Azt mondják, óvakodjak azoktól, kiknek kezén ott van a sötét jel. Magukkal rántanak és lehúznak a mélybe, hogy egy olyan valakit szolgáljak, aki csak rontást hoz a földre. Sohasem állt szándékomban Tudjuk ki oldalára állni, jobb szeretem a békét, mintsem harcolni egy olyan háborúban, ami mindenkit megrenget, legyen szó varázserővel rendelkező egyedről vagy mugliról. Azt is mondták már, hogy ne legyek ilyen kegyetlen és ne tartsam előbbre az aranyvérűeket mindenki másnál. Tudom, hogy személyiségemből adódóan nem a griffendélben lenne a helyem és talán már a süveg kezd megbolondulni a sok zsíros hajkoronától, amire rárakják, így engem a mardekár helyett egy másik, pont a hadban álló házba osztott be. A szüleim büszkék voltak rám, mivel apám is idekerült annak idején és anya is ezen ház tagjait erősítette. Attól függetlenül, hogy magamat tartom a család fekete bárányának még a szívem a helyén van. Sosem szolgálnám a Sötét Nagyúrat még ha térden állva esdekelnének értem sem. Ugyan a húgom már most azt feltételezi rólam, hogy hamarosan rám kerül a jel, de én merőben tiltakozom ellene. Valószínűleg még jobban erősítene a meggyőződésén, ha tudná, hogy éppen hová tartok. A takarodó ideje már rég elmúlott és a Roxfort legtöbb diákja már régen alszik. - Lumos – suttogom, s egyszeriben a pálcám vége sugározni kezd, s már jobban látok. A festmények nem túl boldogok, ahogy elhaladok mellettük, a legtöbben káromló szavakkal illetnek, de csak szépen továbbsétálok. Utam automatikusan levezet az alagsorba a mardekár klubhelyiségéhez és hálótermeihez. Elég hamar odaérek, majd elteszem a pálcám, mielőtt benyitnék a 2. szobába, ahol a várt öt fiú helyett mindössze Lucius van jelen. - Szép estét, Luc – köszönök neki vigyorogva, majd lehuppanok mellé az ágyra. – A többiek merre bóklásznak ilyenkor? – kérdezem fél szemöldök felhúzva. Körbenézek a szobába és rögtön feltűnnek a különbségek a mi szobánkhoz képest. Többnyire a narancs és piros kombináció helyett zöldet és szürkét láthatunk, míg valamivel nagyobb kupi van itt, mint nálunk. Habár mit is várjon az ember öt tinédzser fiútól, akiknél még ez is hatalmas szó? Talán többször fogok idejönni, ha tudom, hogy Lucius Malfoy egyedül tartózkodik itt. Anno Carrie is beleesett a csapdájába, vajon én is így járok majd? Nem tudom, hogy mennyire akarok a józan észre hallgatni.
Későre jár..
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Szer. 6 Júl. - 20:03
Make me feel.
Nehéz pára telepszik az apró helyiségre, elrejtve előlem saját képmásomat a tükörben. Gyors, határozott mozdulatokkal tekerem csípőm köré a fehér törülközőt, tejfölszőke tincseimről a hideg kövezetre cseppennek a vízcseppek, ahogyan nedves talpam is lenyomatot hagy rajta. A félig, látszólag futólag összehúzott függöny résein keresztül beszökik a vérvörösen izzó, lemenőben lévő Nap utolsó sugara is, amely földöntúli, delejes képzelségbe vonja a szoba csekély számú, ám annál drágább berendezését. Elnyomok magamban egy hosszúra nyúló sóhajt, ahogyan odalépek az apró asztalhoz, s ujjaim közé veszem a legelső könyvet, amin megállapodik tekintetem. Jólesően szívom magamba a csöndet, ami puha takaróként ölel körbe; most akár el is kezdhetnék tanulni a záróvizsgákra, vagy belemélyedhetnék egy roppant érdekes, sötét varázslatokkal foglalkozó olvasmányba, ehelyett azonban tekintetemet a már lemenő fénycsíkra szegezem; ujjaim a sötétzöld, nehéz függönybe markolnak, s egyetlen szekundummal később halkan sóhajt fel az anyag, ahogyan arrébb húzom. Észre sem veszem az idő múlását, csak akkor realizálódik bennem, mikor már a kövér Hold ezüstös fénye világítja be a szoba minden egyes, apró kis részletét; az árnyak játékos táncot lejtenek a falon. Ismeretlen neszezés, majd halk cipőkopogás szakítja félbe vízesésszerűen zubogó gondolatmenetemet; bizton állíthatom, hogy nem a szobatársaim közül érkezett meg valaki, hisz mindenkit meg tudok különböztetni a járásáról, s a légzéséről. Pillanatok múlva egy Griffendéles lány, becsesebb nevén Harley alakja bukkan fel az ajtóban; tekintetem az alakjára mar, nem titkoltan mérem őt végig, miközben szemöldököm a magasba szökken. - Nem tudom, nem vagyok a dajkájuk, hogy számon kérjem őket. - rideg távolságtartás csendül ki hangomból, de nem húzódok arrébb, jeges arckifejezéssel szemlélem a szőkeséget, s azt, amilyen természetességgel az ágyam szélére helyezkedik. - És te mit keresel itt? Ilyen későn már nem lenne szabad egyedül bóklásznod… még a végén valami, vagy valaki megtalál harapni. Akaratlanul is apró félmosolyra görbül szám széle; egy alig látható, vérszegény, talán már csibészesnek titulálható mosoly bújik meg a szegletben. A lány nagyon emlékeztet Carrie-re, szinte ugyanaz az elszánt tűz lobog mindkét lány íriszeiben; annyira elszántak, annyira tettrekészek, ez pedig önkéntelenül is magához vonzza a férfiakat, főleg az olyan vadászni-vágyó, báránynak öltözött farkasokat, mint amilyen én magam is vagyok. Fogammal lágyan harapom be alsó ajkam puha húsát, tekintetemet közben egyetlen szívdobbanás erejéig sem veszem le a lányról; magamba iszom szőke, puha hajának látványát, porcelánszín bőrének selymességét… a tenyerem már nagyon is viszket a ténytől, hogy Harley itt ül mellettem mindössze egy pár centire és az egyetlen, ami elválaszt minket, az a rajtunk lévő, felesleges ruha.
Kezdőlap
