Nem szeretek fogadni. Miért is? Mert olyankor több, mint esélyes, hogy veszíteni fogok. A dolgot az estek többségében a vakszerencse dönti el, én meg az vagyok, aki inkább átgondoltan, megfontoltan, elővigyázatosan cselekszik. Az ágyból sem kelek ki, hacsak nem sikerül meggyőznöm magam, hogy érdemes. Ez mondjuk a legtöbbször megtörténik, de mégiscsak meg kell említenem, hogy teljesen érthető legyen, hogyan jutottam ebbe a verembe, ahol most éppen leledzem. Először is: nem szó szerinti verem. Csak egy marha nagy kupac, gőzölgő… Nem, az sem szó szerint. A helyzet az, hogy a barátságos versengésnek induló, bájitaltant feldobó fogadás nagyon gyorsan változhat át valami rondábbá. Főleg, ha az ember James Potterrel köt fogadást. Akkor aztán végképp nem számíthat könyörületre. És ma éjjel fel kell jutnom a Csillagvizsgáló Toronyba. Mindenféle segédeszköz nélkül, hogy visszahozzam a cuccot, amit Potter ottfelejtett a legutóbbi órájuk után. Bár ha nem szándékosan tette, Merlin nem volt a legnagyobb varázsló, aki valaha élt. Azt viszont senki nem mondta, hogy nem igényelhetek segítséget – márpedig a szobatársaimon kívül egy olyan embert tudok, akinek zseniális érzéke van a bajba keveredéshez és nem utasítana vissza egy éjszakai kóborlást a kastélyban. Márpedig a híres-neves Tekergők értelemszerűen a vezetőjük oldalán állnak. Szóval marad… – Ella! – piszegek a lány felé a sötét Bejárati Csarnokban. Még a távolból láttam, hogy a Kviddicspálya körül röpködnek, és mivel a mai napom az utolsó arra, hogy teljesítsem a kihívást, vagy a suli hátralévő részében a komplett hálókörletünk házi dolgozatait is írhatom, úgy döntöttem, ideje bevonni a lányt a dologba. Mert mindig, mindent a legutolsó utáni pillanatra hagyok.
Csak kapjam a kezeim közé egyszer az én édes drága, csapattársaimat, ha még egyszer nem veszik komolyan az edzést! Azt hittem, már kinőttünk abból, hogy folyton megtréfáljuk egymást a pályán. Nekem fontos az edzés, a legfontosabb, hiszen az az álmom, hogy egyszer majd a válogatottban játszhassak. Ők lehet, hogy nem így fogják fel a kviddicset, hogy nekik ez csak játék, de nekem momentán ez a legfontosabb. Mármint, Binx megvédése után; ugyanis az utóbbi időben különösen szertelen, és számtalan gondot okozott nekem a vadász szenvedélyével. Későn tudok csak elindulni a pályáról, úgy éreztem a közös gyakorlás annyit sem ért mint kisminkelni egy thesztrált, ezért maradtam még, és megpróbáltam javítani a célzó képességemen. Közben, gondolom tréfából, az öltöző különböző pontjain rejtették el a ruháimat, és bár tudtam, hogy egy egyszerű invito bűbáj megoldaná a problémám, sajnos ez a varázslat nem tartozik az erősségeim közé. Az igazat megvallva, elég kevés tartozik közéjük, de ezt nem kötöm senkinek sem az orrára. Még a házunk színeiben játszó mezben indulok el a kastély felé, seprűvel a kezemben. Arcom még ki van pirulva a széltől, ami a gyors fordulások gyakorlása közben kapott hajamba (és kócolta volna össze, ha elővigyázatosan nem fonom gondosan szoros copfba). A vacsorát lekéstem nagy eséllyel, de nem is hiányzik, inkább csak egy gyors zuhany és az alvás. Ijedtemben akkorát ugrok, hogy amikor földet érek, mindkét talpam közepesen hangos dobbanással landol a padlón. - Al? Mit… - kezdeném, de inkább közelebb megyek hozzá, hiszen láthatóan bujkál valaki vagy valakik elől. Eszemben sincs leleplezni, és ezzel büntetőmunkát vonni mindkettőnk fejére. Mert aki rejtőzködik, az rosszban sántikál. Általában. – Miért settenkedsz? - suttogom ügyelve arra, hogy lehetőleg még a festmények se hallják. A Roxfortra fokozottan igaz, hogy még a falnak is füle van. Talán a muglik innen vették ezt a kifejezést, bár kétlem, hogy lenne halvány fogalmuk is arról, hogy egy igazából mit jelent. Nem mintha én tudtam volna róla, mielőtt ide kerültem. A falnak vetem hátamat, érzem, hogy valamit kérni fog. Rég nem mászkáltunk már kint a folyosókon az éjszaka közepén, de gyanítom, hogy most valami hasonlóban sántikál. Szeretek veszélyesen élni, és talán pont erre van most szükségem, ez lesz az ami elvonja a figyelmemet arról, hogy mennyire aggasztanak a házi dolgozatok és az év végi vizsgák. Van mitől tartanom, mert lassan haladok a tankönyvekkel. Egy kis segítség nem ártana, és azt hiszem már tudom is, honnan szerezzem meg. Válaszát szinte meg sem várva mosolyodok el cinkosan. - Benne vagyok, akármi is legyen, de cserébe segítesz megtanulni a mágiatörténetet. Rendben? – pillantok rá mégis bizonytalanul. Az olvasási nehézségeim miatt mindig zavarban vagyok, még előtte is, pedig tudom, hogy nem kellene. Alaster az egyetlen a világon, aki azt hiszem emiatt sosem piszkálna.
Esküszöm, legalább kétszer majdnem meggondoltam magamat. Ahogy ott rejtőzködtem a sötétben, láttam a Hugrabug csapatát visszajönni a Főbejáraton keresztül, és nem néztek ki valami boldognak. Vagy az edzésük nem ment jól, vagy Ella akasztotta ki őket – és ismerem eléggé ennek a működését, hogy tudjam, abban az esetben ők is kiakasztották őt. Ami azt jelenti, hogy esélyesen nem lesz éppen a legjobb kedvében. Mielőtt azonban mérlegelhetném a lehetőségeimet egyedül, már be is lép a kapun, én pedig úgy döntök, ideje minden óvatosságot kidobni az ablakon. Arcom ideges kifejezésbe fagy, ahogy a lány talpa a földnek ütközik. Ha kicsit kevésbé lett volna hangos, nevetnék, de most csak előrenyúlok és megpróbálom bependeríteni az árnyékok közé. Mégiscsak hülyén nézne ki, ha úgy beszélnénk, hogy csak az egyikünket lehet látni a legtöbb helyről. Mert annál jobbat nem tudtam tenni, minthogy a belépők és a Nagyterem felől érkezők elől rejtve maradjak. – Oké, szóval, a segítségedre van szükségem – közlöm vele annyira higgadtan, amennyire tudom, és az izgalomtól alig-alig remeg a hangom. Nagyon gáz, hogy ennyire örülök a fejemnek, hogy valamit csinálhatok végre? Persze, hogy az. Nem vagyok én modelldiák, ezt azért nem mondanám, de egész évben valami hasonlóra vártam, és ha nem gondolok arra, mennyire szörnyű eredménnyel jár, ha elbukok, máris tudok örülni neki. – Föl kell jutnom a Csillagvizsgáló Toronyba. Még ma este. Mit szólsz, benne vagy egy kis szabálytörésben? Alig tudom befejezni, mielőtt megérkezne a válasz. Arcomról visszatükröződik a cinkos mosolya, és máris jobban érzem magam ezzel az egésszel kapcsolatban. Egyedül nem sok esélyem van, túl sokat töprengenék azon, hogy az utóbbi két éjszakát megfigyelésre és tesztekre kellett volna fordítanom, és egyenesen belerohannék Friccs karjaiba. Így azért van némi esélyünk, elvégre Ella hajlandó a földön is járni néhanapján. Ami valahol vicces, tekintve, hogy kviddicsezik. Hmm, vajon lehetne seprűnyélen élni? Már a gondolatra is kiráz a hideg. – Benne vagyok – bólintok mosolyogva. Nem nagy áldozathozatal, imádok vele tölteni időt. Legalább van valaki, aki kiráncigál csöndes magányomból. Helyette csak belököm az ajtót, aminek eddig támaszkodtam, ami egy sötét folyosóra vezet. – Csak ön után, hölgyem. Ó, és Lumos! A pálca adta fényben indulok el a keskeny mellékfolyosón, utána, ha hajlandó volt előre menni. – Szóval milyen volt az edzés? – kérdezem suttogva.
Bár megriadtam, amikor egyszer csak a sötétből megszólított, de amikor behúz maga mellé a sötétbe már teljesen nyugodt vagyok. Légzésem is lassanként visszatér a normálishoz. Ismerem az érintését, tudom milyen amikor a karomat fogja meg, vagy elkap mert megbotlottam. Még az ölelését is ismerem, két éve amikor szomorú hírrel érkezett a bagoly; mert meghalt a nagymamám, Ő vigasztalt. Azt hiszem, bármikor felismerném őt, nem is kellene hozzám szólnia. Talán, ilyen egy jó barátság, legalábbis én így képzelem. Sosem volt rajta kívül más barátom. Bólintok, amikor azt mondja, hogy a segítségem kell. Nem mondja?! Mi másért lett volna pont itt, és miért várt volna valakit, ha nem engem és nem azért mert látni akart. Morcosan húzom el a szám, eléggé fáradt vagyok, és bármennyire is jól esne, ha beszélgethetnénk egy kicsit; nem hanyagolható el az a tény sem, hogy épp egy fárasztó edzésről jövök. Seprűvel. Megkérem, hogy segítsen nekem az olvasással, gondolom sejti, hogy ez azt jelenti, hogy majd felolvashatja nekem mind a három fejezetet, amiből dolgozatot fogunk írni. Én járok jobban, van már rutinom a csellengésben is, és ha már itt tartunk a büntetőmunkában is. - A Csillagvizsgálóba? – pislogok nagyokat, de már megyek is a nyitott ajtón a sötét kis folyosóra. Pálcám végén már nekem is vidám kis fénygömb táncol, próbálok hangtalanul osonni, nem zajt csapni, nehogy felébresszük az esetlegesen már alvó festményeket. Egy ideig gondolkodok, mielőtt felelnék a kérdésére. Milyen volt az edzés? - Fárasztó. De ha sokat csacsogunk, te is bele csöppenhetsz egybe, mert seprűn menekülünk Friccs elől! – tudom mennyire fél a repüléstől, hiába próbáltam már megmutatni neki, hogy alaptalanul. Ha valaki fél a magasban, azzal nincs mit tenni. Egy csigalépcsőhöz érünk igen hamar, de akkor megtorpanok. - Tulajdonképpen miért akarsz oda felmenni? Már megint a hálókörleted talált ki valamit neked? – bár suttogok, és ajkaimon mosoly is játszik, azért még nem értek egyet ezzel az egésszel. Nem tartozik közéjük, nem igazán, ezt a vak is láthatja. Mégis folyton be akar illeszkedni velük, dilis fogadásokkal. Én nem is nagyon erőlködök, hogy elfogadjanak. Se a szobatársaim, se a háztársaim, se senki. Önmagam vagyok, tudom mit akarok, és nekem ennyi elég is. Persze, nem mindenki olyan magányos farkas mint én. Vannak érzéseim, persze, hogy vannak. De mikor három nővéred van, akik halomra szívatnak, nem sok reményed marad arra, hogy mindenkivel jópofizz. - Nem láttalak ebéd óta. Az órákon sem… - mormolom, miközben elindulok felfelé, lassan. Persze nincs hozzá közöm, hogy merre jár, de azért kíváncsi vagyok.
