Valahol valami nagyon félre mehetett, hogy ide lyukadtam ki. Sosem gondoltam volna, hogy egy szép napon, azaz éjszaka önszántamból lopózok le egy tanárhoz. Ha lenne egy fél perc időm, most megtapsolnám magam, de sanos nincs, és szabad kezem sincs, hiszen benne van az átkozott láda, aminek próbáltam lezárni a tetejét, és csak három négy vastagabb lyukat égettem benne a pálcámmal. Azt hittem, hogy jó ötlet lesz majd a harmadik emeleti falikárpit mögött varázstüzet gyújtani és kikölteni egy bazi nagy sárkánytojást. Mert azért milyen menő már, ha az ember sárkányt tart a Roxfortban. Már hónapok óta hozzám került a tojás. Az elején nem is hittem el, hogy tényleg az, aminek mondják, de a fickó, akivel elcseréltem egy zacskó halucinogén gombával, ragaszkodott hozzá, hogy ez sárkány. Persze még én éreztem magam átverve, de mégis csak megtartottam valamiért. Hónapokig ült az ágyam alatt, de semmi nem történt. Aztán olyat tettem, amit soha azelőtt, bementem a könyvtárba kutakodni és kiderült, hogy annak a szerencsétlen fószernak igaza volt. Kikölteni egy tojást nem is olyan nehéz, még egy iskolában sem. Nem kell rajta kotolni, mint egy kibaszott tyúk, csupán folyamatosan melegben kell tartani. A könyv viszont tévedett, mert pontosan egy héttel korábban kezdett repedezni a fala, nem is voltam rá felkészülve. Mire odaértem a kis gazfickó majdnem felégette a függönyöket. Így ment ez egy hétig, folyton ott srázsáltam mellette. Nem sok választást hagyott nekem, meg kellett várnom, amíg beeseteledik, és ki tudok vele szökni. Nem akarok belemenni, de csaknem megőszültem, míg végre eljutottam a Davies prof irodájáig. Ráadásul minden lépésemet égésszag követte. Megpirult már a szemöldököm, a karom és jó néhány helyen a ruha is rajtam. Határozottan nem vagyok kész még az anyaságra. Megállok az ajtó előtt. Habár szorít az idő, mert bármelyik percben megjelenhet egy járőröző, kotnyeles prefektus vagy ami mégrosszabb, egy kotnyeles tanár, mégsem tudom belépni. Leveszem a doboz fedelét. Időközben valószínűleg a sárkány elaludt a ringatásomtól, mert meg sem moccan. Fejét az egyik hártyás kis szárnya alá dugva szuszog mélyeket. Nem vagyok kész az anyaságra az igaz, de azt sem akarom, hogy láncra verjék és elvigyék valami béna rezervátumba a semmi közepén. Csakhogy nincs választásom, próbálom meggyőzni magam, hogy most az egyszer talán jót cselekszem, de nehéz eldönteni, hogy ez igaz-e vagy tényleg csak bemesélem magamnak. Finoman megsimítom a kis kopasz bőrt a fején, majd lecsukom óvatosan a dobozt, és halkan bekopogok, de minekután nem kapok választ, határozottabban kezdek dörömbölni, és egyre türelmetlenebbül. Reménykedve, hogy nem hallja meg senki, csak akinek meg kell hallania.
