Minden családtagom mugli. Okozott némi fejtörést számukra, amikor megérkezett a levél, hogy felvételt nyertem a Roxfort Boszorkány és Varázsló képzőbe. Azt hitték, hogy ez valami vicc, hogy már megint a szomszéd gyerek szórakozik velünk. De nem; szeptembertől már a Roxfortban koptattam a padokat, és próbáltam mindent magamba szívni, amit csak tanítottak. Akadtak azonban nehézségeim. Még épp csak elkezdtem az iskolát, mikor hét éves koromban megállapították, hogy diszlexiás vagyok. Nem értelmi fogyatékos, ezt hangsúlyozták; csak épp másképp működik az agyam, mint másoknak, másképp gondolkodok, ezért esik nehezemre az olvasás, és az enyhe diszgráfia miatt az írás is. Zárkózott, elveszett lány voltam. Tapasztalatlanságomat, és azt, hogy semmit nem tudok az ég adta világon a varázslásról, durcáskodással palástoltam. Amúgy sem vagyok valami túl barátkozós.
Apám mérnök, egy autógyárban dolgozik. Otthon is folyton szerel, azt mondja egyszer feltalál valami nagy dolgot, valami igazán hasznosat, ami híressé és gazdaggá teszi. Addig is, míg ez be nem következik (reméljük minél hamarabb!) elárasztja a házunkat a működésképtelen, és néha balesetveszélyes szerkentyűivel. Anya ápolónőként dolgozik, végtelenül türelmes jellem. Talán ez apa szerencséje, máskülönben egy kevésbé birka türelmű nő már rég száműzte volna a garázsba, a holmijaival együtt. Három nővérem van, Natasha (Tasha), Caroline (Caro), és Aurora. Mind csinosak, okosak, de muglik. Én szinte minden tekintetben más vagyok, mint ők. A nagymamám szerint volt már egy boszorkány a családban, még generációkkal előttem, de később kiderült, hogy csak egy kuruzsló jósnő volt, aki össze-vissza hazudozott, de néha azért bele trafált abba, hogy mi fog történni. A családom mit sem sejt arról, hogy a varázsvilágban mi készülődik. Fogalmuk sincs, hogy ki az a Voldemort, vagy miért kellene félniük tőle. Jobb, ha ez így is marad, nem akarom, hogy félelemben éljenek. Talán ez az egész nem is lesz olyan vészes, talán a Minisztérium meg tudja fékezni Őt és a követőit, még mielőtt elburjánzana a helyzet egy háború felé.
Én magam igyekszem távol maradni a konfliktustól, de érzem, hogy ezt már nem tehetem meg sokáig. Nem vonz a sötét oldal, de nem is szívesen állnék szemben vele. Inkább meghúzom magam, addig, míg kénytelen nem leszek megvédeni magam. Ahogy ők mondják, sárvérű vagyok. Ebből kifolyólag előbb vagy utóbb mindenképpen szembe kerülök velük, mint potenciális célpont, akkor pedig nem árt, ha tudom hogyan védjem meg magam.

Hallgatom, ahogy a szél vadul rohamozza a kastély falait, miközben az esőcseppek szilaj táncot járnak az ablakon. Mint otthon, amikor Tasha nővérem a sztepp táncot gyakorolja. Megállok az olvasással egy kicsit, mert olyan bekezdéshez értem, ami túl hosszúnak és bonyolultnak tűnik. Megígértem még hónapokkal ezelőtt, hogy amikor esik, és egyikünknek sincs semmi házi feladata (ami azért elég ritkán fordulhat elő, tekintve, hogy rendszeresen elsumákolom a dolgot, és utolsó pillanatra hagyok mindent), akkor a kastélynak ebben az eldugott zugában olvasunk könyveket. Hangosan; mert ebben vannak hiányosságaim, egészen kicsi korom óta. Ma pedig pont esik, pont hétvége van, és pont kész van minden lecke. Csupa szerencsétlen egybeesés! Mély levegőt veszek, és nekifutok a nehéznek vélt bekezdés felolvasásának még egyszer.
