termetű ember itt, bár neki sem lesz könnyű dolga- talán mégis jobb megkockáztatni, hogy összedőljön az alagút. A fentről egyre hevesebben csöpögő víz nem az egyetlen sürgető tényező: még távolról és hallani, ahogy lassan sikolyok töltik meg a levegőt. A fent maradt diákok sikolyai, egy-két elcsattanó átok hangját egy pillanatra megszakítja egy hátborzongató reccsenés, amit még távolról is ki lehet venni. - Nézzétek!- Barbara Trant hangjában érezhető rettegés ül, ahogy társai felé fordítja a kis zsebtükröt, aminek tiszta felületét lassan vékony hajszálrepedések kezdik átszelni.
Kint:
A kétkezes kard kirepül a lény kezéből a lefegyverző bűbáj hatására, és tompa puffanással landol a fűben. A lényt ez a kellemetlenség láthatóan legkevésbé sem akasztja meg, csontos ujjaival azonnal Olivia arca felé nyúl, néhány ujjperce összeakad a lány hajfürtjeivel, ahogy a lány ösztönösen hátraugrik. A fiú kábítóátka erőtlen gallyként csapódik a szörnyetegnek, csak a láncing csördül meg, ahogy a vörös szemek a menekülők felé pillantanak. Az eső egyre sűrűbbé válik, ahogy a történelem előtti rettegés előrehajtja a csapatot, be a sötét ismeretlenbe. Nem hallani lépteket, láncing csörgését, hörgést, levegőt átszelő fegyvert, de mindenki érzi, ha hátranéz, ő lesz az, akire a szörnyeteg lesújt. A másodpercekből órák lesznek, ahogy a négy fiatal a csúszós sáron át rohanva menekül. A sűrű eső csak méterekre enged látni. Theodore Nott, mielőtt bármit tehetne, szembe találja magát a lénnyel, mely mintha mindig előttük állt volna, várva rá, hogy elérjék őt. A lény ezúttal rövid buzogányt tart a kezében, amit felemel, és a fiúnak éppen csak kitérni marad ideje, mielőtt az lecsapna rá, kiugrasztva a vállát, összezúzva a csontot a felkarjában, méterekre repítve őt. A szörnyeteg két gyors lépést tesz csak előre, hogy szabad kezével megragadja a középen álló Darbyt. A halott ujjak nem eresztik a talárt, ahogy a lény a magasba emeli a lányt, közben eltaszítva vele a Crowette fiút, és ahogy fegyveres kezét emeli halálos sújtásra, hátrataszítja Oliviát is. A szörnyeteg számára látszólag megszűnt létezni minden erre a pillanatokra, vörös szemei csak Darbyra koncentrálnak. Darby Dearborn érzi, hogy nincs szabadulás a marokból. A hajsza véget ért, az idő pedig lelassul számára. Tekintete előbb a rozsdás buzogányra esik, mely másodperceken belül összezúzza majd az arcát. Látja a lény oszladozó kezét, karját, ami felemeli a fegyvert, tisztán kiveheti az oszló bőrbe vájt két szót: Sanguen lutosos. A vörös fények mélyen ülnek a szemgödrökben, a lény arcát elemésztette a rothadás, az elmúlás. Az arca nemtelen, kortalan, akár a halál maga. A buzogány függőben marad a levegőben, másodpercek telnek el anélkül, hogy a lény megmozdulna. Durva, hideg, kutató csápok, elviselhetetlen fájdalom hatol Darby fejébe, összetörve bármilyen hatást, amit a hitvány bájital hagyhatott belőle. Rég várt könyvként lapozzák végig, olyan sebességgel pörgetve végig az emlékeit, hogy a lány azt hiheti, beleőrül a képek, hatások sokaságába. Beleég az utolsó, hangtalan emlék a fejébe, villámlás utáni vakságként marad benne a sötét tanterem, ahol Folkwin Thornhill mellett áll, ormótlan eszközzel a kezében. Az ujjak szorítása lazul, a szörnyeteg pedig szinte finoman teszi vissza a lányt a földre. - Avada Kedavra!- a zöld átok villámként robban elő Faust pálcájából, ereje egy pillanatra megbillenti a lényt, aki dühösen felhördül, de szemmel láthatóan nem adja semmi más egyéb kellemetlenség jelét. Faust durva mozdulattal löki arrébb Darbyt, messze a lénytől, be a sárba, közben szótlan mozdulattal emel pajzsot maga elé, ahogy a buzogány ismét lesújt rá, darabokra törve a varázslatot, a varázspálcát, az azt tartó kezet, míg végül a buzogány feje a fiú vállába csapódik, hátborzongató reccsenéssel hátrarepítve őt. A szörnyeteg ujjai közül kicsúszik a félbetört buzogány maradványa. A lény nem foglalkozik a felé küldött további átkokkal, ahogy recsegve megtörik körülötte a tér. A vörös szemek még egyszer Darbyra pillantanak, azután a szörnyeteg eltűnik. A ház már túl távol van hozzá, hogy lássák, pontosan hol hangzik fel legközelebb az a jellegzetes hang, ami a szörnyeteg eljövetelét jelzi. Másodperceknek kell azonban csak eltelniük, amíg a házból érkező sikolyok átszakítják a távolságot.
A házban:
A még mindig a lépcsőn cigiző mardekáros lány félreáll Dougoul útjából, bár azért elnyomja a cigarettáját a meztelen fiú combján, és gratulál a leérkezőknek. Egy fiatal hugrabugos lány ugyan figyelmezteti Snapet, hogy Willoughby dühös lesz rá azért, amit a barátjával csinál, úgy tűnik, a legtöbben vagy osztják az átlagember véleményét Dougoulról, vagy szimpatikus közönnyel tekintenek az ájult fiú megalázására. Lent, úgy tűnik, előkerült valamilyen extrább cigaretta az elmúlt percekben, édes, mámorító illat lengi be a levegőt. A pörgős zenére néhányan táncolnak a varázslattal készített fényjátékban, mások isznak, a legtöbben viszont a cigarettával vannak elfoglalva, amit az egyik hugrabugos lány osztogat mindenkinek, aki kér. Maurice láthatóan nem ér rá felháborodni Dougoulon, éppen Britt előtt térdelve húzza le a lány bugyiját, aki meggyújt magának egy sötétzöld cigarettát, ami kék lánggal lobban fel, és szinte unottan néz a kis társaság felé. - Ez a csávó mindig meg tudja mutatni a szánalom új szintjeit. A kis társaság nem jut le a lépcső aljáig: a levegő megtörik a szobában, a zene varázsütésre elhallgat, a repedések pedig egy szörnyeteget fednek fel. A vörös szemek körbepillantanak a sötét szobában, mindenki lélegzetvisszafojtva pillant az élőhalott szörnyre, aki hatalmas kardot tart halott ujjai között. Azután, a lény mély hörgése elkeveredik a sikolyokkal. Az alul meztelen Britt megpróbál felugrani, átmászva Willoughbyn, a fiú azonban olyan hévvel ugrik fel, hogy megakasztja a menekülését, a nyaka köré gabalyodott lábakat olyan lendülettel dobja le, hogy felborítja a kanapét a partnerével együtt. A hugrabugos fiú elsőként igyekszik átrohanni a lény mögött a kijárat felé, félrelökve egy lányt és egy fiút. A következő pillanatban a kard meglendült, vér fröccsent a falra, Maurice feje pedig vért permetezve repült a levegőbe. A sikoltások hangorkánná váltak, miközben a lény átszúrta egy ötödéves mardekáros fiú gyomrát, Willoughby fej nélküli teste mellé taszítva a haldoklót, azután Dougoul felé nézett. A diákok egy része a létra felé menekült, hogy a pincében próbáljon menedéket keresni, azonban egy azt lezáró kőbe ütköznek. A legtöbben egymást taposva kezdtek el felrohanni a lépcsőn az emeletek felé, ahonnan nem volt semmilyen kijárat.
---------------------------------------------- Határidő: 2021.03.29. 23:59 Reag hossz: Normál IC időpont: 1976. november 6. 17:16-17:22 Körök száma: ~5-8
A hozzászólást Krónikás összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 23 Márc. - 3:59-kor.
Severus Snape, Adore Malone, Darby Dearborn and Olivia Collins kedveli
Rátámaszkodom Picqueryre, mintha csak valami udvarias sétát tennénk mi, nemes ifjú tagjai a társadalomnak, és duzzadó kebellel remélhetném, az érdeklődése őszinte - de gúnyolódhatok, amennyit akarok, a helyzetemen nem változtat, és azon sem, hogy vélhetően azon kevesek közé tartozik, akik nem hagynak csak úgy természetesen megdögleni egy alagútban, csak mert a szüleim nem valami ostoba, értelmét vesztett címer alatt estek egymásnak a rokonság néma közönsége előtt. Faszság volna nem beismerni, eleinte akartam, hogy elfogadjanak, elhitessék velem, nem is olyan szar kiragadva lenni az otthoni légkörből, de az okos, különleges szűzkurva szerepét Evans kapta, a mindig magabiztos, bosszúállóét pedig nemrég úgy vették át tőlem, hogy még addig sem maradtam, hogy azt mondjam, mi a faszt művelsz, Oci, ez az én koronám. Kapaszkodom Picquerybe, aki még a keresztnevem sem tudja, és egy senki vagyok. Egy kibaszott senki, aki egy kis vértől is addig okádott, hogy járni sem tud, botladozik itt a sarkain, mint egy methlabor reklámarca, és közben talán megölik a pasim, a barátaim, a legjobb barátnőm, mindenkit, akit ismerek. Megszorítom Picquery felkarját, hogy elnyomjam az öklendezéssel vegyes bőgést, és megállítom, amíg lerúgom a cipőimet - Louboutin sosem végezte még így, kurva jó metafora.
- Nem fogod megtalálni soha. Ha meghalunk, meghalunk, és te is tudod, hogy egyáltalán nem érdekli őket. - suttogom, a hangom még rekedt és karcos, köhögnöm kell, és bámulom a gyökereket - azokat, amelyek az útban vannak, nem azokat, amik körbeállják - és várom az amerikai hurráoptimizmus hullámait, amin majd elhajózunk innen. Begyűröm a hajam a rövid kabátom gallérja alá, és próbálok belelélegezni Picquery aurájába, hátha az elnyomja a vér szagát. Úgyis nagyon jól tudjuk mindannyian, hogy mire várunk. Megszorítom a zsebemben apám gyújtóját, és direkt nem sóhajtok vagy veszek mély levegőt. A hányás már megvolt, a világvége is, japánabb pornó-akció közhely vagyok az amerikainál is. Igen, aki faszok közé keveredik, megeszik a faszok.
- Megyek én. Ha átjutok, hozok segítséget, vagy megpróbálom a másik oldalról is tágítani. Ha meghalok, egy kurva nagy serleget akarok, és hogy minden büntetőmunkán külön lesúrolják. - fáradtan mosolygok, aztán keresek inkább egy hajgumit és becsomózom a hajam az iménti helyzetbe, hogy biztos ne csússzanak ki szálak. A pálcám nem lehet a kezemben, ha elejtem, a szokásosnál is nagyobb szarban leszünk, úgyhogy ahogy a világra jöttem, úgy fogok vélhetően távozni, egy kurva szűk, sötét járaton át. Az összes félelmem megvalósul, gondolom a túloldalon ott vár a nővérem, hogy közölje, terhes a harmadikkal, egyéb csapás már nem jöhet. - Ha szólok, kezdd el tágítani, Picquery! A kézügyességeden és lyukérzékemen a világ szeme. - meglapogatom a felkarját, nem tudom, érti-e, mennyire cafatokban lógnak az idegeim, és hogy kivételesen nem gúnyolódom, legfeljebb a saját kínhalálomat elüldözendő, de hát fasz sem tudja.
