Mert nincs mese, ha menni kell, menni kell. Egyetlen épeszű halálfalról se tudok, aki nemet mondott volna a nagyúr felszólítására, sejtem, mert mindenki félti a bőrét.
Na, nem mintha bennem minduntalan túltengne a halálfélelem, én tökéletesen tisztában vagyok azzal, ha neki nincs szüksége rám, nem fogja megkérdezni, megöljön-e, és ettől is vagyok több másoknál. Mindenki szentül hiszi, ha vakon követ, ha bólogat majd elnyeri méltó jutalmát, de ez nem egy elcsépelt tündérmese, jutalomról pedig szó sincs.
Igazából halálfalónak lenni a legegyszerűbb dolog, ha leküzdöd az érzést, hogy egy lélektelen seggfejjé avanzsáltál át. Tedd, amit kell és jó eséllyel másnap is felkelsz. Tényleg nem olyan bonyolult ezt követni, nem?
Na, de nem fogok itt sokáig filozofálni, főleg mert teszek erre az egészre nagy ívben. A családnak jó, pénzelnek, suliba járok, azon kívül az égadta világon semmi gondom nincs, én meg ezzel tökéletesen beérem. Nem lihegnek a nyakamban, nem nézek rám úgy, mint gyújtogató a vizes szénára, én meg tehetem azt, amit akarok.
Kivéve most. Most Londonba megyek, hogy letudjam a feladatot, amivel bearanyozták az amúgy unalmasnak ígérkező estém. Sose tervezek semmit, részben, mert utálom, ha a lépéseim már előre megvannak írva, nem is lennék képes azzal kelni, hogy határidő naplót vezessek és óráról órára beosszam a saját időm, részben, mert tapasztaltam, ha egyszer el is tervezek valamit, a felsőbb hatalom úgyis keresztbe tesz neki. A jegy pedig elég erőteljesen érzékeltette, hogy már pedig jelenésem van.
Épp hogy csak kilépek a szűk kis utcából, máris meglátom a nekem kellő sziluettet, valahogy már messziről meg tudom állapítani, ki az, aki közénk tartozik.
- Nocsak, tényleg igaz a pletyka, hogy a Nagyúr nemzetközi kapcsolatokban utazik - oldalra döntött fejjel nézek végig a talán kissé nyurga férfin, persze mellőzve bármi gúnyt, vagy olyan élt, ami sértést szülhet, eszem ágában sincs, már az első adandó alkalommal kóstolgatni valakit.
- Megjött a személyes idegenvezetőd - lépkedek felé magabiztosan, talán túlzottan is, már egy tizenhét éveshez képest, s halvány, mosolynak tűnő valamit eresztek meg, hátha ezzel egy cseppet rokonszenvesebbnek tűnök, nehogy miattam higgye el az angolokról szóló sztereotípiákat.
- Tisztázzuk. Nekem csak annyit mondtak, el kell vinnem téged valahová, és nem öltöztem kínzáshoz, sem öléshez - sóhajtok fel teátrálisan, hogy megmutassam a nem létező humorérzékem, de a mellékelt ábra is kitűnően mutatja, nincs nekem olyan.
- Szóval, hová is kell mennünk? - fürkészem szemeit, már ha hagyja, és igen, nem kedvtelésből vágok egyből a közepébe, szerintem ő se bírja túlzottan, ha felesleges formális baromságokkal húzzák az idejét.

