Néha, az ember olyan helyzetbe kerül önhibáján kívül, amikor kénytelen úgy csinálni, mint mindenki más. Például én most a könyvtárban, kénytelen vagyok imitálni az olvasást, mert ugyebár mindenki más is így tesz. Már vagy egy órája ülünk ennél a félreeső asztalnál, Al és én, hogy bevasaljam rajta azt a segítséget a mágiatörténettel. Nem egészen úgy gondoltam, hogy olvassam el a fejezetet, és majd megbeszéljük a dolgot… Egyáltalán nem így gondoltam!
Nagyot sóhajtok, miközben már mindkét kezemmel támasztom a homlokom, ahogy a könyv fölé görnyedek. Minden szó helyett csak annyit látok: nem érdekeeeeeel! Azt hiszem, egyre látványosabb lehet a szenvedésem, mivel már két percen belül negyedszer sóhajtok. Kábé. Egy újabb sóhaj hagyja el a számat. Próbálok mélyeket lélegezni, olvasni egy kicsit. Mégse nézhetem még negyed órán át ugyanazt a két oldalt.
- Na jó, én azt hiszem kész vagyok. – adom fel végül a küzdelmet, és összecsapom a könyvet. Ahogy felnézek, látom, hogy rajtunk kívül már csak egy valaki van a könyvtárban, ő is épp rakodja vissza a vaskos köteteket a helyükre. Idegesen túrok a hajamba, ezzel hátra kényszerítve az eddig előre hulló tincseket. – Komolyan, mi értelme ennek? Az SVK-val többre mennénk mint ezzel a mágiatörténet vacakkal. – nem vagyok mamlasz, figyelek a folyosói pletykákra is, és olvasom a Prófétát. Amúgy, ha valaki akarná sem tudna nem tudomást venni arról ami körülöttünk zajlik. Azt hiszem, még az én mugli szüleim is éreznek valamit. Egy hónap után, a múlt héten küldtem nekik baglyot, nem igazán mertem velük felvenni a kapcsolatot újra, hogy nehogy bajba sodorjam őket. A nővérem az, aki ostromolt a levelekkel, hogy ugyan mondjam már meg neki, hogy kivel megyek arra a francos esküvőjére. Nem fogja fel, hogy nyakunkon egy háború, és ha ez nem lenne elég, még a kviddics sem úgy alakul a csapatnak idén ahogy kellene; kis gondom is nagyobb mint az ő lagzija, meg hogy kivel megyek.
Ugyanakkor tényleg logikusnak tűnik valakit végre elhívni magammal. Igen rövidke a lista, akik szóba jöhetnek. Konkrétan egy fő. Senki mással nem mennék, csak Alaster az akit a családom közelébe mernék engedni, és ha ő nem jönne velem, akkor azt hiszem inkább megyek egyedül. Vagy el se megyek, ezt még nem tudom biztosan. Eddigi morcos arckifejezésemet inkább egyfajta furcsán izgatott és reménykedő kép váltja.
- Ööö… Szóval, tudod meséltem már a nővéremről… - kezdek bele elég sután a mondandómba.

Vannak olyan napok, amikor kikelsz az ágyadból, fölöltözöl,  megreggelizel, szembenézel az eljövendő pár órával és szíved szerint másznál is vissza, lehetőségek szerint meghalni a párnák és a takaró társaságában. Oké, ez egy kicsit melodramatikusnak hathat, de esküszöm, az elmúlt napokban egyre többször szembesülök ezzel. Főként azután a balul elsült éjszakai kiruccanás óta. Próbálom ráfogni az egészet arra, hogy minden iskolából megárt a sok, főleg májusra, de el kell ismernem, sokkal inkább megjelenik ez a futhatnékom, amikor a Hugrabugosokkal vannak óráink. Nem nehéz kitalálni, hogy még mindig bűntudatot érzek amiatt a szarzivatar miatt…
A lány minden egyes sóhajára fölnézek, megemelkedik a szemöldököm, majd fordítom vissza tekintetem az utolsó Koboldlázadás története felé. Sosem hittem volna, hogy egy kvázi háborús téma ennyire kevéssé érdekelne, viszont ezek a felkelések inkább csak véresek voltak, és a varázslók kiéheztetéséről szóltak, semmint tényleges harci cselekményekről. Már egészen várom, hogy eljussunk a hetedik évig, ahol, úgy tudom, végre tanítani fogják a Globális Varázsháborút. Érdekel, mibe tenyerelt bele nagyapám anno.
– A történelem az élet tanítómestere – bölcselkedek unottan, semmiféle átérzéssel. Sejtem, mire gondol, és igazából osztom a véleményét. A Koboldfelkelések semmit sem jelentenek a Halálfalók tömegével szemben, hacsak azt nem nézzük, hogy az aranyvérűek csőrét cseszhette, hogy ezek a varázslényeg milyen jogokat is kaptak. – De kivételesen egyetértünk, ennek tényleg semmi értelme. Még ha tényleges sötét varázslók fölemelkedését és bukását tanulnánk, hogy miként állították meg őket… Ez talán elvenné egyesek kedvét attól, hogy annyira büszkén támogassák a mostanit. – Nem nehéz kitalálni, kikre is gondolok, azt hiszem.