Bemászom az első gyökerek között, és bár látom még a saját kezem, az azt borító, lassan alvadó vér eszembe juttatja, mennyivel jobb volna most szépen csak itt elakadni, mind meghalni, végül is, erre mutatott az első félévem óta minden, tessék, Adore, végül csak elért a befejezés, ha kellett is neki pár év. Mindenki egyetért abban, mennyivel békésebb, vérfertőzőbb, nyugodtabb világ lenne ez, ha itt döglenél meg, további gondot nem okozva senkinek. Nem akarok meghalni. Nem tudom, hogy jutok erre, de NEM AKAROK MEGHALNI.NEM AKAROK MEGHALNI.NEM AKAROK MEGHALNI. NEMAKAROKMEGHALNINEMAKAROKMEGHALNI-
Könnyek ömlenek az arcomon, forró csíkokat húzva az amúgy is elgyötört bőrre, és meg sem próbálok úgy tenni, mintha nem küzdenék kétségbeesetten ezzel a kurva élettel, ami az ideérkezésem óta emlékeztet arra, nem tartozom ide. - ...nem akarok meghalni, Picquery! Én nem akarok meghalni! NEM AKAROK MEGHALNI! - kiabálok egyre hangosabban, és tolom magam előre az egyre szűkülő járatban. NEM AKAROK MEGHALNI, NEM FOGOK MEGHALNI! Nem győzhetnek le, leszarom a kurva hagyományokat és azt is, mennyi esélyünk van azokkal szemben, a realitással, a valósággal szemben, itt vagyok ebben a kurva iskolában, egy kibaszott boszorkány vagyok, elloptam a kurva mágiájukat és nem fogok meghalni! - "MEGÖLÖM ŐKET! MEGÖLÖM ŐKET! MEG FOGOM ÖLNI ŐKET!" - ismételgetem önkívületben, de érzem, hogy segít, még ha nem is tudom, kikről beszélek: a körülményekről, azokról, akik szívesen kinyírnának, a világról, amely itt tart de ellenáll nekem, és aminek eddig ellenálltam. Egy kibaszott boszorkány vagyok és meg fogom ölni őket! - Megölömőket.. kezdheted.. Picquery.. átférek még, de.. segíts, Picquery.
Akármennyire is jól áll nekem a világmegmentő szuperhős szerep most egyáltalán nem érzem magam a helyzet magaslatán. A kétségbeesett arcok láttán ugyan tudom, hogy ki kell találnom valamit és meg kell próbálnom erősnek maradni, Adore pedig kifejezetten nem könnyíti meg a helyzetemet, ahogy belém kapaszkodva vonaglik mellettem. Egyik kezemmel tartom őt, amennyire lehet gyorsan haladunk a csapattal együtt a járatban és ahogy elérjük a gyökereket, amit az imént már jól lecsekkoltunk, felsóhajtva pillantok körbe ismét. Elengedem kicsit a lányt, és rossz érzés fog el amikor rájövök, hogy valójában csak mind itt toporgunk egyhelyben és a fene se tudja, mi lenne most az igazi jó döntés. Talán egyik sem. Nem bizakodom abban, hogy a jelenlévők közül bárki is képes lenne átjutni ezeken a gyökereken, főként amikor ez felmerül témába és kapásból az egyik lány el is utasítja, a másik pedig túl ügyetlennek tűnik a legegyszerűbb feladatok végrehajtásához is. Meg sem fordul a fejemben, hogy a idegbajos Adore Malone-t küldjük át ezeken a szűk helyeken, még a végén ott ragad és szívrohamot kap vagy nem is tudom. - Oké, lesz ami lesz, más lehetőségünk nem igazán akad. - Nem mondok mást, nincs lehetőség és Adore már neki is vág a terepnek így én a lehető legközelebb megyek a gyökerekhez és az egyik kezemben a pálcámmal állok egyhelyben míg nem szól, hogy segítségre lenne szüksége. A mögöttem lévő néhány srácnak is intek, hogy jöjjenek közelebb, mert többen többre mehetünk, már ha elférünk itt természetesen. - Pálcával talán könnyebb lesz mint kézzel, de majd szólj, résen vagyok. - Ahogy minden figyelmemet a lányra szegezem, nem tudom elengedni a fülembe szökő, fentről érkező sikolyokat és átok dörrenéseket sem. Frusztrált leszek és ideges, de nagyon ideges, mert ha tudnám, hogy mi történik odafent az marha jó lenne, de eddig abszolút nem tűnik ígéretesnek a szituáció. Az arcomba csöppenő víz pedig még idegesítőbbé teszi az egész helyzetet. - Adore, igyekezz, nem tudom mi van odafent és mi történik, de nem túl jók a kilátások! Nem fogsz meghalni, csak haladj előre! - Kiáltom utána, és összehúzom a szemeimet, hogy fókuszáljak rá hogy lássam őt jobban, aztán végül előre szegezem a pálcámat, a gyökerek irányába és elmormolok egy igét, amivel remélem elérem a célt és sikerül némileg odébb terelnem az útban lévő gyökereket. A kezemmel is megpróbálok ellen tartani, de mivel a gyökerek nagyok és erősek, így biztosan többet fogok elérni a pálcaügyességemmel, ha sikerül. Ha a többiek is be tudnak segíteni, akkor nagyobb erővel, gyorsabban előre segíthetjük a lányt és talán nem kell majd túl messzire mennie ahhoz, hogy átjusson az alagút folytatásába. Ezzel még akár mi is átjuthatnánk. Az egyetlen tényező, ami néhány pillanatig elvonja a figyelmem Barbara rettegő hangja, és ahogy felemeli a kezében lévő tükröt, ami ugyan úgy elkezd repedezni, mint a pincében lévő... - Adore! ADORE! Átjutottál?! Nagyon sietős a téma... - Kiálltok a lány után és elkezdem kémlelni a körülöttünk lévő gyökeret, hogy melyikek azok, amik útban vannak, hová futnak és hogyan lehetne őket úgy szétvágni, hogy a felettünk lévő mennyezetet még megtartsák. Csak van rá mód, csak van rá valami esély, ez az egész szitu kezd egyre hátborzongatóbbá kikerekedni.
Ha komolyan belegondol, meghalni nem is volna olyan rossz dolog - biztosan gyors lesz, fájdalomtól mentes, hiszen megsemmisül majd, ami értheti a fájdalmat, a tudata pedig szerteszét fut az idegein, aztán visszaszivárog a földbe, vagy talán az a tanulmány igazat jósolt, Mr. Avery, mielőtt az Azkabanba került, meglátta, hová távozik a lélek, a feketelyukon túl, ellenállhatatlan erő alatt alszanak mindannyian. Darby Dearborn nem fél a haláltól, a lélegzet megszakadásától, régi ismerősként üdvözli azt, elmosolyodik, mikor a vörös tekintetre akad, eljöttél értem, barátom, menjünk hát, rég várok már rád. Midnight Hollow ajtaja mindig nyitva állt az elmúlás számára, sírkertje, még a napfényben is élettelennek látszó, olykor meg-megmozduló indái, melyek befonták az épületeket, a vas, fém szaga a levegőn át, és köztük Darby Dearborn, amint elbújni készül, de csak játékból, a bújócska nem szól örökre. Azt egy kicsit bánja, hogy nem lesz ideje megfejteni, mit jelent a felirat a holttest karján, vagy hogy pontosan melyik univerzum volt lakójával van dolguk, de szép volt azért, amíg tartott. Élni mindig szép, mindig érdemes, ha lehetőséget adnak rá, mennyit olvasott, és mennyi helyet bejárt, melyet nem a tudatának szántak, képzeletben és a kastély körül is. Megtanult varázsolni, holott léteztek mások, ezen a világon kívül napjaikban zajlók, akik nem sejtik, van mágia, és ma megevett néhány gumimacit is. Nincs mitől félni, nincs miért félni a haláltól, ha sosem volt semmi a miénk igazán.
- "Now I am become Death, the destroyer of worlds!" - jegyzi meg ártatlanul, a homlokán keresztül mintha minden darabokra szakadva távozna egyetlen lyukon át: rengeteg emlék veszik el másodpercek, szívdobbanások alatt, mindent elszórja, mindent elengedi, vigye az alak, nézik egymást, nem tiltakozik, nem ellenkezik, meghalni nem borzasztó, a tél sem az, mikor ráteszi hatalmas tenyerét a tájra, és minden aludni tér. Ha nem is létezik az Yggdrasil, nincs mennyeknek országa és a boldogok sem utaznak a szigetükre, sem számít, őt nem riasztja a megsemmisülés, kölcsön voltak ezek a napok, évek, és szomorú, hogy most zárulnak le, de elfogadja, kiissza a keserű poharat. Meghalni sem nehezebb, mint élni.
- ...mit..! - minden azonnal felgyorsul, a megnyugtató elpusztulás hirtelen mintha visszaszippantaná a kerengő elméjét a fejébe, a taszításról hatalmasat esik, jóval nagyobbat, mint természetes volna, a pálcája pedig messzire repül a bokrok, fák között. Sár fröccsen az arcára, szájába, szemébe, hatalmas, gyönyörű zöld fény ég a feje felett, köhögni kezd, és mint aki most született, döbbenten fókuszál erre-arra. - ...élünk még? - kérdezi, mikor a földet kiköpte végre, megpróbál feltámaszkodni a földről, de nagyon fáj az egyik karja és a mellkasa, inkább egyelőre visszateszi a fejét a szilárdnak tetszőre, megszámolja, hányat lélegzik, mert az is kevésnek hangzik. A halálban minden nagyon különösnek érződik, úgy tűnik, nincsenek régi istenségek, világfa, egyes dobtak a görögök is, ebben a halálban azért még mindig rohadtul tudnak fájni az ember tagjai, lihegnie is pont úgy kell.
- Vee? Lord.. Faust? Itt vagytok még? - tesz néhány kukacmozgást a sárban, míg fejét nem tudja egy vékony törzsnek dönteni, de a szürke, félelmetes sötétben minden olyan értelmetlen egyelőre, és nem találja a pálcáját. Nem volt itt Teddy Nott is? - Mi.. mi volt ez? Vajon visszajön még? Menjünk.. szóljatok, ha.. hallotok.
Most máshogy érzem magam, mint az erdőben, most máshogy futok. Az elől a szörnyeteg elől úgy futottam, hogy ott volt velem Anathema, akit meg kellett védenem, ott volt velem Severus, a barátom, aki fontos nekem, és a biztonság felé futottam. Most más a helyzet, teljesen más minden- a húgom, a barátaim és Adore is a házban vannak, most távolodok tőlük, és reménykedek benne, hogy én leszek az, akit a szörnyeteg utolér, darabokra tép, felfal, és ezzel elég időt adok nekik a meneküléshez. Ösztönösen rettegek a szörnyetegtől, de a lelkem mélyén még jobban rettegek attól a lehetőségtől, hogy amikor végül megállunk és megfordulunk, nem lesz mögöttünk más, csak a tudat, hogy cserben hagytunk mindenkit. A semmiből, a hirtelenségből tűnik elő a szörnyeteg, ami egy másodpercig csak sziluett az esőfüggöny mögött, a következő pillanatban pedig a levegőt átszelő, süvítő, éles fájdalom. Felkiáltok, oldalra lépek, a fejem elé emelem a karomat, csak egy töredékmásodpercig gondolkozok rajta, hogy Tesanna vagy Anathema mennyivel jobban reagáltak volna nálam ebben a szituációban. Mintha nem is lennék varázsló, a testemmel próbálom hárítani a közelgő veszélyt. Elakad a lélegzetem a reccsenésre, a levegő kiszalad a testemből, ahogy a buzogány lesújt, én pedig egy darab szemeteszsákként repülök arrébb, arccal végigszántva a földet. A fájdalmat csak másodpercekkel utána érzem magam, ahogy végigrohan a vállamon és a karomon, hangosan üvölt. Csak fekszek arccal lefelé, mint egy rakás szerencsétlenség, kapkodom a levegőt, összeszorítom a szemeimet, de így is könnyezek. Várom a halált, tudom, hogy vége van, nem tudok semmit tenni. Nem tudom, hogy hová tűnt a pálcám, csak szorítom a felkaromat, és remegek a földön. Legalább egy kis időt, egy nagyon kis időt nyertem, ha megtalálják annak a másik fiúnak a testét a ház mellett, ha valaki észreveszi, menekülhetnek. Csak Adore legyen jól... Néhány másodperc múlva, amikor az elviselhetetlen fájdalom szinte megszokottá válik, mint egy kviddics baleset után, a halál pedig elmarad, Darby Dearborn furcsa szavai kirántanak a rettegésből. Nem értem, hogy mit mond, miért mondja, amikor pedig meghallom azt a rettegett két szót a szomszéd szobában lakó fiú hangján, megborzongok. Felnézek, és éppen van időm látni a világ talán legrettegettebb átkát hatástalanul lecsapódni a szörnyetegről, hogy azután a lény lesújtson Faust Crowettere is. Ha a kard lett volna nála, most egyikünk sem élne, de a hátborzongató reccsenés alapján nem vagyok biztos benne, hogy a fiú túlélte. Nem veszek levegőt sem, ahogy a szörnyeteg eltűnik, egy pillanatra elfog a boldogság, ahogy eltűnik, ugyanazzal a hátborzongató jelenéssel, ahogyan érkezett. Csak veszek néhány hosszú levegőt, előrébb mászok pár méterrel, magamhoz veszem a teljesen véletlenül kezembe akadó pálcámat, és ügyetlenül, de feltápászkodok. A karom halott súlyként, fájdalmas csonkként lóg csak rajtam, de élek. A boldogságom azonban nem tart pár másodpercnél hosszabb ideig, a ház felől jövő sikolyok jeges markokként marnak a szívembe. Megszorítom a pálcámat, azután teszek egy lépést a ház felé. Fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni, de valamit csinálnom kell. Oliviára nézek. - Maradj itt velük... nincsenek jól... rendben? Nekem... vissza... kell... mennem...- érzem, hogy alig kapok levegőt, a fájdalom hol jeges, hol forró hullámként söpör át rajtam, és nem tudom, hogy eleve milyen átkot ismerek, mi lenne az, amivel én le tudnám győzni a szörnyeteget, vagy legalább lelassíthatnám elég hosszú időre. De nem hagyhatom ott Adoret, Tesst, Severust, nem hagyhatom ott azt a rengeteg diákot. Sántikálva, lassan, de elindulok a ház felé.