Éppen semmi dolgom nincsenek, ez a világ kicsit másabb, mint az otthoni hely, anglia olyan idegen még nekem. A szagok, a színek, a formák, a tradicionalitás teljes hiánya, egyszerűen meglep és szinte sokkol. Olyan felszabadító érzés, hogy nem kell megfelelnem senkinek és nem kérnek számon. Azaz, ez így nem teljesen igaz, hiszen elszegődtem Lord Voldemort mellé, mert szimpatizáltam a nézeteivel, és mielőtt rám égette volna a jegyet, hosszas diskurzust folytattunk, és egy feladattal bocsátott el, ha azt végrehajtom, a követői közé fogad, ha elbukom akkor vagy meghalok szépen magamtól, vagy ő fog megölni. Egyik sem volt túl vonzó, így hát visszatértem elé a feladattal végezvén, és megkaptam a koponyát és kígyót a jobb alkaromra. Még tetoválásnak is egészen remek, és a pálcámmal is nagyon jól tudom már rajzolni.
Most ismét egy feladat miatt dekkolok Londonban és mivel még nem igen ismerem ki magam, kaptam egy kis segítséget is, valakit aki odavisz ahol meg kell ölnöm pár alakot, és visszakísér. Egyszerű de nagyszerű kis feladat, még egy diáknak is. Pontosan tudom hogyan fog kinézni a kísérőm, és amíg várakozok rá elszívok egy cigarettát. Nem érdekel mennyire mugli találmány ez is, ez tetszik nekem. Feketében vagyok, bakancsban és a kendő jelenleg csak az orromat takarja el. Nem éppen kiránduláshoz való öltözék, nem igaz? Kivéve ha túlvilági kaland lesz. Hehehe.
Meghallom a hangot, ezek szerint a kisasszonyka észrevett, így hát el lököm magam a kis korláttól aminek eddig támaszkodtam.
- Többek között abban is. Amolyan kósza példány vagyok csak erre, semmi érdemeleges diplomácia nincs emögött.
A válaszom is olyan amilyen én. Szeszélyes, szóval vagy hosszú vagy rövid, vagy értelmes vagy nem. Egyenlőre még értelmes, mert a kérdés is többnyire az volt.
- Remek, mert elég fura nekem még ez a hely, nem igazodom ki. Hogy lehet egy parknak egyszerre hat különféle neve?
Érdeklődök, ahogy végigmérem a kis vöröskét. Igazán formás, szemre való jelenség, és ki tudja, lehetne kicsit idősebb is, akkor még foglalkoztatna a nemiség is, de... azért diákokkal mégsem. Bár nem hiszem hogy bárki is a szememre vetné ha elengedném magam.
- Az a része a dolognak úgyis az részem, neked csak el kell vinned oda.
A zsebembe nyúlok hogy megtaláljam a kis cetlim amit elvarázsoltam, és amin fel van jegyezve a cím.
- Itt van. Ez a Gardensburg street 45-47. Arra már rájöttem hogy valahol ott a nagy központi park körül lehet de...  
Nem tagadom hogy nem tudok mindig tök jól tájékozódni, meg kell ismernem ezt a helyet. Megborzolom kicsit a hajam, kezemen fekete ujjatlan motoros kesztyű, remekül kiegészíti a nem túlságosan barátságos megjelenésem.

Music:Elvenking - Elvenlegions

Meglepő számomra, hogy ahhoz képest, hogy csak nemrég lépte át parányi országunk küszöbét, milyen jól megy neki az angol. Sajnos én semmit nem tudok villantani az ő nyelvén, pedig ez lazán megér egy viszonzást, de sose érdekelt semmi, ami nem a közvetlen közelemben történik, így feltétlen késztetést sem éreztem aziránt, hogy belemélyedjek más területek, kultúrák rejtekeibe. Nem, amíg a saját magaméval sem vagyok teljesen tisztában. Már pedig, vannak még foltok, nem is kevés, gondolom az idő segít majd betömni őket, és majd én is olyan bölcs leszek, mint anyám, aki mindenre tud valami használható reakciót produkálni. Kedvelem őt, noha nem esek túlzásokba, mikor mindezt ki kéne fejezni, de tudom, hogy neki az bőven elég igazolás, ha rossz passzban az ágyában tűnök fel. Sose kérdez, csak hallgat és tanácsot ad, amit többnyire meg is fogadok.
- Szép - biccentek elismerően, mert azért ennyire méltatnom csak szabad, és egy turistához képest tényleg fergeteges a nyelvérzéke. Hm.
- Ha a Nagyúr képes volt ideráncigálni téged a világ végéről, biztos lehetsz benne, hogy több vagy egy kósza példánynál - akár bóknak is vehetné, hangom azonban túl száraz, tényközlő ahhoz. És amúgy is távol áll tőlem, hogy ily' módon istenítsek valakit, csak hogy megkapjam, amire vágyok. Sose volt szükségem arra, hogy bárkinek is nyáladzással, hazugságokat búgva keltsem fel az érdeklődését, nem is szándékozom eztán így cselekedni.
- Sznobok vagyunk. Muszáj megmutatnunk a világnak, hogy mi szartuk a spanyol viaszt - vonok vállat érdektelenül, és szándékosan veszem magam is egy kalap alá a többi brittel. Nem vagyok különb náluk, épp csak a módszereim mások és nem árulok zsákbamacskát.
- Azért légy készenlétben, oka van annak, hogy engem küldött egy térkép helyett. Lábatlankodik erre nem egy auror, igyekszem, de nem biztos, hogy ki fogjuk tudni kerülni őket... - nyújtózok kicsit, mintha én is csak arra gyúrnék, hogy közelharcba kerüljek velük, pedig erről szó sincs. Ennek ellenére, nem fogok az idegen "szoknyája" mögé bújni, ha ne adj Isten megint útban lennének azok a buzgómócsingok. Nem, az végképp nem én vagyok.
- Ha átvágsz a parkon, esélyed sincs eljutni oda... hm... - töprengek kicsit, latolgatva a lehetőségeket, elvégre tényleg nem szándékozom megmutatni, hogy én vagyok a helyi kemény gyerek, s főleg nem az épségét kockáztatni azzal, hogy olyan helyre vezetem, ahol aztán elkerülhetetlen egy instant párbaj.
- Megvan... - bököm ki, majd egy szűk, utca felé indulok, lassan, hogy bírja tartani a lépést, és ne tévesszen szem elől.
- Sonja vagyok egyébként - tekintek hátra, vagy épp mellém, attól függően, mennyire tartja a tempót.