Az arckifejezésének változására ismét fölszökik a szemöldököm, kérdő kifejezést varázsolva az arcomra. Mi lehet, ami kirobbantotta a korábbi gondolkodásából? Amikor pedig a nővéréről kérdez, már összevonom a szemöldököm, értetlenül állva az egész előtt.
– Persze. Ő mugli, igaz? – Tudom, hogy minden családtagja az, de jobb rákérdezni. Aztán emlékezetembe ugrik, miért is kerülhettek szóba, és elkerekednek a szemeim. – Sajnálom, Ella – mondom, és nyúlok a keze után. Ha egy barátra van szüksége, itt leszek. Talán ebben is reménykedett.

Hat éve még azt sem tudtam, hogy léteznek koboldok. Most meg a lázadásukról kell tanuljak? Pláne ilyen időkben… ha lenne a tanári karnak egy cseppnyi sütnivalója is, minden óra helyett SVK lenne vagy bájitaltan vagy tudomisén. De ilyen értelmetlen marhaságokra nincs időnk, ez is gátol abban, hogy egyetlen sort is felfogjak abból, ami a tankönyvem lapjain áll. Délután egész jó idő volt, sokkal több kedvem lett volna kviddicsezni mint itt poshadni a könyvtárban.
Az egész tanulásban csak az a jó, hogy Al is itt van velem. Nem tagadom, hogy néha lopva felé pillantottam mostanáig, hogy lássam mit csinál. Milyen lehet a kedve. Talán kerül engem, amióta volt az az esetünk a gömbbel. Csak azt nem értem, hogy miért. Fordított helyzetben én le se másznék a nyakáról, próbálnám valahogy helyre kalapálni a trutymót amiben van a barátságunk. Ha jobban belegondolok, ezzel a közös tanulással épp valami hasonló volt a célom, azt hiszem.
- Meglep, hogy ennek szerinted sincs értelme. – vonom fel szemöldököm ezzel is nyomatékosítva értetlenségemet. Ha van valaki a széles világon akit nem tudnék elképzelni könyvek és mágiatörténet nélkül, az Al. Oltári nagy lehet a baj, ha már ő is így vélekedik. Természetesen tudom, hogy mire vagy inkább kikre gondol, de én sosem mertem még bajuszt akasztani velük. Bőségesen elég nekem, amikor meccs közben méltatlankodnak egyesek, hogy hogy merészelek én varázsló sportot űzni. Van fülem, és egész jó képzelőerőm is. – Azt hiszem, a múlttal nem lehetne őket elriasztani. Akkor nem volt annyira erős vezetőjük, mint most. – a hangom egészen csalódott, és halovány árnyalatnyi félelem is átjárja. Aki a helyemben nem félne, az bolond.
Mégse telhet rettegésben minden percem, mert akkor biztosan megbolondulnék, és ha valaki mégis végezne velem, Hóborccal karöltve mókáznék az idők végezetéig. Szóval, inkább szóba hozom a nővéremet. Ideje lenne végre elhívnom Alastert, szeretném, ha velem tudna jönni, és félek ha nem szólok jó előre más programot csinál addigra. Mármint, ha el akarna jönni velem egyáltalán.
Felém nyújtott kezén és gyászos arckifejezésén nem tudok nem meglepődni.
- Nem, nincs semmi baja! Nem ezért hoztam fel. – sóhajtok megkönnyebbülten. – De mugli, igen, és nyáron lesz az esküvője. Valami féleszű el akarja venni, amilyen hisztériás Tasha és nagy feneket csap az egésznek, egész biztos, hogy nem normális a pasas. Nem is ez a lényeg. – rázom meg a fejem, majd a tankönyv borítójával kezdek el babrálni. Kerülöm Al tekintetét, szinte mindenhová nézek, csak éppen rá nem. Azt hittem, könnyebben fog menni ez a kérdezés dolog, nem akkora ördöngösség mint megetetni egy sárkányt.
- Khm! Szóval… eljönnél velem… holnap a baglyokhoz, levelet akarok küldeni neki? – nyögöm ki nagy nehezen a totálisan improvizált kérdést. Miért nem merem elhívni?! Miféle tragédia lenne abból, ha megkérem a legjobb barátomat, hogy kísérjen el egy családi buliba?! Gyáva kukac vagyok.

– Nem kéne, hogy annyira meglepő legyen. Én a józan ész pártján állok – felelem, legkevésbé sem sértődötten. Én leszek az első, aki elismeri, hogy a koboldfelkelések állnak jelen pillanatban a legtávolabb a problémáinktól. Az isten szerelmére, egy rakás őrült éppen muglikat és mugliszületésűeket gyilkol, legalább hallanánk Grindelwaldékról, és arról, miként buktak el. Bár majdnem mindenki ismeri azt a történetet – Dumbledore kiállt ellene párbajra és legyőzte. Ennyi kellett, nem több. Ami egy kicsit távol áll egy katartikus végkifejlettől, de mindegy…
– Mindig mindenki azt hiszi, a sajátja a legerősebb – mormolom lemondóan, reménykedve, hogy elhagyhatjuk a témát minél hamarabb. Nem szeretek beszélni róla, főleg, ameddig nincsen lehetőségem tenni ellene. Addig csak idegesít és az eszemben tartja, hogy mi történhet, ha rosszul mennek a dolgok. Hogy mire mehetünk haza egy napon… Fenének hiányzik. Van éppen elég problémám. – Ez a propaganda igazi ereje.