– A csillagvizsgálóba – ismétlem egy biccentéssel nyakon öntve. Annyira hangtalanok vagyunk, amennyire csak lehetünk, de én nem aggódok különösebben. A festmények járathatják a szájukat, ha akarják, de nem hiszem, hogy sokkal jobban kedvelnék Friccset, mint a szabályszegőket. Továbbá a hírszerzési kapacitásuk is véges. Amint elkezdenek iszkolni a másik irányba, reménykedve egy tanár vagy a gondnok jelenlétében, mi már távol leszünk, mire azok ideérhetnének. A Tekergőkkel nem rossz dolog egy szobában lenni, legalábbis nem annyira, mint legtöbbször tűnne. Ha az ember okos és szemfüles, könnyedén megismerheti a titkos járatokat és a folyosókat összekötő rövidítő utakat. – Lehet, inkább vállalom a büntetőmunkát. De ha végigszáguldasz a folyosókon egy seprűn, esélyesen ugyanúgy a trófeákat fogjuk suvickolni – vigyorgok rá. Végül is, máris nem lenne annyira rossz a büntetőmunka. Csakhogy akkor csinálhatnám Potterék háziját a következő évben, és erre nem vagyok hajlandó. Pedig úgyis ki fognak hátrálni az üzletből, még akkor is, ha sikerül megszereznem, akármit is hagytak odafönt. Biztos trágyagránát. Aztán amint megszerezzük, betoppan Friccs és azt hiszi majd, hogy mi hoztuk be az iskolába. Olyan poén lenne, amit Black és Potter kifejezetten élvezne, bár, ami azt illeti, szerintem sem lenne utolsó. Már ha nem rajtam csattan az ostor. Vagy Ellán. Bár lehet, érdemesebb lenne először megnézni, mi az, és csak később feltételezni a legrosszabbat. – Nem nekem egészen pontosan. Vagyis… – elhúzom a számat, mert tudom, hogy nem fog neki különösebben tetszeni a dolog. Azt bevallani, hogy egy ostoba fogadás elvesztése miatt vonszolom bele a slamasztikába meg nem éppen olyasmi, ami jót tenne az ember barátságának. Bár ki tudja, lehet később nevetni fogunk ezen az egészen. – Szóval, emlékszel bájitaltanon olyan egy hete, amikor az egyik első sorban ülő Mardekáros folyamatosan a hátát tapogatta? Na, az azért volt, mert az összezsugorított hozzávalókat próbáltuk beledobálni az üstjébe, de olyan baromi széles volt a nyaka, hogy kitakarta a felét. Jamesnek több jött össze, szóval ő szabta meg, hogy mi legyen a „büntetőfeladatom”. Igazából az én bajom, járt a szám a hülyeségről, hogy az én helyemről többet bele lehetne dobni… – Hátul ültem – vontam meg a vállam hanyagul. – Próbáltam kitalálni egy módot, amivel gyorsan és viszonylag észrevétlenül el lehet jutni a Torony aljáig. Állj! Az utolsó mondattal együtt kitartom a kezem és eloltom a pálcám végén lévő fényt is. A folyosó egy nehezebb ajtóba torkollott, melynek túloldaláról két pár láb lépteit és beszélgetést lehet hallani, de megérteni nehéz. Ahhoz közelebb kellene menni, és ha nem látjuk a küszöböt…
- Végül is, rég nem pucoltam már trófeákat vagy az üvegházak ablakait… - mosolyodok el haloványan, miközben a folyosón osonok. Nem tudom miért kaptam régen annyi büntetőfeladatot. Oké, egy kicsit balhés voltam, és néha el is szaladt velem a ló de… de hát na! Tény, akkor megérdemeltem, amikor például még év elején az egyik hálótársam arcát bevontam vastagon fogkrémmel, de igazából azt sem én kezdtem. Elbájolták Binx-t, hogy világítson a sötétben. Előzőleg persze a macskám a lány kedvenc cipőjébe piszkított, de hát ki tehet róla, hogy nem volt neki szimpatikus? Egy szónak is száz a vége, ez a kis kaland bőven megéri a kockázatot. Ha lebukunk, úgyis együtt végezzük majd a büntetést. Vagy akár rögtönözhetnék is valami jó kifogást, ha már egyszer teljes mezben vagyok és nálam a seprűm. Ennél abszurdabb dologgal is találkozott már Friccs. - Szóval, fogadás volt. – látom a grimaszát, egyből tudom, hogy csakis erről lehet szó. De hát, hat év alatt már megszokhattam volna. Igazság szerint engem sem kell félteni, de fogadni nem szoktam. Őrültséget csak saját szórakoztatásomra csinálok. Általában. Erősen odafigyelek, hogy mit mond. Settenkedünk, pedig annyira azért még nincs késő. Máskülönben Friccs már réges rég eljött volna a kviddics pályára jelezni, hogy vissza kell térnem a kastélyba. Mindig ezt csinálja, mintha mindenhol ott lenne. Persze lehet, hogy most csak nem figyelt eléggé. Egyáltalán, hány óra van ilyenkor? Koncentrálok, igen, emlékszem arra a bájitaltan órára. Nem is értettem, hogy miért vakarózik az a srác tőlem balra annyira. El kell ismernem, a kicsinyített összetevők kivételesen jó ötlet volt. Aztán, eszembe ötlik valami. - Na várj! Azon az órán olyan pocsék lett a bájitalom mint még soha. Nem is értettem miért, de most már tiszta a kép. Tanuljatok meg célozni! – dünnyögöm, amikor az ajtó elé érünk. Megtorpanok amikor azt mondja álljak meg, én inkább kioltom a fényt a pálca végén. Nem tudom ki lehet az ajtó túloldalán, de nekem nem tetszik a dolog. - Itt akarsz várni, vagy inkább elbújunk a büntetés elől? – egész közel hajolok hozzá, hogy fülébe súghassak. Pont mellettünk már ébredezik is az egyik festmény, azt hiszem gyorsan kell döntést hozni. – Siess! Van más út is vagy csak ez?
– Tudtam, hogy ki nem hagynál egy lehetőséget a száguldozásra – vigyorodok el, miközben végigmérem a lányt egy pillanatra. Az a sárga talár még lehet, bajba fog sodorni bennünket, mielőtt véget ér a nap… Vagy elkezdődik az új. Hogy őszinte legyek, nem tudom pontosan, mennyi lehet az idő, de kilenc már egészen biztosan elmúlt. A legtöbb házba olyankorra már visszatérnek a diákok. – Túlságosan is jól ismersz – mondom, és egy poénnak szánt kétségbeesett kifejezést erőltetek az arcomra, erős fél sikerrel. Inkább úgy néz ki a fejem, mintha akkor, amikor elsőben valaki nagyon, de nagyon elrontotta az Átváltoztatástan feladatát, és sikerült a békát félig hallá varázsolnia. Miközben még brekegett és csapkodott. Ez nem lett volna probléma, de aztán levetődött az asztalról és bele egyenesen az ölembe. Azon a napon megtanultam a pontos pálcamozdulat és a varázsige hangsúlyozásának fontosságát. És szereznem kellett egy új talárt. – Igen, az volt az egyik probléma – húztam el a számat bűnbánóan. Nem éppen az volt a célom, sőt, igyekeztem úgy lőni, hogy ha már mellémegy, legalább ne a lány üstjét vegye célba. Ami azt illeti, ez lehetett a probléma. Már kapásból belekalkuláltam, hogy miként nem kellene elrontani, és így sikerült csak jobban melléfognom. És hiába mondják, hogy készüljünk minden eshetőségre, azt hiszem, most jobban jártam volna, ha nem ezt teszem. Mondjuk akkor lehet, még mindig szedegetné a gőtenyelveket a hajából. – És bocsánat, nem lehetünk mind profi hajtók. De ha mondasz egy módot, jóvá teszem majd neked. Remek ötlet Al, csak kötelezd le magad még jobban valamivel. Az istenért nem tanulok semmiből, soha. De nem agyalhatok ezen sokáig, mert meghallom a hangokat, majd a lány szavait. A közelsége egészen furcsa érzéssel tölt el, mintha valaki elektromos áramot vezetne a gyomromtól az agyamig… Ezen azonban nincs időm gondolkodni. Csak az ajkamba harapok, gyorsan körbenézek, majd megragadom a kezét és az egyik, nehéz ajtón át belendülök az üres tanterembe. Ahhoz, hogy az ajtó ne csapódjon be mögöttünk, ketten kellünk. És Ella jókor szólt, mert már hallom a folyosóról kivezető ajtót, amely előtt alig pár perce álltunk, halkan kinyílni.