Nem tudom miért pont idejöttem, alighanem a véletlen volt hogy erre az országra esett a választásom, és nem sokat foglalkoztam vele hogy esetleg ki fogok tűnni a többiek közül, hiszen engem ez alapvetően sem érdekel. Vettem egy ügyes kis csecsebecsét, és szúrattam egy fülbevalót. Vannak mágiák, eléggé régi vonásúak de ha vérárammal keverednek akkor például lehetővé teszi hogy beszéljek mindenféle nyelvet. Ezért elfogadható az angolságom jelenleg. De értékelem hogy megdícséri.
- Köszönöm.
Ha valami szépet mondanak azt illik megköszönni is, ezt azért még én is tudom, de nem mindig alkalmazom mert nem mindig érzem szükségét ennek.
- Nos, nem egészen iderángatott, én jöttem el miután mindent felégettem magam mögött és mivel szimpatikus volt nekem, csatlakoztam. Bár nem tudom, a körülményekhez képest kedvelem.
Elvigyorodom, mert a legképtelenebb embereket tudom kedvelni, és utálni azokat akiket mindenki más kedvel. Visszafelé működök, de ez van, engem nem zavar, akit meg igen, nos az hat lábbal mélyebbre kerül mint én. Ennyire egyszerű. Vannak dolgok amikben jó vagyok, például ha valakit el kell tenni láb alól. Aligha nem emiatt is lettem szimpatikus a Nagyúrnak.
- És ti csináltátok? Nehéz elképzelni, de mindegy, majd megtanulom ennek a helynek a részleteit is. Csak tényleg egy hete jöttem kb...
Ahhoz képest azonban elég proaktív voltam, lett lakásom, csatlakoztam a Nagyúrhoz és már munkám is van neki hála, egészen aktívan telnek napjaim. Nem unatkozom, de nem is baj.
- Én mindig készenlétben vagyok Vöröske. Nem adom olyan olcsón az irhám.
Válaszolok ahogy elindulok, és a pálcám a kezem ügyében tartom, nem akarok kellemetlen meglepetéseket magamnak. Elindulok de pár lépés után megállok.
- Tudom, azért nem indultam el eddig egyedül.
Bevárom őt is és mellette haladok, remélem elkerüljük a kéretlen tekinteteket. Bár szívesen leátkozom mindenki fejét.
- Koujaku vagyok, Kou ha tetszik.
Hagyom rá, nekem mindegy hogy becéznek, és ahogy kilépünk a fénybe az arcom is megvilágításra kerül, a kendőt csak az orromon hordom, mert megtehetem. És mert miért ne? Ki mondta hogy egy halálfaló nem lehet divatkövető? Na meg... az orromon keresztbe húzódó sebhely nem reklám tárgya.

