Öten indultunk meg a Tiltott Rengeteg felé, hárman fiúk és ketten lányok. Két hetedéves segített kijutni a kastélyból, de aztán utunkra eresztettek. Van ez a szokás, itt a Mardekárban, hogy az új húsokat különféle próbák elé állítják, megnézve, hogy mennyire méltóak a ház hírnevére.

Elszánt mosollyal masírozok előre, nincs bennem félelem, se vágy, hogy visszavonuljak, csak a cél lebeg a szemem előtt. Mindenkit ismerek aki velem tart, ismerjük egymást régóta, valamelyikükkel csak tessék-lássék módjára, másokkal pedig bensőséges viszonyt ápolok. Ilyen az, ha az ember aranyvérű családból származik. Ismeri a varázsvilág apraja-nagyját, tud a családokról ezt-azt, például, hogy kinek mennyi a vagyona.

- Antonin..-
A cincogó lányhangra hátrafordulok. Felvonom a szemöldökömet, ahogy Ivoryra nézek. Az ajkát harapdálja, és remeg, mint a kocsonya.
-U-u-ugye nem akarsz tényleg bemenni oda.. -
A Rengeteg felé mutat kövér ujjával, és nyüsszent egyet, ahogy felvonyít odabent egy farkas. Én is nagyot nyelek.
- De.. -
Hangom egy pillanatra megbicsaklik, de mégis magabiztos vagyok. Én be fogok oda menni, meg fogom szerezni azt a szaros virágot, és kijövök. Nem fogom szégyenben hagyni a nevemet, a családomat, és a véremet. Egy Dolohov nem fél, legyen akármi. Ezt mondogatom.
- Miért ti nem jöttök? -
Hangom számon kérő, szemem élesen rebben ahogy Ivoryra és a két fiúra nézek, akik vaskos teste mögé bújnak. Ők is félnek, reszketnek, mindenfele leskelődnek, nincs-e valami veszély. Szemem felszalad a magasba, ők meg csak a fejüket rázzák, és hátrálnak. Megvetően köpök egyet feléjük.
- Gyáva férgek.. -
A fejemet rázom, és az utolsó eddig meglehetősen visszafogott ismerősre pillantok.
- És te Bella? Jössz vagy maradsz? -
Huncut vigyor kúszik arcomra miközben a lányt nézem. Bellát jól ismerem és tudom, hogyha összepisilné magát félelmében, na Ő még akkor sem mondana nemet.

