- Mit hadovál itt össze nekem? Mutassa a zsebeit!- a gondnok tett egy fenyegető lépést a kimerült lány felé, de nem volt lehetősége megfogni őt, kissé ijedten hőkölt hátra az égre törő szikráktól, mielőtt újra, ezúttal haragosan megszólalt. - Hogy merészeled? Megtámadsz engem, az iskola egy alkalmazottját?! Ezért... - Innen átveszem, Filch. Nézze meg inkább, hogy beázott-e a folyosó a tantermemnél.- McGonagall professzor szigorú tekintete elolvasztotta a gondnokot, aki az orra alatt morogva bekullogott a kastélyba. A házvezető a tető alatti padok egyikéhez kísérte a kimerült, rémült Oliviát, egy kis fűből és sárból egy könnyed mozdulattal elegáns poharat formált, amit átnyújtott neki, és megtöltötte vízzel. A tekintetében rengeteg aggodalom ült, de nem siettette a lányt, akit elég jól ismert hozzá, hogy tudja, tényleg valami komoly dolog történt. - Fújja ki magát, Collins, utána pedig mesélje el, hogy mi történt!
Az Alagútban:
A robaj lassan elcsendesedett, mire Adore és Atticus kihúzták Sunilt a romok alól- láthatóan rossz állapotban volt, szinte minden csontja eltört, a feje vérben úszott, a pálcája pedig négy darabban csúszott ki az ujjai közül, ahogy kiszabadították. De életben volt, és még motyogott is halkan. Senki nem volt jó állapotban érzelmileg, volt, aki megsérült, de a diákok példát vettek Adore Maloneról és Atticus Picqueryről, akiknek elsősorban köszönhették, hogy nem halt meg senki, felsegítették, támogatták egymást. A fiú, akit Adore megmentett, megölelte a lányt, erejéhez mérten feltámogatta, és segített neki. Barbara segített Atticusnak vinni Sunilt. Az alagút végéig folytatva a diákok újabb beomlott részekkel találkoztak alig száz méterrel arrébb, valószínűleg azoknak a munkája nyomán, akik korábban végigfutottak itt. Nem volt kiút, de magasabban voltak, a beomlás vagy a fulladás veszélye nem fenyegette őket. Már csak meg kellett várniuk a segítséget, ami néhány órával később érkezett.
A kapunál:
Üvegtöréshez hasonló hangok törték meg az eső egyhangúságát, Anathema Avery figyelmét azonban más kötötte le. A hang nem volt olyan hangos, hogy elnyomja az esőt, ami kitartóan ostromolta a Roxfort környékét, elfedve mindent, kényszerítve a lányt, hogy letérjen az útról, karnyújtásnyira álljon meg a fától, amire a jelet vésték. A jel nehezen kivehető, egy-egy villám, majd vörös fények világították csak meg, a lányt pedig csak a hörgés riasztotta meg annyira, hogy megforduljon. A halott arcban égő vörös fények kegyetlenül néztek át rajta, mielőtt egy csontos kéz a torkára szorult, a fának szegezte őt, elvágta a sikolyát. Felemelkedett a másik kéz, a kézben egy karddal, amin friss folyt végig. A fegyver egyelőre nem csapott le. A lány számára nem volt idegen az elméjébe történő behatolás, ami tiszta, vörös kardként tört az emlékeibe: a Halál végigszaladt a lány elméjén. Megelevenedett előtte a pillanat, amikor gyerekkori barátaival egy szökőkútból katicákat mentettek, tucatszámra segítve a kis bogarakat a biztonságos, meleg zöld fűre. Látta magát, ahogy ruhátlanul áll a tükör előtt, először megnézve pontosan a testén kelt sérüléseket, realizálva, hogy milyen nyomokat hagytak rajta. A vörös szemek egy pillanatra megakadtak, fehér fájdalomként feszültek egy fátyolnak, ami talán bosszantotta a kutatót annyira, hogy hatalmas lyukat vágjon rá, meghallgassa egy férfi eddig rejtett hangját és szavait arról a végzetes napról, de végül nem érdekelte az emlék eléggé, és tovább hatolt, elengedve a fájdalmat. A lány egy pillanatra láthatott valamit: egy vörös házat, ami ismerős rémként magasodott a Roxmorts fölé, és ami mellett megannyi vérbe fulladt halott hevert. Végül annál a képnél állt meg, amin a lány a családfáját nézte, még nagyon régen- a kutató tekintet megállapodott Persephone Malfoy nevén egy pillanatra, mielőtt a szörnyeteg kiszakadt a lány fejéből. A kéz szorítása enyhült, a kard leereszkedett, a rothadó arc még pár másodpercig méregette a lányt, mielőtt üvegtörés, vörös fények kíséretében eltűnt, nem hagyva semmit maga után. A hangok távolabb hangzottak fel, a kapun túlról. A szörnyeteg a Birtokon járt.