- Régi vágyam seprűvel bejárni a Roxfortot. – vonom meg a vállaim vigyorogva. Kinek ne lenne az? Repülni önmagában is jó érzés, hát még ha tilosban jár az ember. Nekem pedig már annyira hozzám nőtt a seprűm, hogy szinte észre sem veszem, hogy a kezemben van. Nem érzem a súlyát, nem is zavar, tudom hogyan tartsam, hogy egyáltalán ne zavarjon járás közben. Látom, hogy Al végigmér, igen, nem a legszerencsésebb egy sárga mezben lopakodni, de hát ő akarta ezt az egészet pont most csinálni. Régóta meg akartam már kérdezni, hogy drukkol-e nekem amikor épp meccset játszunk. Nem mintha elvárnám vagy ilyesmi, de azt hiszem, ha ő is kviddicsezne én egész biztosan szurkolnék neki. Ha pedig egymás ellen kellene játszanunk, akkor… fogalmam sincs mit tennék. Ahhoz túlságosan kedvelem, hogy elég keményen bánjak vele ahhoz, hogy ne kerüljünk miattam hátrányban. Már épp nyitnám a számat, hogy feltegyem ezt az engem régóta foglalkoztató kérdést, amikor inkább meggondolom magam. Nem tartozik rám, annak drukkol akinek akar. Arcát látva elkap a nevethetnék, de valahogy visszatartom. Úgy tud grimaszolni, mint senki más, komolyan! Mikor így csinál, általában én enyhén bandzsítok, csücsörítek, és beszívom az ajkaim, halpofit vágok. Már nem is emlékszem, hogy miért csinálok olyankor úgy, mintha hal lennék, de egész biztosan komoly oka van. - Az egyik? Szerintem az összes probléma ebből adódott. – sóhajtok lemondón, és szorosabban fogom a seprűt, szinte kapaszkodok belé. Nem tudom miért, de szörnyen rosszul érint ez a dolog. Nem is azért, mert tönkre tették a bájitalomat, amúgy sem volt nagy szám. Hanem azért mert eltitkolt előlem valamit. Bár a Mardekárost akarták megszivatni, engem is sikerült, és bánt, hogy eddig nem kért bocsánatot; de még csak el se mondta. Nekem nincsenek titkaim előtte. Megrázom a fejem, és elfordulok tőle, nem akarom, hogy lássa mennyire megbántott. - Még a múltkorit se törlesztetted. – megint csak a fejem rázom. Úgy volt, hogy a roxmortsi kiránduláson elmegyünk a Mézesfalásba és veszünk egy doboz mindenízű drazsét, és együtt megesszük majd valamelyik este. De nem velem jött, hanem inkább vajsört ittak a hálókörletével. Megkérdezett előtte, hogy nem zavar-e, és én azt mondtam, hogy nem. De közben furcsa érzés öntött el akkor is, mint most amikor nem mondta el, hogy megdobált bájitaltanon. Olyan, mintha változna a barátságunk, mintha már nem is akarna velem lenni, a haverjai fontosabbak lettek. Ez azt hiszem… bánt. Ajkam rágcsálom míg gondolkodok, de az ajtó túloldaláról érkező hangok kizökkentenek ebből. Mikor közel hajolok hozzá, hogy fülébe súgjak, érzem az illatát. Persze ezt is ismerem már, de most keveredik bele a fahéjas sütőtökös süti illata is, amit valószínűleg a vacsora mellé evett. Én is szeretem azt a süteményt, kár, hogy lemaradtam róla. Szorosan fogom a kezét, nem akarok elbotlani a sötétben, de amint becsukja az ajtót, már el is engedem. A tanterem üres, még nem is voltam itt, ezért alaposan körülnézek. Hangtalanul teszem a seprűt az egyik padra, és a talárt is mellé helyezem. Bár még így is fekete és sárga a ruhám, de már nem annyira feltűnő. Várok és hallgatok, de aztán inkább leülök a katedra szélére, kicsit távolabb Alastertől. Már nincs is kedvem ehhez az egész balhéhoz. Túlságosan bántanak azok a dolgok, amiket nem mond el nekem, valahogy elszomorítanak. - Egyáltalán, mit kell onnan elhoznod? – suttogom a kérdést alig hallhatóan, aztán megint csak sóhajtok. Nem fogom cserben hagyni, segítek eljutni a csillagvizsgálóba, de már azért annyira nem várom ezt a kis csínytevést, mint mielőtt elmondta, hogy mit csináltak bájitaltanon.
– Hogyan vagyunk mi jóban? – kérdezem felhúzott szemöldökkel. Viccelek, persze, de tényleg adja magát a kérdés. Nekem fóbiám van a repüléstől, ő meg ennek él. És nem annyira a magasság zavar, inkább a bizonytalanság. Hogy egyetlen megcsúszásnyira vagyok attól, hogy lezuhanjak, és akkor semmi sem állít meg. Nem valami értelmes félelem, tudom, de mindenkinek megengedett egy fóbia, és én erre használtam el. Mások a többnyire ártalmatlan pókokra. Még ez is jó üzlet volt. És annak ellenére, hogy szeretem a kviddicset, így sosem kellett szomorúnak éreznem magam azért, mert nem játszhatom, ami szintén segít, tekintve, hogy családi átokként rajtam ülő kétbalkezességem okán amúgy sem lennék valami népszerű. Látom, hogy valami bántja. Nem lehetsz az ember barátja, vagy mi a fenéje éveken keresztül ha nem ismered ki, és én amúgy is kedvenc időtöltésemnek tartom, hogy próbálom megismerni az embereket. Na, nem szívjóságból, a legtöbb esetben Szun Ce legismertebb alapelvét próbálom alkalmazni, helyzeti előnyre szert tenni, hogy ha esetleg bármiben is ellentétes oldalra kerülök a másikkal. Ella esetében nem ez a helyzet. Sejtem is mi lehet a gond. A titkolózás egy pillanatnyi döntés volt, valószínűleg nem a legjobb, de úgy voltam vele, inkább megtartom magamnak a dolgot, ameddig lehet. A következményekkel meg együtt élek majd. – Ó, komolyan, cserébe megszereztem neked azt a seprűkarbantartó-készletet – forgatom meg a szemem, és próbálok nem felé nézni vagy éppen fordítani az arcom, hogy ne tudja leolvasni a bűntudatomat. Tény, hogy egy kicsit túlságosan sok időt töltök el a szobatársaim kegyeinek keresésével, de elég szomorú dolog egy olyan szobában aludni, ahol négyen a legjobb barátok, az ötödik ember meg… Nos, az ötödik meg én vagyok. Örültem, amikor hívtak, egy kicsit túlságosan is, de fél órával később meg leesett, hogy egyrészt unom magam, másrészt meg ebbe a csapatba én sosem fogok belekerülni. Így aztán inkább otthagytam őket, hogy megkeressem Ellát, de addigra már az istennek nem találtam. Szóval megvettem inkább a készletet és reménykedtem, hogy ezzel részlegesen rendbe tudom hozni a dolgokat. A sötét szobába érve a becsukódó ajtónak nyomom a fülem és még a lélegzetem is próbálom visszatartani miközben hallgatom az előttünk elvonuló lépteket. Egyetlen pár. Ami azt jelenti, hogy bárki volt is a másik ember, már elvált az előzőtől. De vajon megmaradt a másik oldalon vagy ő is ment a maga dolgára? A lány kérdésére megfordulok és egy pillanatra nagyon örülök, hogy az ajtó másik oldala ennyire lefoglalt. Nem tudom, miként kezelném, ha láttam volna vetkőzni. Nem mintha prűd lennék, vagy bármi, de mégiscsak az egyik legjobb barátomról van szó. – Nem tudom egész pontosan – felelem, miközben lerogyok az ajtó mentén. Az ijedtség és a majdnem lebukás után szerintem jobb, ha megpihenünk egy kicsit. – De csodálkoznék azon, ha nem lenne minimum kismillió probléma vele. Csak… örülök, hogy te is itt vagy. Egyedül nem lenne ugyanolyan.
- Ezen már én is gondolkodtam, azt hiszem amiatt lehet, hogy más nem élvezi a lemezjátszók szerelését. – öltök rá nyelvet vigyorogva. Elég sok dologban különbözünk, én nem szeretek olvasni, ő meg igen, én imádok repülni, ő meg nem. De azért vannak hasonlóságok is. Sokminden érdekel, például mindig örülök neki, amikor a stratégiákról beszél. Hasznosnak bizonyultak a nem tudatosan adott tanácsai a pályán már nem egyszer. Aztán elgondolkodok az egész bájitaltanos dolgon. Mugli legyek ha értem! Miért nem mondta el, miért nem kért bocsánatot óra után? Vagy ez is a játék része volt, hogy a barátunk bájitalát elrontjuk aztán meg nem kérünk tőle bocsánatot? Nem értem mire jó ez, én sosem bántottam meg őt se ilyesmivel se mással, és igazából másokat se akartam még megszivatni. A csínytevéseim többsége öncélú volt, semmi komoly, semmi olyan ami másnak bosszúságot okozna, mármint Friccset nem számítva. De ő nem is számít igazán. - Tudom. – mosolyodok el halványan. Rendes volt tőle, hogy megszerezte a készletet. Nagyon vágytam rá, de nem ért ide időben a pénz amit a szüleimtől kértem rá. Mégis legszívesebben rákiabálnék, hogy az nem ugyanaz. Nem ugyanaz egy seprű karbantartó készlet és egy doboz mindenízű drazsé. Azért sem, mert a seprűmet egyedül tisztogatom és ápolom, a drazsét meg vele fogyasztottam volna el. Meglep, hogy nem érti, hogy nekem igazából a társasága hiányzott aznap. A teremben már leveszem a talárt. Az egyenruhában is azt szeretem, hogy nem kell azon gondolkodni, hogy mit vegyek fel, és a mezben is így érzem magam. Szeretem mert kényelmes, mert jelzi, hogy hová tartozom, hogy mit szeretek csinálni. Nagy előnye, hogy nadrág jár hozzá és nem szoknya, amit minden nap kell viselnem. Nem szeretem a szoknyát, már hat éve a suliban folyton abban járok annak ellenére, hogy kicsit sem tartom kényelmesnek. Ezt az egy szabályt szívesen eltörölném itt a Roxfortban. Hallani lehet, hogy a folyosó már üres, nem sétál odakint senki, akár folytathatnánk is az utunkat. De látom, hogy leült az ajtó mellé, így inkább oda sétálok én is, és leülök mellé. - Ha valami bűzölgő vagy trutymós dolog, előre szólok, hogy te fogod megfogni – kuncogok halkan, majd meglököm vállammal a karját. Most bezzeg engem választott társaságnak, és nem a szobatársait. – Örülök, hogy eszedbe jutottam. Bár nem bántam volna, ha van időm átöltözni mielőtt settenkedünk. – gondolkodok egy kicsit, megdörzsölöm a karom, mert kicsit meghúzódott az egyik dobás közben. - Mi van, ha nem sikerül elhozni azt a valamit? Mármint akkor mit kell majd csinálnod? – kinyújtóztatom a lábam, miközben jókedvűen pörgetem a pálcám az ujjaim közt.