Arra sincsen időnk, hogy elégedettséget érezhessek, amiért a lefegyverző bűbájom hatásosnak bizonyult. A lény felém nyúl, ösztönösen ugrok hátra, de néhány nedves hajtincsem így is hozzáér a szörnyeteghez. Érzem Darby ujjait a csuklómra fonódni, vagy hát igazából fogalmam sincs, kinek az ujjai, rohadtul nem is lényeges, a húzásnak amúgy sem állok ellen, aztán meg már a saját lábaim akaratlanul is visznek előre. Rohanok az életemért, a vérem vadul dübörög a fülemben, a lelkembe, bőrömbe mar az érzés, hogyha most egy pillanatra is megállnék, vagy hátranéznék, akkor nem lenne tovább. Úgyhogy csak futok, érzem, ahogyan a csizmám cuppog a sárban, csurom vizesek vagyunk, de ilyen apróságokra ebben a vérfagyasztó szituációban már végképp nem ad egyikünk sem. Aztán egy szempillantás alatt ismét a horrorisztikus jelenet közepébe csöppenünk, Theodore elrepül, a lény megint felénk jön, lépnék hátra, húznám Darby-t is, de esélyünk sincs, a következő pillanatban elveszítem az egyensúlyom és a sáros földre huppanok. A pálcám a kezemben, eddig is olyan erősen szorítottam, hogy nem volt lehetősége kiesni onnan. - Darby! - kétségbeesett kiáltással tornázom magam négykézlábra, már-már hisztérikus a hangom. Fogalmam sincsen, mit tegyek, nem ronthatok neki a lénynek, esélyem sem lenne, annyira pedig nem bízom magamban, hogy egy esetleges varázs nem Darby-t találná el a szörny helyett. Sokáig szerencsére gondolkodnom sem kell, mert a lény leteszi a barátnőmet a földre, felé ugrom, amikor Faust ellöki és csak ámulok, hogy képes egy ilyen borzalmas átkot ilyen természetességgel, remegő hang és kéz nélkül útnak indítani. Az újabb hátborzongató reccsenést hallva szinte biztos vagyok benne, hogy sokáig kísért majd álmaimban ez a hang, a vörös szemek, a hugrabugos fiú tekintete, ahogyan elszáll belőle az élet. Furcsa, szinte fájó a csend, miután eltűnik a szörnyeteg. Csak az eső kopog vadul, meg a vérem a fülemben. - Darby, jól vagy? - fordul figyelmem ismét a lány felé és megpróbálom felsegíteni a földről. - Meg vagy őrülve? Nem mehetsz oda! Egyedül meg pláne nem! - kapok szabad kezemmel Theodore felé, elkapva ép kezének csuklóját. Bennem is megfordul a gondolat, hogy segítenem kellene a sok diákon, akik a szálláson vannak, a sikolyokból ítélve a szörny most ott bukkant fel. Vagy több is lehetne? Ez visszajön még? Pont ezért Darby-t és a másik srácot sem hagyhatom itt. - Darby! - állok meg a barátnőm előtt, két tenyerem közé fogva az arcát. - Tudsz vigyázni a srácra? - bökök a fejemmel a földön heverő mardekáros felé. Közben pálcámat az ég felé fordítom és piros szikrákat lövök az égbe, bár kétlem, hogy az esőfüggönyön keresztül bárki is észlelné a jelet. - Nem engedhetem, hogy egyedül visszamenjen oda - ezúttal Teddy felé mutatok. És ha Darby jelét adja, hogy elbír egyedül Fausttal, akkor minden zsigeri tiltakozásom ellenére Theodore-ral fogok elindulni, vissza a szállás felé, támogatva a fiút, hogy gyorsabban tudjunk haladni, bár rohadtul nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet nem csak szétszakadni, de egyáltalán megközelíteni a Szellemszállást.
Már mikor meghallom a saját lépéseimet a lépcsőn, tudom, hogy rohadtul kifutottunk az időből, a helyiség minden létező baljós előjelet felmutat, gyakorlatilag olyan, mint Dumbledore új tanévet köszöntő beszédei, már azelőtt lehet sejteni, hogy potenciális kínhalált ígér, mielőtt a desszertig jutnánk. Persze a legkiválóbbak nem gondolkoznak ilyesmin, esznek, mintha hónapokig éheztették volna őket, és ahogy látom, idén ők éltek az utolsó vacsora nemes hagyományával, ilyen és ehhez hasonló értelmetlen dolgok fogalmazódnak meg bennem, míg hátrálni kezdek, és fél kezemmel hátranyúlva tolok egyet Warringtonon, ha túl közel lenne. - Menj.. szépen.. lassan. - szűröm a fogaim között, konstatálom, hogy Dugul beveri a fejét a fordulóban, de semmi nincs ott, amiért kár lenne, ha esetleg elveszik. Minél hamarabb kijutunk a lőtávból, annál jobb, és igyekszem erre, és csak erre koncentrálni a lény típusának megállapítása helyett, mert a rosszabbnál rosszabb olvasmányok közül szinte mindegy, a következő pár másodpercben sikerül-e beazonosítani, akkor majd ezzel a remek végszóval halok meg szar körülmények között. Nem mintha nem ez lenne a leginkább karakterhű, de.. nem akarok meghalni. Nem most, és nem így.
Elsöpör minket a diákok tömege azonban, próbálom tartani az iménti lebegés állapotában a hugrabugost, de amikor legalább négy ember próbál mellettem a teljesen zárt folyosóra bemenekülni, a teste jópárszor a falaknak ütközik, mielőtt mint egy különösen nagy darab hús a dög elé, lezuhan, és elnyeli a lábak, karok őrjöngő tömege. A felszabadult pálcámmal rögtön a lényre célzok, és remélem, az a félig kész, pár napja lejegyzett átok működik majd rajta, bármilyen állagú is a teste a ruhák és páncél alatt. A sectumsempra fel kellene, hogy vágja, de ha eddig sikeresen el is jutnánk, kérdés, okozhat-e legalább annyi elterelést, hogy kitaláljak valami jobbat. - Robbantsd ki az ablakokat! Használd azt az idióta tompítót, és ugorj ki rajta! - kiabálok rekedt hangon a hátam mögé meg sem fordulva, és próbálok legalább néhány lépcsőfokkal feljebb hátrálni, de nem ringatom magam olyan illúziókba, hogy mint valami kibaszott griffendéles, párbajoznom kell egy tömeggyilkos mitológiai lénnyel - idén már másodszor. Ó, igen.. utálják a tüzet. Köszi, Avery.
- Lacarnum Inflamari! - mutatok vele a koszlott nadrágjára, és kis híján felbukom az utolsó lépcsőfokban, ha sikerült végre feljutnom idáig. Ezen a ponton lényegében leszarom, ha a fejünkre borul az egész Szellemszállás, kénytelen leszek saját lyukat készíteni a falon, ha Warrington nem segít, és kétlem, hogy az imént prezentált tank képességeit kamatoztatni tudnánk. Esetleg megpróbálhatnám azt az átkot.. amelyről még Slughorn sem volt hajlandó beszélgetni. Sosem lövöldöznék egy kipróbálatlan halálos fegyverrel, de túl vagyunk a morális és életvezetési tanácsokon. A lépcső teteje ideális határ lehet, ha nem rontom el.. - Protego Diabolica! - és felkészülök a legrosszabbra.
Robbanásszerű robaj szakítja át a levegőt, megrezegteti a levegőt. Az egyik lány megugrik, felsikkant, a sikolya egy pillanatra hangosabb, élesebb lesz annál a sikolykavalkádnál, ami felülről jön. Újra robaj zengi be az egész világot, az előre mászott Adore pedig ezúttal fényvillanást láthat maga előtt. A lány testébe belemarnak a gyökerek, bár azok inkább tűnnek múló kellemetlenségnek, a nyakára csurgó jeges, sáros víz mélyebbre eszi magát a lelkébe a fájdalomnál. De egyértelműen látja az alagút túloldalát, és ahogy a diákok szétfeszítik, megtörik a gyökereket, a néha le-leszakadó föld egyre közelebb hozza a szabadságot. Az út, amit vágott, könnyebbé teheti már a következő diák számára is az átjutást. Barbara hátborzongató sikoltással ejti el a tükröt, ami még a földre érkezése előtt darabokra törik a repedések mögött, Atticus egy pillanatra látni vélhet a szilánkokban egy vörös szemet, ami mélyen a lelkébe tekint. Hátborzongató, üvegrecsegéshez hasonló hangok töltik meg a levegőt, egy újabb, a megnyíló plafonon beszűrődő fehér fény pedig láthatóvá teszi az alig méterekre látható vörös vonalakat, amik dühös hálóként szövik be az alagút ház felőli oldalát. - Obstructo!- az ötödikes fiú szinte sikítva mutat pálcájával a gyökerek felé, alig másodpercekkel azután, hogy Adore biztonságosan megérkezik a másik oldalon. A gyökerek egy pillanatra szabad utat mutatnak, a fiú pedig rókaszerű ügyességgel kikerülve mindenkit kezd el rohanni a mardekáros felé, mielőtt a plafonról nagy mennyiségű sár kezd hullani, egy kő pedig fejbe találja, és nagy csattanással elterül a lány lábainál, nyöszörögve, szinte öntudatlanul markolva véres arcát. A gyökerek mozogni kezdenek, a diákok feletti fa pedig hátborzongató, lassú morajlással adja mindenki tudtára, hogy valószínűleg hamarosan kidől, a leszakadó törmelék pedig eltemeti őket, vagy ami még rosszabb, talán elzárja a kijáratot.
Az esőben:
Theodore néhány lépés után rosszul lép, elcsúszik és a sárban, ami beteríti az egész testét. A ház szinte felfoghatatlan távolságban van a fáradt, kimerült, és a fiúk esetében sérült diákoknak, akik több percnyi gyaloglásra jutottak azzal a szinte felfoghatatlan erőfeszítéssel, amivel idáig rohantak. A távolban átcikázó, néma villám, megvilágítja a Roxfortot, aminek kapuja hívogatóan közelinek tűnik. A mennydörgés, ami egy közelebbi villámot kísér, megrezegteti a világot. A vihar váratlanul, szinte a semmiből csapott le a diákokra. A sikolyok nem lesznek halkabbak, néha keveredik közéjük egy-egy durranás, talán egy varázslat zaja. Úgy tűnik, hogy az ott maradt diákok tovább harcolnak az életükért. A kutyák továbbra is hangosan ugatnak, egy távoli hang pedig mintha kiáltana valamit a Roxmorts irányából, de Olivia így sem lehet biztos benne, hogy látták a varázslatát a sűrű esőfüggönyön túlról. - Itt vagyok...- Faust erőtlen hangja kizökkentheti Darbyt a sötétségből, akinek pár másodperc elteltével egy meleg kéz fonódik az ujjai köré, hogy ügyetlenül, erőtlenül megpróbálja őt felsegíteni. Az egyik keze bénán lóg mellette, még mindig szorongatva a törött pálca maradványait, a véres, felszakadt bőrből kiáll a csont, a ruháját vér itatja át a vállán, mégis meglepően tisztán beszél. - Nem segíthetünk rajtuk, ne menjetek oda! Csak ti is meghalnátok! Hozzunk segítséget!- a fiú erősebben fogja Darby kezét, akit, ha feláll, enyhén magához is ölel, közben, mint sarokba szorított állat, néz Oliviára.
