Büszkén viselem nevem. Black vagyok, tiszta és makulátlan. Családunk visszavezethető sok-sok évre, soha, senki nem házasodott kellemetlenül, mindenki megőrizte családunk aranykoronáját. Ezt megértettem elsőre, és büszke voltam. Tudtam, hogy majd nekem is ez lesz a sorsom, de nem bántam. Szüleim, Orion és Walburga, ugyan második gyermeknek hoztak világra, de mégis én lettem az egyetlen nekik. A bátyám családunk szégyene, szüleink meg is tagadták ezért, megérdemelte. Aki Black, legyen is az, ízig-vérig.
Családunk mindig a sötét oldalon állt, amibe szintén bele lettem nevelve. Apám egy szem fiaként tekintett rám, én, aki mindvégig hűséges maradtam a családunkhoz, ezért tovább kell vinnem a hagyományokat. Könyörtelen vagyok, ahogyan azt ők tanították nekem. Alig várom már, hogy én is magamon viselhessem a sötét jegyet.

-Hallottátok? Kitagadták Siriust! Ez egyszerűen hihetetlen, de nem tartozott oda. Soha. Már hamarabb meg kellett volna tenniük. - Suttogásokra, pisszegésekre léptem be a Mardekár klubhelyiségbe, körülnéztem. Szemem szinte szikrákat eregetett a pisszegők felé, nem kedvelem ha a hátam mögött rólam beszélnek. Félnek tőlem, mert már elterjedt a szóbeszéd, miszerint csatlakoztam hozzá, a sötét seregéhez. Pedig nem. MÉG nem. Hagy féljenek, jó érzés. Ahogy haladok előre pálcámmal a kezemben néhányan félreállnak az utamból. Sokan csak csendben néznek, mire én félmosolyra húzom a szám. Ha tudnák, milyen képességekre tettem szert az utóbbi időkben, nem néznének, nem is figyelnének rám. Minden gondolatukat ellenük tudom fordítani, ha úgy akarom. Szinte minden energiámat erre fektettem, csak hogy ha arra jut a sor, valamivel ki tudjak emelkedni a tömegből és valamiben hasonlítani is akarok rá.


Sötét van. Semmit nem látok, hallani is keveset. Az erdő mélye veszélyesen csendes, de mégsem félek. Pálcám előre tartva haladok, zajt sem csapok és nem is világítok. Csak ide kellett jönnöm. Még haladnom kell beljebb és beljebb, nem várakoztathatom meg őket. A szüleim levele rejtélyes volt, valószínűleg hogy ha eltérítik még véletlenül sem tudjanak semmit leszűrni belőle. Én megértettem. Halk hangok szűrődnek át a fák között.
-Vallj színt. Mondd el, mi a jó ebben? - Néhány pálcából a fény felém irányul, mire én biccentek egyet a jelenlévők felé. A hang már erőteljesebb, anyámék mellé lépek. - Á! Regulus Black. Jöjj hozzám. - A földön fekvő férfira tekintek, de gyorsan elkapom a fejemet, hiszen ismerem. A muglikról tartott nekünk múltkor egy bemutatót az iskolában. Odalépek hozzá. Átkarolja a vállam, arcom mellé helyezi a pálcáját és jól megnéz magának. - Szeretem ezt a komor arcot. Nézzük, meddig lesz még így! Vallasd! Nekünk eddig még tartotta a száját arról, hogy kikkel dolgozik együtt. Hátha neked sikerül. - Közelebb irányít a férfihoz. Annak szemébe pillantok, könnyek csöpörögnek ki belőle, arca csupa kosz és por. Nem hat meg. Érzéketlenségem néha még engem is meglep, de ez nekem így teljesen megfelel. Pár percig csak forgolódok körülötte, de látom a mellettem lévők türelmetlenek már, anyám pedig rosszallóan fintorog rám, és érzem, mintha azt sugallná, TEDD MEG!
-Kik a társai Griffin? - Nem érkezik válasz, hangom már most türelmetlen. - Mondja el! - Csak nyöszörgés és tagadás hallatszik, fintorogva lépek hátrébb tőle. - Crucio! - Nem habozok, mert tudom, ez nem túl jó ötlet ebben a pillanatban. A férfi elordítsa magát, többen hátrébb hőkölnek, elfintorodnak a fájdalom láttán. Sokan közülünk szerintem ezt már átélték egyszer, páran voltak akik ellentmondtak már neki. Elvonom a pálcám, leguggolok a férfi mellé. Kezemet az álla alá teszem, erőteljesen feljebb lököm azt. Undorító. - Mondja el, különben a legmélyebb cellában fogjuk tartani és élete hátralévő részében szenvedni fog. - Nyöszörgés most elmaradt, helyette a férfi körülnézett és megállapodott rajta a szeme. Rajta, aki ismét mellém szegődik, ismét a vállamra teszi a kezét, majd int, hogy álljak fel. Most már tudja, hogy el fogja mondani neki. Tudja, hogy én is megérettem már rá... erre.
-Te ott! Fogd, tedd bele abba a ketrecbe, elvisszük. - Mutatott az ittlévők között egy hosszabb hajú férfira, aki odalépett és kicsit sem kímélve Griffint, felkapta és vonszolni kezdte a ketrecbe, ahová a férfi valószínűleg nem akart visszamenni, eléggé tiltakozott.
- NE, CSAK ODA NE! ELMONDOM. Hyden, Clark és McDonald. Mindannyian beépültek a muglik minisztériumába. - Siránkozott a férfi, mire Ő összecsapta tenyerét és ismét rám nézett. Elmosolyodott. Mintha apámat látnám, amikor büszkén tekint rám. Nem hinném, hogy Ő őszinte lett volna.
-Remek! Regulus, öld meg. Indulás. - Intett egyet a többi férfinak, akik mind egy szempillantás alatt eltűntek a szemünk elől. Anyám lépett oda mellém, fülembe suttogott valamit, majd megvárta, még a szökni próbáló férfi után nyújtom a pálcám. - Avada Kedavra!