– Akkor, azt hiszem, hálás leszek, amiért behoztam azokat az iskolába – vigyorodok el, és követem a mintáját, én is kiöltöm a nyelvem. Ami azt illeti, nem hazudtam, tényleg örülök, ha ez volt az oka. Ella azon emberek egyike, aki kemény, mint a kő, és a legkevésbé sem várna senki hasonlót, ha meghallja, hogy a Hugrabug tagja, de mégis egy jó barátot találtam benne. Csak abban reménykedek, hogy nem cseszem el, mint annyira sok minden mást… Bár lehet, akkor nem így kellene hozzáállnom a dolgokhoz. Nem a múltra emlékezni, hanem arra gondolni, miként ne rontsam el a jelenben, igaz? Basszus, nekem nem véletlenül nem volt sok barátom életemben. A mosolyát látva reménykedek, hogy lerendeztük a dolgot. Tényleg bánom, ahogyan az megtörtént, de miért kellene még többet lovagolni a témán? Elcsesztem, megpróbáltam jobbá tenni, úgy tűnik, legalábbis részben sikerült, legközelebb meg, ha lemegyünk Roxmorts-ba, esküszöm akkor sem tágítok mellőle, ha azért könyörög. Bár van rá esély, hogy az nem a kitűzött célt érné el, igaz? A terem hideg kövén ücsörögve szemem folyamatosan a lány alakját követi, ahogy föláll és ahogy leül mellém. Tényleg nem tudom, mit csinálnék, ha azt mondta volna, hogy hagyjam békén, vagy menjek magamban és ne zavarjam a marhaságokkal… Az egy dolog, hogy pontosan tudom, hogy nem mondana ilyet. Kihasználtam volna, hogy ismerem ennyire? Talán. Van rá esély. Tudatosan egészen biztosan nem. De azért el-elgondolkodok néha, hogy Hannibál, Cézár, vagy akár maga Napóleon hogyan tartották külön a személyes életüket mindattól a taktikai és stratégiai tudástól, amivel rendelkeztek. És ha nekik nem ment, én hogyan reménykedhetnék benne? Elvégre, nálam jóval nagyobb emberek is belebuktak már. – Áll az alku – vigyorodok el, és még egészen élvezem is, amikor meglök a vállával, én is visszalökök. Jó tudni, hogy a pillanatnyi feszültség elmúlt közöttünk. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen ember a világon, aki jobban szereti, ha legalább a közeli barátaival felhőtlen a viszonya. Főleg akkor, ha abba a halmazba konkrétan egyetlen ember tartozik. Nem engedhetem meg magamnak, hogy Ella barátságát eljátsszam. – Igen, a sárga talán feltűnő lesz. De nem gond. Csak ad az izgalmakhoz… Plusz ha Hóborc kiszúr bennünket, talán bemesélhetjük neki, hogy egy nagyra nőtt darázs vagy. – Észreveszem a karfájlalását is, és egy pillanatig gondolkodok azon, mit kellene tenni. Ha Marls itt lenne, ő tudná. Nem véletlenül tölt annyi időt a gyengélkedőn… – A házijukat egy… darabig – felelem. Kicsit megszépítem a végét, részben azért, mert a saját hülyeségem bevallása fájna. – Potterét, Blackét, esélyesen Pettigrew-ét. Lupin nem cseszne ki velem így. Miután bevallom a dolgot, föltápászkodok. Azt hiszem, ideje indulnunk. A kezemet nyújtom a lány felé és felkészülök arra, hogy folytassuk az utunkat.
Mosolygok, mert nem tudom mi mást tehetnék. Ha most nekiállnék veszekedni, úgysem érnék el vele semmit. Attól még nem változna az a tény, hogy pofára ejtett a barátaiért. Azt hittem, hogy nem fog ilyesmi történni. Persze tudom, hogy nem maradhatunk örökké ennyire jóban. Valószínűleg miután végeztünk a Roxfortban, és más iskolákba fogunk járni szerintem egy két év múlva már a nevemre sem fog emlékezni. Persze sosem vallanám be, hogy én nem fogom tudni elfelejteni ezeket az éveket. Mikor még elsőben leült mellém bájitaltanon, megszakította a magányomat. Akkoriban még sokkal hevesebb voltam, sokat átkozódtam, és voltak néha kisebb dühkitöréseim is. Csodálom, hogy megmaradt mellettem mint ennyire jó barát. - Ezt most csak azért mondtad, mert még nem láttad, hogy mi az. Lefogadom, ha valami óriás meztelencsiga nyálkával bevont sárkánytakony persze majd elbizonytalanodsz. – kuncogok, miközben hagyom, hogy ő is meglökjön a vállával. Egy percre a vállára hajtom a fejem, és nagyot ásítok. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok dög fáradt. A többiek a csapatból biztosan hasonlóan elpilledtek, pedig én még jó fél órát maradtam miután elengedtem őket. Nem kellett volna, talán azért is sérültem meg egy kicsit, mert már elég lett volna a dobálásból régen. Maximalista vagyok, ezt bárki tudhatja rólam, aki látott már a pályán vagy annak közelében. - Azért ennyire még Hóborccal sem egyszerű megetetni egy ekkora marhaságot. Előbb hinné el, hogy titokban randizunk. Még ilyen marhaságot, ki más hinne el?! – nevetek fel jókedvűen, miközben feltápászkodok én is a földről. Tényleg még a feltételezést is nevetségesnek tartom. A legjobb barátom meg én?! Ne már, még a feltételezés is… nevetséges. Ahhoz túl jól ismerjük egymást, és különben is. Gyorsan elhessegetem ezt az egyértelműen banális gondolatot. - Nem is tudtam, hogy ennyi szabadidőd van, hogy a sajátodén kívül még négy dolgozattal is megbirkózol. – incselkedek miközben összeszedem a holmimat, és előveszem újra a pálcámat. - Lumos – mormolom magam elé, hogy tovább lássunk mint az orrunk hegye. - És ha sikerül megcsinálnod, ők mit adnak neked? Vagy… akkor bevesznek a csapatba? – a hangom egészen elbizonytalanodik. Megfogom a kezét, és megszorítom kissé, hogy biztosan rám figyeljen. – Ugye azt mondták, hogy akkor lóghatsz velük? – halkan és keményen kérdezem tőle. Nem tudom, hogy segítsek-e neki. Ha azt mondja, hogy ezért csinálja, hogy befogadják a csapatukba, azt hiszem… azt hiszem talán szabotálni is fogom a dolgot! Nem azért, hogy így kibabráljak vele, hanem mert. Igazából nevetséges, de azt hiszem nagyon bántana, ha azért kérné a segítségemet most, hogy másokkal barátkozzon. Helyettem. Mert ha James és a többiek befogadják, aligha fog egy Hugrabugos lánnyal lógni. Csak folyton cikiznék, ők menők én egyáltalán nem vagyok az. Ráadásul azt hiszem, James nem kedvel engem, elvégre riválisok vagyunk a kviddics miatt. Ha azt mondja, hogy emiatt csinálja az egészet, lehet inkább visszatérek a hálókörletünkbe.
Apám nagyon gyakran mesél a régi Roxfortos barátairól, és azt hiszi, esélyesen én is a nyomába szegődtem, és a szociális élet középpontja lettem az évfolyamunkon. Nem is ez zavar különösebben, hanem a szó maga – régi. Tudom, hogy nem sokukkal tartja már a kapcsolatot, sőt, azt is, hogy van, aki közülük a másik oldalra sodródott ebben a háborúban, ő maga mondta el. Ez nem is érdekes különösebben, bár fejtegethetném egy darabig. De fölvet egy olyan kérdést, amiért annyira bele akartam kerülni Potterék kis bandájába: vajon az én barátságaim is tönkre fognak menni, amikor ennek vége? Vajon Ella, ha majd híres kviddicsező lesz, megismer majd? Mert teljesen biztos vagyok abban, hogy eléri majd, amit akar, így vagy úgy. – Hé, úriember vagyok – nevetek halkan, feledve az iménti gondjaimat. – Ha egyszer a szavamat adtam, egészen biztosan megtartom. Lehet, úgy fogunk lerohanni onnan, hogy fölverem az egész kastélyt, de garantálom, hogy én hozom. Már amennyiben nem arany. Akkor a tied. De nem hiszem, hogy Potter itt hagyna bármi ilyesmit. Elönt a bűntudat, amiért fenntartom, amikor látom, mennyire fáradt. Az, hogy a vállamra hajtotta a fejét, nem zavar különösebben, csak megérzem a sampon és a fű illatát, ami a hajába keveredett. Azóta ismerem a lányt, hogy kicsik voltunk, ezer meg egy furcsább helyzetbe keveredtünk már, ő meg én. – Jó ötlet – vigyorodom el. Beetetni az iskola nagy csíntevőjét és rongálóját ezzel egy igazi kihívás lenne, de szerintem meg tudnánk oldani. Mindenesetre remélem, nem futunk bele abba a kísértetbe. Nem az éjszaka közepén szeretném tesztelni, meg tudom-e etetni vele ezt a furcsa hazugságot. – Nem is tudtad? Én vagyok a szabadidő bajnoka – vigyorodok el keserűen. Élénken él még bennem az emlék, amikor Lily konkrétan rám ült, mert elaludtam leckeírás közben egy fotelben. Ritka ostoba egy gondolat volt megígérni azt a leckeírást Potteréknek, de most már nem tudok kihátrálni belőle. Vagy megkéselnek álmomban… Oké, ilyet talán nem tennének. Vannak fenntartásaim. Viszont amikor megfogja a kezem, tudom, hogy ideges. Egy pillanatra azt várom, hogy Hóborc kússzon be a látókörünkbe, mint az ördög, akit a falra rajzoltak. De ehelyett csak föltesz egy kérdést, én pedig összehúzott szemöldökkel nézek rá. – Ó, nem. Abból elég volt egyetlen alkalom is. Nem voltak annyira érdekes társaság, mint te – mosolyodok el a legkevésbé sem gúnyosan. Ma már, ha választanom kéne Potterék és Ella között, bármikor inkább a lányt választanám. – És a fogadásunk bájitaltanon volt. Ez itt az utóhatás, egy módja annak, hogy kiváltsam a házi írást. És Ella… Nekem marhára nincs kedvem négy további házit megírni a sajátomon kívül. Azzal már megyek is tovább. A következő folyosó immár üres, de visszhangos. Lassan és óvatosan kell lépdelnünk, ha azt akarjuk, hogy ne vegyenek észre még a festmények se a falon.