Antonin & Bellatrix

Anyukám a lelkemre kötötte, hogy nem akar rólam semmi rosszat sem hallani. Azt is mondta, hogy legyek rendes lány. Olyan, amilyen egy úrinőhöz illik, akinek lennem kellene, és aki nem vagyok. Az úrilányok unalmasak és buták.
Az apukám viszont azt mondta, hogy ne hozzak szégyent a Black család nevére, hírnevére.
Így tehát, amikor pár felsőbb éves Mardekáros diák leült mellém a klubhelyiség kanapéjára, miközben a bűbájtan leckémet oldottam meg, és azt mondták, hogy ideje teljes jogú Mardekárossá válnom, kérdés, vagy zokszó nélkül igent mondtam. Olyan éllel a hangjukban közölték ezt, mintha a Süveg megvezethető, átverhető, hazug volna, vagy, Merlin szakállára, tévedhetne! Pedig mindannyian tudjuk, hogy ez nem igaz. Nem lehet igaz.
Igazi Mardekáros vagyok. Igazi Black vagyok. Nem vagyok úrilány – mantrázom magamban, immár a Tiltott Rengeteg felé haladva ötödmagammal. Közben azon bosszankodom, hogy voltak képesek azt feltételezni a hetedévesek, hogy nemet fogok mondani... vagy, hogy megfutamodok. Vagy, hogy majd megijedek. Nem. Villogó tekintettel, elszántan vetettem bele magamat a beavatási szertartásba.
Gondolataim a Rivalló körül keringenek, amit majd a szüleim fognak kapni, ezek után, és ujjaimat ropogtatva gondolok a büntetőmunkára, amit majd kiosztanak számomra.
Persze, hogy félek. Félek, hogy nem sikerül teljesítenem a próbát, amit a hetedévesek kitaláltak nekünk, hogy valami rémséges fenevad majd megtámad minket, hogy a szüleim mit szólnak majd ehhez, hogy a tanárok hogyan fognak ezek után rám nézni. Valahol tartok a következményektől, hiszen az én nevemmel nem engedhetem meg, hogy csorba essen a hírnevemen. De, ha nem vállalom el, ha meg sem próbálom, ha nem teszek meg minden tőlem telhetőt, hogy sikerrel vegyem az akadályt, akkor azzal máris elástam volna magamat.
Szemem sarkából Ivoryra nézek, amikor vékonyka hangján teszi fel a kérdést, kis csapatunk vezetőjének. Az erdőben farkas vonyít, fürkész tekintettel a sötétségbe bámulok, valamiféle mozgás, vagy árny után kutatva. Nem látok semmit sem. Nagy levegőt veszek. Hallottam ezt-azt a rengetegben élő, vérszomjas bestiákról.
A cipőm orrát nézem. Tiszta sár lett. Ha másból nem, ebből minden bizonnyal rá fognak jönni, hogy merre jártam éjnek évadján. A nyirkos fűbe törlöm a bőr lábbelit. Nem segít sokat.
Ivory mellett soványka tűnek tűnök csupán, és még nekem is volna hely mögötte, de némán állok mellette. Gyomromban furcsa érzés kavarog.
Antonin éles kérdésére rebben a pillám, és azonnal felnézek rá. A kérdést láthatólag nem nekem szánja, és ennek módfelett örülök, mert bizony rettentően elbizonytalanodtam. A szívem úgy zakatol bordáim alkotta ketrecében, mint egy vergődő madárka.
Csak akkor nézek a fiúra, amikor meghallom a nevemet.
Maradokot akarok mondani. Egy elhaló, elfúló belső hang azt mantrázza, hogy ne menj, maradj, gyenge vagy, Bella, ez veszélyes, Bella, baj lesz belőle, Bella.
De ajkaim teljesen más szavakat formáznak, és már előre is lépek – a térdeim úgy remegnek, mintha kocsonyából volnának.
- Megyek – a hangom meglepően magabiztosan cseng, annak ellenére, hogy valójában mennyire rettegek. Még egy komisz, ravaszdi mosoly is arcomra kúszik.
És megindulok a Rengeteg felé, Antonin oldalán.
- Pontosan milyen virágot keresünk? – kérdezem, nem nézve a fiúra, helyette a sötétséget kémlelem, éji lidércek után kutatva. A pálcám a kezemben, miközben járatlan úton haladunk, támadó bűbájokat és rontásokat sorolok fel magamban. Rövidesen kifogyok belőlük – akkor újra kezdem.

A lábaim remegnek, akár a kocsonya, a pálcámat pedig olyan erősen szorongatom, hogy félő belesajdul a csuklóm. Nagyon félek. Nyelni is alig bírok, levegőt meg minél halkabban veszek, hogy időben meghalljam ha valami közeledik. Észrevétlenül közelebb araszolok társaságomhoz, aki minden jel szerint elég vagány ahhoz, hogy bejöjjön velem a Rengetegbe. Mert azt azért be kell vallanom, hogy egyedül nem mernék bemenni, akkor inkább én is megfutamodnék, akár csak a többiek.
Csendben lépkedünk. Abban reménykedem, hogy valaki követ bennünk, nem hagy teljesen a sorsunkra, elvégre ki tudja milyen lények is laknak odabent pontosan?  Apám azt mesélte, hogy az Ő idejében a vérfarkasok és a vámpírok ki-kimerészkedtek a Rengetegből, és rossz gyerekeket kaptak el és marcangoltak szét. Persze én mindig csak kinevettem apa rémmeséjét.. talán nem kellett volna.

Már az erdő szélén vagyunk. Megtorpanok, és kissé riadtan tekintek a lányra. Nem vagyunk normálisak amiért bemerészkedünk. Bebámulok a fák közé a rettentő sötétségbe.
- Lumos -
Suttogom, a pálcám végén pedig apró fény jelenik meg. Éppen csak pislákol, majd kialszik. Nem koncentrálok eléggé.
- Lumos! -
Suttogom újra valamivel határozottabban, mire erőteljesebb fény jelenik meg pálcám végén. Néha néha kihunyás közeli állapotba kerül, de olyankor próbálom összeszedni minden bátorságomat és arra koncentrálok, hogy a fák között ne maradjunk teljesen sötétben. Egészen közel állok Bellához, megbotlom néha a fák kiálló gyökereibe, mégsem fordítom pillantásomat a föld felé. Nagyon félek, a lábaim akár a kocsonya, úgy remegnek. Egyre beljebb haladunk. Hátrapillantok. Mégsem vagyunk olyan mélyen az erdőben, mint azt gondoltam. Alig haladtunk pár fasornyit befele.
- Nem tudom pontosan. Nyár végi holdibolya.. , azt mondják világít a sötétben.. -
Nekem ezt mondták. Keressek valami nem olyan óriás virágot ami a fák törzsén nő szemmagasságba, és világít éjszaka. Ha másnap a klubhelyiség asztalán áll egy csokor nyár végi holdibolya, akkor teljes körű mardekárosokká válunk.

