Kapkodó-akadozó lélegzetem beszorul mellkasomba, szívem egyenetlen ritmusban dübörög bordáim védelme alatt, s az egyetlen zaj, ami megtöri ezt a monoton csöndet, az fekete bakancsom visszhangja, ami visszapatan a hideg kőfalakről. Ujjaim dühös-keserűen állnak össze egyetlen merő görcsbe, körmöm hegye élesen fúródik tenyerem puha húsába, s talán még a vér is kicsordul, de nem törődök vele, ez csupán egy olyan jelentéktelen mozzanata az életemnek, ami egy múló gondolatot sem érdemel. A hatalmas, kétszárnyú ajtó nehezen nyikorogva, hatalmasat sóhajtva tárul fel előttem, zabolázatlan gondolataim kavalkádja pedig nem hagy nyugodni, ha fejemet jéghideg vízbe mártanám, talán az tudná lecsillapítani hevességem orkánját. Dühös vagyok. Jól láthatóan és már messziről érezhetően lengi körbe aurámat ez az átkozott érzés, ami méregként áramlik szét testem minden egyes porcikájában. Potter. Az az átkozott fattyú! Már nevének említésére is rögtön pálcám után nyúlok, hogy a legelső, elmémbe tolakodó átokkal örökre elnémítsam azt, aki ki merte mondani a jelenlétemben. Úgy tűntetném el a föld felszínéről, mint egy légypiszkot. Dühös bika módjára hergelem fel magamat a kelleténél is jobban, annyira belelovallom magamat a mérgembe, hogy a gyomrom kelletlen görcsbe rándul össze, állkapcsom erőteljesen feszül meg, s íriszeim előtt összemosódik az esti égbolt a csillagokkal. Nem látok mást, csak a Tiltott Rengeteg távoli, illúziót képező alakját és tudom, elmém hátsó zugában ott van már a vészjelzés, hogy ezt nem szabad, hogy ezért akár még komoly bajba is kerülhetek, ha pedig az apám fülébe jut az engedetlenségem, keményen megüthetem a bokámat, de figyelmen kívül hagyom ezeket az intő gondolatokat, nem foglalkozva velük lököm félre őket, ugyanúgy, ahogy kezemmel és vállammal taszítom arrébb az utamba kerülő faágakat. Egyre beljebb és beljebb hajszolom magamat az erdőben, a tájékozódási képességemre már régóta nem tudok hagyatkozni, azt sem jegyzem meg, melyik irányba kellene majd visszafelé mennem. Hangosan, túl hangosan csörtetek, akár egy megkergült vaddisznó, aki a kicsinyeit félti, de nem állok le, akkor se állnék le, ha maga a megtestesült gonoszság lebegne velem szemben, fenyegető szemekkel és felém tartott pálcával. A halál talán megváltás volna számomra, talán akkor elmúlna ez a zsigerből jövő gyűlölet amit nem is Potter, de önmagam irányába táplálok. Potter miatt. Minden az ő hibája. Karcos hang szakítja félbe heves gondolatmenetemet, a fogaskerekek közé beszoruló kis fonálba nem bírok belekapaszkodni, riadt őzikeként rebbennek meg pilláim, de a sötétség nem kegyes hozzám, alig látok el az orrom hegyéig. Valami, vagy valaki motoszkál a hátam mögött, érzem, a bensőm reszketésében érzem, hogy valaki figyel, árgus szemeit mereszti rám. A pálcám után nyúlok, önkéntelen mozdulattal hívom segítségül az egyetlen fegyvert, amit ismerek, de nem rohanok el, nem futamodok meg gyáva módon, s nem engedem, hogy a félelem tükör módjára üljön ki arcomra.
- Ki van ott? - hangom élesen metsz a levegőbe, még magam is meglepődök azon, mennyire bátornak és tettrekésznek tűnik, pedig nem vagyok az. Nem vagyok több egy gyáva féregnél. Egy semmirekellő Potternél. - Mutasd magad! Nem kelljen kétszer mondanom, különben esküszöm, nem állok jót magamért! Ne a sötétben bújkálj, hanem gyere elő és küzdj meg velem!