Hosszú nap volt a mai és a többivel ellentétben vártam a végét. Ma kellett megjárnom az igazgatóit a párbajszakkörön elszenvedett balesetek miatt és... Dumbledore nem volt túlzottan boldog, hiába biztosított arról, hogy tisztában van azzal, mivel jár az órán kívüli elfoglaltság. Szerencsére az én eseteim száma jócskán alulmúlta a sokéves átlagot, próbáltam ügyelni arra, hogy a diákok egészben, úgy lépjenek ki a terem ajtaján, ahogy bejöttek a küszöbön. Na és persze, hogy a másik lényeges foglalkozáson, a tanórán ne keverjenek akkora bajt, aminek a világ másik feléig híre megy. Egyáltalán nem bántam, ha önállósították magukat és bátrak voltak, sőt, vevő voltam az újító ötleteikre, de volt egy határ, amit nem léphettek át. Ám az engedélyezett területbe nálam sokkal több minden belefért, mint másoknál. Arra viszont nem gondoltam, hogy az éjszaka közepén fognak dörömbölni az irodám ajtaján. Fogalmam sem volt ki és mit akarhatott, amikor éjfél is elmúlt, sőt, először azt hittem, csak félrehallok és ez egy jel, miszerint nekem is aludni kellene térnem, mint ahogy szinte már mindenki tette a kastélyban. Nem vettem tudomást a hangról, ám mivel dörömböléssé fajult az ajtó felé indultam és tényleg nem csupán képzelődtem: az egyik diákom állt előttem olyan arckifejezéssel, ami ezer közül felismertem volna. Bajban volt, akkor is, ha nem a kétségbeesés és társai tükröződtek az arcán, hanem éppen csak megmutatkozott rajta valami, ami a rosszban sántikálásra engedett következtetni. - Fletcher, mit keres itt ilyenkor? - Kérdeztem rá rögtön, közben ráncolt homlokkal vizslattam az illetőt és a kezében tartott, kilyuggatott dobozt. Az orromat a helyzethez nem illő, égett szag csapta meg. Ilyentájt azt sem lehetett mondani, hogy bájitaltanon robbantottak fel valamit és azért lángol a kastély egyik terme. - És mit hurcol magával? - Mivel hozzám kopogott be, jogosnak éreztem a kérdésemet. Ez a gyerek aztán tudott settenkedni, ha egyik felügyelő sem vette még észre.
Ahogy telnek a kínos, várakozással teli pillanatok, úgy gyöngyözik egyre több verejték a homlokomon. Lassan gördül le, ahogy fejemet előre-hátra ingatom a heves dörömbölés közben és néhány csepp lecseppen a doboz visszahelyezett fedelére. Nem, az nem lehet, hogy éppen most legyen házonkívül. Fut át a gondolat a fejemen. Davies mindig is nagyszerű mestere volt annak, hogy hogy legyen mindenhol ott. De tényleg mindenhol. Legalábbis ahol éppen nem kéne, ott biztosan. Bezzeg, amikor szükségem lenne rá, hát nincs sehol. A hátam mögül éppen valami zajt hallok, és már meg is tervezem a menekülési útvonalat magunknak. Éppen csak abbamarad egy másodpercig a dörömbölés, és már húznám vissza a kezemet, amikor az ajtó kinyílik és egy álmos szemű-arcú professzor feje bukkan fel.Látszólag nincs a helyzet magaslatán. Ezekszerint tényleg legmélyebb álmából zavartam meg. Arcomon azonban nem tükröződik semmiféle megbánás. Talán azért, mert bennem sincs a bűntudatnak még szikrája sem. Egyszerűen teljesen jogosnak érzem a heves reakciómat és szerintem majd ő is jogosnak fogja ítélni, ha végre megtudja, hogy miről van szó. - Mégis mit gondol, mit keresek, ha egyszer itt dörömbölök az ajtaján? A Mikulást? - teszem fel a szemtelen kérdést. Amúgy is van csíszolnivaló a modoromon, de most, hogy még csak nem is próbálkozok tisztességesen kommunikálni, feltűnik, hogy honnan is szalajtottak. Erős ír akcentusomat, amikor nem figyelek arra, hogy érthetően beszéljek, elsőre nagyon nehéz követni. De ha mégis, azért szoktalannak tűnhet azok számára, akik az ország más részeiről érkeztek. Azzal sem foglalkozok, hogy talán a professzor azt sem tudja, mi a fene az a Mikulás, én is csak nemrég hallottam róla először, de azóta beépítettem a szótáramba, és előszeretettel használom is a legképtelenebb helyzetekben. - Naná, hogy magát keresem..., – forgatom a szemeimet – professzor – teszem hozzá még kényszeredetten az utolsó szót. Nem szeretem a fölösleges udvariassági köröket. Látom, ahogy a tanár tekintete a dobozomra vándorol. Nekem meg eszembe jut az a hang a hátam mögül, és rájövök, hogy nem lenne bölcs döntés bevárni, amíg a gazdája ideér. - Figyeljen, majd bent mindent elmesélek, de...khm...nem túl publikus, amit mutatni akarok. Szóval oltári lenne, ha beengedne – idegesen hátrapillantok a vállam fölött, ahogy a szavakat kimondom, majd várakozóan, nem is, inkább sűrgetően nézek a tanárra. Tudom, hogy hiányzik a varázsszó. És, hogy általában nem a stílusom, de most hajlandó vagyok megalázkodni. - Kérem – préselem ki az ajkaim közül, félig lehunyt szemmel, ahogy a kilyuggatott dobozt reflexből magam felé húzom.