-„Ha akarom, ha nem,”- nagyot sóhajtok, miközben az ölemben tartott könyv fölé görnyedek. Miért csináljuk ezt? Miért kell… olvasnom, ha egyszer nem szeretek hangosan? Megint csak sóhajtok, aztán folytatom, lassan, néha-néha megakadva. -  …”mindent el kell mondanom neked. Különös befolyásod van reám. Ha egyszer bűnt követnék el, idejönnék és bevallanám teneked. Te pedig megértenél.” – ujjaim a lapok közt tartva összecsukom a könyvet, majd felpillantok a barátomra. Nincs valami sok belőlük, talán ő az egyetlen. Én is így érzek, ha bármi történne velem, rohannék hozzá és elmondanám neki. Esténként szoktam olvasni ezt a könyvet, mert a mamám azt mondta, hogy minél többet gyakorlok, annál jobban fog menni. És magamban, már jobban is megy, de ez a hangos olvasás dolog… miért is mentem bele? Csendben ülök, bámulok magam elé, próbálom felfogni az értelmét annak, amit olvastam. Tulajdonképpen, hasonlóan érzek én is vele kapcsolatban. Nincsenek titkaim Alaster előtt, és azt hiszem, nem tudnék neki hazudni. Persze, a könyvben minden kicsit más volt, különben is az fikció. Azt hiszem, kezdettől fogva tetszett Oscar Wilde Dorian Dray arcképe című regénye, csak valahogy sosem mertem belekezdeni. Olyan volt nekem, mint az Everest, vagy mint meglovagolni egy Hypogriffet. Al adta nekem kölcsön, én pedig rengeteget merengtem rajta. Igazság szerint azért is ment lassan az olvasás, mert alaposan átgondoltam mindent amit olvastam; nem csak azért, mert amikor nem látja senki, néha még az ujjam is húzom a szöveg mentén. Szeretném elmondani neki, hogy mit gondolok, hogy ő a legjobb barátom, és megkérdezném, hogy ő is így van-e ezzel. Hogy úgy érzi-e ő is, hogy mindent el kell mondania nekem?  De inkább mégse teszem, inkább csak megcsóválom a fejem, és az előttünk heverő, alkatrészeire szedett régi gramofont nézegetem. Vannak dolgok, amikről nem szoktam beszélni, mert nem tartom őket fontosnak. Vajon ez titoknak számít? Nem, nem hiszem. Ezek csak érzések, nincs semmi értelmük, és mi nem szoktunk ilyen értelmetlen marhaságokról beszélgetni. Én legalábbis nem szeretek.
- Inkább cseréljünk. Te olvasol, én hallgatlak és összerakom ezt. – vigyorodok el szélesen, és már elő is veszem a pálcámat, a könyvet pedig minden további teketória nélkül helyezem magam mellé. A muglik csavarhúzót használnának, és valahol nekem is van belőle, de nincs rá szükségem. Igazából mindketten össze tudnánk rakni pillanatok alatt néhány pálca intéssel, hiszen mi szedtük szét, és csak azért, hogy megtisztítsuk. Mégis, van abban valami nosztalgikus, gyerekkoromat idéző, ha ilyesmit szerelhetek össze kevés mágia használatával. Otthon, a szüleim házában mindenfélét barkácsoltam kislány koromban apával. Önjelölt feltaláló, mindenféle (általa hasznosnak titulált, a valóságban azonban teljesen használhatatlan) háztartási eszközt épít. Mint például az automata konzervnyitó, ami a kenyérpirítóval van összekapcsolva. Már az utolsó csavarok egyikénél tartok; ezt is a tenyerembe helyezem, majd pálcámmal a helyére lebegtetem, és egy apró intéssel becsavarom.
- Kész is! Hoztál valami lemezt is hozzá? – oldalamra hemperedek a széles ablakfülkében, miközben elégedetten szemlélem a művünket. Már nem is zavar annyira, hogy esik az eső, és ilyenkor nem tudok kimenni a parkba.


- Binx! Binx, hol vagy már? – ez a macska fog egyszer sírba tenni! Nem elég, hogy sietnék az edzésre, még ő is eltűnik, feltehetően a kesztyűmmel együtt. Némi keresgélés után a kesztyű meglesz, de a macska még mindig sehol. Ha megint felzabálta valamelyik lány kedvenc kis patkányát vagy csincsilláját vagy tudomisén milyen szőrmókját, én biztosan kidobom a legmagasabb torony ablakából. Akkor sem jár jobban, ha megint a házi dolgozatomon hempereg. Neki hála én vagyok az egyetlen a csapatban, akinek a seprűnyele össze van karmolászva, a kis bársonytalpú ugyanis abban leli örömét, ha kifejezetten az én sporteszközömön élezheti a karmait.  – Binx, Merlin szakállára modom, ha nem jössz elő, sárkány-desszertet csinálok belőled! – és mintha csak tudná, hogy miről beszélek, megjelenik. Teljesen ártatlan képpel, vidáman csóvált farkincával, értelmesen csillogó szemekkel. Egy szóval, látszik rajta, hogy valami zűrt csinált. Mégis rá mosolygok, és megcirógatom a hegyes kis füleit, amikor a lábszáramhoz dörzsöli magát teljes hosszában. Míg nincs holttest, nincs gyilkosság.
Ebben a pillanatban röppen az ablakpárkányra egy bagoly, a macskám pedig ugrásra kész; egyértelműen prédának hiszi szerencsétlen tollast. Esküszöm, úgy csinál mintha minimum hiúz, ha nem egyenesen tigris lenne, és nem csak egy közönséges házi cirmos. Elveszem a levelet, miközben bal kezem a kis bajkeverőm orra előtt tartom, hogy ne tudja megtámadni a baglyot, aki amint lehet már el is repült. Binx nagy bánatára.