Tudom, hogy fél, érzem a hangján. Szeretném azt mondani, nincs oka rá, és ahhoz, hogy valaki bántsa, előbb rajtam kell keresztülmenniük, de lássuk be, én édeskevés vagyok ehhez. Plusz a lány maga félelmetesebb, amikor átkok kiszórására kerül sor, mint én valaha is leszek. Talán ezért is vagyok jobb a defenzív bűbájok terén. Színtiszta életösztönből kellett megtanulnom megvédeni magamat.
Majd gyönyörűen benézem a probléma okát. Azért a megkönnyebbülés hulláma átfut rajtam, ahogy elengedem a kezét, hátradőlök és minden porcikámmal azon vagyok, hogy ne nevessek hangosan fel. Megkönnyebbülésemben, persze, nem a saját hülyeségemen. Néha mondjuk tényleg csak úgy tudom elviselni saját magamat. De ha az ember az én családomban nem tud nevetni a saját szerencsétlenségén, rettenetesen rá fog fázni az életre.
Látom, mennyire kényelmetlen, hogy nem hajlandó a szemembe sem nézni. Legyek őszinte? Ez egészen… szórakoztató. Majd kiböki, amit akart, nekem meg felugrik a szemöldököm a homlokom kellős közepére. Elég könnyű észrevenni, hogy sumákol valamiért, de ha szeretné megtartani a titkát, ám legyen. Én nem leszek semmi jónak az elrontója.
– Persze. Azok a baglyok amúgy is olyan gonoszak. Ha egyedül megy valaki, még megcsipkedik – vigyorodok el. Most miért? Azt nem mondtam, hogy nem fogok szórakozni egy kicsit…

- Hát én nem hiszem, hogy a miénk a legerősebb. – húzom az orrom csalódottan.  Hugrabugos vagyok, nem hülye. Mindenkinek van oka bőven arra, hogy féljen. Szerintem még azoknak is, akik beálltak Voldemort követői közé. Egészen biztos vagyok benne, hogy páran közülük inkább félelemből mint igazi meggyőződésből tették. Nekem nincs ilyen életmentő lehetőségem, ahogy ők mondják sárvérű vagyok. Soha nem engednének maguk közé még ha akarnám se. De igazság szerint nem is akarnék ilyesmit tenni. – Azt hittem a propaganda ereje az, hogy találnak egy ellenséget, aki ellen hergelhetik a népeket. – sóhajtok. – Ahogy ők találták most a mugli származásúakat. – jobb nem is gondolni arra, hogy mik jöhetnek még, vagy arra, hogy miket tehetnek ezek a fanatikusok.
Próbálok megnyugodni, nem gondolni ilyesmire. Bár nehéz, de azért inkább elterelem a gondolataimat a nővérem felé. Meg az utálatos esküvője felé. Semmi kedvem nincs egyáltalán elmenni, hogy majd én legyek ott a fekete bárány, hogy a családtagoknak egy nemlétező suliról meséljek… kész szenvedés lenne egyedül, ezért is próbálom elhívni Alastert, mert vele talán jobb lenne a buli.
De nem megy. Sose hittem, hogy valaha is lesz olyan téma amiről nehezemre esik vele beszélni. Félek attól, hogy kinevet majd. Vagy nem tudom. Igazából nem értem, hogy mitől félek. A barátsága fontosabb nekem, mint egy esküvőre elmenni, és fontosabb még nagyon sok dolognál. Tényleg kockáztassam mindezt, ami amúgy is mostanában eléggé ingatag lábakon áll. Szóval nem kérem még meg. Butaság, de még nem kérem meg. De talán ideje lenne nem túlidegeskedni az egészet, és megkérdezni amit akarok. Áááh, nem tudom, sehogy se jó most nekem semmi.
- Máskor is küldtem már elég baglyot egyedül. Igazából… - mekegek, és valahogy mégis csak felemelem a fejem. Látva, hogy már majdnem nevet rajtam, eléggé elkeseredek. Tényleg ennyire nevetséges lennék? – Szóval, én azt akartam kérdezni, hogy eljönnél-e velem nyáron a nővérem esküvőjére. – fülem hegyéig pirulok, de nem értem miért. Hülyeség! Ő a legjobb barátom, már csak elhívhatom, hogy megismerje a családomat? Nincs ebben semmi. Nem is kellene zavarban lennem. Sőt, nem is vagyok. Azért sem! – Tasha azt írta hozhatok egy vendéget én is, és én rád gondoltam. Persze Arthur barátodnak jobban tetszene, csupa mugli, apa meg a dilis találmányai… - zavarodok bele az egészbe. De miért olyan nehéz elhívnom őt? Nem értem én ezt az egészet!