Füleimben saját vérem zúgása ver visszhangot, ez az egyetlen zaj, amely megtöri a rám telepedett csöndet. A sötétség bekebelez, s ha nem vigyázok, ha nem vagyok elég óvatos; elég egyetlen rossz lépés ahhoz, hogy teljesen rabjává váljak. Szívem heves ütemben dobog bordakosaram védelme alatt, nyirkos tenyerembe szorítom a varázspálcát; a semmibe szegezve azt. Hazudnék, ha azt mondanám, egyáltalán nem félek, hogy a jeges rémület nem fojtogatja vasmarokkal a torkomat, hogy nem remeg meg kocsonya módjára a térdem, s nem fordul meg fejemben a futás lehetősége. Akár meg is tehetném; fejvesztve elmenekülhetnék az erdő baljós árnyai elől, hogy házam kényelmes biztonságában füröszthessem lelkemet. De nem tehetem; ha csak a megfutamodásra gondolok, lelki szemeim előtt kivetíti magát édesapám képe, magam előtt látom arcának mély barázdáit, papírvékonyságúra préselt ajkait és rosszalló tekintetét, kék íriszeit, amik szikrákat szórnak felém. Nyelek egy hatalmasat, akaratlanul is hátrálok egy pár lépést, ahogyan a fekete füst felém közelít; pálcámmal bocóhokat megszégyenítő módon hadonászok jobbra és balra. Próbálom összekaparni a megmaradt józanságomat és hidegvéremet, mikor is megpillantom a nőt, kinek alakja még nemrégiben egy feketén gomolygó füstfelhő volt. A kelleténél nagyobb lélegzetet veszek, pálcámat a talárom belső zsebébe csúsztatom, ám amint megszólal, akaratlanul is végigsimítok az alkaromon végighúzódó jelen. Még mindig furcsa, még mindig szokatlan, mintha nem is tartozna hozzám…
- Rossz emberrel kezdtél ki és különben is… - finom vonásaim jól látható grimaszba torzulnak, ahogyan tekintetemmel végigmérem a másikat, keresve rajta a jeleket; bármit, amitől kilógna a tömegből, vagy felismerhetővé válna számomra, de az emlékképek hada nem tolul fel elmém hátsó zugából. - Nem szokásom nőket bántani.
Leheletfinoman vonom fel egyik szemöldökömet, karjaimat mellkasom előtt fűzve keresztbe, s dacosan-kihívóan állom a barna hajzuhataggal megáldott nő kemény pillantását. Meg sem fordul fejemben annak a lehetősége, miszerint valóban szeretne velem párbajozni; akkor valószínűleg bajban lennék, mert az iskolában kapott tréning és felkészítés kicsit sem elég ahhoz, hogy egy valódi, testközelben vívott párbajt megnyerhessek. Csak a saját ügyességemre és eszemre hagyatkozhatok, meg talán arra, milyen gyorsan tudnék elfutni előle. De nem, ez az opció most ugye nem játszik; nem lehetek gyáva köcsög, aki fülét-farkát behúzva menekül el.
- Azt mondják, hogy ez egy elég rossz környék, az ember még a végén azt hinné, hogy valami rosszban sántikálsz. - A közönyösség legfelső fokával szemlélem a másikat, hanyag módjára rántva meg vállaimat, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog; hetedévesként a Tiltott Rengetegben lenni az éjszaka kellős közepén, nem törődve az esetleges következményekkel. Mert Potter jelenléte már önmagában is dühítő, mert a nevének említésekor is felmegy bennem az a bizonyos pumpa. Gyűlölöm. Gyűlölöm minden egyes porcikáját, rendezetlen tincseit, mindig kópésan csillogó íriszeit… de a legjobban azt gyűlölöm, amit mindez belőlem előhoz. Legszívesebben marokba fognám az érzéseimet, hogy egy palackba zárva őket, a tenger közepére hajíthassam. Mégis mitévő legyek? Hogyan irtsam ki mindezt magamból?