A házban:
Az alul még mindig meztelen Britt gyorsan megfordult a tengelye körül néhányszor, hogy hosszú, hangos durranással dehoppanáljon, egy pillanatra maga felé vonva a lény figyelmét, legalább egy liter vért és néhány vörös cafatot maga után hagyva. A sikoltások még hangosabbak lesznek, a lény nem is néz hátra, ahogy az egyik sarokba szorított végzős griffendéles fiú kábító átkot lő felé, ami teljesen ártalmatlanul pattan le róla. Dougoul, Severus és Octavia, a lépcsőn felfelé menekülő diákok felé emeli a tekintetét. Ahogy a feltorlódó diákok meglökték Severust, és Dougoul a földre esett, a lény egy pillanatra teljesen elveszítette az érdeklődését minden más iránt. Megállt a meztelen fiú felett, leengedte a kardját is maga mellé, lenézett rá. A hugrabugos fiú ezt a pillanatot választotta az ébredésre: egy pillanatig bután meredt a vörös szemekbe, melyeknek gazdája egy pillanatra megrándult, ahogy egy láthatatlan penge átszelte a páncélját, fekete vért permetezve a fiú sápadt bőrére. A magas hangú, lányos sikoly bugyborékoló, buborékos köhögéssé változott, ahogy a lény kardja szinte gyengéden hatolt a szájába, leszakítva több fogát, felvágva a száját, levágva a nyelvét, átszakítva belül a torkát. A fegyver nem hatolt túl mélyre, egy másodperc múlva előcsúszott, Dougoul pedig még akkor is a saját vérében, tehetetlenül, hörögve, köpködve kaparta kívül sértetlen nyakát hiábavalóan több levegőért küzdve, amikor a szörnyeteg Severus és Octavia felé fordult. A hugrabugos fiú hasra fordult, a földre köpte csonka szája tartalmát, hangosan hörögve küzdött újabb és újabb levegőért. A szörny egy könnyed mozdulattal átvágta egy lépcsőn leguruló fiú koponyáját, közben végig a fent ragadt, csapdába esett diákokat nézte. Vörös szemében éhség ült, ahogy a véres kard újra felemelkedett, az egymás hegyén-hátán menekülő diákok pedig még hangosabban sikoltottak. A szörny egy pillanatra megállt, ahogy felgyulladt, mély hörgéssel nézett le magára. A lény szeme egy pillanatra felvillant, a ruháit égető lángok pedig kialudtak. A vörös szemek végig Severusra koncentráltak, a szörny láthatóan őt nézte ki magának következő áldozatának, még a lépcsőn elesett hugrabugos évfolyamtársnőjét is ignorálta, amíg a lány a közeledő lény felé nem lőtt egy kisebb tűzgolyót. A varázslat kissé meglökte a lényt, de ártalmatlanul pattant le a mellvértjéről, felgyújtva a lépcső korlátját lejebb, és mielőtt újabb varázslat érte volna, a kard meglendült a pálca pedig az azt markoló kézfejjel együtt gurult le a lécsőn. A szörny tekintete elfordult a sikoltó lányról, a kard megemelkedett, hogy végezzen Severus Snape-pel. A kék lángok egy pillanatra meglepték a szörnyet, aki láthatóan megállt egy pillanatra, szinte értetlenül nézve a tüzet. A kard hegye Severusra mutat, de ahogy a kard a lángokhoz ér, a lény több lépcsőfokot hátrál, mintha taszítanák a lángok, csontos karjával elfedi egy pillanatra az arcát. Üvegrecsegésre emlékeztető hanggal nyílik meg újra a világ körülötte, a szörny pedig, amilyen hirtelen érkezett, olyan hirtelen tűnik el. A korlátot egyre dühösebben emésztő lángok furcsa kórust alkotnak a lépcsőn heverő, vérző csonkját zokogva markoló lány hisztérikus sírásával, akit nem égetnek a kék lángok. A sikolyok és a vér szaga belengi az épületet, ami talán az utolsó perceit éli, Dougoul halálhörgése pedig még ebben a sötét kórusban is megérint minden lelket, örökre belevésve magát mindenki emlékeibe. Azután, valahonnan magasabbról, talán a második emeletről felkiált egy mély hangú fiú. - Itt van! Fussatok!
---------------------------------------------- Határidő: 2021.04.06. 23:59 Reag hossz: Normál IC időpont: 1976. november 6. 17:22-17:37 Körök száma: ~5-8
Severus Snape, Adore Malone and Atticus Picquery kedveli
Míg Picquery ismét levizsgázik az egész kurva társadalmi osztályának empátiájából - ami itt most az életét fenyegeti tbh - letöröm az összes körmöm, és előrébb jutok újabb tíz centit. Lehet, hogy semmi fogalma nincs a lyukakról, testekről, a pszichéről meg ugyankérem, de ha fejjel felé lennék, az ő heréit markolva jutnék ki innen, lelke nyilván nincs, azért szórakoztat világi közhelyekkel. - Hát neked is az ültetvényes, cracker kurva anyádat, Picquery! Téged is meg foglak ölni, ha túléljük! - abszolút leszarom, mi van felettünk, addig biztosan, amíg nem omlik ránk, és ha kettőnél több agysejtet hagytak volna meg számára az incesztus istenei, ő is értené, hogy abba bizony nekünk nincs beleszólásunk, ki hogy hal meg a házban, és nem is lesz, ha nem a feladatra koncentrál. Egészen testen kívül vagyok már, három bolygóval a kishercegétől, de ez nekem így is világos: egyikünk sem fingta a passzátot, egyikünk sem fog megmenteni senkit saját magán kívül, és még arra sem lehetne úriemberként fogadni. - Amit először csináltál, azt csináld! Mindjárt...! A kurva.. életbe.. mindárt! - megragadni vélem az utolsó, legnagyobb gyökeret, az egyetlent, ami versenyezhetne a mögöttem lévővel, de aztán kitör a parasztlázadás, és rögtön arra kell figyelniük, hogy visítozzanak, úgyhogy érzem megfeszülni magam körül megint az ágakat, és csak egy nagy nyelés árán nem hányom el magam megint. - Látom már.. a végét! Mi az?! MI A FASZ VAN?! - PRÉSELEM ki magamból az üvöltést, mert rohadtul megijeszt ismét, ahogy valami ismeretlen okból üvöltöznek, és most gyűjtöm be életem összes létező traumáját, amit sosem kezelnek majd ki belőlem. Hirtelen enged a nyomás, arccal előre landolok a sáros, mocskos földön, levegő után kapkodom, telemegyek a földdel, bőgve próbálom legalább a látásom visszanyerni, mikor meghallom az utánam furcsán gyorsan siető valakit, és aztán a koppanást. Insallah, kurva élet, legyen a kezed, legyen a vállad, legyen a lábad, legyen bármi, csak ne a.. fejed.
- ...várj, neneneneeee, neem, neee, gyere ide.. gyere.. insallah.. habibi, nee, psszt, gyere.. - magamhoz rántom, ráborulok a fejére, bőgök és meg akarom menteni, haza akarok menni, megölni mindenkit, már nem tudom igazán. Lázasan kutatni kezdem az összes bűbájt, ami segíthet rajtunk, de a plafon megtartásához mindenki kell majd, és ehhez egyelőre nincs erőm. Félek, hogy a zokogás miatt elbaszom ezt a bűbájt is. - Ep.. psszt, cssst, sevgili sevgilim, psszt, Episkey! - megtalálom a pálcám, és a fejére irányítom. Működnie kell, nem halhat meg. NEM halhat meg! - Episkey! Episkey! Picquery! Ta--tartsuk meg a plafont, és fussatok!
Érzem, hogy nem fogok odaérni... mennem kell tovább! Még egy lépés. Csak még egy lépés. Nem különbözik ez attól, amikor futni szoktam bemelegítésnél, amikor a határaimat feszegetem. Nem kell az egész útra figyelni... csak még egyet! Csak még egy lépést! Addig gondolhatok másra, nem számít a fájdalom, a rettegés, a kétségbeesés. Egy kar elég ahhoz, hogy varázsoljak, nincs jelentősége. - De ott van Adore! Vissza... kell mennem. Ti... ti ne gyertek!- fogalmam sincs, hogy mi lenne az, amivel meg tudnám ölni. Talán le tudnám lassítani. Úgy tűnik, hogy a lefegyverző bűbáj működik rajta, és nem tudom, hogy mennyi fegyvere van még, de ha azokat elvesszük, nyerek egy kis időt. Aztán... aztán... mindegy, most csak még egy lépés. Egy pillanatra eszembe jut Tesanna, ahogy azokat a hülye párbajpozíciókat, beállásokat, mozdulatokat gyakorolja, amik tökéletesen jók voltak ellenem, de ha eszembe jut, hogy ő mit tenne... fogalmam sincs, hogy ismer-e bármilyen varázslatot, ami ezt az izét elintézné. Valószínű ugyanazzal próbálkozna, mint mi, és úgy végezné, mint mi. Severus... ő okos fiú, jó ebből a tárgyból, de amennyire tudom, mindig ő kerül a rossz oldalára a pálcának. Ha olyan kis senki patkányok büntetlenül bánthatják, mint Potter és Black, semmit nem tehet most. És Adore... Adore annyira utálja a mágiát! Adore talán soha nem átkozott meg senkit. Olyan védtelen. Érzem, hogy sírni kezdek. Adore utálja a vért, a ház pedig egészen biztos, hogy vérben úszik már. Megpróbálok futni, egyensúlyozni valahogy a sárban, próbálva megtartani a halott súlyként lógó kart, ami neki-nekiütődik a combomnak. Most annyira lassan haladok a ház felé, hogy ha az erdőben lennénk újra, kizártnak tartom, hogy az a lény ne kapott volna el. Így is elkapott volna, ha nincs ott Anathema... szegény, kedves Anathema, akit annyit bántottam. Akit, azt hiszem, továbbra is szeretek. Utálom magam, amiért úgy érzem, hogy vár rám, és utálom magam, hogy Adore csak egy átmeneti megoldás a fejemben, valaki, akinél megvan rá az esély, hogy egy napon visszamegyek Anathemához. Mindketten jobbat érdemelnek nálam, nekem kéne abban a házban lennem most, Anathema jó helyen van, Adorenak pedig meleg kakaót kellene innia Giadával a klubhelyiségünkben. Elesek, a sárba zuhanok, ösztönösen behunyom a szemem, ahogy az arcomba fröccsen. Egy másodpercre újra látom magam előtt az erdőt, Anathemát, ahogy lángba borítja azt a szörnyeteget... talán neki kellene itt lennie mégis, mert ő meg tudna menteni mindenkit. Ő túlélné. Feltápászkodok, és szerencsétlenül mászok tovább a ház felé, reménykedek benne, hogy valahogy, valami csoda folytán időben fogok odaérni. Meg kell mentenem Adoret. Végiggondolom az összes tűzvarázslatot, amit ismerek. Nem túl sok, nem túl jók, sokkal többet, sokkal jobban kellett volna tanulnom. Pocsék hős és pocsék barát vagyok. Annyira messze vagyok. Annyira lehetetlennek tűnik. Talán már el is késtem... Sajnálom, hogy ide rángattalak, Severus! Talán te voltál az egyetlen igazi barátom valaha, nem kellett volna hozzám szólnod, és most jól lehetnél. És... sajnálom, Adore! Sokkal jobbat érdemeltél volna. Többet, mint én. Annyi fiú akart volna, szeretett volna, egy nálam okosabb megvédett volna téged, talán ide sem hozott volna. Nem értékeltelek soha igazán, magától értetődő voltál számomra, én pedig valami többre vágytam. Most csak azt akarom, hogy ott ülhessünk a klubhelyiségben, egy kibaszott kakaóval, és újra nevethessünk annak az ötödéves lánynak a haján. Adore, csak legyél jól! Csak még egy lépés. Nem számít, mi vár ott, mi fog történni, csak megyek tovább. Azután elesek, és minden sötét lesz.