- Egy úriember nem bujkálna velem itt a sötétben. Ügyelne a saját és a hölgy jóhírére. – vágok nagyon ünnepélyes arcot, majd halkan nevetni kezdek. Mostanában sok olyan könyv került a kezembe (na vajon kinek a nyomására?) amiknek régies a nyelvezete, és különös dolgokat írnak enne. Erkölcsről, hűségről, illemről, becsületről… ezek a dolgok tetszenek, ezek miatt könnyebb olvasni őket. De attól még fel fogom találni a bűbájt ami összeköti a könyvet a gramofonnal és felolvassa helyettem! - Ha felvered a kastélyt mert úgy sikítasz mint egy lány, még én is rád uszítok valami… viszkető átkot vagy ilyesmit. – sötét vigyor terül szét az arcomon, majd mintha a szél fújta volna el, már csak jókedvűen csillognak a szemeim – Tudod, hogy nem csinálnék ilyesmit, nyugi! Tényleg nem bántanám, semmivel sem. Ami azt illeti, még meg se bántanám úgy ahogy ő engem ezzel a titkolózással meg az egész roxmortsi kirándulással. Ahogy fejem a vállára hajtom, elönt a fáradtság, hosszú napom volt, és szerintem még legalább egy vagy két óra míg beállhatok a zuhany alá, majd bebújhatok az ágyamba. Binx már bizonyára hiányol, azt sem tartom kizártnak, hogy a keresésemre indul, és előbb utóbb belé fogunk botlani. Csak azért, hogy biztosan lebukjunk, mert elég nagy zajt tud csapni az a kis kandúr. - Ugye? Szerintem senki nem venné be. Talán még Hóborc sem. – veszek még egy mély levegőt, mielőtt elhúzódnék. Nem tudom miért teszem, ezelőtt még sosem csináltam ilyesmit. Mármint, ismerem Al illatát, nem tudom miért kellett most nagyobb dózis belőle, mégis érzem hogy kitölti az orrom és egy pillanatra az agyamat is. Bár ismerem, mintha most éreztem volna először, úgy igazán. Aztán rájövök, hogy biztos csak a fáradtság teszi. Semmi más oka nem lehet. - Adhatnál belőle egy keveset. Semmi időm sincs, a leckék is… ááh. Sokat kell olvasni. – húzom duzzogva a szám. Persze tudom, hogy csak viccelt, hogy neki sincs több ideje mint nekem. Mitől lenne? A vizsgák mindenkit szorongatnak, nyilván nem hiányzik neki, hogy még mások háziját is ő írja. Segítek elhozni onnan azt a valamit, mert nem akarom, hogy Potterék jó jegyet kapjanak, Alaster meg rosszat csak azért mert a saját feladataira már nem fog ideje maradni. Csak szorongatom a kezét, mintha ezzel akarnám azt mondani, hogy ne válassza a hálótársait helyettem. Hogy jobb lenne, ha inkább velem lenne, ha minden maradna a régiben. Az miért nem elég?! Miért nem jó minden úgy ahogy van? Értem én, hogy vacak lehet, ha nem fogadják be, de már elég rég így vannak a dolgok… mivel ő az egyetlen barátom, persze, hogy félek, hogy elveszítem, ha más társaságot talál magának. - Sheppard, tanulj meg jobban hazudni, ha kérhetem. – vigyorodok el keserűen. Még ilyen egy simlis fazont! Azt hiszi, ha nem ezt mondaná, nem segítenék neki? Dehogynem… ismerhetne már ennyire, hogy ha bajban van, én segítek. – Menjünk inkább azért a valamiért. Legalább azt elmondhatta volna James, hogy gőtemáj vagy borzfarok-e. Egyáltalán, honnan fogjuk tudni, ha megtaláltuk? A folyosón már csendben vagyok, csak néha bizonytalanodnak el a lépteim, amikor egy-egy festmény fészkelődik. Nem örülnék neki, ha felébrednének, és még ők is panaszkodnának, hogy felvertük őket legszebb álmaikból. Volt már rá példa. Amikor a folyosóban van egy kis kanyar, mindig eltakarom a pálcám, gyanakodva fürkészek előre. De gyanúsan üresek a folyosók, senki nem settenkedik. Pedig azért a diákok elég találékonyak, itt egyáltalán nem ritka az éjszakai csellengés.
– Mióta van bármelyikünknek is jóhíre? – nevetek vele én is, alig akadályozva meg a horkantó röhögést, ami ki akar robbanni belőlem. Tény, ami tény, a mi évfolyamunkon mi szürke kisegerek vagyunk… Vagyis én egészen biztosan. Ella csapatkapitány, baromi jó hajtó, plusz ott vannak az első pár évünkből visszamaradt legendák, miszerint bárkit elátkoz, aki csúnyán néz rá. Én meg? Ott élek a szobatársaim árnyékában. Nem tudom, melyikünknek jobb, hogy őszinte legyek. Nem rossz dolog kerülni a feltűnést, de örülnék, ha nem úgy mennék ki ebből az iskolából, vagy esetleg az életből, hogy senki nem emlékszik arra, amit csináltam. – Igazából, nem merek bízni abban, hogy a pillanat hevében nem lépnéd meg – felelem vigyorogva, mert persze, hogy tudom, hogy nem. Amit már megtanultam az az, hogy mind a ketten értékeljük, hogy barátok vagyunk. Tény, én egy kicsivel később ébredtem rá teljes egészében, hogy inkább töltöm vele az időt, mint Potterékkel, és mi az istennek kellenének ők, amikor már amúgy is ismerek egy kviddicssztárt. Baromira megnehezítené a dolgomat, ami azt illeti, eldönteni, kinek szurkoljak. Már így is félek, hogy előbb-utóbb megátkoznak a Griffendélben, csak azért, mert Elláéknak szurkolok az esetek többségében. Bár tény, ha ellenünk játszanak, csöndesen teszem azt. – Ne becsüld alá… vagy éppen túl Hóborcot – rázom meg a fejem. Pedig lehetnék ennél okosabb is. Az ellenség alábecsülése római stratégia… Bár nekik meg működött. Akkor nem tudom, miért aggodalmaskodok itt. Nem tudom, mit felelhetnék arra, amit mond, szóval csak elhúzom a szám, és kivezetem magunkat a teremből. Igazság szerint, bármennyire szeretek is időt tölteni vele, és bármennyire szívesen is segítek neki, mindig egy kicsit kényelmetlenül érintett a diszlexiája. Teljesen megértem a dolgot, nem erről van szó – egyszerűen csak nehéz felérnem ésszel, hogy valami, ami az én életemnek ennyire szerves része, olyan nehéz lenne valakinek. Szóval az esetek többségében kerülöm a témát, és próbálok olyasmit nyújtani neki, amit talán még élvezhet is. – Nem szoktam hazudni – felelem kissé sértődötten. Nem azt mondom, hogy nem rendezem néha át az igazságot, hogy segítse a céljaimat, de legfeljebb féligazságokig megyek el. – És őket ismerve kifejezetten látványos lesz. Ebben biztos vagyok. Nem csinálnak semmit, ha nem az… Az én fejembe is szöget üt, hogy mennyire üresek is ezeket a folyosók. Olyan ez, mint amikor az erdei úton vonulsz: ha a nem hallod a madarakat, nem látod az erdei állatokat, akkor jó esélyed van, hogy egy rajtaütésbe masírozol bele. De mi a fene történhetne itt? És úgy mégis, ki ütne rajtunk? Nem tudok szabadulni ezektől a gondolatoktól egészen addig, amíg el nem érjük a torony alsó lépcsőit. Innentől kezdve már csak egy irányba mehetünk – márpedig bármit terveztek is, most már csak belefutni tudunk.
- Ez is igaz… ezen már nagyon nincs mit rontani. – vigyorgok mintha csak valaki egy aljas bűbájjal oda ragasztotta volna az arcomra a mosolyomat. Igaza van, igazából annyira jelentéktelenek vagyunk itt a suliban, hogy szinte bármit is csináljunk, aligha lesz visszhangja. Kivéve persze ha a kviddics pályán vagyok, mert akkor azért szoktak rám is figyelni a diáktársak. Ha valaki feltalálná azt a sportot ami olyan mint a kviddics, csak a nézők ki vannak tiltva, az lenne a kedvencem. Valahogy mindig is frusztrált, ha valaki néz. Sőt, jobban belegondolva minél inkább néznek annál inkább ügyetlen vagyok. Még meg kell tanulnom kizárni a közönséget, az esetleges ellenséges zúgolódást a lelátókon és ilyesmit. Mert ugye nem mindenki csak merő jóindulatból drukkol, de az már más tészta. - Jó tudni, hogy van aki nem felejt. – utalok arra halványan, hogy még pár éve milyen könnyedén szórtam az átkokat. Aztán persze vagy tucatnyi trófea sikálással töltött büntetőmunka kigyógyított belőle. Nem szép dolog elátkozni a társaimat. Egyszer ezerszer le kellett írnom ezt, majdnem letört a kezem. Szerintem az a professzor aki ezt rótta rám, pontosan tudta, hogy körülbelül ötször annyit szenvedek ezzel az írással mint mások, mert míg a többségnek egy idő után már bele ég a kezébe a mozdulat, nekem nem. Én minden egyes alkalommal újra meg újra átgondoltam a dolgot. Szóval, ezeknek a büntetéseknek hála már legalább egyszer meggondolom, illetve megpróbálom észben tartani, hogy meg kellene gondolnom, hogy kit átkozok meg és miért. - Nem akartam alábecsülni. Nem szoktam ebbe a hibába esni. – Al már legalább ezerszer a fejembe véste ezt, és tényleg hasznos tanács. Na, nem az életben, hanem a pályán! Ott aztán tényleg végzetes hiba lenne bárkit is alá becsülni. Látom, hogy húzza a száját mert azt mondtam túl sokat kell olvasni. Tudom, hogy ezt nem érti meg, nem is értheti. Néha még én is azt gondolom, hogy az egyetlen barátom is butának tart emiatt. Fogalma sincs, hogy mennyit kínlódok a leckékkel, hogy hétvégente egész délelőttöket töltök regények olvasásával, hogy gyakoroljak. Egyáltalán nem vagyok buta, egyedül a mágiatörténet az, amiből nem jók a jegyeim. A többi tárgy kifejezetten jól megy, nem mondom, hogy stréber vagyok vagy kitűnő tanuló, de nem panaszkodom. Csak az a bugyuta mágiatörténet ne lenne, ahol annyira sokat kell magolni! Egy rövid pillanat erejéig lehajtom a fejem, mikor azt mondja, hogy nem szokott hazudni. Nem, azt tényleg nem, de elhallgatni dolgokat azt igen. És ez talán még rosszabb is, egy megrögzött hazudozóval tudja az ember, hányadán áll de aki titkolózik az már más. - Látványos… Mi van, ha valami olyasmi ami? Tudom is én, festékszóró bűbáj vagy ilyesmi. Oké, nem nézem ki belőlük, de nem árt ha számolunk minden lehetőséggel. – a látványos dolog, az lehet az is, hogy tetőtől talpig foszforeszkálunk majd vagy egy hétig. Vagy égnek mered a hajunk tőle. Nem tudom, milyen bűbájokat tudnak kieszelni, de annyi bizonyos, hogy a kreativitásuk ezen a téren legendás. Merlin szakállára, ha ezt a leleményességet jóra használnák, ki tudja mi lehetne még belőlük; miért nem teszik inkább azt? Igazán benőhetett volna már a fejük lágya. De nem gondolkodom tovább ilyesmin, csak feszülten fülelek és lopakodok, rég nem csináltam már ilyesmit de még nem rozsdáltam be teljesen. Ahogy az utolsó lépcsősor alá érünk, megtorpanok, és szorosabban fogom a pálcám. - Túl nagy a csend. - súgom, de azért trappolok felfelé, lassú mégis határozott léptekkel. Remélem, hogy Al követ, és ha valami rám ugrana a sötétből, vagy elkap vagy velem együtt gurul le a csigalépcsőről. Egyedül ugyanis egyáltalán nem lenne vicces, de ketten már szinte sport.
