Vajon az igazgatónak feltűnik,

ha likvidálok pár tejfeles szájút?

••••••••••••••••••••••

A napok gyorsan teltek az utolsó találkozásom óta a bátyámmal. Gyorsan, de tartalmasan. Mert az, hogy konkrétan kilépett az életemből csak felizzított bennem valamit, hogy ne hagyjam annyiban a dolgot. Oké, ha azt akarja, hogy én ne legyek többé az élete része: megkapja, de azt nem ígértem meg senkinek, hogy ő nem lesz az enyém többé. Nevezze mindenki, aminek akarja: talán megszállottság, talán csak szeretet, de törődtem a bátyámmal és tudni akartam azt, hogy ha nem is jó helyen, de a körülményekhez képest jól van. Bár nem tudtam elképzelni, hogy mi lenne, ha azt kéne megtudnom, hogy meghalt, vagy a gyilkosságairól kéne hallgatnom meséket. Mégsem adtam fel, és mivel néhányan azt repesgették, hogy az egyik tanárunk halálfaló, nem volt túl nehéz kitalálni, hogy melyik az. Akinek halálfaló a testvére már könnyen kiszimatolja a többit. Így hát kiterveltem egy tervet, ami cseppet sem volt életbiztosítás. Mégpedig, hogy megzsarolom a tanáromat –aki egyben halálfaló-, hogy vagy szimatol nekem egy kicsit a testvérem után vagy felnyomom, hogy Voldemort oldalán harcol. És még én mondtam azt, hogy Harley Griffendéles létére ördögibb, mint én.
A sötét varázslatok kivédése tanterme előtt megtorpantam egy percre, bizonytalan lettem abban, hogy jó döntést hozok-e. Hiszen ezért pontot veszíthet a házam, büntetőmunkát kaphatok, ki is rúghatnak, vagy ami még ennél is rosszabb, a tanárom simán kinyírhat. Én csak egy porszem vagyok az egész nagy kastély közepén, akit könnyedén arrébb fúj, ha úgy tartja a kedve.
Végül megadva magam az elhatározásomnak kopogtam az ajtón, s amikor egy szó sem hangzott el, hogy bemehetek-e önhatalmúlag léptem be a terembe. Próbáltam minél magabiztosabb lenni és lehetőleg nem hasra esni a saját lábamban. Csak egy másodpercnyi időt hagyok magamnak a fellélegzésre, amikor is közli velem, hogy most nem alkalmas az időpont. A francokat nem… majd én azt tudom.
- Szerintem viszont érdemes lenne pár percet szánnia rám. – támaszkodok meg az asztala sarkában, de éppen csak egy percnyi időt hagyok magamnak, amíg rá nem döbbenek, hogy elszaladt velem a ló. Tény, hogy akármennyire is be voltam tojva próbáltam magamat tartani, de ez már több volt, mint kellett volna. Rögtön hátrálni is kezdtem, hogy minimum 3 lépsé távolság legyen köztem és Mr. Leroy között. Ő számomra kettős kombináció volt. A szigorú SVK tanár és az annál is szigorúbb halálfaló. A kérdés már csak az volt, hogy megéri-e magamra haragítanom az egész kolóniát Killian miatt? Egyértelműen igen volt a válasz.
- Talán tudok magának olyat mondani, ami fontosabb lesz a dolgozatok javításánál. – biccentettem oldalra a fejemet miközben csöndben kémleltem az asztalát. Semmi arra utaló jel, hogy ölni készül, hogy ki van hegyezve az erre tévedő diákokra, hogy azután a raktárba dugja őket és el hopponálja Voldemortnak a tetemet. Élénk fantáziám volt és többször is lefuttattam magamban a halálomat az alatt az idő alatt, amíg gondolkodtam rajta, hogy hogyan is kéne felvezetnem ezt az egészet. Többször elalvás előtt elpróbáltam, mondogattam magamban, mint egy felvett rádiófelvétel, de természetesen egyik szó sem az volt az elhangzottakból, mint amit kitaláltam. Sokkal finomabban és kitapogatva szerettem volna előadni magamat, nem így hirtelen rázúdítva az egészet. De ha már így történt, ebből építsünk várat.