Egyre inkább érzem ezt az egész helyzetet Halloween-i tréfának, a fentről hangzó robajok és a mögöttem álló lány sikolya után a az összes szőrszál feláll a hátamon. Rossz előérzetem van és akármennyire is próbálok nyugodtságot erőltetni az arcomra, egyre idegesebb és feszültebb leszek, majd sürgetni kezdem Adore-t, Még erősebben még elszántabban feszülök neki a gyökereknek és húzom őket szét, hogy Adore gyorsabban áttudja verekedni magát az egészen. Aztán úgy tűnik, legalább neki sikerült, még ha valószínűleg nem is volt könnyű átpréselnie ott magát, de mi is engedhetünk picit a szorításon és talán elég nagy lett a lyuk ahhoz, hogy mások is át tudjanak menni a lány után. Mielőtt bármit is mondhattam volna ezzel kapcsolatban, Barbara felsikolt ismét és a megrepedt tükör kiesik a kezéből. Ahogy a földre hullik, a vörös szemek rám merednek, hosszú pillanatokig nézem, még talán az után is, hogy már ott sincsenek. Arcom elfehéredik, ezután pedig a hangok irányába fordulok és a megnyíló plafont fürkészem. Megköszörülöm a torkom. - Gyerünk, menjetek, menjetek innen! - Terelem odébb a mellettem lévőket, de ekkor egy fiú ellő egy varázslatot és a gyökerek irányába fut, már bújik is és halad Adore után, de esélyünk sincs visszafogni őt, hiszen már rohan is a vesztébe és a következő pillanatban az alagút elkezd beomlani és talán még látjuk, ahogy a fiú a vesztébe ér és elterül Adore lábai előtt. A lány keserves hangját hallva mindenesetre biztosan nem túl sok jóra számíthatunk, így a pálcámat felemelem a plafon irányába, ahonnan a törmelék potyogni kezd és a többieket is erre buzdítom. - Gyerünk, tartsátok, a másik irányba át tudjuk lebegtetni a nagy részét ha összefogunk! Nem akartok úgy járni, mint ő, igaz? Tartsátok! - Kiabálom, erélyesen és utasítóan azok felé akik esetleg lefagytak volna és magam is belevágok a dologba, gyorsan és ütemesen igyekszem a kijárat felől potyogó törmelékeket nagyobb számban átlebegtetni egy olyan részre, ahol már nincs semmilyen hatással ránk, de ha ez nem megy, akkor pedig megtartom a plafont, ameddig a lányok és akik nem tudnak érdemileg segíteni - vagy nem akarnak, átjutnak. - Adore, menjetek! Menjetek innen! MOST!
Tudnék mit mondani Theodore-nak, az az igazság, de szerintem egyikünknek sem hiányzik, hogy teret engedjek a fellobbanó dühömnek és kétségbeesésemnek. Úgyhogy csak a fogam összeszorítva nézem, ahogyan egy teljesen érthető, ám mégis totál idióta gondolattól vezérelve nekiindul az erdőnek. Nem meglepő, hogy igencsak lassan halad, amikor viszont elesik, egyből mozdulok. Elkapni már nem tudom, de a sárból segítek neki feltápászkodni. Látom a Roxfortot, olyan csábítóan közelinek tűnik a kapuja, ahogyan a villám fénye egy pillanatra megvilágítja. Aztán a robaj végighasít az erdőn, keveredve a sikolyokkal. Kiráz a hideg és tudom, hogy nem a hűvös eső fakasztja a libabőrt rajtam. A nedves ruhám, hajam teljesen rám tapadt már, a gondolatok vadul pörögnek elmémben, kapkodom a fejem ide, oda, Therodore-ról Darby-ra, aztán Faustra, majd arra, ahol a Roxfort az előbb körvonalazódott, aztán a Szellemszállás felé. Túl sok mindent akarnék egyszerre csinálni, nem akarom itt hagyni a diáktársaimat, mert láthatóan én vagyok a legmozgékonyabb közülük, ugyanakkor ott van a többi diák a szálláson, akiknek talán segítségre lenne szüksége, de Faust-nak igaza van, semmit sem érünk a szörnnyel szemben. És aztán ott van Roxmorts, meg az iskola, segítséget kellene hívni. - Darby, maradjatok itt Theodore-ral és lőjétek felfelé a jelzőszikrákat, hátha észreveszi valaki. Én megpróbálok visszaszaladni a Roxfortba, hozok segítséget - kapom össze magam, igyekezve annyi határozottságot préselni a hangomba, amennyi csak tőlem telik. Nem érzem magam határozottnak, sem bátornak, de valamit tennünk kell. Theodore nem tud többet lépni, én meg csak annyit tehetek érte, hogy egy fának támasztom a hátát, ne a sárban fetrengjen szegény. Ha Darby vagy Faust bármiféle jelét adja annak, hogy hallotta és értette a szavaimat és nem fogják itt hagyni a mardekáros srácot, akkor minden erőmet összeszedve kezdek tempós futásba a Roxfort felé. A sár és az eső nem könnyíti meg a dolgom, de a többiek élete múlhat azon, hogy milyen gyorsan vagyok képes visszaérni az iskolába, ez pedig kellő motivációt ad, hogy minden rejtett energiatartalékomat a cél szolgálatába állítsam. És ha netán sikerül is berobbannom a kapun, vad lihegés közepette próbálom az első szembejövő felnőtt tudtára adni, hogy rohadt nagy baj van, segítségre van szükségünk.
Csak bólintok Snape kérésére, de Merlin mind a tíz retkes lábujjára megesküszöm, hogy nem fogok fejvesztve futni, ha az életemért kell küzdenem. Jobb szeretek szembe szállni az ellenséggel, mint száznyolcvan fordulatos menekülőre fogni és felkínálni a csinos kis hátamat neki. Olyan kurva egyszerű lett volna a helyzet, ha szépen fellebegtetjük Dugul giliszta testét, majd játszi könnyedséggel lesétálunk a lépcsőn és szimplán elhagyjuk a helyszínt, nemde? Nem is értem, mégis hogy képzelte el bárki is közölünk, hogy egy random vérfürdő után majd pont ennyivel megússzuk. Igyekszem az állapotomhoz mérten a legjobban követni Snape utasításait, és noha ennyi izgalommal bőven beérném, nem rohanok és nem furakodom előre, mint máskor tenném. Tekintettel arra, mi történt fent, kicsit kétlem, hogy a földszinten tartózkodók kimaradtak a buliból. Mintha eddig nem is lett volna elég horrorba illő a jelenet, a lentről felszűrődő sikolyok tökéletes aláfestést biztosítanak. Sejtéseim beigazolódni látszanak, ahogy az ellenkező irányból érkező, az őrület mezsgyéjén táncoló diákok felfelé igyekeznek a menekülés reményében. Erre már most rábasztak, és gyanítom, ha nem esik le nekik már csak abból, hogy mi meg lefelé tartunk, hamarosan maguktól is rájönnek. A tömeg a falnak csesz, amit kénytelenül is összekenek a lassan száradásnak induló büdös karmazsin szarral. A gyomromsavam mintha meghánykódna a látványtól és a gondolattól, hogy végig be vagyok vele borítva, de a diákokat daráló szörny elég indíték arra, hogy kurva gyorsan megfeledkezzek a mellette jelentéktelennek tűnő problémáimról. Dougoul immár a földön fekszik, egy pillanatra arra gondolok, hogy ennyit arról, hogy megkapja az hozzávaló büntetést, és megindulnék, mint egy idióta, hogy valahogy a segítségére siessek, meg bármi módon megakadályozzam az amnesztiáját, de Snape szavai eltántorítanak. - Vágom én, hogy kemény a faszod, de ugye nem gondolod komolyan, hogy magadtól elintézed azt? Ha Dougoult – aki egy enyvesfaszú szarrágó – nem hagynám itt, Severust végképp nem. Védekező módba kapcsolva én is a hörgő lényre szegezem a pálcám, ám úgy látom, hogy a mardekárosnak jobb varázsigék jutnak eszébe, mint nekem a jelenlegi lélekjelenlétemben – meg hát még faszom sincs, ami megkeményedhetne – így végül beadom a derekam. - Ne nyírd ki magad, csak két percig tartsd vissza, aztán rohanj utánam – ordítom neki és már húznék is fel a lépcsőn, amikor észreveszem, hogy a szörny Dougoul felett tornyosul. Anyám mindig is azt mondogatta, hogy az élet egy másodperc alatt más irányt vehet, de mintha fele annyi idejében se tellett ennek a rusnya pokol ebnek megismertetni a pengéjét a hugrabugos szájával. - AZTABASZOTTKURVAMINDENIT! – csúszik ki a számon riadalmamban a nem létező, ékes szóegyüttes és ösztönösen Snape felsőruházatába kapaszkodom. A lábaim a földbe gyökereznek, a pálcám is csak úgy lóg mellettem, mintha haszontalan tárgy lenne. A fülemben repetitíven cseng a mardekáros utolsó bűbája, íriszeim követik a jégszínben elsöprően lángoló tűzcsóvákat. Egy rövid „mi a fasz?” pillantást vetek a mellettem lévő fiúra, ugyan hallottam róla ezt-azt, de tök más világban élünk ahhoz, hogy különösebben érdekelt volna. Viszont… ki gondolta volna, hogy pont az eznek és az aznak köszönhetően nyer nekünk egy kis előnyt? Nem innék rá mérget, hogy végleg leráztuk a bestiát, de minden erőmmel azon vagyok, hogy összeszedjem magam. Kínosan lehámozom a szorításba belebizsergett ujjaimat Severusról, és úgy teszek, mintha nem égetné a zavar pírja az arcom felhámját. Amúgy sem látszik, hisz telibe fröcskölt a redvás tükör, hát mit feszengjek rajta? Noha az érzéseim negálják, a valóság az, hogy rajtam is eluralkodott a káosz. Dougoul szenvedéseinek hangjaitól nagyot kell nyelnem, egy pillanatra a rekeszizmomra tapasztom a tenyerem, hátha attól lenyugszik a gyomrom. Figyelmemet a fentről érkező sikoltás vonja magára, ami a szörnyeteg hollététről is értesít minket. - Siessünk, mielőtt kinyúvad itt nekünk – a halállal csatát vívó hugrabugosra célzok, a hangomból azonban mintha elveszett volna némileg az erő. Nem azért, mert nem akarom, hogy ez a féreg megkapja, amit megérdemel. Hanem azért, mert ez a szituáció több, mint el tudok bírni egyszerre.
Mintha most még kevésbé értené a körülöttük lévő világot, míg delejes álomban volt: a kutyák ugatása, valaki sárba csapódása, aztán Lord Faustus nyöszörgése, minden valószerűtlen, minden érthetetlen. Fizikai sérülései alig vannak, a többiekhez képest biztosan, de víz alól felbukva sem lehetne ennél diszorientáltabb. Megszorítja a tőle telhető legerősebben az őt kereső kezet, és ügyetlenül, de valahogy mégis feláll, ha szédül is. - Amit láttunk.. nem tudom, hogy segíthetnénk rajtuk.. nem hiszem, hogy.. bárki legyőzheti, aki.. nincs képezve erre. - néz egyikükről a másikukra, és bár ezt nehéz beismerni, de együtt sem jelentenek még pillanatnyi gátat sem a szörny előtt, ha bántani akarja a társaikat, még elfutniuk sem sikerült igazán előle. Azok az emlékek.. amelyeket átnézte a fejében, nem adnak elég kapaszkodót, aurorokra volna szükségük, vagy akár Dumbledore professzorra.. és gyógyítókra. - Nagyon hosszú idő, mire elérsz az iskolához.. és jobb volna, ha a Mungóba kerülnének. Ha meg akarod próbálni, menj, de.. nagyon vigyázz magadra. De lemegyek velük a faluba, a Három Seprűben biztosan megengedik, hogy használjuk a kandallót, hátha ők is értesíthetik az aurorokat. - most, hogy nem fenyegetik őket, könnyebb az ötletekhez jutni, könnyebb megérteni, kitől remélhetik, megsegíti őket. Ez a legjobb esélyük, ha ismert is apró bűbájokat, amelyekkel horzsolások, vágások gyógyíthatóak, Lord Faustus nem érheti meg így a reggelt, és nem egészen biztos benne, mi történt Teddyvel, az mennyire súlyos. De egy személyt még mindig könnyebb lebegtetni, mint remélni, megtalálják őket azelőtt, hogy.. valami történne. - ...vigyázz magadra, Vee! - kiabál a barátnője után, mikor elnyeli az egyre sűrűbb esőfüggöny, és kicsit tanácstalanul a fiúkat szemrevételezi. Természetesen nem hagyják itt Teddyt, de eltart egy ideig, mire eszébe jut az erre megfelelő bűbáj. És addig rengeteg minden történhet.