Meglepetésemben elmosolyodok. Ella okos dolgokat mond. Nem, nem ez a meglepő része a dolognak, sokkal inkább az, hogy pont ő mondja ki ezt. Ha valaha is tippelnem kellett volna, kivel fogok itt ücsörögni és filozofálni a Halálfalóknak nevezett szociopaták gyülekezetének indítékairól és motivációiról. Marlene vagy Lily sokkal valószínűbb opciók lettek volna. És mégis, lehet, nem kellene ennyire meglepődnöm, elvégre évek óta barátok vagyunk, Ella meg én. Mindkettőnkre rakódott le valami a másikból. Rá, úgy tűnik ez. És rám? Talán a bátorságának néhány darabja, talán a kalandvágyának pár szikrája. Ami mondjuk, házainkat tekintetbe véve, valahol marha ironikus.
– Megtaláltak ők mindenkit – fújom alig leplezett haraggal. Nem szeretem az olyan eseteket, amikor valaki emberek ellen fordít másokat, mert a történelem mindig képen szokta vágni őket… iszonytató gyilkosságok után. De itt nem is csak ez a helyzet. – A varázslóvilág mindig furcsán arisztokratikus volt. Legalábbis az alapján, amit olvastam a történetéről. Legalábbis itt minálunk. Ezért kellett a koboldoknak annyiszor föllázadniuk, és ezért élnek például majdhogynem rabszolgasorban a házimanók. Mert miközben a világ előrelépett, a mi társadalmunk ostoba módon hierarchikus maradt, azzal megszabva, hová születtél.
Még az arcom is kipirul a végére. Ez az, amit meg kellene változtatnunk, és a legtöbben ezt nem értik meg. Nem ez a „Sötét Nagyúr” a probléma, ő meg a követői tünetek. És marhára itt lenne orvosolni a betegséget is.
Szerencsére a lány zavara eltereli a figyelmem. A kis viccemre végre kibukik belőle az igazság, én pedig széles mosollyal üdvözlöm a dolgot. Nos, végül is… Miért is ne? Nyárra amúgy sincsen sok tervem, és még mindig jobb ez, mint megpróbálni meggyőzni Amy-t a csukott ajtaja előtt ülve, hogy ugyan, építsünk már egy… Nem, azt hiszem, abból már kinőttünk.
– nem tudom, feltűnt-e, de nincsen sok barátom… Úgy semerre. Rajtad kívül – jegyzem meg, bár nem hinném, hogy Arthur Weasley meg én különösebben fasírtban lennénk. – És a kérdésedre válaszul: szívesen. Legalább lesz valami, amire várhatok a nyáron. Meglepően unalmasnak ígérkezik, ugyanis.
És valahol reménykedek, hogy az is lesz, nem ideértve természetesen az esküvőt. Nem vagyok biztos benne, mit is jelentene a varázsvilágban most a nagyobb felhajtás…

Érzem, hogy Al dühös. Azt hiszem a halálfalókra, a vezetőjükre meg erre az egész helyzetre. Hangjában szinte tapintható a feszültség, még ha nem is ismerném, tudnám, hogy ezt a tehetetlenség okozza. Egyedül kevesek vagyunk. Egyedül nem tudunk tenni semmit ezek ellen a dolgok ellen. Ez engem is gyakran feldühít, de igyekszem mindig nagyon mélyre elásni ezeket a dolgokat. Muszáj néha gondolkodnom, és nem csak úgy vaktában átkozódni, ha még élni akarok egy darabig. Csak hát a régi szokásokat nehéz levetkőzni. Ahogy mondani szokás, öreg fát nem lehet átültetni. Én azért teszek egy kísérletet.
- Azt hiszem Al, hogy ez még hosszú ideig így fog maradni. Talán… örökké számítani fog, hogy minek születtél. Mármint másoknak számítani fog. Néha irigylem a muglikat, őket csak a pénz érdekli. Itt lehetsz akármilyen gazdag, ha a származásod nem „megfelelő”, nem érsz semmit sem. Ne is beszéljünk róla. – sóhajtok végül lemondóan.
Mivel nem akarok ezen rágódni, se azon, hogy mit hoz majd a holnap vagy még inkább a holnapután, így inkább témát váltok. Persze, ez részemről nem volt valami jó ötlet. Teljesen összezavarodtam, nem is értem miért. Nem szoktam szégyenlősködni Alaster előtt, nincsenek titkaim se. Olyan furcsa ez, hogy egy ilyen egyszerű kérdést ennyire nehéz kibökni. Nem mintha attól félnék, hogy kinevet vagy ilyesmi, mert annyira már ismerem, hogy nem tenne ilyesmit. Tasha úgy túllihegi ezt az esküvő dolgot, én meg lehet átvettem az izgalma egy részét. Igen, csakis erről lehet szó.
Megkönnyebbülök amikor végre megkérdezem, és kicsit meg is nyugszok amikor látom, hogy vigyorog. Szóval vagy nevetünk egy jót az egész képtelen felvetésen, vagy eljön velem a buliba, mindkettő remek opció.
