A szüleim olyanok, mint tűz és víz, állandóan összeszólalkoznak, majd hevesen és szenvedélyesen kibékülnek, mi meg tűrjük, mert nem tehetünk mást. a MI, az engem és a nővéremet takar. a TŰRÉS meg azt jelenti, hogy június közepétől egészen június végéig vagyok hajlandó ezt úgymond hallgatni, majd lelépek otthonról az értelmesebbik családomhoz, Scamanderékhez. És ha még ott se bírom, akkor fogom kedves barátomat, meg a másik felét, meg a kedves Rinibabát, és leugrunk a nagyihoz, mert ott nyugi van, a nagyi kedves, kicsit talán szórakozott, de ő legalább emlékszik, hogy hányadik születésnapomat ünnepeltük az idén, és még mindig isteni mézeskalácsot süt akár a nyár közepén is. Szóval jah… Oh, és a szüleim azt se tudják, ki az a Voldemort, mert nem olvasnak újságot, én meg.. .hát befolyásolható vagyok, azt hiszem.  

- Köcsög! – Csak röhögök. A nővérem keresztbe font karokkal áll előttem, rózsaszín hajjal, kék szemöldökkel és egy cseppet mérges tekintettel. Kettővel.. két szeme van. És nem cseppet mérges, hanem rohadtnagyon – így egybe- ideges. Ezt onnan tudom, hogy az orrcimpái remegnek, mint valami kocsonya. Mindig is meg akartam csinálni, hogy ezt hogy csinálja, de nekem egyszerűen nem megy. Pont mint ahogy az se, hogy mindkettő szememmel kacsintani tudjak. Csak a bal, vagy semmi, nincs mese, nem megy, ott nincs izmom. Tiszta béna vagyok… na de vissza a nővéremhez. Továbbra is csak röhögök. Egyre halkabban, mert ez így egyedül nem vicces, és nem is tetszik így az élmény. Hátat fordítok neki, és otthagyom. Csak így simán, egy szó nélkül, huss, már ott sem vagyok.

- Barom! – Rini röhög. Rajtam. Lachlannal együtt. Ahogy fejjel lefelé lógok a klubhelyiség csillárján, ide-oda billegve, kicsit vörös fejjel. Mit kicsit, olyan vörös a pofám, mint egy homár, mindezt azért, mert bent ültem fel a seprűre, annak a dögnek meg szabad akarata van. Hát kérdem én: nem szálldogálhatok büntetlenül akárhol, ha már kifizettem érte egy csomó pénzt?
- Remek, kiröhögtétek magatokat, SZEDJETEK LE INNEN! – Kalimpálok, mint valami hülye. Néhány elhaladó elsőéves aranyosan visszainteget, megjegyeztem az arcukat – fejjel lefele – majd kapnak még ezért. Mondjuk fejjel lefelé varázsolom az arcukat. Höhö… khm, még mindig lengek, nem tetszik…

- Bohóc! – Kacag, mintha csak a világ legviccesebb dolgát mondtam volna, közben paskolja a karom, mint valami csapd le csacsinak. Fa arccal ülök mellette, bambán nézek rá, nem tudom, mi olyan vicces azon a kijelentésen, hogy „szakítani akarok”. Folyamatosan kutatom a fejemben, de nem lelem, csak pislogok rá, mint valami tök.
- Komolyan mondtam. Meleg vagyok. – Tényleg, még csak meg se rezzen a hangom. Komolyan gondolom, minden egyes szavát. De azért szórakozottan figyelem, ahogy felfogja a szavaimat, és eljut az agyáig, mit is akarok.
- Nem adlak fel, Zane! – Milyen bájos…

- Balfasz! – Lachlan hatalmas szemekkel néz rám. Nem értem miért, semmi rosszat nem mondtam, csak annyit, hogy szerelmes vagyok belé, évek óta, halálosan, kijózaníthatatlanul. De ebben mi rossz van, még a barátnőmet is kidobtam miatta, miért kell ilyen rondán nézni? Hiszen ő is benne volt minden meleges – ilyen melléknév van egyáltalán? – dologban, akkor ő is szerelmes, nem?
Bárgyún vigyorgok,mintha csak azt mondtam volna, hogy be vagyok rúgva, ami egyébként igaz, illetve, hogy pontosak legyünk, bebaszottul kibasztam. Vagy fordítva… asszem. Kiesik a kezemből az üveg, és elvesztem az egyensúlyom. Oh, hát helló kanapé…