Music: Elvenking - Elvenlegions

Igazából teszek arra, ki ő, miért van itt meg úgy alapból mindenre, ami vele kapcsolatos, és nem létszükségletem tudni róla.Amit pedig tudnom kell, azt tudom is, és a feladatkörömbe nem tartozik a barátkozás, vagy tudom is én, mi, így hát nem is kezdek egyből faggatózni, noha egy dicséret csak kicsúszik a számon. Bár.. Szerintem ez még bocsánatos bűn. A szemöldököm mégis felkúszik, mikor a köszönömöt hallom,  aranyvér ide vagy oda, a Roxfortban elszoktam attól, hogy bárki is kimutatná, milyen nevelésben részesítették otthon. Sejtem, az egyetlen hely, ahol még egy magamfajta is felengedhet, már ha képes rá.
- Sajátos eszközei vannak, kissé borult is az elméje, de a nézetei helyén valók. Sajnálom, én nem tudok szívszaggató sztorival előállni, nálunk mindenki csatlakozott hozzá, én magam sem akartam kimaradni a buliból – vonom meg vállaim, persze a környéket vizslatva, nem akarok kellemetlenkedő alakokat, sem a vőlegényem, bár…  az éjszaka folyamán lehet, beugrok hozzá is, attól függ, mennyire lesz terhelő ez a meló.
- Gondolom az égetést szó szerint értetted – halvány félmosolyt villantok felé, mert biztos akarok lenni benne, nem csak egy metaforáról van szó. A tűzhöz meg mindig is különösen vonzódtam, bár ez is olyasmi, amit nem verek nagydobra.
- Dehogy – horkantok fel, még a fejem is megrázom. Elképzelni is elég morbid lenne, nem hogy tettlegességig fajulni, azért tűréshatárom nekem is van, hiába nem lehet rólam elmondani, hogy finnyás vagyok.
- De muszáj megmutatnunk, hogy igenis többek vagyunk másoknál, főleg aranyvérűként. Valahogy sportot űznek abból, hogy megmutassák, mennyivel több rejlik bennük, mennyivel jobb az életük, meg a hasonló baromságok – legyintek, miközben folyamatosan az előttem lévő utat bámulom, sőt minden figyelmem annak szentelem, lévén én se szeretem a meglepetéseket, kivéve, ha én okozom őket, de az ugyebár más tészta.
- Jól is teszed… erre felé nem szeretjük a könnyű prédát – kacsintok rá játékosan, még az ajkamba is harapok, hogy nyilvánvalóvá tegyem, nem feltétlenül úgy értem ezt, ahogy kéne, és a többes szám sem biztos, hogy többes. Aztán egy váratlan pillanatban megragadom a csuklóját, hogy egy szűk közbe húzzam magammal, már ha nincs ellene kifogása. Pusztán a tekintetemmel üzenem neki, hogy maradjon csendben, de a beszűrődő nevetést és beszélgetés hangját már ő is hallhatja.
Mellkasom az övének feszül, hisz tényleg kicsi a hely a két ház között, de arra bőven elég, hogy elrejtsük magunkat az avatatlan szemek előtt. S ahogy távolodnak a hangok tulajdonosai, én is kilépek onnan.
- Tetszik a kendőd, Kou – döntöm oldalra a fejem, elvégre most már azt is szemügyre tudom venni. Mondanom sem kell, érdekel, mit rejthet alatta, ki tudja, idővel talán én magam is megszemlélhetem.

Felismerem a hozzám hasonlókat, még akkor is amikor még csak ilyen kis mértékben van jelen a tekintetében az érdektelenség, és a magány. A mi fajtánk magányos, és ezt már most tudom. Mert a lány szemei ily olyanok, mint a lélektükör. Lélek nélkül. Tetszenek a szemei, meg kell mondjam, olyan hasonlóak mint az enyémek, fiatalon voltak. Mondjuk, mikor volt az már. Én sajnos túlságosan hamar felnőttem a feladathoz, de ez már a múlt. Most pedig egy feladatom van, és egy kedves kis kísérőm, aki éppen most jelent meg előttem. Igazán tetszetős a látvány, még az én szemeimnek is amik nem feltétlenül veszik észre az ilyesmit.
- Ezzel nem vitatkozom ami azt illeti. Tény hogy vannak furcsa dolgai, de én egészen élveztem amikor megkaptam a kis ajándékot, ami a szimbóluma okozott nekem.
Válaszolok, és elmosolyodom, keskeny ajkaimon könnyed de üres mosoly játszik ls nem vagyok benne biztos hogy ez teljesen normális reakció lenne. A kijelentésre elmosolyodom kicsit. Valóban.
- Igen. Szó szerint értettem amikor ezt mondtam. Gyönyörű vérvörös lánggal égett az egész. Csodálatos volt...
Válaszolok, ahogy elindulok lassan, és követem a lépteit, és hallgatom a szavait. Semmit nem jelentenek, csak könnyed kis csevegés semmi több. Hamarosan úgysem látom többé, miért merülnék hát bele jobban?
- Hát mutassátok. Te pedig mutasd nekem az utat, a nem túl könnyű préda felé, mert én is szeretem a kihívásokat.
Lassan lépdelek utána, hiszen nem vagyok ismerős és megragadja a kezem, amikor lépteket hallottunk. Nem ellenkezem és nem is igazán tiltakozom a mozdulat ellen, csak szorosan összefonódva állunk amíg el nem mennek az aurorok. Lélektelen szemeim összekapcsolódnak, és néma csendben maradok. Amikor elhalnak a léptek, megszólalok újra.
- Valóban tetszik?
Kérdezem, ahogy a másik irányban biccentem félre a fejem, ahogy ránézek. Nem áll szándékomban megmutatni mit rejt. Nem vagyunk annyira jóban.

Music:Elvenking - Elvenlegions