– Na látod – hajtom meg a fejem alig láthatóan a lány felé, tükrözve ugyanazt a vigyort, amit az ő arcán látok. Ezért is szeretek vele barátkozni, azt hiszem, mindig jól érezzük magunkat, még akkor is, ha tudom, hogy megbántottam a múltkor, ahogy ő is tudja, valószínűleg, legalábbis nagyon reménykedem benne, hogy nem szándékosan tettem. Nem akarattal. Csak… elbasztam. Ez jó szokásom. De hát a barátságban fontos, hogy elfogadjuk egymást, és biztos vagyok benne, hogy ennyi év után már tisztában van azzal, hogy ha két utat kínálnak föl nekem, garantáltan a katasztrofálisan választom. – Soha. És hé, ha nem borítod arra a Mardekárosra a fél üstöt, esélyesen sosem ültetnek melléd – jegyzem meg neki. – Szóval… Végül minden jól működött, nem? Így is fogalmazhatjuk, hogy hálás vagyok a gyerekkori forrófejűségéért és enyhén túltengő agressziójáért. Mondjuk az új énjét is kedvelem, már sokkal kevésbé kell féltenem az életem, amikor együtt vagyunk. Csak ne akarjon megtanítani seprűn lovagolni még egyszer, könyörgöm, abból a tragikomédiából egy felvonás éppen elég volt. Elrúgtam a lábam a földtől, fölemelkedtem, majd elindultam előre és hirtelenjében teljesen leblokkolt az agyam. Az utolsó pillanatban sikerült leállítanom a seprűt, és nem zúztam ripityára a lelátónak ütközve. Még most is megszédülök ha csak erre gondolok. Miért tűnik olyan nehéznek ezeknek az izéknek az irányítása? Elismerően meghajtom a fejem felé, amikor azt mondja, nem szokta elfelejteni. Tény, ami tény, azt hiszem, az én taktika és stratégia iránti rajongásom legalább egy része – ha leginkább csak a gyakorlati is –, de lerakódott Ellára. És ez eltölt egy bizonyos mértékű büszkeséggel, ami azt illeti. Nem vagyok én tanár, csapnivaló lennék abban, de ha tudtam neki segíteni a pályán, az jó dolog, és megéri büszkének lenni. – Akkor ígérem, eléd ugrok és felfogom a festék nagyobb részét. De ha valami ilyesmi, akkor szerintem hangos lenne. A festéken maximum ők röhögnek, amikor visszamegyek, de ha lebukunk… – Mondjuk, akkor meg pontot veszítünk. De őket ismerve egy kis visszaesés a pontversenyben nem állhat egy nagy nevetés útjába. Hirtelen elég rossz előérzetem van nekem is, és már bánom, hogy beleráncigáltam Ellát. – Igen – biccentek, és pálcámat készenlétben tartva indulok meg előre. A fényt a végén eloltom, innen az út már kifejezetten egyetlen egy irányba vezet. Követem a lányt fölfelé, a légzésem lassan válik egyre nehezebbé. Nem hiába ez a legmagasabb torony az egész nyomorult kastélyban. Lehet, ez volt maga a móka Potteréknek, hogy föl kellett másznom idáig, és… A torony tetején, ahol Asztronómia óráink szoktak lenni, most csak egy üres tér van. Nos, többnyire üres. A padló közepén ugyanis ott van egy nefeleddgömb, ami már most vörös színekben játszik, ami nem lenne szabad, hogy így legyen. Kíváncsian indulok meg felé…
- Hát, végül is igen. Minden. - bólintok, de azért száz százalékig nem hiszek abban amit mondok. Alakulhatott volna pár dolog másképp is. Mondjuk, ha Sirius és a többiek már az elején bevették volna a kis bandájukba Alastert is, most nem itt tartanánk, hogy nem tudja melyik ujját harapja mikor egyszerre két helyen kellene lennie. Azt se bánnám, ha nekem több barátom lenne, vagy legalább egy kicsit is hasonlítanék a szobatársaimra. Mert sajnos egyáltalán nem ez a helyzet. Én elég sokat változtam, mármint ugye nem vagyok annyira kötekedős és nem is átkozódok annyit. Persze ettől még akiket kedvelek azokat megvédem, és velük kapcsolatban hajlamos vagyok heves lenni. Nehezen viselem az igazságtalanságot is, ez valami velem született rossz tulajdonság lehet. Ezért is segítek most neki, mert az nem lenne fair, ha neki kellene írnia mások leckéit is valami bugyuta célbadobálás miatt. Látom, hogy milyen büszke magára, amiért tanított nekem valamit. Pedig nem csak ezt tanulhattam meg tőle, hanem csomó minden mást is, felsorolni órákig tartana, ha egyáltalán lehetne. Például neki hála már nem teljesen úgy beszélek mint egy mugli. Aki soha nem látott még varázslót életében, természetes, hogy az egyszerű emberek szófordulatait használja. Meg ilyesmi. Sokkal többet tanított nekem, mint hinné! - De ugye nem csinálnának olyat amiért nagyon durva büntetés jár? – egy pillanatra megrettenek. Azért annyit nem ér ez az egész, hogy mondjuk véletlenül… nem, annyira már csak nem őrültek, hogy olyasmit találjanak ki ami miatt kirakhatnak a csapatból! Legalábbis ajánlom nekik, mert ha nem, hát rájuk uszítom a legesleghisztisebb szellemet. Bizony, Őt ám! A szívem már a torkomban dobog, amikor a vaksötétben araszolunk felfelé. Nem akarok gyáva nyuszinak tűnni, de most például annyira nem örülök, hogy én megyek elől. Nagyokat nyelek az utolsó lépcsőfokoknál, és reménykedek, hogy nem fog valami riasztó bűbáj rám ordítani. Szerencsére nem így történt, én pedig végtelenül megkönnyebbülök. A nefeleddgömbhöz sétálok, és csak gyanakodva méregetem. Látom, hogy Al is élénken érdeklődik iránta, aztán óvatosságból inkább kiteszem a kezem elé, hogy várjon. - Miért ilyen? Még sosem láttam ennyire vöröset. – hátrálok a gömbtől, bő két lépést majd mélyen beszívom a levegőt, és megnyalom az ajkam. Félek ez nem egy egyszerű nefeleddgömb. Lehajolok hozzá, és bár azon gondolkodom, hogy inkább pálcával kellene felemelni, már veszem is elő a kesztyűmet, hogy az egyik felét én vehessem fel, a másikat pedig Al felé nyújtom. – Nem árt az elővigyázatosság. – mormolom halkan, miközben le nem venném a szemem arról a kis gömbről ami aggasztóan bíbor színű
Soha, semmilyen körülmények között sem adnám föl barátságunk legapróbb szeletét sem. Nem fogom azt mondani, minden úgy tökéletes, ahogy van, mert pontosan tudom, hogy bántjuk egymást éppen eleget ő és én, de még így sem érzem azt, hogy meg akarnám változtatni, ami közöttünk van. Pont jó így. Ha nem lenne a barátom, unalmasak lennének a mindennapjaim, és lássuk be, ha még ebben az iskolában is tudnék unatkozni, menthetetlen eset lennék. – Ella, Potter és Black szerintem egy egész szekrényt foglal el a különböző fájljaikkal Friccs irodájában – felelem neki, majd leesik, hogy ezzel esélyesen nem nyugtattam meg különösebben. Magamat sem, ami azt illeti, de az meg nem volt cél sem. Szóval fölerőszakolom a legártatlanabb kifejezést az arcomra. – De még mindig nem csapták ki őket. Potter meg a saját csapatuk kapitánya még mindig. Szóval egészen biztosan tudják, hol van a határ. És óvatosan lépik át. Hát, annyi biztos, hogy a motivációs szónoklataimon még dolgoznom kell az elkövetkezendő évek folyamán. Nem baj, van még időm egy olyan képesség megtanulására, amit aztán sosem fogok használni, mert béke és nyugalom fog uralkodni a világban. Olyan az én szerencsém… Most azonban, ahogy fölfelé araszolunk, én vagyok az, aki megragadja Ella szabad kezét, hogy bátorítsam. Nem lett volna szabad előre engednem, ha bármi történik, az ő arcába robban a dolog, és nem az enyémbe, az pedig a lehető legkevésbé lenne fair vele szemben. Szívem szerint pont rászólnék, amikor a nefeleddgömbhöz sétál, hogy ne menjen hozzá annyira közel, vagy a lehetőségekhez mérten mondjuk semennyire sem. Nem bízok Potterékben, de ez szerintem nem valami hatalmas újdonság. Az egy dolog, hogy felnéztem rájuk, jó hosszú ideig, de nem bízok meg bennük. – Akkor kellene vörösnek lennie, ha a kezedben tartod és elfelejtettél valamit – magyarázom halkan, szememet egy pillanatra sem véve le arról a nyomorult kis labdáról. A kesztyűt átveszem és hálás mosolyt villantok a lányra. – Köszönöm. Na, akkor most… És a kezemet a gömbre helyezem. A következő pillanatban megrázkódik, majd, legnagyobb meglepetésemre, növekedni kezd. Eredeti mérete másfélszeresén aztán megáll, és ekkorra én már ugyan hátratántorodtam, de a gömb fölemelkedik a földről. Legkevésbé sem néz ki gömbnek egyébként, sokkal inkább, mint egy cikeszként viselkedő kvaff. Majd, hogy ezt a gondolatot alátámassza, a gömb kilő a toronyból, és nekiáll cikázni a tornyok között, miközben én leesett állal bámulok utána. Csak repüléssel lehetne elkapni. Rohadj meg, Potter…