- Hát én azért értékelném, ha unalmas lenne. Ha három nővéred van, hidd el megtanulod értékelni azt, ha nincs semmi esemény és lógva hagynak. – mosolygok már én is szélesen, miközben végre képes vagyok rá nézni. Eddig valahogy nem igazán ment. – És kösz, hogy eljössz. Remélem tetszeni fog annak ellenére, hogy nem lesz semmi varázslat. – kicsit mintha izgatott lennék. De miért?! Csak Al és én nyáron együtt lógunk egy estét, nem értem mit kell ezen ennyit rugóznom. Mégis, gondolataim a lemezjátszók körül tekeregnek, meg, hogy biztos lesz zenekar is, akik olyan számokat játszanak majd mint amiket mi is hallgatunk néha. Meg kell tanulnom táncolni, mekkora égés lenne, ha Al látná hogyan csetlek-botlok a légiesen kecses nővéreim közt?! Igazság szerint nem véletlenül lettem fiús. Táncolni nagyjából úgy tudok ahogy egy barlangi troll festeni. Ha belekezdek, ott biztos a katasztrófa.
- Én azt hittem, hogy neked vannak barátaid. – szólalok meg mégis, visszatérve arra amit mondott. Népszerű alaknak tűnik, még ha nem is tud róla. Oké, eleinte, még mikor ide kerültünk a suliba egyáltalán nem ilyen volt. Amy is mesélt pár dolgot mikor bekerült a Hugrabugba, Al meg is kapta érte a jól megérdemelt átkait. De sokat változott mint mi mind, és azt hiszem elég nyitott is lett a barátságok iránt. Más emberek iránt. Természetes lenne, még ha ez nekem annyira nem is jön jól. Nem mondom, hogy örülnék ha csak velem haverkodna, de az idő véges, és gondolom több személy esetén egy-egy diákra kevesebb idő jut.
Valahogy összeszorul a torkom a gondolatra. Lehet, hogy nem leszünk mindig ilyen barátok? Távolság lesz köztünk és tíz év múlva már a nevemre sem emlékszik majd? Aggasztóak ezek a dolgok. Egyáltalán, milyenek leszünk tíz év múlva? Én megélem egyáltalán? Ahogy a dolgok állnak, komoly az esély rá, hogy nem. Túl nagy szám van és nem tudom befogni, valószínűleg előbb vagy utóbb célkeresztbe kerülök majd. Alaster majd sajnálni fogja, ha történik velem valami?
Nagyot sóhajtok, miközben arcát nézem. Mintha bele akarnám vésni az emlékezetembe a vonásait, amiket amúgy is tökéletesen ismerek már. Egy pillanatra behunyom a szemem, és ez elég is. Görcsösen ragadom meg az asztal szélét, és próbálok nem elmerülni a képek közt amik megjelennek a fejemben.

– Rendben – mondom, megadóan, pedig már készen álltam az érvelésemmel. Elmondtam volna, hogy a Lordok Háza is hasonlóan működik a mugliknál, csak azok éppen semmit nem csinálnak. Elmondanám, hogy a muglik is képesek voltak egy hasonló rendszert megváltoztatni. Elmondanám, hogy föl lehetne építeni valami igazságosabbat, jobbat, valamit, amiben akár az olyanok, mint Ella, és akkor ezt minden prejoratív jelző nélkül mondom, nem olyan pillantásokat kapnának néhány figurától, mintha csak körömpiszkok lennének. És azt hiszem, mostantól nem szabad a Napóleonról szóló könyveimet éjszaka olvasni. A „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség!” gondolata egy az egyben a fejembe szállt.
Sejtem, milyen érzés lehet neki erről beszélni. És szeretném, ha Ella nyugodalmas hangulatban maradna. Már csak azért is, mert a körülötte lévők számára ez a legbiztonságosabb. És tapasztalatból beszélek. Harmadikban egy lepattanó átka miatt egy éjszakát töltöttem a gyengélkedőn, elefántormánnyal és fülekkel. És azóta sem említettem senkinek, hogy gyakorlatilag kivont pálcával sétáltam bele abba az átokba, mert ki akartam segíteni…
– Ismerős. Egy húgom van, te is tudod, de egy ideje már nem merek nem hátrapillantani a vállam fölött, hogy ott áll-e egy csatabárddal, bosszúra készen – mondom, és csak azért, hogy megmutassam, mennyire komolyan gondolom, átpillantok a vállam fölött. Szerencsére nincs sehol egy fiatal, szőke, Hugrabugos lány csatabárddal, készen arra, hogy a fejemet vegye, de hát az ember sosem tudhatja. A tömeggyilkos Hugrabugosok egészen biztosan komoly fenyegetést jelentenek… Ja, a konyháról csórt kajának. Na, ezért kedvelem a Borzokat.
– Elfelejted, kivel beszélsz. Én hoztam egy raklap lemezlejátszót ebbe az iskolába – emlékeztetem a lányt, olyan arccal, mintha minimum a becsületembe gázolt volna. – De komolyan, egy varázstalan esemény pont az, amire szükségem lesz a nyáron. Csak csöndesen meghúzzuk magunkat, berúgunk a pezsgőtől és senki az égegyadta világon nem változik kanárivá. El tudod képzelni?