Valahol ág reccsen. Megtorpanok, kapkodom a levegőt, szívem vadul kalimpál, majd kiugrik. Szemeim a sötétben próbálnak kutatni valami iránt, amit én sem ismerek.
- Keressük meg gyorsan.. nem akarom hogy valami szétmarcangoljon.. -
Nézek rá jelentőségteljesen, majd mintha semmit sem hallottam volna, tovább indulok. Viszont a reccsenés amit nem én okozom, és nem is Bella felől jön, újra megüti a fülemet.

Antonin & Bellatrix

Vérfagyasztó hideg áramlik a tüdőmbe. Úgy érzem, hogy a sötétséget is belélegzem, mely nem oszlik szét körülöttünk, amint a Rengeteg felé haladunk. Inkább csak szétterjed a testemben: a bőröm alá férkőzik, a húsomba, az izmaimba ivódik, a vérereimben lüktet, az idegeimbe mászik. Nem tudok szabadulni a félelem és a bizonytalanság undorító elegyétől.
Sejtettem, hogy ez vár ránk. A vonaton, pár felsőbb éves, de még nem végzős diák megemlítette, hogy a gólyákat, jól bevált, régi szokás szerint, beavatják a végzősök. Persze, rögtön arra gondoltam, hogy csak ijesztgetnek minket, hogy meghúzzuk magunkat, és csendben, kicsit sem láb alatt, meghunyászkodjunk. Nos... a probléma valójában azzal kezdődik, hogy én tényleg csak pletykának hittem és ijesztgetésnek. Éppen ezért nem vettem komolyan. Éppen ezért nem húztam meg magamat. Különben is... azzal nyugtattam magam, hogy, ha ez az egész igaz is, egy Blacket csak nem fognak próbára tenni! De tévedtem. Hatalmasat tévedtem. És, ennek hála, most itt vagyok, pár elsős társammal egyetemben.
Valahol azért megnyugtat a tény, hogy nem egyedül kell a sűrű, sötét erdőben téblábolnom, és kerengenem, míg meg nem találom azt a nyavalyás virágot, amiért most mind itt vagyunk, és, amiért mégis csak ketten indultunk útnak. Habár, az igazat megvallva, valahogy nem vagyok meggyőződve arról, hogy ketten, együtt egy fél mágusnál többet érnénk.
Követem a fiú mozdulatát, szavait elismétlem. Görcsösen mozdul a pálcát tartó kezem, alig tudom megemberelni magamat, hogy vékonyka hangom ne remegjen, míg kimondom a varázsszót:
- Lumos! – gyengén világító fény villan meg pálcám végén, halványan pislákolva újra, és újra elhal, mint egy gyertya sanda fénye, úgy süt arcomba, és világít meg egy tenyérnyi területet körülöttem.
- Lumos! – igyekszem rendezni a mozdulataimat, hogy sokkal légiesebb legyen, sokkal természetesebb, valamint sokkal érthetőbben és artikuláltabban ejtem ki e szót ajkaimon. A villogás megáll, egyenletesen világít pálcám vége.
Fenyegető neszeket hallok minden irányból, de nem látok semmit sem közelíteni, nem látok semmit sem mozdulni, csak a beazonosíthatatlan hangokat hallom. Néha Antoninnak préselem felkaromat, vagy talárja ujjába markolok szabad kezem, vékony, csontos ujjaival. Néha vállam fölött magunk mögé pillantok, és minden alkalommal rettegek, hogy vajon ezúttal mi fog visszanézni rám. De egyelőre semmi. Csak a vaskos törzsű, ős öreg fák, és az aljnövényzet, egy-egy kidőlt fa törzsének alig látható-, hamarosan újra a sötétbe vesző sziluettje.
A magány és a csend, valamint az olykor-olykor meg-megrezzenő falevelek, robbanó, reccsenő gallyak és faágak nyugtalanítanak. Vajon milyen mélyen lehetünk az erdőben?
- Értem – bólintok tárgyilagosan, és az új információ birtokában már kevésbé nézek a lábaim elé, sokkal inkább a fák törzsét pásztázom.
Antonin visszaránt kissé, ahogy megtorpan, hátamat rögtön az övének vetem, hogy teljes körben lássunk mindent, ezzel kiszúrva azt a valamit is, ami a közelben robbantott össze egy ágat. A pálcámat markolom, ujjbegyeim valószínűleg teljesen elfehéredtek már. Kezeim jéghidegek, ajkaimat rágom, és ide-oda kapom tekintetemet, a sötétséget kémlelve.
- Ezzel nem vagy egyedül! Menjünk – és ezzel kissé meg is rántom talárja ujját. Az eddigieknél szaporább léptekkel haladok, a lehető leghamarabb vissza akarok térni a kastélyt övező fénypászmák lágy ölelésébe, majd a klubhelyiségbe, hogy egy vázába elhelyezzük a csokrot, végül pedig a hálókörletbe.
Újabb reccsenés.
- Merlin szakállára, Antonin, tudsz jó átkokat? – mert én nem sokat. Elhatározom, hogy ezen változtatni fogok. Újabb reccsenés, a másik oldalról, ami arra utal, hogy több valami is van itt, a közelünkben.
A sötétből egy alak bontakozik ki.