Vajon az igazgatónak feltünik,

ha likvidálok pár tejfeles szájút?

••••••••••••••••••••••

Szinte gondoltam, hogy ez lesz a reakció. Vártam még egy jó nagy adag nevetésre is amivel hangot ad annak, hogy baromira szánalmasnak tartja a próbálkozásomat. Én viszont meg se rezdülök, mert tudom, hogy amint kimondom azt amit tudok, máris vissza fog venni a nagy harci kedvéből. Legalábbis ebben reménykedem.
- Talán magamat túlértékelem, azt, viszont amit tudok, önről nem hiszem… - A kérdés már csak az, hogy tényleg annyira földhöz vágja-e a tudat, hogy egy diák tud a sötét kis életéről, mint emennyire reménykedem benne?! Mi van, ha ő vadul előadta az igazgatónak, hogy bizony-bizony ő halálfaló, de csak a jó ügy érdekében, hogy Dumbledore-nak legyen egy beépített embere a harc idején? Igazság szerint akármit kinéztem ebből a fickóból. A helyes kis pofi mögött egy álnok kis kígyó rejtőzhetett én pedig nem akartam megütni a bokámat, de muszáj voltam mindent megpróbálni, amit a lehetőségeim engedtek.
A szemöldököm épp olyan ívben mozdulnak fel, mint a professzoré mikor teljesen félreértelmezi a mondatom tartalmát. Érzem, ahogy az arcomat elönti a düh, és a megaláztatás. Lehetne ennél is kellemetlenebb, mikor azt hiszi az egyik fiatal professzor az iskolában, hogy te le akarsz vele feküdni pár jobb jegy reményében? Nem hiszem. Zavartan köszörülöm meg a torkomat, hogy aztán új erőre kapva mélyesszem bele tekintetemet az ő jég kék íriszébe.
- Azt hiszem valamit roppantul félreértett. A jobb jegyek pont annyira nem érdekelnek, mint ahogy magát az én testem – legalábbis remélem, teszem hozzá magamban. Ha egy tíz évvel idősebb lennék, akkor még talán csorgatnám is a nyálamat egy ilyen férfi után, mert ahhoz kellőképpen jól néz ki, hogy leolvadjon az ember lányáról a bugyi, de 17 évesen képtelen voltam úgy nézni rá, hogy akarjak tőle valamit. Főleg ha arra gondoltam, hogy apám mit szólnak ehhez a románchoz, a legkisebb porcikám se kívánná, hogy újra magamra rángassam a család fekete báránya címert.
Szemeimmel követem minden mozdulatát, ahogy felém tornyosul hatalmas teste és én egy újabb nyeléssel próbálom leküzdeni magamban az izgalmat. Érzem, hogy vizes lesz a hátamon a póló és imádkozom valami nem létező hatalom után, hogy ennek minél hamarabb vége legyen.
A fenyegetést próbálom meg se hallani, de a testem belsejében elindul valami remegés. Nyilván nem szívesen találkoznék szemtől szembe a pálcájával…se vele.  Egyértelműen többet tud a kínzásokról, és ölésekről, mint az én csak álmodni is merném. Mély levegőt viszek és szinte egy szuszra kezdem el mondani a mondókámat.
- Tudom, hogy maga halálfaló, és azt akarom, hogy segítsen nekem, mielőtt kedvem támadna elsétálni ezzel az információval az igazgatóhoz. – Abban reménykedem, hogy követelőzésemmel megfélemlítem kicsit, de halott ügy. Hiszen miért is kéne félnie egy Halálfalónak egy 17 éves kislánytól? Mert én az ő szemében csak egy zavaró tényező vagyok, semmi több.

Vajon az igazgatónak feltünik,

ha likvidálok pár tejfeles szájút?

