Már egészen besötétedett. London pedig nem éppen a legjobb közeg egy fiatal tizenöt éves lánynak éjszaka, egyedül. Hiába mondják mindig a nagyiék, hogy próbáljak meg varázsló környéken mozogni, de egyszerűen soha nem bírok a véremmel, mindig el kell mennem megnézni valami olyat, amivel eddig még nem találkoztam. A mai este is pontosan így kezdődött. Kicsit elmaradtam valami vásáron a belvárosban és annyi érdekes mugli cucc volt ott, hogy mindent meg kellett fogdosnom! És azok az ételek... nem is tudom, hogy sokat mi miért nem készítünk el ezekből. Néhányan kicsit furcsán néztek rám, pár lány ki is nevetett amiért mindenbe belekukkantottam és megkóstoltam. Az egyik eladónő letolt, hogy ő a cukorkából nem ad csak pár darabot, hanem egy zacskónyit és nálam pedig nem volt annyi pénz, csak varázslópénz, amire furcsán is néztek, hogy az meg mi, úgyhogy gyorsan el is tettem inkább. Végül csak egy másik árusnál vásároltam egy kis vattacukor nevezetű valamit, amitől totál ragacsos lettem és úgy indultam meg haza, ekkorra már éreztem, hogy nagyon is elég volt. Semmi gondom nem volt ameddig a vásár közelében jártam, de mivel mi elég messze lakunk innen, ezért kicsit többet kellett sétálnom. Az ismert kocsmákat mindig elkerülöm, de most kivételesen belebotlottam egy olyan helybe, ami minta eddig nem lett volna itt -jó ha nyáron ide járok, szóval megeshet, hogy már egy éve áll-. Nagy ívben elkerültem ugyan, de hallottam, hogy valakik utánam indultak. Csak a sarkon néztem hátra a két mugli fiúra, akik egyre közelebb kerültek hozzá, és én pedig szerencsémre egy zsákutcába futottam be, figyelmetlenségemben. Megpróbáltam visszafordulni, de hiába, hiszen nem engedtek át.
- Mit akartok?! - Kérdeztem, kicsit remegő hangon, de azért elég hangosan ahhoz, hogy ha erre jár valaki, meghallja. A két fiú egyre csak közeledett, maguk között nevettek, miközben az egyik megfogta a kezemet, szorosan, hiába próbáltam kiszabadulni, nem tudtam. - Engedj el! Hagyjatok! - Ilyenkor még őszintén sajnálom, hogy nem varázsolhatok idekinn, hiszen pálcám már csak megszokásból is a táskámban pihen, amit az egyik fiú el is vesz tőlem. Nem engednek, én pedig egyre csak próbálok kiszabadulni, és segítségért kiáltani, de megfenyegetnek. Az egyik a táskámat túrja, nevetve a benne lévő furcsaságokon, a másik pedig a falnak szorítva méreget...