A viharban:
A lény lábai sikeresen lebénultak, a tűzgolyó pedig láthatóan célba talált, hátra is veti kissé, de nem okozott látható sérülést. A szörnyeteget beterítették a vörös repedések, mielőtt ismét eltűnt szem elől, de a repedések egyre jobban kiterjedtek, ahogy Octavia és Severus felé tartottak. Dougoulnak csak tehetetlen nyüszítésre futotta, ahogy a repedések körülölelték őket, kiterjedtebben, mint eddig bármikor. Minden más diák menekült tovább, a lény láthatóan minden figyelmét a trióra fókuszálta. A kék lángok hideg kontrasztot alkottak, az azokat körbeölelő vörös repedésekből árasztó pokoli fényekből, melyek egyre szorosabbra és szorosabbra fonódtak a gyűrű körül. Hosszú másodpercekig úgy tűnt, hogy nincs menekvés, a lény össze fogja roppantani őket, beterít mindent véres maradványaikkal. Azután az egyik repedés hozzáért a körhöz, a kék lángok pedig dühösen kaptak utána, perzselték meg, a repedés pedig hangos, vékony sikollyal kezdett lángolni. Egy másodpercen belül a repedések mind eltűntek, a lény pedig egy pillanatra láthatóvá vált, ahogy hátrahőkölt, mielőtt dühös sikollyal tűnt el vöröses füstben, emléket sem hagyva arról, hogy valaha ott járt.
Hideg ujjak érintettek egy láthatatlan falat, amik száz méterre a Roxforttól, az úton állították meg a hazatérő prefektust. Kard, varázslat, erő, akarat, harag és gyűlölet mind kevesek voltak hozzá, hogy átszakítsák az iskola védővarázslatait- a vörös szemek haragosan néztek fel a tornyokra, miközben a riasztóbűbájként funkcionáló harsonaszó kitartóan fújta a riadót.
Megpróbálhatná valahogy kideríteni, ki szegődött a nyomába, épp csak nem tartotta meg a fenyegető üzeneteket, a fa törzséről megállapítani pedig, milyen mágiának ad otthont délelőtt óta, szinte lehetetlen volna már vacsoráig. Anathema Avery nem volt járatos a nyomkövetésben, és most különösen bánta, hogy ilyen, és ehhez hasonló, túlélést szolgáló képességeknek nem volt birtokában, de kötelességtudóan állt még az esőben, hátha egyéb útvonalon eljuthat a vágyott megoldáshoz mégis. Írhatna bagolyfordultával esetleg Mr. Nottnak, aki majd alkalmas időben visszatérvén talán legalább az ábra módjából közelebb jutna a labirint mélyéhez, nem kérdezte, de kell, hogy ilyesmit ismerjen egy építész. Ez még épp kivitelezhető is, ha most azonnal elindul a sáron túl most csak a képzeletében magasodó torony felé, melyben a madarak éltek, lekörmölheti a kérést és nem kell felelnie egyetlen kérdésre sem a hollétéről..
Meglepetten, későn fordul meg, aztán még a pálcáját is elejti az ernyőjével együtt, mikor megragadják, a levegő is távozik a tüdejéből, jéghideg számításnak adja át helyét, csak hát mit ér az a puszta fizikával szemben. Meredten bámul a lény szemébe - megpróbál minden részletet ellopni, amelyet csak a szürke esőfüggöny enged számára, és még mielőtt mindkét szembogara a homloka felé távozna a létezésből, két oldalról erősen rácsap a szörnyeteg füleire, kevés eredménnyel, annál nagyobb csalódottságot soha, mint az ezt követő csend. Azaz, dehogy csend, a fulladozásnak is van valamely hangja, az kiegészíti a vízcseppek dobolását. Nem érti, miért vetik alá ismét legilimenciának, mi érdekes lelhető benne egy ilyen mitológiai rémkép számára: Anathema Avery még így, a halál jól ismert kapujában is elméleti kérdésekkel volt elfoglalva, megpróbálta követni az emlékek fonalát, futott mentükön, olykor mintha elébe is vágott volna a behatolónak, de egyikük sem ért célt, a versenyfutásnak pedig legkésőbb akkor vége szakad, mikor az utolsó lélegzetének is. De vakmerőn és hívatlanul, itt van Perszephoné Malfoy, jelentéktelen tollvonás ódon kárpiton, arc sem tartozik mellé, élt és meghalt, nevéről nem tart semmit a történelem, Averyék kalendáriuma is csak udvariasságból.. Anathema Avery elszalad a tátongó fehér lyuk mellett, és belemar a kárpit csak emlékben létező szövetébe, mielőtt a földre zuhanna, és ujjai a pálcája keresésére nem indulnának. Hangosan kapkodott levegő után, de már nem nyílt ajtó a támadó visszaverésére - háta mögött az üvegropogás arra utalt, a birtok nem volt többé menedék, ahogy nem volt az a Szellemszállás sem, ahogy látta abban a képben..
A Szellemszállás! Hiszen Theodore és barátai mind oda készültek még a távozása előtt - fel-felbukva végül feláll, nem esett valódi sebesülés rajta az ijedtségen túl, eltökélten kisöpri nedves haját az arcából, és az esernyőjét hátrahagyván futni kezd arra, amerről a lényt sejtette érkezni. Hosszú percek, de majd megpillantja a vörös szikrákat, majd egyszer Theót, Faustot és Darbyt: majd egyszer számtalan ismerősét, barátját, társát meggyalázva, széttépve, elharapva. Anathema Avery áll a vérmezőn, liheg a lépések nyomán, csak tekintete ijedt - minden más kérdez. Hogy mentette meg ettől a sorstól Perszephoné Malfoy? És miért áll a háta mögött egy mosolygó férfi?
Kezdőlap