Csak egy egészen „kicsit” rémülök meg attól, hogy Black és Potter mennyire sokszor került már Friccs karmai közé azért mert túlfeszítették a húrt. Nem mondom, hogy nekem nincs már nagy eséllyel legalább egy fiókom, de azért hozzájuk képest… Merlin szakállára, kevés náluk nagyobb bajkeverőt hordott hátán a föld. - Kétlem, hogy én is úgy ki tudnám dumálni magamat a lebukásból mint ők. – az én modorom merőben más, ezt ő tudhatja legjobban. Karcos vagyok és túl őszinte, megmondom a véleményemet az esetek többségében. Persze nem mondom, hogy nem tudok kedves lenni de azért azt inkább azoknak tartogatom akiket kedvelek. Például Alaster (már amióta a barátom) azóta nem igazán hallhatott morcoskodni amikor négyszemközt vagyunk. Jó, másokkal kapcsolatban néha kitör belőlem egy-egy nem igazán kedves mondat, de… vele inkább azért szeretek együtt lógni mert sokat nevetünk és mindig kitalálunk valamit, hogy ne unatkozzunk. Persze, legtöbbször nem ilyesmit. Jól esik, hogy megfogja a kezem, kevésbé félek így attól, hogy mi lesz majd a lépcső tetején. Mégis a tenyerem izzadni kezd, aggodalmasan rágcsálom az ajkam. Fenébe is, Potter! Még ilyen agyatlan egy fogadást, komolyan mondom, ha nem Al lenne az aki pórul járhat hát már rég itt hagytam volna. Ebek harmincadjára. Már akkor elraktam a pálcámat, amikor megfogta a kezem, hogy kényelmesebben tarthassam a seprűmet. Legalább ha valami óriási pók vagy ilyesmi már pattanhatok is fel rá. Csak pókot ne, azoktól az ízeltlábúaktól mindig frászt kapok. A pók egy helyen jó: bájitalban. Mikor azonban meglátom a gömböt, nem tudom mire vélni. Nincs jól ez így, gyanús nekem, mert egészen biztos, hogy nem csak ennyiről van szó. - De nincs senkinek sem a kezében. – látom, hogy veszi fel a kesztyűt. Biztosan kicsinek érzi, de még mindig jobb mint puszta kézzel tapogatni. Sőt, talán inkább levitálni kellene, igen, az lenne a legjobb, ha nem érnénk hozzá, ha inkább pálcával lelebegtetnénk innen aztán James csináljon vele amit akar… - Várj! – próbálok rászólni izgatottan, hogy van egy ötletem de már késő. Látom, ahogy a meglepettségtől hátrál, ezért mellé állok. Amint felismerem, hogy mit csinál a gömb, egy pillanatra tátva marad a szám. Kreatív, módfelett kreatív. És kegyetlen is. Még emlékszem, hogy Al mennyire leblokkolt amikor megpróbáltam rávenni, hogy megtanuljon repülni. Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ezt Potter is tudja. Miét ilyen kegyetlenek vele? Aztán rájövök, hogy miért éppen ez a feladat, miért pont Al, és miért a repülés. Azt hiszem, talán… alábecsültem a szobatársait, alaposan. Bátornak kell lennie, ha közéjük akar tartozni. A saját félelmeit kell legyőznie, legalábbis remélem, hogy ilyen költői ez az egész, és nem szimpla szadizmusról van szó. - Hát, seprűnk csak egy van. Mintha sejtették volna, hogy magaddal hozol majd, és James ismer már annyira engem is, hogy tudja: az órákon kívül szinte mindig velem van a seprűm. – mosolyodok el egészen halványan, majd finoman a földre helyezem a sporteszközt. Igen, ez nem egy közönséges vasorrú bábás vacak rőzse seprű mint a mesékben. Ez egy finom kis jószág, egészen hozzám nőtt már. Nem dobálom, sőt. Aztán hátrálok egy lépést, teret adva neki, miközben huncut mosolyba kunkorodik a szám sarka. – Fel? – biccentem oldalra a fejem, és csak élvezem a műsort. Persze, láthatja, hogy nincs bennem semmi gúny, semmi rosszindulat. Egyszerűen csak szeretném, ha megpróbálná. De remélem azt is tudja, hogy úgyis segíteni fogok neki, de előbb meg kell próbálnia. Elvégre ki tudja mikor adódik olyan helyzet az életben, amikor muszáj lesz repülnie?
– Akkor futunk – felelem, és egy pillanatra még a szemem is felcsillan. Ha szó szerint elmenekülünk Friccs elől és lefutjuk a hülye macskáját, jó eséllyel leszünk iskolai hírnevűek. És elismerem, izgat egy kicsit a hírnév lehetősége. Persze, Ella esetében ott van egy másik opció is: – Vagy te repülsz. Arról amúgy is beszéltünk korábban. Ahogy fölfelé haladunk, és a kezét fogom, azért átvillan az agyamon, hogy mi várhat ránk odafönt. Próbálom kitalálni, miként járhatott Potterék agya, amikor ezt tervezték, de nem vagyok képes előre látni a lehetőségeket itt. Ami elszomorító, tekintve, hogy hat éve élek már egy szobában velük, és még őket sem ismerem annyira, hogy kitaláljam, mi lenne a lépésük. A probléma, hogy nekik elemük a kiszámíthatatlanság, és minden eshetőségre föl kell készülni velük. Ami nem valami üdvös dolog egy stratégának. A gömböt látva viszont csak nyelni tudok. Ella megállapítása tökéletes – senki sem tartja. De akkor mégis miért ilyen vörös? Agyam egy oldalának nagyon nem akaródzik megfogni azt a nyomorult gömböt, egy másik, erősebb és nyerésre álló fele viszont alig várja, hogy kiderítse, mi a fene az oka. Még akkor is, ha az fájni fog. Mert majdnem teljesen biztos vagyok abban, hogy ez rohadtul fájdalmas lesz. Vagy fizikálisan, vagy az önérzetemnek. És így lenne ötösöm azon a nyomorult lottón. Csak bámulok a gömb után, Ella utolsó figyelmeztetése még a fülemben cseng, de nem tudom nem ökölbe szorítani a kezem. Tudom, hogy nem ez volt a céljuk, de mégis egy olyan választás elé állítottak, amit nem szívesen hozok meg: vagy én magam megyek azután a rohadt labdaformájú gömb után, vagy… Vagy elküldöm Ellát. De ilyesmit nem kérhetek tőle, ha viszont én megyek, annak beláthatatlan következményei lehetnek, törött csontoktól kezdve a Roxfort teljes pusztulásáig. És igen, vagyok annyira katasztrofális repülő… – Vagy csak ara számítottak, hogy lefutok a seprűtárolóba, mint valami őrült, és szerzek egyet – teszek hozzá még egy opciót. Nem hiszem, hogy James és társai számítottak Ellára. De arra lehet, hogy félelmemben szárnyakat növesztek. És közben látom, hogy a lány mit akar tőlem. Jesszusom… Még a vér is megfagy az ereimben. – Ugye tudod, hogy jó eséllyel pacaként végzem az egyik torony falán? De mégis odalépek a seprű mellé. Nevezzük ostoba, Griffendéles felvágósságnak, de nem engedhetem, hogy ő csinálja a munka oroszlánrészét, miközben én itt ácsorgok. – Fel – mondom a seprűnek, amely nehézkesen, már-már ellenérzésekkel, de csak felszökken a kezembe. Azután már csak át kell vetni a lábamat rajta, és nem összevizelni magam. Nem is olyan nehéz…
- Hát, a repülés az minimum ötven pont levonás lenne, amit inkább nem kockáztatnék meg. – vonom meg a vállam egykedvűen. Nem mintha érdekelne a házak közti versengés annyira, hogy emiatt majd eljátsszam a jókislányt, egy balhé többet ér mint a pontok. Meg az is, hogy segítsek a barátomnak, elvégre ezért vagyunk itt. Nem hagynám cserben, pláne nem valami olyasmi kedvéért ami valójában egyáltalán nem is érdekel. A csillagvizsgálóba érve egy egészen kicsit elbizonytalanodok. Ennyi? Egyetlen egy nefeleddgömb és kész? Túl könnyűnek tűnik, és ebben az esetben egyáltalán nem igaz, hogy ha valaminek tolla van és hápog, kacsának néz ki akkor kacsa is. Nem, ez inkább baljóslatú. Próbálok gondolkodni mielőtt cselekednénk, azt hiszem jól fog még jönni a kesztyűm is, ami az edzés miatt van nálam. Amikor Al megfogja a gömböt, tényleg nagyon meglepődök. Először szinte fel sem fogom, hogy egy rakoncátlan labda miért is lenne akkora kihívás, aztán rájövök, hogy Potter nem nekem szánta ezt az egész feladatot, hanem Alasternek. Na neki viszont az, hogy kénytelen a labda után repülni, kész rémálom lehet. Látom, hogy habozik, hogy semmi kedve ehhez az egészhez, mennyire utálja már most, hogy seprűre kell szállnia. Biztosan megfordult a fejében, hogy engem küldjön, de azt is sejtem, hogy van annyira büszke, hogy ilyesmit ne kérjen tőlem. Pedig még kérnie sem kell. Úgysem fogom hagyni, hogy az ő félelmeivel a tornyok közt repkedjen, mert még komoly baja is eshet. Annyit meg nem ér Potter és Blakc, se Lupin se senki barátsága, elfogadása vagy tudom is én mije. Még az enyém sem érne ennyit. - Lehet. Mindenesetre a seprű épp kéznél van. – szeretném, ha megpróbálná. Muszájból. Csak most az egyszer ezt a repülés dolgot. Itt a csillagvizsgálóban nem lehet semmi baj, pár méterre elemelkedik a talajtól, és már szólni is fogok neki, hogy ennyi elég, ne törje össze magát. De tényleg jó lenne, ha képes lenne túllépni a félelmein és megpróbálni. Hiszen itt vagyok, bennem bízhat, nem hagynám, hogy baja essen. – Azt úgysem hagyom. – mosolygok rá, miközben a seprűt lerakom a földre, és nézem amint közelít felé. Félelemmel nem jó ötlet bármilyen varázslatos tárgyat használni. Kétkedve meg pláne. - Eddig jól csinálod. – mondom neki biztatóan miközben le nem venném róla a szemem. – Most óvatosan lökd el magad a talajtól. Óvatosan! – mondom neki nyomatékosan. Mikor régen kipróbálta, szerintem az volt a baj, hogy túl nagy lendülettel emelkedett felfelé. Nem valami kellemes élmény annak, aki még sosem repült. Mivel azonban látom, hogy mennyire tart ettől az egésztől, nem hagyom, hogy kínozza magát. Alig kezd el emelkedni, amikor megérintem a karját. - Hagyd, majd én elkapom. Tényleg nem akarom, hogy kárt tegyél a kastélyban. – a hangom halk, de határozott. Nem bántani akarom, nem akarom, hogy azt gondolja emiatt kevesebbnek tartom. Egyszerűen csak fölösleges kockázat lenne; olyasmi, amit nem vállalhat. Legalábbis úgy nem, hogy nekem ez relatíve semmiség lenne, és talán még élvezném is.