Ez az a befejezés, amit érdemlek, nem az, amit elképzeltem - az pár év múlva következett volna a Zsebpiszokban, ahol addigra biztosan eladtam pár szervet, köztük a sajátjaimat aprópénzért és néhány kifliért, és hát beláttam, hogy erre voltam jó, valaki azért születik, hogy másoknak ellenpélda legyen, eleve nem voltak esélyeim, és amelyek mégis, azokat gyorsan elhasználtam másra.. Igen, a Zsebpiszkos verzió túl kényelmes volt, ha őszinte vagyok, úgy fogom végezni, mint Dougoul a lépcső alján, egy rohadt karddal a torkomban. Szorosabban markolom a pálcámat, felsorolom az összes létező tűz alapú átkot, amiről csak olvastam, vagy remélem kipróbálni, a holttestemet igazán nem zavarja majd, ha azkabani fogságra ítélik tiltott mágiahasználatért. LÁTOM, hogy Dougoull sérülése nem feltétlenül halálos, LÁTOM, hogy itt valami egyéb zajlik, nem egyszerű tömeggyilkosság á la őseink, de hiányzik a mozaik kétharmada, az elmém kisebbségben van a realitással szemben - természetesen könnyedén eloltota a ruháit, mi sem hétköznapibb ennél. Hátra akarok szólni Warringtonnak, hogy ne a szája járjon, vagy ne itt, itt nem a faszomról van szó, hanem arról, hogy a jelenlévők közül senki nem érez magában kifejezetten késztetést, hogy kipróbálja élesben is a SVK-n tanultakat, továbbá prefektus vagyok, és talán, talán szerettem volna a Griffendélbe kerülni. Édes istenem, úgy fogok megdögleni, ahogy az összes létező gúnyos megjegyzésemben jósoltam nekik. EZ ennél rosszabb már nem lehet, ennél jobban nem gyűlölhetem magam. - Jó, csak menj már! - ha lenne szabad kezem erre, tovább lökdösném, eleve nem értem, miért most akar a hősiességről és ostobaságról vitatkozni, úgy tűnik, utóbbiban amúgy is utcahosszal előtte járok. Warrington nem hülye, biztosan remekül tudja használni a különböző rombolásra tervezett átkokat, az ember meglepően hatékony, ha a túléléséről van szó. Majdnem hátranézek, mikor kiabál és megragad, egy pillanatig biztos vagyok benne, hogy valami olyasmit lát, amit én nem, és az pont annyira rettenetes és undorító, hogy már engem megfogni is elfogadható alternatíva legyen, de már az általam is alig ismert bűbáj fényében megvilágítva leszek benne biztos, hogy Dougoull fogainak elvesztése válthatta ki belőle ezt a reakciót. A szemem sarkán feltűnik még Warrington kérdő tekintete, szívesen megosztanám vele további nézeteimet arról, hol kellene lennie most épp és mit kellene csinálnia a rohadt ablakkal, vagy hát, akár a fallal, de a lény megindul felénk, és ha eddig nem tudtam meggyőzni arról, hogy meneküljön, most már minek.
Szaggatottan fújom ki a levegőt, mikor hoppanál előlünk - ha ugyan ez a helyes kifejezés, de tömeggyilkos átkok esetében a fogalmazó mindig szerénykedik - és lerohanok a lépcsőn, hogy megnézzem, mit tehetek a hugrabugosért. Ilyen sérüléseket a javasasszony könnyen gyógyítana, de legalább addig biztos konzerválni lehet, amíg odáig jutok vele. A kezét vesztett társunk járt a legjobban, azok között biztosan, akiket közvetlenül is elértek: egyszer én is elvesztettem a balom, bár tény, azt hittem akkor, ennél rosszabb fizikai fájdalmat sosem fogok már átélni. Mindkettőjük sebét igyekszem a lehető legjobban lezárni, és ami azt illeti, jobb volna sürgősen távoznunk az így szabaddá vált lenti ablakon, bár végső esetben lezárhatunk egy szobát ezzel a bűbájjal.. kérdés persze, képes vagyok-e rá másodszor, harmadszor, remeg a gyomrom, és abban sem vagyok egészen meggyőzve, hogy nem alszik-e ki előbb vagy utóbb ilyen mennyiségű szartengerrel szemben.
- ERRE GYERTEK! VAGY MENEKÜLJETEK A FALON ÁT! - nem remélem, hogy tisztán hallható vagyok, csak azt, hogy egyikük-másikuk magától is ezt a megoldást választja, egy összedőlő épületet könnyebb túlélni, mint egy ősi szörnyeteg személyes támadásait. Lassan észre kell venniük a hiányunkat, bizonyára elmulasztottuk a takarodót, legalább Friccs megjelenik majd a macskájával, hogy pontok elvesztésével fenyegessen, de inkább bízom McGonagall dühös tekintetében, vagy abban, hogy végre megtudom, miért Dumbledore az évszázad mágusa. Nagy levegőt veszek, és még féltréden - Dougoull legalább elvérezni nem fog már, ha sok segítséget nem is nyújt nekünk - a lépcső aljára is megidézem a kék lángokat. A kettő között legalább néhány diák elfér, ha nem is tökéletes menedék. - Warrington, gyertek! - lassan kifutok a levegőből, ezért főleg intek az imént kezét vesztett társunknak és a griffendélesnek, mert nekik előttem kell kimászniuk. A faszt, kimászniuk, robbantok egy lyukat az ablak alá, ezen már bárki kifér. - A falu van a legközelebb.. ne álljatok meg, bármit hallotok! Minél hamarabb szóltok valakinek, annál hamarabb.. - nem kell befejeznem, biztos vagyok benne, hogy értik, mire gondolok. Annál hamarabb halunk meg kevesbé, kevesebben. Hallani akarom, hogy a diáktársaink kilövik a falakat odafent, néhány végzős biztosan tud csontot forrasztani, annál többen rohanhatnak el a zuhanást követően. Jobb volna Dougoullt is a lányokkal küldenem, de nem bízom benne, tud futni ilyen állapotban, vagy hogy ők figyelnének rá, ne maradjon le, és hát.. ki ítélné el őket érte? Lehámozom a pulóverem és erőszakkal is, de ráhúzom a meztelen testére, míg várom vagy a lefelé rohanókat, vagy a lényt vissza. Mikor megtalálják a nagyon méltatlanul kis darabokra vágott hulláinkat, legalább az egyikünk nem szégyenül meg. Annyira.
Mint üveg, törik darabokra a tér, a magas frekvenciájú, fájdalmas recsegés haragosan elnyomja a mennydörgést és a leszakadó mennyezet robaját. Az egyik fiú félrelöki Adoret, megbotlik, ahogy rálép az ájult fiú kézfejére, de szinte azonnal feltápászkodik, és eltűnik az alagútban. Barbara szinte kényszeredetten pánikolva kapaszkodik Atticus talárjába, és azon kívül, hogy ide-oda világít a pálcájával, nem igazán csinál semmit. Egy lány pálcával a kezében Adore mellé térdel, bár végül nem tesz semmit: a mardekáros szépen stabilizálta sérült társuk állapotát. A többiek segítenek Atticusnak fenntartani a mennyezetet, ami a varázslat nélkül azonnal leszakadna. Az így is egyértelmű lehetett mindenki számára, hogy nem fog sokáig tartani, talán éppen addig csak, amíg az azt tartó diákok átérnek alatta. A befolyó víz, a leömlő sár, a gyökerek fájdalmas, karcoló érintései mind azt ígérték, hogy a mennyezet végül leszakad, azonban mindenki átjutott a legbizonytalanabbnak tűnő rész alatt. A villámlásban egyre tisztábban kivehetővé vált az alak. A szakadt láncingbe, égett rongyokba öltözött lény egyszer talán ember volt, nehéz volt azonban elképzelni, hogy a csonttá aszott arc kifejezéstelen haraggal nézett a diákokra. A vörösen izzó szemek mögött nem volt nyoma léleknek, ahogy a véres kard a levegőbe emelkedett. Az egyik fiú lerántotta a törmelék irányából a pálcáját. - Fussatok!- Sunil térdre esett, ahogy a kard találkozott a pajzsbűbájjal. A kövek azonnal záporozni kezdtek, Barbara felnyögött, ahogy egy nagyobb törmelékdarab eltalálta a vállát. A sérült mellett térdelő lány bőgve ugrott fel Adore mellől, elszaladt a biztonságba, maga mögött hagyva mindenkit. A sérült fiú a mardekáros lányba csimpaszkodott, erőtlenül, szinte a helyzetről semmit nem is tudva nézett fel a lányra. Éppen, amikor mindenki biztonságba jutott, távol a törött plafon leginkább sérült részétől, a kard lesújtott, átszelte a fehér pajzsot, kettészelte a varázspálcát, ami eddig táplálta, és véres utat húzott Sunil vállába. A fiú sikoltva a földre zuhant, sántikálva, rettegve próbált négykézláb közelebb jutni a társaihoz, felállni, miközben a lény mögé került, és újra felemelte a kardot. Robbanásszerű zaj rázta meg az alagutat, ami végigdörgött az alagúton, az alagút szakadni kezdett. A kövek haragosan záporoztak oda, ahol a szörny állt, leszakadt a plafon, bezuhant egy fa is, a több tonna törmelék pedig mindent maga alá temetett. A fiú, akit Adore megmentett, erőtlenül felült, megfogta sebhelyesen arcát, azután sírva átölelte Adoret. Többen sírni kezdtek, összeölelkeztek vagy hánytak. Az egyik nagy kő, ami közel esett a beszakadt fához, arrébb gurult, hogy felfedje a véres kezet, ami a hatalmas fa alól kandikált ki. A törött ujjak még mindig erőtlenül nyíltak szét, várták, hogy valaki megfogja a kezet, és kihúzza gazdáját a méteres sár és a hatalmas fa alól. Néhány újabb kő zuhant le fentről, eltüntetve a kezet. A szörnyeteg nem bukkant fel újra, de a pillanatnyi nyugalomnak gyorsan vége szakadt: az alagút plafonja folytatta a repedést, a morajlás alapján pedig úgy tűnt, hogy nemsokára mindannyiukat maga alá fogja temetni.
Az esőben:
Bármennyi kviddics edzésre járt, bármennyire jó volt az erőnléte, Olivia az esőn és mennydörgésen, sáron keresztülvergődve úgy érezhette, a kastély elérhetetlen távolságra van. A sikolyok gyorsan elmaradtak mögötte, a Roxmorts túlzottan kiesett az útjából, a diákok pedig vagy hamarabb haza mehettek a rossz idő miatt, vagy meghúzták magukat valami tető alatt a Roxmortsban. Egyre inkább elérhette az a megmagyarázhatatlan rossz érzés, amit a háztól távolodva érezhetett, az érzés, hogy ha hátranéz, a szörnyeteg mögötte fog állni. Roxmorts kutyáinak ugatása egyre hangosabbá, egyre kétségbeesettebbé vált. A lépések a Roxfort kapuján túl sem váltak könnyebbé. A távolban Hagrid kunyhója ugyan füstöt eregetett, a birtok kihalt volt. A hosszú futás végére Olivia tüdejét vasmarokkal préselte a légszomj, a szívébe késként vághatott a rettegés, az eső kihűtötte a bőrét és a haját, a torka élesen kapart. A két harmadéves lány a házából, akiket a tető alatt Filch éppen durván végigmotozott, értetlenül nézték a lány közeledését, aki érezhette, közel jár már az ájuláshoz. Maga a gondnok egy pillanatra abbahagyta a kezében tartott táska átrámolását, és a lányra nézett. - Maga... maga nagyon gyanúsan viselkedik. Azt gondolta, hogy ha elég gyorsan szalad, nem nézem meg, hogy mi van magánál, mi? Mutassa szépen, mit próbált becsempészni?
Theodoret hiába vinné tovább az akarata, a teste erőtlenül hagyta, hogy Olivia egy fának támassza, lefektesse. Az eső nagy cseppekben hullott, egy-egy villám néha átcikázott az égen, a mennydörgés pedig rövidebb időközökre megtörte a bent maradtak sikolyát. Szikrányi erő sem maradt benne ahhoz, hogy tovább haladjon. A láz haragos és csalódott szülőként rázta a testét, ahogy Olivia után nézett, az ujjai pedig nem szorultak össze, ahogy Faust lehajolt, és elvette tőle a pálcáját. - Szerintem... szerintem én tudok járni.- a fiú hosszan Darbyra nézett, miközben próbaként eltör egy ágat a földön újonnan szerzett pálcájával, azután a lány mellé lépett, kissé szédülve, kábán. Szemmel láthatóan maga is rájött, hogy nem hiszi, hogy el tudna menni a faluig. - Vigyázok rá... a leggyorsabb az lenne, ha lemennél a Roxmortsba.- a fiú szája egy pillanatra érezhetően megrándult, miközben mélyen, sóvárogva a lány szemébe nézett. Egy pillanatra a ház felé nézett, ahonnan egyre több és több diák rohant ki. Crowette megszédült, nekidőlt ugyanannak a fának, aminek dőlve Theodore hevert félájultan. - Az lenne a legjobb, ha küldenél nekünk segítséget. Én jól leszek.