– Áh. Egymásra vagyunk utalva, te meg én – vigyorgok rá, olyan arccal, ami minimum azt sugalmazza, hogy minden egyes napot bankrablással töltünk. Bonnie és Clyde… Aha, az unalmasabb változatuk, talán. De nem baj ez így. Legalább van esélyünk megérni a középkorúságot. Onnantól úgyis lejtmenet az egész…

Örülök, hogy nem feszegetjük tovább ezt az egész Sötét Nagyúr témát. Még a hideg is kiráz valahányszor csak arra gondolok, hogy mi jöhet még ránk, azokra akik mugli származásúak vagy azokra akik őket támogatják. Magam miatt is aggódok, persze, hiszen az események vehetnek kedvezőtlen fordulatot számomra. De ott van Alaster is, aki valahogy mindig vonzza a bajt és az átkokat. Emlékszem, hányszor találtam el teljesen véletlenül. Meg múltkor is, sikerült fejbe dobnom a nefeleddgömbbel… mintha lenne benne egy mágnes, amihez tapad a baj és a sérülés. Neki több esélye van súlyosan megsebesülni egy konfliktusban, bár azért én meg a dilis heves természetem sem indulunk jó lehetőségekkel. Szóval, nem szeretek ilyesmire gondolni, túlságosan féltem őt is meg magamat is, a családomat és mindenkit.
Halkan kuncogok, amikor a húgát említi és hátra pillant. Nem semmi a lány, az igaz. De szerintem nem bárddal menne neki, hanem kivont pálcával. Az emocionális emberek, mint én is, elég hamar fel tudják kapni a vizet. Ez mondjuk nincs a homlokunkra írva, és általában azt szokták mondani, hogy ne húzkodd az oroszlán bajszát. De hé?! A borzokat sem éri meg piszkálni, ki szeretne bűzben úszni?
- A tesók elég bajosak tudnak lenni. Apa néha panaszkodik is, amiért négy lánya van, és rajtam kívül senkit se érdekel a barkácsolás vagy a találmányai. – bólogatok széles vigyorral. Na igen, apa mágia nélkül is minimum varázslónak képzeli magát. A találmányai is sokkal hajmeresztőbbek, amióta tudja, hogy boszorkány vagyok, azt mondta majd ha már otthon is varázsolhatok, segíthetek neki tökéletesíteni őket. Merlin irgalmazzon akkor mindenkinek!
- A lemezjátszóid felejthetetlenek, bár kellene már pár új lemez is, karácsonykor otthon hallottam pár jó új számot. Szerezzek majd neked? – remélem, hogy ezzel ki tudom engesztelni. – Egyébként, ha berúgunk, belőled még lehet kanári, szóval inkább előtte már zárjuk el a pálcámat. Különben is, a varázstalan eseményeken történik a legtöbb furcsaság, ezt még nem tudtad? – honnan is tudhatná? Gondolom mivel varázsló családba született, kevés ilyen eseményben lehetett része. Mindenesetre újdonság lesz ez neki, és így egy kicsit már én is várom a nagy lagzit. Pedig eddig nem igazán lelkesedtem érte, de az, hogy Al is velem lesz valahogy máris vonzóbbá teszi az egészet. Nem csak a buggyant nővéreim lesznek ott, hanem a legjobb barátom is, naná, hogy máris jóval lelkesebb vagyok!
- Már tudom, hogy miért haverkodsz velem. Mert nincs jobb lehetőséged. – öltök rá nyelvet, és tettetett durcázással fordítom el az arcom, miközben szám sarkában már ott bujkál a nevetés. Akárhogy is, szeretek vele lenni. Igazából, ha mondjuk azért barátkozunk egymással, mert más nem ért meg minket, akkor is, szerintem jól jártunk. Legalább egyikünk sem magányos; bár tény, hogy jobban örülnék neki, ha ugyanabba a házba járnánk, és esténként is tudnánk beszélgetni. Nem kellene kiszökdösni emiatt meg ilyesmi. Kit akarok átverni?! Az az egyik legjobb az egészben, hogy szinte mindig rosszban sántikálhatunk!
Ahogy visszapillantok rá, kéretlenül tolakodnak fejembe a gondolatok. A többségük a jövővel kapcsolatos, de nehezen értelmezem, hogy miért most vagy miért így jöttek elő. Szeretném, ha minden úgy maradhatna ahogy most van. De erre azért elég kicsi az esély; elég hozzá mondjuk egy hozzám hasonlóan temperamentumos lány, és azonnal véget is vet a mi kis barátságunknak. Nem kell hozzá sok ész, én se örülnék neki, ha a pasim egy másik lánnyal lógna. Tényleg, vajon Al gondolkodott már ilyesmin? Mindenesetre nem fogom megkérdezni erről, vagy legalábbis nem most. Nekem eszemben sincs egy harmadik felet vonni a képletbe, egyáltalán nem érdekel az ilyesmi, amiről a szobatársaim csacsognak. Hogy ki milyen magas, milyen izmos, milyen jóképű… blöááh! Nyálas ömlengés az egész, amikor fontosabb dolgokkal is foglalkozhatnának!