Ha nagyon szemét, vagy gonosz akarnék lenni, most rámutathatnék a tényre, hogy igazából amúgy sincs a Hugrabugnak valami sok esélye a Házkupa elnyerésére, azok a pontok mit sem számítanának. De egyrészt még értékelem, hogy a fejem a helyén van, és nem örülnék, ha a lány kilógatna a Csillagvizsgáló Toronyból abban a pillanatban, ahogy fölérünk oda, másrészt meg soha nem mondanék ilyesmit. Gondolni is maximum egyetlen pillanatra, amíg átfut a dolog az agyamon, mielőtt elhessegetném magamtól. Nem sértegetek másokat puszta Griffendéles felsőbbrendűségi-érzetből. Nem is nagyon jutott ki nekem belőle. A lépcső tetején hasonló érzések futnak át rajtam, mint a lányon, annak ellenére, hogy nem is tudok róluk. Túlságosan könnyű volt. Félig-meddig arra számítottam, hogy Potterék várnak rám kivont pálcával, és párbajoznom kell, ha nem akarom borzként végezni. Akkor Ella jelenléte nem is lett volna semmi segítség, igazából, mert csak nem számítanának arra, hogy erősítéssel sétálok bele a csapdába. Ez azonban túlságosan… egyszerűnek tűnik. Valami csavarnak lenni kell még ebben az egészben. Muszáj. – Te nehezen teszel bármit is, ha csak egy seprűnk van – mormolom magam elé, mindenféle meggyőződés nélkül. Ami azt illeti, a figyelmemet majdnem teljesen lefoglalja az előttem álló feladat. És közben hálát adok bármiféle istenségnek, hogy csak Ella lát, és nem mondjuk a tesóm. Majdnem biztos vagyok abban, hogy Amy csak és kizárólag a visszavágás lehetőségére vár, márpedig ennél jobbat a büdös életben nem kapna. Veszek egy mély levegőt, és elrúgom magam a földtől. Pont jókor, a lábam már megadná magát, és összeomlanék. Idióta vagyok, tudom, nem reális félelem ez, azt is, és valamiért nagyon, de nagyon tudok örülni annak, hogy nem vágódtam oldalra Ella szeme előtt seprűvel a lábam között. Vannak dolgok, amiből barátságok sem állnak föl. Nem tudom, a mienknek mi lenne ez a határa, de nem is nagyon szeretném feszegetni, vagy különösebben kideríteni, ha van más lehetőségem. Még a hangját is alig hallom. – Aha – mormolom, amikor azt mondja, majd ő elkapja. Magam elé bámulok egy pillantva, agyalva azon, miként is kellene leszállni ezzel a nyomorult seprűvel. Éppen csak annyi időt vesz el a figyelmemből mindez, hogy a fejem hangosan koppanjon a köveken a torony mennyezetén, én pedig olyan káromkodáshullámba kezdjek, mint elég ritkán életemben. Utána már viszonylag könnyedén sikerül letennem magamat, de a fejem még lüktetni fog egy darabig. – A tied – nyújtom át a lánynak a seprűt. – Potteréket meg megölöm ezért… Tudja, hogy nem komolyan gondolom, persze. Nem tudnék ártani semminek, ami nagyobb egy légynél. Annak is főként azért, mert rohadtul tudnak idegesíteni.
Igazából, azt mindig is nehezen értettem, hogy miért fél ennyire a repüléstől vagy a magasságtól vagy ki tudja mitől? Valami gyerekkori trauma lehet, leesett egy fáról, vagy mi? Olyan nincs, hogy valaki minden ok nélkül ennyire irtózzon tőle. Én első pillanatban bele is szerettem. Gyerekkorom meséiben mindig seprűn repkedtek a boszorkányok, naná, hogy élveztem a helyzetet. Igazi, mesebeli boszinak érezhettem magam, ez végre valami kézzel fogható bizonyítéka volt annak, hogy a mágia valóságos és én is a részese lehetek. Nem mintha a pálca vásárlás, a baglyok által hozott levelek, vagy a különböző varázslények már önmagukban ne lettek volna elegendő bizonyíték. De azokban nem voltam jó, mármint… átlagos voltam, olyan mint az összes többi diák. A repülés viszont valamiért nagyon ment nekem, így végre kompenzálhattam magam azért, mert tizenegy éven át semmit nem tudtam a varázsvilágról. Ahogy ezen gondolkodom, nézem amint Al félve ül fel a seprűre. Mulatságos is lehetne a látvány, ha nem tudnám, hogy tényleg nagyon fél. - Majd elkaplak egy arresto-val. Nyugi! – mosolyodok el, és előhúzom a pálcámat is, ezzel nyomatékosítva, hogy tényleg nincs mitől félnie, nem eshet le mert elkapom. Szeretném látni, ahogy a magasba emelkedik, és magabiztosan tesz néhány kört itt a toronyban, de hamar rájövök, hogy ez nem fog bekövetkezni. Még el sem hagyta a lába a talajt, már tudom, hogy ez egy nagyon nagyon rossz ötlet. Örülök neki, hogy csak ketten vagyunk itt, és mások nem látják, különben valami hülye büszkeség dolog miatt nem hagyná, hogy segítsek neki. Vagy hogy egyáltalán megállítsam valahogy. Amikor szólok, hogy majd én elmegyek a labdáért, nem látom, hogy ereszkedne. Mégis mi a fenét művel?! - Alaster! – kiáltok utána, épp akkor amikor beveri a fejét a plafonba. Nem a seprűt féltem hanem őt, kit érdekel most az a kupac rőzse?! Látom, hogy valahogy lefelé jön, és remélem, hogy nem esett nagyobb baja. Elé sietek, és aggódó arccal fürkészem, hogy rendben van-e. Elég nagyot koppant ugyanis. – Minden oké? – nagyot sóhajtok, amikor látom, hogy még egyben van, bár kissé talán kótyagosnak tűnik. Elveszem tőle a seprűt, de továbbra is csak aggodalmasan méregetem. Addig úgyse indulok el, míg nem mondja, hogy rendben lesz. - Ja. Hát rájuk férne ilyenkor. – mormolom, miközben felpattanok a seprűre, és úgy lebegek, hogy egy szinten legyen a fejünk. Ami csak ilyenkor történik meg, lévén sokkal magasabb mint én. – Ülj le addig valahová, mindjárt visszajövök! – röviden rákacsintok, majd minden további nélkül kiröppenek az ablakon, és tekintetemmel a labdát keresem.
Mindenkinek megvannak a maga irracionális félelmei. A repülés az enyém. Teljesen őrült dolog ettől félni, tudom, főleg amikor a legjobb barátom – aki mugli születésű, a rohadt életbe is! – egy valóságos „kviddicssztár”. És nem, itt nem a származásán van a hangsúly. A saját anyám mugli, pont nem érdekel, kibe mennyi varázslóvér vagy vértisztaság, vagy minek is nevezik ezt az egészet… Lényeg, hogy nem izgat, kinek mi a származása. Azért röhejes a félelmem, mert ő annyira jó ebben, én meg olyan sok időt töltök vele. Igazán rám ragadhatott volna már valami az ő lelkesedéséből. De azt hiszem, ezen a téren olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz. – Az a bűbáj mindent megold. – Köhögésre is emlékeztető, ideges nevetés szökik ki a torkomból. Nem tudok nem arra gondolni, hogy én magam inkább egy arresto momentum-ot használnék, azzal legalább nem maradok az iskolai égen, ameddig valakik le nem szednek. Plusz néhány nap a gyengélkedőn nem volna rossz. Kis pihenés a vizsgadrukkra való felkészülés jegyében. Még a káromkodáson keresztül is meghallom, ahogy a lány a nevemet kiáltja. Ha megállnék egy pillanatra is Potter, Black és az összes felmenőjük szidalmazásában, lehet, szólnék neki, hogy ne ennyire hangosan, de abban a pillanatban túlságosan leköt, hogy kitaláljam, mi következik a dédnagymama után. Ahogy leérek a földre azért rámosolygok a lányra, csak hogy tudassam, minden rendben. – A büszkeségemen kívül semmi sem sérült – rázom meg a fejem. Nem jó ötlet, a fájdalom újult erővel nyilall a koponyába. Hunyorítok, és inkább elfordítom az arcom, hogy ne lássa. A legutolsó dolog, amit akarok most, hogy ezzel törődjön. – Semmi, amit egy jó alvás nem hoz helyre. Meg ha soha nem beszélünk erről többet. És közben valahol abban reménykedem, egy új belsős vicc születésének lehettünk szemtanúi. Viszont amikor azt mondja, üljek le, előretartott kézzel jelzem, hogy ez garantáltan nem fog megtörténni. Nem valami ostoba bizonyítási kényszerből. – Legalább végignézhetem, ahogy elkapod azt a nyamvadt labdát – mondom neki. – A meccseken úgyis annyira gyorsan történik minden, hogy nehéz rendesen nyomon követni. Aztán tényleg nem marad hátra más, mint a figyelés. Csak nézem, ahogy a labda-gömb után száguld. Csak akkor marad tátva a szám, amikor meg is érinti – akkor ugyanis a gömb-labda (ki kell találnom neki valami nevet előbb vagy utóbb) meredek zuhanásba kezd, egyenesen az üvegházak irányába.
Kezdőlap