A háznál:
Severusnak sikerült lezárnia mind Dougoul, mind a sérült lány sebeit néhány perc munkája alatt, még annak ellenére is, hogy közben rengetegen ömlöttek le fentről, időnként beléjük futva. A házat néha egy-egy robbanás rázta meg, ahogy sokan inkább a falon át menekültek. Fentről, illetve kintről is felhangzott a hoppanálás jellegzetes pukkanása, egy fentről lesiető hetedéves pedig felajánlotta, hogy elviszi a kezét vesztett lányt magával, és látszólag sikerrel hoppanált el vele együtt. Csak egy ember, és a súlyosabb állapotban lévő Dougoul mentését látható undorral az arcán utasította vissza. Egy fiú sikoltását egy undorító reccsenés a fejük felett hirtelen elvágta, de Octavia és Severus időben fel tudják nyalábolni a sérültet, aki, úgy tűnik, senkit nem érdekel rajtuk kívül. Ha Dougoulnak ma itt kellene meghalnia, senki nem siratná el. Szinte üres volt a ház, amikor elindultak. A szörnyeteg nem volt sehol, a várttal ellentétben nem jelent meg a fejük felett, a lépcső tetején, lentről, valahonnan a föld alól viszont néhány fojtott sikoly, majd hatalmas robaj szűrődött fel. Mire Severus és Octavia kimásztak az ablakon a lebegtetett Dougoullal, több tucat diák már követte Severus utasításait, különböző távolságba, néhányan társaikat távolodva rohantak. Egy-két diák már szinte kivehetetlen volt az esőben, mások még egészen közel voltak. Ahogy ők is tovább indultak, ráébredhettek, hogy a lény már nem mögöttük van. Egy hatalmas villám fehér fényében láthatóvá vált a vörös háló, szinte pont a diákok útjában, az üvegtörés-recsegés pedig alig néhány másodpercre előre jelezte a lény eljövetelét. Néhányan kikerülték az útjukba kerülő hálót, és tovább futottak, egy fiatal lány azonban megpróbált keresztülrohanni a vörös hálón. Csak egy pillanatig tartott a sikoltása, ahogy a teste kicsavarodott, azután véres csontesővé válva terített be mindenkit maga körül, ahogy a lény megjelent ott, ahol korábban ő állt. A lány egyik lába alig fél méterre Octavia előtt ért földet. A szörny szinte azonnal felkapott egy szőke hajú fiút, a nyakánál fogva magasba emelte, közben ellökve a mellette futó másikat, és megemelte a kardját, hogy levágja a fejét. A vágás azonban elmaradt. A szörny nem foglalkozott a mellette elrohanókkal, csak mélyen a kapálózó fiú szemébe nézett, mielőtt szétnyitotta az ujjait, és a földre ejtette őt. Ügyet sem vetett rá, ahogy mellette levegő után kapkodott, és a másik fiú odamászott hozzá, figyelmen kívül hagyta őket. A szörny oldalra indult, néhány gyors csapással törni kezdte a pajzsbűbájt, amit egy földön heverő, kificamodott lábú fiú húzott maga fölé, és miután a negyedikkel átvágta a fiú testét, Octavia, Severus és Dougoul felé fordította a tekintetét.
A faluban:
- Ne aggódjatok, csak egy sárkány.- a kutyák már majdnem fél órája nem fejezték be a hisztérikus ugatást, és akármennyire szórakoztatta Madam Rosmertát a már negyedszerre elsütött vicc, a Három Seprű leginkább fiatal diákokból álló vendégserege egyre komolyabban vette a veszélyt, és szemmel láthatóan nem tervezett indulni. Néhány harmadéves még mindig az ablakra tapadt arccal kémlelte ugyan az eget, de a legtöbb vendég már sejtette, hogy valami nagyon nincs rendben. A Szárnyas Vadkan vendégei számára nem jelentett intő jelet az ugatás, az öreg csapos sokáig csak idegesen, kissé unottan osztogatta ócska sörét, néha kikiabálva az ablakon saját kutyájának, hogy csendben legyen, de nem járt sikerrel. Mindenki csak röhögött az állatok furcsa viselkedésén, valaki meg is jegyezte, hogy őt ugyan nem érdekli az sem, ha Tudjukki vonul éppen a Roxfort ellen, egy olyan öreg piást, mint ő, senki nem bántana. A törzsvendégek csak akkor kezdtek el aggódni, amikor a csapos a hátsó ajtóhoz ment, kinyitotta azt, és név szerint szólítva beterelte rajta a kecskéket, nem foglalkozva a vízzel és sárral, amit behoznak. Volt már sárkány Roxmorts felett valamikor, de ilyen bizony még nem történt. Az ablaktáblák kinyíltak, egyre több és több ember nézett ki az ajtókon, ablakokon, sokan még az esőbe is kisétáltak varázspálcát tartva a fejük felett. Sokáig csak értetlenül nézték, hogy mi történhet, míg valaki ki nem szúrta a Szellemszállás irányából feléjük futó diákokat. Az esőfüggöny elfedett mindent, amit láthattak volna, de a sikolyok megfagyasztották a vért Roxmorts lakóiban. Nagyjából harminc véres, a pánik és a hisztéria különböző stádiumában lévő diák igyekezett egyszerre elmagyarázni, hogy mi történt. Nem egy közülük borzalmas sérüléseket szerzett. A kutyák ugatása nem halkult, a vihar pedig még erősebbé vált.
Az esőben szinte észrevehetetlen volt az a vékony, vörös fonal, ami végigkígyózott a levegőn, találkozott egy másikkal, és hálóvá kezdett formálódni. A Roxfort kapuját dühösen verő eső olyan hangos volt, hogy az üvegrepedés hangját szinte nem is lehetett hallani.
----------------------------------------------------------- Határidő: 2021.04.15. 23:59 Reag hossz: Normál IC időpont: 1976. november 6. 17:37-18:20 Körök száma: ~5-8
Egyszerűen úgy tűnt, mintha soha nem akarna elfogyni az út előlem. Csak rohantam és rohantam, egyre nehezebb szívvel, tüdővel, lábakkal. És oly' messze volt még a cél! Elérhetetlen távolságnak tetszett és ha lett volna energiám gondolkodni, tuti átkoztam volna magam, amiért nem inkább Roxmortsba futottam. Ráadásul egyre rosszabbul éreztem magam. És nem csak azért, mert fogytán volt az erőm, hanem mert az a furcsa érzés újra a hatalmába kerített, szinte a hátamban éreztem azt a rémisztő, vörös tekintetet és tudtam, ha megállok, ha időt engedek annak az annyira áhított pihenőnek, akkor nincs kegyelem. Motivációnak mondjuk elég jó volt. Így nagy sokára, vagy legalábbis számomra tűnt rettentő hosszú időnek, sikerült elérnem a birtokot. Ilyenkor nyilván senki nem kószál errefelé. Megállok, a térdemre hajolva próbálok levegőért kapni, a szívem olyan vadul dübörög, hogy attól félek, kiszakad a mellkasomból. Színes foltokat látok a szemem előtt és félő, hogy menten elájulok. Vagy elhányom magam. Mindkét opciót elképzelhetőnek tartom. Az érkező Filch-re csak felpillantok, még mindig vadul kapkodom a levegőt. Csak a homlokomat vagyok képes ráncolni, hogy mennyire buta és ostoba ez az ember. Mégis mi a franc lenne nálam? Csurom vizesen tapad hozzám a ruhám, a hajam, ha akarnék sem tudnék elrejteni alatta semmit, a táskámat meg útközben valahol elhagytam, csak most veszem észre, hogy nincs nálam. - Nem... - próbálok megszólalni, de kapar a torkom, alig kapok még mindig levegőt és csak most érzem, milyen rettentően hideg van. Megveszek egy pohár vízért, te jó ég! - Nagy baj van - préselem ki magamból. - Lent, a szálláson - szakaszosan jönnek belőlem az információk. Kétségbeesett arcot vágok és elképesztően dühös vagyok, hogy most, amikor minden egyes perc, másodperc számít, ez a gyökér itt kekeckedik velem! - Valami szörnyeteg.. - ezúttal már nem a légszomj szorítja össze a torkomat, hanem az elmémbe kúszó képek, a hugrabugos fiú, ahogyan összeesik mellettem... A szörny, ahogyan megragadja Darbyt. - Segítenie kell! - kiábálni próbálok, de valószínű csak elhaló sóhajnak hatnak a szavaim. Kétségbeesetten kezdek gesztikulálni a kezemmel, a pánik és a kimerültség hatalmas erővel tör rám. - Nagy baj van! - próbálkozom tovább, habár tudom, hogy semmi esélyem ezzel a félnótással. - Minden perc számít, Mr. Filch, értse meg! - próbálkozom, de úgy érzem, felesleges. Inkább ismét az ég felé emelem a pálcám, hogy újabb piros szikrákat préseljek ki belőle, hátha valaki meglátja valamelyik ablakból és nem viccelődésnek veszi. Sírni tudnék, te jó ég, hogy itt szerencsétlenkedem, miközben odalent óriási a baj!
A birtok hatalmas, ódon kapujában állt és nézte még Mr. Nott hoppanálásának helyét a sárban, ahogy az esőcseppek szépen, lassan betakarták a nyomokat, mintha sosem jártak volna itt. Mélyet sóhajt, hamarosan alaposan meg fog ázni, az ernyőjét védő bűbáj már délután feladta a szolgálatot, de még egy utolsó, apró feladata van, mielőtt csatlakozik a többiekhez a most ígéretesen meleg, otthonos Nagyteremben, egy bögre forrócsokoládéval igyekszik majd feledni a délután eseményeit - de még ott az a jel a félreeső fa törzsén, meg kell vizsgálnia a pálcája fényében. Anathema Avery most nem fél, sőt, eltökélt a rejtvény megoldásában, nem riasztja egy ismeretlen, sötétben utána settenkedő alak, talán mert ott volt Mr. Nott szeplős orra, a mosolya, az illata.. és itt, a kastély alatt már a barátai, Tess, aki számára is beszerezte a szokásos édességeiket, Marlie, akitől még meg kell tudnia, hogyan alakult az ismeretlen lovaggal ügye, sorolni is nehéz volna egy lélegzettel, Oci, Olivia, Morgana, Lily és persze, maga Theodore is, nem válhat hát egy provokatőr áldozatává, ki kell tartania. Már közelről nézegeti a megkopott mosolygós arcocskát, amely nem bír sajátos jellegzetességekkel, akárki készíthette: közelebb hajol, hümmög néhányszor, az eső kopog a vállán, és elfelejt hátrapillantani, vagy fülelni a falu felől érkező zajokra..
Míg Snape az áldozatok sérüléseivel foglalkozik, addig a pálcámmal a kezemben őrködöm. Amilyen sután remeg a tenyeremben az eszköz, nincs kizárva, hogy nem esik ki az ujjaim szorítása közül, ha a szörny hirtelenül visszatér. Igyekszem megemberelni magam, titokban megpróbálom felidézni azt a méregtüzet, amit Dougoul tettei szítottak még korábban bennem, hátha hasznát tudom venni egy váratlan pillanatban. Ahogy meghallom a vezetéknevem csengését, a megcsonkított diák segítségére sietek, és követem Severus utasítását. Előre engedem a sérültet, és már követném is, amikor az a gondolat ölt alakot a fejemben, hogy én aztán nem hagyom, hogy egy aranyvérű mentse meg az életem. Nem mintha ez lenne a legjobb ideje az önfejűsködésnek, de egészen bizonytalan időket élünk. Ha Snape nem jut ki innen, hol a biztosíték, hogy nem rám lesz kenve? Dougoul gondolkodás nélkül ellenem tanúskodna, a sebesült diáknak meg amúgy sem hinnének mondván, hogy a sokk hatása miatt nem is emlékezhet tisztán a történtekre. - Csak utánad – lépek el az ablak alatt tátongó lyuk elől, utat engedve Severusnak – Nem vitatkozom, szóval vagy kivonszolod az aranyvérű hátsód a lyukon, vagy mind a ketten meghalunk. – teszem hozzá, mielőtt előhozakodhatna bármivel is. A többiek egyébként is többre viszik vele, mint velem.
Más esetben kurvára szidnám az esőt – és nyilván most sem jön kapóra, hogy a szemembe mossa az arcomra ragadt vért – de a legkisebb gondunk is nagyobb ennél. Noha a sűrűn szitáló vihar borzasztóan korlátolja a látásunkat, sikerül észrevennem a távolba rohanók sziluettjét. Mélyen legbelül remélem, hogy a többségünk megmenekült, közben pedig szedem a lábaim, amilyen szaporán csak tudom. Szinte érzéketlenné válok a környezetemre, a sikoltozások és az egyéb horrorba illő zajok annyira megszokottá váltak, hogy már nem kapom oda a fejem mindegyikre. Azt azonban nem tudom figyelmen kívül hagyni, amikor a mennykőcsapás fényében láthatóvá válik valami piros hálószerű. Néhány diák még idejében észreveszi, azonban az egyik keresztül rohan rajta. Nem látom pontosan, hogy mi történik vele, de a következő pillanatban szem elől tévesztem az alakját. Egy pillanatra megtorpanok, ahogy a szörny formája váltja le az imént menekülőét. Egy pillanatra megtorpanok, kétségbeesésemből a tőlem nagyjából ötven centivel arrébb lezuhanó láb rángat ki. - Snape! – ordítom, ahogy ismét szedni kezdem a lábaim. – A kék lángjaid! Tereld a háló felé! A piros háló felé! – folytatom, és a szörny felé irányítom a pálcám. Nem mernék megesküdni rá, de mintha megint kipécézett volna minket, hogy szúrná ki a szemét Merlin. - Locomotor Mortis! – célzok a lábai felé és csak azt remélem, hogy Severusban maradt annyi szusz, hogy a pusztító lángnyelveivel a saját csapdájába hajszolja a szörnyet.