Vannak viszont dolgok, amiket bár irányítani nem tudok, azért előre látom. Amint az asztal szélébe kapaszkodok, már meg is rohamoznak a képek. Van, amikor konkrét jeleneteket látok, de többnyire csak ilyen rendezetlen, összevissza képeket, mozdulatokat, részleteket. Most látok egy nagy, krémszínűn sátrat, ahogy a szél fújja a vászonból készült oldalát. Néhány csinosan felöltözött embert, akik szaladnak ki a sátorból, a házunk irányába. Nem nehéz összeraknom, hogy ez Tasha esküvője lesz. Miközben sűrűn pislogok, és elmosolyodok, tovább kutatok az agyamban még több kép után. Mert azt nem tudom irányítani, hogy mikor jönnek, de arra már rájöttem, hogy még egy pár morzsát tudok szerezni, ha nagyon akarok. Azt hiszem ezt a jóslás dolgot nem ártana gyakorolnom! A következő képen látom, hogy miért szalad mindenki. Esik az eső, de én nem mozdulok. Vajon miért nem mozdulok? Aztán látom, hogy Alaster áll velem szemben, mindkettőnkre kövér cseppekben hullik a víz, ami átáztatta a sátor tetejét. Azt hiszem, nevetünk.
- Hű. – sóhajtok fel, amint végre képes vagyok kinyitni a szemem, bár nem tudom, hogy eddig is nyitva voltak-e. – Most is beszéltem? – faggatom azonnal Al-t, és remélem, hogy észrevette mi történt. Azt se tudom meddig tarthatott a dolog, vagy egyáltalán feltűnt-e neki.

– Én örülök, hogy te ilyesmik iránt érdeklődsz. Máskülönben ruhapróbákra lennék kényszerítve, és akkor magamra mondtam volna egy Sectumsepmrát pár éve – mondom, persze vicceskedő módon. Mágikus öngyilkosságról mondjuk még nem hallottam, de ami azt illeti, a legkevésbé sem szeretnék a mikéntjén töprengeni. – És hé, ki tudja, lehet, még a végén összehoztok valamit, ami mindkét oldalnak hasznos lehet.
– Nem volna rossz, bár ki tudja, mennyire értékelnék őket a Griffendélben – felelem, ugyanis már amúgy is vékony jégen táncolok agresszív csárdást. Azt nem mondom, hogy bárki beszélne a lemezlejátszók, vagy azok tulajdonosának megröptetéséről úgy a toronyablakból, de egészen biztos vagyok benne, hogy csak idő kérdése. Tavasz végére a többség már rá szokott unni, és ebben az időszakban igen nehéz hangulathoz illő dalokat találni. Karácsony ezért is varázslatos időszak…
– Amúgy is mindig érdekelt, milyen kanári lehetnék – vigyorodok el szenvtelenül, ahogy arra gondolok, a nővére valószínűleg nem értékelné túlságosan, ha csak úgy madárrá változnánk az esküvő közben. Bár fene tudja, anya mindig azt mondta, szoktak galambokat is szabadon ereszteni. Legfeljebb színesebbek leszünk… Bár igaz, ahhoz nagyon gyorsan meg kellene tanulni az animágiát, és nem hiszem, hogy bárkit is ismerek, aki képes lenne erre. Áh, már megint elragadott a fantáziám. Megesik…
– Ja. Nem azért, mert kedvellek, meg egészen biztos vagyok benne, hogy egy nap az egész Roxfort rettegéssel telve borul majd a lábaid elé. Nem, semmiképpen sem – játszom a játékát. Én még az esti kiszökdöséseket sem bánom különösebben, jobban rávesz arra, hogy kiismerjem a kastélyt. Plusz, azoknak a találkáknak a megtervezése sem kicsi munka.
Ahogy ez átfut az agyamon, már látom, hogy valami más is történik. Ahogy a lány megragadja a pad szélét, fölugrok a helyemről és odasietek hozzá. De ekkor nem sok mindent tudok tenni, azon felül, hogy várok, és igyekszem nem engedni, hogy bárki is bámuljon rá. Fenének hiányzik szerencsétlennek, hogy ezekről a rohamairól is elterjedjenek a hírek. Van ötletem, mi lehet, de a legkevésbé sem kellene még ezzel is céltáblát festenünk a hátára.
– Nem, ezúttal nem – felelem. Majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve közelebb hajolok és suttogóra fogom a hangom. – Te, el kellene beszélgetnünk ezekről a dolgaidról. Mi a fene történt egész pontosan?

- Ha mégis ruhapróbára kényszerítenének, majd én megátkozlak, hogy megszabadulj a szenvedéstől. – abban egészen biztos lehet, hogy ha arra kerül a sor, én bármilyen formában megszabadítom tőle. Legegyszerűbb lenne valamilyen nem tartós alakváltoztató bűbáj, mondjuk kicsit szélesebb lehetne derékban, és alacsonyabb is. Vagy felfújhatnám mint egy lufit. Esetleg lehetne mágneses, így minden fém tárgyat magához vonzva. Nem, ez mégse jó, nem akarom, hogy komolyan megsérüljön ha minden tű belé áll. Az élő tűpárna dolog valahogy nem vicces, vagy nem annyira mint elképzelve. – Amúgy milyen ruhapróba?