Nem számítottam éjszakai cseverészésre. Ilyenkor én is békén hagytam mindenkit, mertem remélni, hogy nekem is nyugtom lesz. Most láttam be, hogy nem volt a legbölcsebb dolog azzal indítani az évet, hogy bárkinek bármi problémája legyen éjjel-nappal nyitva van az ajtóm, nyugodtan lehet rajta dörömbölni. Hogy valaki komolyan veszi majd, na azt nem hittem volna. Fletcher hajlamos volt baja keveredni, de ahogy hallottam a meséket ki is mászott abból egyhamar. Megvolt a magához való esze és nem olyannak ismertem, mint aki segítséget kérne a tanároktól, sokkal inkább olyannak, akinek elég volt, ha a teremben látja az oktatóit, aztán viszlát. Ezért is lepett meg, hogy ő állt a küszöbön. - Az ember azt hinné, legalább éjszakára visszaveszel az arcodból, Fletcher. - Nem a rosszallás szólt belőlem, bírtam a srác stílusát és lazaságát, ám úgy tűnik az időzítéssel akadtak gondjai. Természetesen semmi jóra nem számítottam, az arcára nézve és a siettetéséből ítélve tényleg komoly dologról lehetett szó. Van olyan, ami ezt a fiút komolyságra ítélte? Egyre jobban érdekelt, mi is lehet az ittléte oka és mivel szinte már úgyis majdnem beengedte magát, elléptem előle és intettem, hogy fáradjon beljebb. Sokkal jobban idegesített a toporgása, mint annak a lehetséges háttere és a "kérem" szócska csak megkoronázta a sejtést, miszerint itt baj van. Ha nem lenne, nem pattogna, mint valami rossz gumilabda. - Mi olyan sürgős, hogy nem tudott várni reggelig? Magától nem éppen megszokott, hogy a tanári irodák ajtaján kopogtat. Mit csinált már megint? - Tettem fel a számomra legkézenfekvőbb kérdést. A hajamba túrtam, aztán egy pillanat erejéig megdörzsöltem az orrnyergemet, hogy magamhoz térjek. Nemrég dőltem le, körülbelül fél órája hagytam abba a dolgozatok javítását és a holnapi szakkör tennivalóinak összeírását, mégis úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak. - Ha azért követ téged füstfelhő, mert felgyújtottad a folyosót, akkor nem segíthetek. Ha más miatt vagy itt, ne kímélj. - Az a doboz felettébb érdekesnek tűnt, főleg, hogy elkezdett halk mocorgást hallatni magából, ami miatt sürgetőbben néztem Feltcher-re. - Mit rejtegetsz? - Léptem hozzá közelebb.
Bár megszoktam Kingsleytől az ilyesféle beszólásokat, most nem kívánom kommentálni. Talán nem érzi annak a súlyát, hogy milyen problémával is állunk szemben. Még. De ez most már csak idő kérdése. És akkor majd megbánja, hogy ennyit akadékoskodott. Már látni vélem lelki szemeim előtt, ahogy tátott szájjal bámul a szerzeményemre, és elönti a sárga irigység, mert még azt is megkockáztatnám, hogy Legendás Lények Gondozása tanár létére még csak könyvben látott sárkányt. Persze azért mindannyiunk érdekében remélem, hogy mégiscsak találkozott már sárkánnyal, legalább egy rezervátumban. Erre a gondolatra elfog a gyomorgörcs, de úgy rendesen. Védelmezően ölelem magamhoz a dobozt, és próbálom elhessegetni a sötét gondolatokat azzal kapcsolatban, hogy vajon mi lesz ennek a látogatásnak a kimenetele. A prof kötekedésére csak egy rám jellemző szemforgatással válaszolok, aztán türelmetlenül helyezem a testsúlyt a másik lábamra. - Ezúttal sem mondhatom, hogy semmit vagy hogy semmi illegálisat – húzódik pimasz vigyor az arcomon. Annyiszor jártam már büntetőmunkán életemben, hogy hetedévre már belefáradtak a tanárok és ami még rosszabb, elkezdtek sajnálni. Amikor az apám is lelécelt, mintha mindenki visszavett volna, vagy hirtelen elvesztette volna a maradék kreativitását és csak egy ejnye-bejnyével tovább engedtek. Ha engem kérdezne valaki, azt mondanám, hogy rohadtul nem egészséges ez a hozzállás, de hát nem is panaszkodhatok, mert azóta virágzik az üzlet csak igazán. - Nem gyújtottam fel. Még – ingatom a fejem hevesen, és nagyon meggyőzően. - De ha még sokáig