Alkalmasabb időben forgatnám a szemem Warrington frissen meglelt griffendélességére, ami eddig is csak azért lappangott, hogy aztán újult erővel a lehető legrosszabb pillanatok egyikét válassza, de erre sosem lesz alkalmas az idő, úgyhogy csak kilépek a lyukon, és elkönyvelem magamban, hogy a természet csapásaival szemben az ember tehetetlen marad, illegális, de működő átkok ide vagy oda. - Bár kiváló érzéked van az időzítéshez, Warrington, nem vagyok aranyvérű. Roppant hízelgő, hogy csak ez a tény megérne neked egy kettős öngyilkosságot, lekötelezel. - jegyzem meg vigyorogva, mert ő az egyetlen ember, akinek valaha is ilyen tévképzetei támadtak velem kapcsolatban: szegény griffendéles súlyos zavarban szenvedhet az iméntiek után, ha a nem kifejezetten kiváltságos külsőmről udvarházak és kiváló neveltetés jut eszébe. Szerencsére mire kiérünk, a társaink jó részének már volt annyi lélekjelenléte, hogy a falu felé vessék magukat - kétlem, hogy ott ne találnának legalább egy, a vajsörét élvező tanársegédet, aki aztán riadóztathat valami alkalmasabb jelöltet a szörnyeteg befogására, és abban viszont nem kételkedem, hogy az nem Dumbledore lesz. A fejünket verő eső sem kifejezetten javít a hangulatomon, ha arra gondolok, felőle aztán nyugodtan bármilyen mitológiai lény martalékává válhatunk, ő nem korlátoz bennünket, itt van ez a csodás nap a szörnyethalásra, ha kicsi szívünk úgy kívánja, bizony nem áll az utunkba, elvégre liberalizmus. Sosem beszélgettem vele, arra halandó ember nem képes, biztos meggyulladnánk és megszűnnénk létezni, mint Szemelé Jupiter előtt, de túlzó hasonlatok nélkül is egészen biztos, hogy csak hunyorgást, meg a szeretet kifürkészhetetlen útjait kapnám válaszul, ha a mai eseményeket akarnám megvitatni.
Az új jelenést már szinte természetesnek érzékelem, persze, hogy mi nem jutunk ki, persze, hogy igazam volt, mikor azt akartam, hogy Warrington fusson előttünk, persze, hogy kit érdekel, nincsenek további trükkjeim. Ezzel a lendülettel akár hegedűt is idézhetnék, ahogy az röhejes anekdota javasolja.. Dugul egy hatalmas céltábla, és ha mindjárt Merlin kel is ki a sírjából, hogy megmentse, az sem volna elégséges, sőt, talán ha nem velünk történik, nevetni is tudnék, PERSZE, hogy addig üldözi, amíg a lehető legközhelyesebb kivégzést végre nem hajtja rajta, aztán majd rajtunk. Ha létezik ilyen lény, ilyen kimeríthetetlen mágia, az engem akar felszeletelni, ősi bölcsességét nem valami nagyszerű megvalósítására fordítja, nem őriz valamit vagy jövendöl, anyámnak akar egy jó napot szerezni, mikor majd gyufásdobozban elküldik azt, ami megmaradt belőlem.. És ahogy a hálót figyelem, nem tudom kizárni a lehetőségét, hogy a gyufásdobozban még csak nem is egészen én leszek, bőven jut majd oda Dugul vérlemezkéiből is, de hát ha valakiről el lehetett mondani, hogy abszolút tömegsír-vibes, az én voltam az évfolyamunkon.
- De honnan veszed, hogy... - azonban nem jut időm arra, hogy érveljek azzal kapcsolatban, hogy a szörny nem fog meghátrálni csak attól, hogy egyszer a saját dimenziójába zavarjuk, hiszen úgy manifesztálódik, mint a kurva élet, ahol akar, még a tereptárgyak sem akadályozzák meg benne. Ha sikerül is Warrington hadművelete, mi rá a garancia, hogy ezúttal nem valamelyikünk testét használja majd a legkellemesebb pontnak a megidéződésre? Nem, nem látom semmi értelmét követni az utasítását, a tűz a házban azért lehetett ideiglenes megoldás, mert lezárt egy szakaszt, itt könnyedén megkerülhetné - de eredetileg az átok körként működik leginkább, ez nem elvetendő lehetőség. Hozzájárulok egy jól irányzott tűzlabdával a tervhez, talán annak sikeréhez is, de aztán Dugult megragadva és magammal vonszolva igyekszem felzárkózni Warrington mellé, hogy már itt idézzem magunk köré a tüzet, elkerülendő, hogy beigazolódjon a gyanúm, és valóban belőlünk nőjön ki. Nem írtak hosszasan arról, meddig létezhet ilyen formában, de hosszú, kellemes percekkel nyújthatja meg az életünket, és nem mellékesen, másokét is, amíg a szörny ezzel van elfoglalva.
- Protego Diabolica! - jobb volna némán végrehajtani, de még biztosabbnak, erősebbnek érzem a hangos szót, a kísérleteknek pedig nincs helye. Az alig egy méteres körben szűkösen leszünk, de nem vagyok becsvágyó, ezen belül is épp úgy meg lehet halni, ha tévedtem, mint egy nagyobban. - Elméletileg, hangsúlyozom, elméletileg ezen nem jöhet át ellenséges szándékkal.. de a legjobb esélyünk akkor is egy harmadik fél lenne. Nem tudok hoppanálni, és úgy tűnt, bárhol meg tud jelenni, nem jutnánk el a biztonságig. - ebben a fényben mindhármunk arca csontvázra emlékeztet, hasonlatossá válunk a lényhez, és elönt valami.. hősies közöny, talán, nem tudom másként jellemezni. Ki fogunk jutni, ez az átok nem fog összeomlani, én teremtettem, bármit is érdemlek, nem gyufásdoboz lesz a befejezés. Vagy nem ma, de ezt is haladásnak értelmezhetjük. - Ha eszedbe jut valamilyen jelzőbűbáj, az kijut ezen a körön, csak ne lépj ki rajta, Warrington! Ez rád is vonatkozik, Charles Manson. Persze, lehet, hogy tévedek, bár erre kicsi az esély, de ha mégis, ugye nem maradsz itt velem valami hülye vérminőségi érv miatt? Semmi értelme annak, hogy mindhárman így végezzük. - biztosan érti, akinek címeztem, Dugultól nem várok igazán válaszokat, így is nagy a késztetés, hogy megkötözzem, csak ez épp ordas nagy hülyeség volna a körülöttünk lézengő szörny miatt, és mert mindkét kezemre szükségem van, hogy felügyeljem a kísérteties, rideg lángokat.
Lényegében megsüketülök a robajtól - és a nyomában maradó csengés kurva ijesztő. Sosem gondoltam bele, de miért is gondoltam volna, milyen lenne elveszteni valamelyik érzékemet, tovább tudnék bőgni, amikor megpróbálok megszólalni, és semmi nem jut el belőle hozzám. Szorongatom az iménti diáktársam kis fejét, és megpróbálom elképzelni, hogy valaha ki fogunk jutni innen, várnak ránk még szép dolgok.. bármilyen dolgok. Ezen kívül nem marad semmi bennem. Megpróbálom megölelni a szerencsétlent, aki kapaszkodik belém, lassan tisztul ki a látásom - akkor látom a kart, ami felénk nyúlik, így félretolom az ismeretlen diákot, és megpróbálom kiásni a másikat.
Még arról is megfeledkezem, hogy használhatnám a kurva pálcámat is - egyébként is itt lehet valahol, de mire megtalálom.. önkívületlen integetek a többinek, hogy segítsenek.. muszáj segíteniük.
Minden porcikám megfeszül és nem is figyelem igazán, hogy valaki segít e a többiek közül tartani a mennyezetet. A fülem sípol, valószínűleg mert annyira felment a pumpa bennem az egész helyzet miatt, és mivel egyetlen pontra koncentrálok, így mintha mást nem is hallanék, csak a rohadt sípolást. Arra eszmélek csak néhány pillanattal később, hogy Barbara a taláromat rángatja, szabad kezemmel megpróbálom őt lefejteni onnan és kicsit talán durvábban is odébb lökni, Adore és az alagút vélt kijárata felé. Már ha megfeszülök se tudom ettől komolyabban kifejezni, hogy menjenek el innen, így inkább nem szólalok meg, hanem csak cselekszem és lassan, ahogy szabadabb lesz az út, oldalazni kezdek én is a kijárat felé, pálcámat pedig egy pillanatra sem engedem le, tartom a mennyezetet, ameddig csak lehet. Én hagyom el utolsóként a süllyedő hajót, miután megbizonyosodom róla, hogy mindenki átért, egy hirtelen mozdulattal engedem el a bűbájt és amilyen gyorsan csak tudok, átrohanok a biztonságosabb részhez, ahol a többiek is vannak. Hunyorogva tekintettem az alak irányába. Mintha a szemem káprázna, nem tudom elképzelni, hogy ez a valóság lenne. Nem tűnt embernek jobban megnézve és a kard, ami a kezében volt, bűntudat nélkül suhant felénk, Sunilt el is találva. A földön fekvő, sérült fiúra pillantottam, majd Adore-ra, már nyitottam az ajkaimat, hogy közöljem vele, hogy vigye el innen, legalább őt mentsük meg, mert ez az egész most már rohadtul nem vicces és a szívem oly hevesen vert, tehetetlennek éreztem magam... Ám ekkor a robaj mint egy égi áldás érkezett, az alagút beszakadt és maga alá temette a szörnyet és valószínűleg a sérült fiút is, akit az megsebzett. Nem sírtam és nem ölelkeztem, hacsak valaki nem kapott el idő közben, de összeszorítottam az ajkam és a fogaim, majd a véres kezet meglátva a törmelék alól, azonnal felemeltem a pálcám és a tőlem telhető leggyorsabban kezdtem el letúrni onnan a törmeléket. - Legalább őket vidd ki innen, nem hagyhatunk hátra senkit! Majd én kihúzom! Menj már, ne kelljen többet mondani, nem lesz még egy ilyen esélyünk! - Tekintettem szigorúan Adore-ra aki két kézzel próbálta eltüntetni a törmeléket a betemetett fiúról. Nem mondtam mást, nem is néztem hátra, hogy ki maradt még vagy ki nem, csak minél gyorsabban próbáltam lehúzni a törmeléket róla, majd amikor már egészen jónak tűnt, óvatosan megragadtam a felénk nyújtott kart és húzni kezdtem, remélve, hogy még időben sikerül megmenteni. Akárhogy is, maximum egy gyógyító bűbájjal próbálkozom ha szükséges, de mindenképp vele együtt indulok el az alagútban, mielőtt még az totálisan ránk szakadna és mind elvesznénk.
Kezdőlap
Akármennyire is jól áll nekem a világmegmentő szuperhős szerep most egyáltalán nem érzem magam a helyzet magaslatán. A kétségbeesett arcok láttán ugyan tudom, hogy ki kell találnom valamit és meg kell próbálnom erősnek maradni, Adore pedig kifejezetten nem könnyíti meg a helyzetemet, ahogy belém kapaszkodva vonaglik mellettem. Egyik kezemmel tartom őt, amennyire lehet gyorsan haladunk a csapattal együtt a járatban és ahogy elérjük a gyökereket, amit az imént már jól lecsekkoltunk, felsóhajtva pillantok körbe ismét. Elengedem kicsit a lányt, és rossz érzés fog el amikor rájövök, hogy valójában csak mind itt toporgunk egyhelyben és a fene se tudja, mi lenne most az igazi jó döntés. Talán egyik sem. Nem bizakodom abban, hogy a jelenlévők közül bárki is képes lenne átjutni ezeken a gyökereken, főként amikor ez felmerül témába és kapásból az egyik lány el is utasítja, a másik pedig túl ügyetlennek tűnik a legegyszerűbb feladatok végrehajtásához is. Meg sem fordul a fejemben, hogy a idegbajos Adore Malone-t küldjük át ezeken a szűk helyeken, még a végén ott ragad és szívrohamot kap vagy nem is tudom. 
️