••••••••••••••••••••••

Sok mindent akartam már az életemben, azt, hogy ne legyen ilyen nagy a családom, azt nagyon sokszor. Bőven elég lett volna, ha egyedül vagyok, vagy ha maximum egy testvérem van, de így, hogy három volt így mindegyikért aggódhattam. Mert akármennyire is próbáltam felvenni a nemtörődöm stílusomat a családommal szemben sohasem ment. Hisz Mea olyan fiatal volt még, most kezdte csak igazán az életét, vele a szerelmet és akárhogy akartam tudtam, hogy nem menthetem meg néhány pofontól és szívtöréstől. Csak ott lehettem mellette és pátyolgathattam, ha mégis megtörténne a baj. Mabel élte a saját kis világát és alig tudtam róla valamit. Féltem, hogy el fogunk távolodni egymástól és évek múltán majd eszébe sem jutok. És hát ott volt az én nagy és okosnak hitt bátyám, aki szimplán halálfaló volt. Vele volt a legtöbb gondom. Hisz azt még talán lenyeltem volna, hogy „csak” halálfaló, de ellökött magától és semmit nem tudtam róla hetek óta. Se azt, hogy hogyan éli meg ezt a helyzetet se azt, hogy él-e még egyáltalán. És most, amikor itt állok a küszöbén annak, hogy csak egy picike kis információforrás is legyen, a kezemben róla elhajtanak.
Minden válasz, amit a kérdéseire kéne, adnom semmivé foszlik és csak arra az egy mondatra tudok koncentrálni, hogy ő nem akar nekem segíteni. Nem akar? Jó, hát akkor én sem akarok többi jó kislány lenni.
- Na ide figyeljen, van magának családja? Testvérei? Szülei vagy esetleg szerelme? Már ha nem ölte meg őket… - teszem hozzá kissé halkabban, mert a halálfalókból ténylegesen mindent ki tudnék nézni és sajnos elég gyakori azt hallani róluk, hogy kinyírták a családjukat vagy azokat, akik elvileg fontosak voltak nekik. Hát, valóban fontos lehet neked valaki, ha jobban szereted a szívét egy befőttes üvegben látni.
- Mindegy is, ha már volt ezen a tetves világon magának valakije is aki fontosabb volt mint a gyilkolás, tudhatja, hogy ez nem így megy. Csak mert maga nem akar, nekem segíteni az még nem jelenti azt, hogy én meg nekem akarom azt, hogy segítsen. Nekem fontos a bátyám, és fontos az is, hogy tudjam, jól van. Nem érdekel a maguk kis szektája, hogy hány ember vére szárad a maga vagy Killian kezén, de belebolondulok abba, ha nem tudom, hogy mi van vele. Így hát, maga el fogja nekem mondani, hogy mi van Iannel, vagy ha nem Merlinre, megyek az igazgatóhoz és kirúgatom innen, ha kell koholt vádakkal is. – már forr a fejem és forr bennem minden szó. Érzem, ahogy a torkom egyre jobban éget és csak ömlenének belőlem a szitkok, de próbálok mindent vissza tartani magamba. Talán az életemmel fizetek, ezért de inkább próbáljam meg és bukjak el mintsem, hogy meg sem próbálom.
-Tehát mondja csak, fontos magának Voldemort szava annyira, hogy segítsen nekem és itt maradjon a felmelegített kis székében tovább gyártani az összeesküvéseket vagy szeretne visszamenni talpat nyalni, ahogy eddig is tette? – lépek eggyel közelebb de nem nyúlok a pálcámért, nem kezdek el vacakolni azzal, hogy reményt gyártsak magamban, hogy ezek után akármilyen esélyem is van arra, hogy túlélem ezt a napot.
Meglepődök magamon is, hogy Voldemort nevének kimondása nem kelt bennem semmilyen félelmet vagy visszakozást. Ha ezt a nagyteremben üvöltöm el talán átkok hadától kéne most menekülnöm.
Hol rá nézek hol pedig a pálcájára, végül megragad rajta a szemem és egy utolsó nyeléssel kiengedem magamból a még bent maradt szavakat.
- Nem kell, hogy megértse és sajnálkozzon. De könyörgöm, értse meg, hogy a testvéremről van szó.- kicsit visszább veszek a hangnemből mert én is érzem, hogy kicsit sok volt de már nem tudok mit tenni és talán nem is tenném másképp ha lehetne sem.