várat, akkor nem tudom garantálni, hogy nem gyullad ki a folyósó – teszem hozzá könnyednek szánt hangon, de mögötte ott van a folyamatos szorongás. Egy pillanatig még megfordul a fejemben, hogy félrelököm és bemegyek, de ehelyett megmoccan a doboz. Ahogy Kingsley a kezével közelít, fura, csuklás-szerű hang hallatszik, majd egy kis lángcsóva lövell ki az egyik lyukon a doboz tetején, maga körül égésnyomot hagyva. Kevésen múlik, hogy ne dobjam el a dobozt meglepetésemben, de már túl sokszor történt meg az eset, hogy igazán meglepődjek. Így végül csak eltartottam magamtól olyan távol, amennyire csak tudtam. - Bocsásson meg, de elég faragatlan. Nem tudom, honnan tanulhatta – nézek a profra megjátszva a szabadkozást. Emellé olyan ártatlan arcot mellékelek, mint egy maszületett bárány. - Na, Törpilla, ne légy olyan szégyellős. Mutatkozz be szépen Davies profnak – hajalok ezúttal a doboz fölé, amelynek a teteje egy laza mozdulattal és némi csörömpölés árán a földre esik és legelőször csak egy tüskés, vörös orr bukkan fel. - Én mondtam, hogy be kellet volna hívjon – célzom ezúttal Daviesnek vállatvonva, mintha nekem aztán mindegy lenne.
Fletcher tipikusan az a gyerek volt, akitől akár égnek is állhatott volna a hajam és biztos voltam benne, hogyha egyszer egy nagy balhé lesz az iskolában, akkor ő ott lesz annak a hátterében és vigyorogni fog, mégsem tudott felidegesíteni. Vagány srác volt, bajkeverő, a közösségbe kellettek a hozzá hasonlók és mivel a diákéveim alatt én sem voltam szent, pontosan átéreztem, milyen hozzá hasonlónak lenni. Az én kezemhez ugyan nem tapadtak olyan kihágások, mint az övéhez, de mióta élek hozzá hasonló srácokkal volt dolgom, tehát szinte már meg sem lepődtem a cselekedetein. A továbbiakban nem reagáltam a megjegyzéseire, egyszerűen csak arra vártam, hogy végre kinyögje, mégis miért zargatott fel az éjszaka közepén. Ha a sajátos módján is, de segítséget kér, akkor tényleg el kellene kezdenem gondolkozni azon, hogy mit is csinált. Vajon mit tartogat még a tarsolyában? Őt ismerve mindent, ami rossz és meglepő, ugyanakkor most az éjszakának köszönhetően nem igazán forgott az agyam, a doboz láttán pedig nem tudtam mire gondolni. Sőt, lehet, hogy inkább nem is akartam tudni, mit rejteget a dobozban. De hát miféle felelősségteljes tanár lennék, ha azt mondanám neki, hogy menjen vissza aludni és hátat fordítanék neki? Annak is biztosan oka volt, hogy engem keresett meg. Mivel érdemeltem ki ezt a jutalmat? Mire megszólaltam volna, hogy ideje lenne a tárgyra térnie, mert értem én, hogy mindketten ráérünk, de szeretném tudni, mi is a helyzet, addigra a doboz tetején füstfelhő szivárgott ki. Egy röpke pillanatra elkerekedett a szemem, aztán összehúztam a szemöldökeimet, az égett szag egy másodperc alatt beterítette a szobámat. Aztán Fletcher levette a doboz tetejét és hirtelen nem tudtam, hogy nevessem el magam vagy a falba kezdjem verni a fejem. Az aprócska, vörös orrból már sejtettem, hogy mivel állok, állunk szemben. - Hát, ha valamire, erre nem számítottam. - Állapítottam meg viszonylagos higgadtsággal. Mégis minek kezdjek ordítani, mint a fába szorult féreg? Csak felzavarnám az egész emeletet és arra nem volt szükség, hogy mindenki idecsődüljön. Ettől függetlenül a fejemben elkezdtek cikázni a kérdések. - Nem sok értelme van megkérdezni, hogy és miért került hozzád, de azért örülnék, ha válaszolnál. - A magyar mennydörgő nem terem minden bokorban, diákhoz pedig főleg nem kerülhetne egy ilyen aprócska példány. A kissárkány felé nyúltam, aki egy újabb pöfékeléssel utasított el a közeledésemet, várható volt, hogy nem lesz kezesbárány. - Miért van olyan érzésem, hogy rám akarod sózni, mielőtt mindenki megtudja, hogy nálad van? - Kérdeztem a fiúra, majd ismét a sárkányra nézve.