Nagyot nyelek, de a szám olyan száraz, hogy karcolódik a torkom minden egyes nyálnélküli nyelésre. A szívem is vadul kalimpál, érzem, hogy a bordáimnak feszül, hogy erőszakosan dörömböl a falon, mintha ki akarna szabadulni. Nagyon félek. Egész életem során sohasem féltem ennyire, mint most. Sohasem rettegtem még így, sohasem meredtek a karomon a szőrszálak ilyen egyenesen az égnek, sohasem remegtem így.
Nem érdekel, hogy egy lánnyal vagyok, hogy nekem kellene az erős férfinak lennem, aki védelmet nyújt. Jelen pillanatban nem érzem magamat sem erősnek, sem férfinek. Végtére is csak egy kisfiú vagyok, egy bátortalan kisfiú aki túl messzire merészkedett, és nem ura a helyzetnek.
Remegő sóhaj hagyja el az ajkaimat, fogam újra az ajkamba mar, kiserkentve egy kis vért. Rettenetesen félek. A szél zörejétől, a meg-meg zörrenő avartól, még Bella ijedt lihegésétől is újra meg újra kiráz a hideg. Legszívesebben rászólnék, hogy ne szuszogjon, mert azzal csak még jobban megijeszt, de nem teszem.
Lenézek a kezére ami megrángatja a talárom ujját. Nem vacilálok sokat ujjaimat az övének nyomom, és ha hagyja hideg kezünket összefonom. Jól esik bőrének fagyos érintése, jól esik, hogy itt áll mellettem, és nem egyedül vagyok, bár rettenetesen félek. Már szinte megbánom, hogy nem mentem vissza a többiekkel, hogy ilyen nagy volt a szám. Mindig beleesem a saját csapdámba. Mindig olyan helyzetbe sodorom magamat, amibe nagyon nem kellene. Anya mindig meg is szid érte, hosszasan. Néha fel is pofoz, hogy tanuljak a saját hibámból, de valahogy ez sohasem jön össze.
- Tudok egy kígyósat, de az sem sikerül mindig.. apa nem engedte, hogy otthon varázsoljak.. -
A hangom néha meg-megremeg, el-elcsuklik. Már bánom, hogy titokban nem jártam a bácsikámhoz sötét mágiát tanulni. Pedig megígérte, hogy olyan varázslatokat tanít amik hasznomra lesznek. Ha akkor tudtam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök, akkor egészen biztos nem utasítottam volna vissza.
Újra megreccsen az ág.
- Ki vagy? Mutasd magad!-
Pálcám végén a remegő fény egy pillanatra mintha elhalványulna ahogy megijedek, aztán újra erős fénnyel világít a sötétben.
- Nm mehetünk még el Bella, még meg sincs a hülye virág.. -
Elfojtott hangon suttogok, mintha az a valami vagy valaki hallhatna minket.
- Nem látod sehol? -
Legszívesebben elküldeném őt megkeresni, én meg megígérném, hogy fedezem, de az ötletet hamar elvetem. Nem akarok egyedül maradni, most biztosan nem.