Vajon az igazgatónak feltűnik,

ha likvidálok pár tejfeles szájút?

••••••••••••••••••••••

Kezdtek könnyek gyűlni a szemembe. Éreztem, hogy a sós könnycseppek marják a szemgolyómat és, hogy elfátyolosodik a professzor arca és mozdulatai a könnyfátyol mögül. Ha valaki halálfaló lesz az egyenlő azzal, hogy minden érzelmet kiirtanak belőlük? És én hülye még meg akartam pendíteni azt a témát Iannak, hogy segítsen nekem is, hogy közéjük tartozzak. Ha ez azzal jár, hogy zokszó nélkül ölök, és embereket kínzok, és a lelkemet én saját magam ölöm ki magamból akkor köszönöm, de nem szeretnék befizetni erre az útra.
Minden szava hallatán egyre hátrább lépek, mindaddig, amíg az ajtóhoz nem ütközik a hátam és még így is túl közelinek érzem a köztünk lévő távolságot. Menekülni akarok, szabadulni a kalitkából, amibe önként és dalolva sétáltam bele de már késő. Tudtam akkor is mikro bejöttem ide, hogy ennek ordibálás lesz a vége de tudtam nagyon jól, hogy ha nem veszem fel a kesztyűt vele szembe és csak siránkozni jövök ide, hogy nekem mennyire szörnyű, hogy elveszítettem a bátyámat akkor hatalmas kacarászások közepette küld ki a tanteremből, hát nem akartam magam megszégyeníteni.
- Miért tették ezt vele? – meredek rá, alig látva az arcát. Szinte egybe mosódik egy nagy szürke pacává és csak akkor tisztul, a kép mikor egy könnycsepp legördül az arcomon. Rögtön nyúlok is utána, hogy letöröljem, és miután szipogok párat már a régi is vagyok. Nem engedhetem meg magamnak, hogy gyengének lásson.
- Attól, hogy maga azt gondolja, ő már nem ugyanaz én tudom, hogy a szíve mélyén még számítunk neki, és épp ezért nem fogom feladni azt, hogy legalább egy kicsit is halljak róla.  Akkora nagy bűn az, hogy tudni akarom él-e még vagy a maguk hülyesége miatt már a temetését kell szerveznünk? – Szavaim bátran csengenek, de a mögöttük rejlő testi beszéd már rég nem arról mesél, hogy mennyire bátor vagyok. Igazából tényleg féltettem a csinos kis fenekemet és sosem éreztem magamat biztonságban, azért mert a testvérem a halálfaló.
- Bizton nagyon jól informált, így tudja, hogy van 3 húga, akinek szüksége volt rá. És most is szükségünk lenne. Még azt is el tudnánk neki nézni, hogy a maguk hülyesége miatt szolgál valakit, akik egész életében megvetett, de ha most azt mondja nekem, hogy még annyit se kaphatok a bátyámból, hogy tudjam, jól van akkor bizony nagyon téved ah azt hiszi, hogy ennyiben hagyom. – fogom meg a mögöttem lévő kilincset, hogy menekülőre fogjam.  Tényleg nem akarom és nem is fogom elengedni annak a lehetőségét, hogy valamit is megtudjak Ian-ról, ha nem is tőle majd valaki mástól. Biztos vannak diákok a Roxfortban akik készségesen segítenek a halálfaló hugicájának.
- Szeretném azt remélni, hogy tényleg csak az én megóvásom érdekében mondd csak ennyit, de pontosan tudom, hogy azért mert nem akarja, hogy Ian újra az legyen aki régen, mert maga is tudja, hogy nem sikerült mindent kiirtania belőle, és nagyon remélem, hogy soha nem is fog sikerülni. – nyomom le végül a kilincset és se szó se beszéd távozom a helyiségből. Nem fogok könnyes búcsút venni és könyörögni sem. Nem is tudom mit vártam, talán csak annyit, hogy valaki megértően átkaroljon, és azt mondja, hogy nyugalom, él a testvéred, jól van és szeret téged. De erre a mondatra még elég sokáig várnom kell.