Diadalittas vigyor húzódik végig az arcomon, ahogy tekintetemmel követem Davies minden rezdülését. Tudom, hogy sikerült meglepnem, nem is tudná tagadni, én meg végre bezsebelhetem azt az elismerő pillantást, amit ezidáig titkon, de annál izgatottabban vártam. Mármint elismerés nekem, más talán nem így hívná, hanem mondjuk lesett állnak, vagy ilyesmi, de hát sosem csináltam abból problémát, hogy eltérő lenne az értékrendem másokétól. Amikor meg szavakba önti a meglepettségét, még ki is húzom magam pár centire, büszkén, és csak utána nézek megint a dobozra. - Sejtettem, hogy meglepetést okozok majd – szólalok meg nem is próbálva álszerénységet ölteni magmar, és pláne nem próbálok meg védekezni valami kamu sztorival, hogy ezt nem direkt csináltam és csak véletlen volt. Bármi is legyen az ára, a saját érdemeimet nem vagyok hajlandó elodázni csak azért, hogy megússzam ép seggel. Mindenesetre megkönnyebbülten konstatálom, hogy nem akad ki totálisan, és nem kezd pánikolni. Azért mégsem értékeltem túl a fickót, és ez valahol megnyugtat. Persze az ügy oroszlánrésze csak azután jön, de azért én már egy lépéssel előrébb érzem magam a célomhoz. - Nemrég kelt ki a tojásból, vagyis én költöttem ki – javítom ki magam, mielőtt még félreértések kerekednének ebből. És jócskán hangsúlyt teszek az én szócskára, hogy még véletlenül se lehessen félreérteni. – Az szerintem most más lapra tartozik, hogy a tojás hogy került hozzám. De fizettem érte, ha ez megnyugtatja – vonok vállat, s tudom, hogy határozottan nem nyugtatom le ennyivel, hiszen még ha én jórészt tisztességesen jutottam is hozzá, az kifejezetten nem azt jelenti, hogy legálisan került be az áruforgalomba, de hát ez már tényleg más kérdés. Követem kezének mozdulatát, ahogy a sárkányom felé nyújtja a kezét, és ahogy Törpilla félrehúzódik, egészen elindítja bennem az anyai ösztönöket. Büszkén vigyorgok le rá, amiért nem enged csak úgy közel magához mindenfajta jött-mentet. - Magára sózni? Hogy akarom? Szó sincs róla. Nem kifejezetten jókedvemből jöttem ide. És legszívesebben örökre magamnál tartanám. – szögezem le gyorsan, szinte préselve a szavakat a fogaim között – Csak hát kezdett egy kicsit kezelhetetlenné válni. Talán rossz ötlet volt azt hinni, hogy elél itt a kastélyban év végéig – figyelmemet most csak Törpillára összpontosítom, és úgy beszélek tovább – De tudja, nem ártana egy bébiszitter neki, mielőtt még kárt tenne magában. És maga alkalmas palinak tűnt. Egy kis mázlival még egy-két dunszttal többje is van, mint nekem a témáról. Felemelem a fejem és a szemébe nézek elszántan, ezúttal nincs idegesítő vigyor, sőt, minden komolyságomat összeszedem, ha ezen múlik Törpilla sorsa – Persze én is mellette lennék, csak hát valamikor ennem, aludnom és hugyoznom is kell.
Kezdőlap
