Megjelenni időben. Ez volt a legnagyobb problémám az időpontokkal. A mai találkozás apropója viszont egész más lehetőségeket tartogatott, mint a többi. Tudtam, hogy nem késhetek, nem venné ki magát túl jól, és nem csak magamra hoznék szégyent. Amellett, hogy ismét csalódást okoznék Davies professzornak, a becsületemen is folt esne, mert teljesen biztos vagyok abban, hogy holnap reggelre még Roxmorts is értesülne arról, hogy megriadtam egy kis büntetőmunkától, amit egy mardekárossal kell letöltenem. A helyszínt ugyan nem értettem, és először teljesen biztos voltam abban, hogy valami undorító feladatot sóz a nyakunkba a professzor. Én naiv...
A pontosság erény, én viszont ismét késve érkeztem, de ezúttal sikerült a csúszásomat néhány percre redukálnom.
- A világért se hagytam volna ki.. – jelenik meg gúnyos mosoly az arcomon. Nem kedvelem őt, nagyon nem. A tény viszont nem változtat azon, hogy talán már nem is vagyok rajta a listán, amin a potenciális tanársegédek gyülekeznek. Sorozatos késések, és most a házirend be nem tartása. McGalagony ilyenkor már azzal fenyegetőzne, hogy zsebórává változtat, hátha egy idő után majd sikerül felfognom a határidők jelentőségét. Őszintén mondom, nem is lenne rossz ötlet, akkor legalább elméletben pontos lennék. Daviestől viszont sosem kaptam még efféle ijesztgetéseket és szokatlan komolysága most sem utalt olyasmire, hogy most kezdi el osztogatni.
Nem kezdtem szabadkozásba, teljesen felesleges lett volna, hisz az egyik fél tudja, miért kések folyton, a másiknak meg semmi köze hozzá. Addig nem is lesz, amíg Merlin rám nem kacsint.
Az intelmek nem estek jól a lelkivilágomnak, de kénytelen voltam megacélozni magam és nem kimutatni, hogy mélyen belül szégyellem magam a tegnap történtek miatt. Nem azért, mert viszonoztam a felém küldött átokcsokrot, hanem mert a társunkat az én átkom találta el majdnem. Az egészben az a nevetséges, hogy még csak nem is az én hibám van, hiszen Miranda állt velem párban, az átka pedig engem elvétett, de Nottot eltalálta. Az az ostoba meg nyilván azt hitte, hogy én voltam, amilyen meglepett arckifejezéssel meredtem rá. Eleinte közöm se volt hozzá, de nem az a fajta vagyok, aki csak úgy hagyja magát. Ha rám támadnak, én védekezek. Csak van, mikor nem a legjobb módszerekkel. Ilyen volt a tegnap is.
A kapott instrukciók hallatán felsóhajtok – legalább az undorító dolog nem lépett a képbe. A viszolygás helyébe azonnal az izgatottság lép. A professzor párbajt vár tőlünk, itt és most. Arra nem sikerül rájönnöm, hogy olyat, amilyen a nagy könyvben meg van írva, vagy olyat, ami egy kicsit életszagúbb.
Nem jelzem különösképp semmivel, hogy készen állok, csak a pálcámat húzom elő, megforgatom az ujjam között, hogy tökéletesen feküdjön a markolata a tenyerembe, aztán közelebb lépek Notthoz.
- Savanyú a szőlő odalent a pincében? Csak nem megesz a féltékenység, hogy nekem vannak barátaim, Nott? – összeszűkített szemeimmel nézek rá, de csak egyetlen pillanatig hunyorítok. Én nem veszem fel a próbálkozását, de azt nagyon remélem, hogy az elevenébe találok, és nem érzi majd magát fölényben. Az aranyvérétől amúgy is el van szállva kissé, valószínűleg alá is becsül. Ez fogja meghozni nekem a győzelmet.
Sportszerű vagyok, pálcát emelek és egy  rövid pillanatra meg is hajolok, majd néhány lépést távolodok, és már azelőtt megemelem a pálcámat, hogy kigondolnám, mégis mit akarok mondani.
- Capitulatus! – lendítem a pálcám Nott felé, hogy megpróbáljam lefegyverezni, mielőtt ő tenné meg a kezdő lépést.