- M-e-g-h-í-v-ó. – mormolom lassan magam elé az arannyal futtatott szöveget, majd a lényegre térek. A nővérem esküvőjére szól, Elaine és partnere számára. Nyáron tartják, és kérik, hogy jelezzem viszek-e kísérőt. Remek. Honnan szedjek én olyat? Egyáltalán, miért nem mehet egy lány egyedül egy esküvőre? Nyomasztó gondolatok ezek, ajkam rágcsálásával próbálom oldani a feszültségem. Talán, ha megkérem, Alaster elkísérne. Talán. Bosszankodva húzom az orrom, amiért Natasha és én ennyire két különböző jellem vagyunk. Ő mindig csak cicomázta magát, nyaranként mindenféle magazinokat olvasgatott, folyton a fiúk körül ólálkodott. Nekem a szépítkezés kimerül abban, hogy a frissen mosott hajam nem fonom be, hanem hagyom lógni ahogy van; sosem bodorítom össze-vissza. Nem rajongok az olvasásért, az agyalágyult női magazinoktól meg egyenesen hideglelést kapok. A fiúk pedig nem érdekelnek, egyáltalán. Van ezerszer jobb dolgom is, mint sóhajtozni meg epekedni, ami időt ilyesmire pazarolnék, abban inkább kviddicsezek vagy gyakorlok a pályán. Nem tudom… azt hiszem, nincs is olyan, aki tetszene, sosem gondoltam még ilyesmire. De talán… talán, van valaki aki... Áh! Marhaság az egész!
Binx tüntetően az ölembe telepszik, vad dorombolásba kezd, miközben a talárom ujját rágcsálja teljes extázisban. Néha elgondolkodom, hogy talán meg kellene mutatnom az egyik professzornak, hátha mégsem normális, amiket művel. Aztán mindig inkább arra a következtetésre jutok, hogy ő így tökéletes, ilyen kis habókosan és kiszámíthatatlanul; én így szeretem. Lehet, hogy ezért nincsenek barátaim? Mert ennyire nem érdekel mások véleménye, hanem menni akarok a saját fejem után? Néha lehetnék kevésbé karcos, talán még beszélgethetnék is a szobatársaimmal, ha már egyszer együtt élünk már hat éve… De előbb vár az edzés.


Mikor pályára léptünk lassan másfél órája, azt hittem semmi esélyünk. Aztán, amikor először jártunk túl az őrző eszén, és megszereztük a mérkőzés első gólját, valami változott. Mintha végre, először mióta csak a csapat tagja vagyok, tényleg elhinnénk, hogy nyerhetünk. Nem azt mondom, hogy még sosem örülhettünk győzelemnek; de ez most más volt. Mintha a hajtók kezein olyan varázslat lett volna, ami vonzza a labdát, mintha a terelők mindenütt ott lettek volna, hogy jól odasózzanak a gurkóknak. Mintha a fogónk gyorsabb lenne a villámnál is. Mindenki a legjobb formáját hozta, már csak Zane tehetségére volt szükségünk, hogy megnyerjük a meccset, kellett az a százötven pont is! Szélsebesen repültem én is, oh, igen! Veszélyesen közel a lelátók tornyaihoz, közel a diákokhoz is, ha úgy hozta a szükség. Soha még ilyen jó formában nem voltunk, se én, se a csapat. Éreztem, hogy ma sikerülni fog, hogy ma miénk lesz a győzelem, idén először!
Megpillantottam, hogy Regulus Black határozottan repül egy irányba, és Zane szorosan a nyomában járt. Tudtam, hogy most eldőlhet a mérkőzés, hogy nem elég az a harminc pont, amivel vezetünk.
Az ég pont akkor sötétedett el fölöttünk, amikor a kvaff elszáguldott mellettem. Elvétettem, mert annyira vonzotta a furcsa felhő a tekintetem. Dermedten bámultam a hirtelen ott termő hatalmas, gomolygó fekete felhőt. Roxmorts felől érkezett, magasabbra emelkedve láttam, hogy a kastély területén kívül van a széle, mégis átjárt a jeges rettegés. Csak dagadt és dagadt, engem pedig mintha megbabonáztak volna, úgy bámultam a benne kibontakozó Sötét Jegyet. Mi lehet ez? Ki és miért csinálja? Csak repültem, és repültem, minél magasabbra, hogy lássam mi történik.
A semmiből csapott le rám a másik gurkó, mert nem figyeltem oda. Minden olyan gyorsan történt. A csípőmnek ütközött, és akkora fájdalmat éreztem, hogy a világom egyetlen szikrázóan fényes fehér folt lett. Kezeim elengedték a seprű nyelét, pedig szorítani akartam, de képtelen voltam rá. A fájdalom elviselhetetlenné vált. Tehetetlenül fordultam le róla, és csak zuhantam a mélybe, míg minden elsötétedett.
Riadtan pislogtam, ez a látomás pont a meccs kellős közepén érkezett, a lehető legrosszabb pillanatban. Az egyik lelátó mellett lebegtem, próbáltam felmérni, hogy mi történik a pályán. Regulus Black határozottan repült egy irányba, és Zane szorosan a nyomában járt. Én pedig, tekintetem az égre emelve láttam, amint a különös, éjfekete felhő lassan kibontakozott az égen, Roxmorts felett.