Bólintok, és fejben már állítom is össze a listát, hogy milyen lemezeket fogok neki szerezni. Akármennyire rövid is az idő ami a tanévből még hátra van, azért… nem fog megártani az új zene. Nagyon szeretem én is szerelgetni a lemezjátszókat, állítgatni rajtuk ezt-azt. A zenét is szeretem, és hála égnek Al ízlése ezen a téren hasonlít az enyémhez. Nem emlékszem, hogy alakult volna ki vita köztünk emiatt.
- A Griffendéleseknek is van fülük, legalábbis én így láttam. És amúgy is, ezt a pár hetet leszámítva már csak egy év van hátra. Ha eddig elviselték a lemezjátszókat ezután is kénytelenek lesznek. Végzős leszel, nehogy már más mondja meg mit csinálhatsz. – jókedvűen kuncogok is, igen, ez a legjobb ebben az évben, hogy mindjárt vége. És utána már gyakorlatilag senki nem lesz a tanárokon kívül aki bármiért is szólhatna vagy piszkálhatna. Ugyanakkor, egy kicsit elszomorít arra gondolni, hogy már csak ilyen kevés időnk maradt amikor gyakran láthatom. Nem is tudom… talán megszoktam, hogy Al itt van nekem, még nem mertem elképzelni, hogy milyen lesz amikor akár évekig nem találkozunk. Nem, az túl rossz lenne, ezt nem fogom hagyni!
- Engem meg az érdekel, hogy milyen lehetsz részegen. Esetleg, egy részeg kanáriban benne lennél? – fogalmam sincs, hogy mennyit tud a mugli esküvőkről. Mivel nekem három nővérem van, Akiből egy férjhez ment, egy most fog házasodni, a harmadikat meg rég eljegyezték… nos, én egy kicsit többet tudok róluk, mint Al. Először is, unalmasak. Mindenki körbe ujjongja a párt, a zene általában épp csak elfogadható, és senki nem érti miért tartom unalmasnak az egészet. Ráadásul biztos rám kényszerítenek majd valami kalodának is beillő ruhát, valószínűleg muszlinból. Csipkével, rózsaszínben vagy ilyesmi, pfujj!
Mielőtt még elmerülnék ezekben a sötét gondolatokban, inkább azt latolgatom, hogy miért is lyukadtunk ki ott, hogy miért kedveljük egymást. Nincs rá válaszom, de azért Alaster elmélete meglehetősen elrugaszkodott. Inkább hátborzongató. El is komolyodok, és megrázom a fejem miközben gyorsan körülnézek, nem hall-e minket valaki.
- Csss! Ilyesmit ne is mondj!Viccből se! – hajolok közelebb hozzá, suttogóra fogva a hangom – Még csak az hiányzik, hogy meghalljon egy Mardekáros, hogy ilyeneket mondasz rám. – nem mintha a diáktársaim miatt félnék. Egy jó kis párbaj megoldja az ilyesmit. De az, akit követnek… ő bitos, hogy még tréfa szintjén se hagyná, hogy valakiről ilyesmiket mondjanak. Hogy félnek tőle, és a lábai elé borulnak. Hiszen ez neki a célja, nincs szüksége vetélytársakra. Meg aztán… nem akarom, hogy féljenek tőlem. Senki. Főleg nem Al, soha nem akarnám, hogy rettegjen tőlem, nem viselném el a gondolatot, hogy azt hiszi bántanám. Idegesen rágcsálom a számat, túl sok ez hirtelen.
Amint az asztalba kapaszkodok, már jönnek is ezek a képek. Mintha egy moziban lennék, vagy valaki diákat vetítene nekem. Amiket nem értek, amik sokszor elmosódottak, máskor meg olyan részletesek, hogy bele zsibbad az agyam. Beszélnem kell majd erről valamelyik tanárunkkal, talán a jóslástan tanár lenne a legjobb. Vagy valaki, akiben megbízhatok. Mert ha valóban a jövőre vonatkoznak ezek a képek, vagy néha jelenetek, akkor még bajt is hozhatnak rám. Meg kell tanulnom uralni és irányítani, hogy haszna legyen.
Az utolsó kép, amin Alaster áll velem szemben, és mindketten bőrig áztunk, furcsa melegséggel tölt el. Olyan… jó volt látni az arcát, a mosolyát, úgy tűnt jól érzi magát velem. Szeretném, ha tényleg így lenne majd, ha tényleg jó buli lenne ez nekünk. Mikor képes vagyok a külvilágra is figyelni, nagyot sóhajtok. Al ott áll mellettem, én pedig kicsit kimerültnek érzem magam. Csak megrázom a fejem, miközben valahogy talpra vergődöm magam.
- Gyere! – nyújtom felé a kezem, és ha megfogja, az egyik ablakfülkéhez húzom, ahol tapasztalataim szerint nehezen hallgathatna ki minket bárki is. Leülök a párkányra, hátam a hideg kőfalnak támasztva ölelem át térdeimet. – Képeket láttam. Talán az esküvőről… - aggodalmasan sütöm le szemeim egy pillanatra, majd fülem hegyéig elpirulva nézek rá vissza – Azt hiszem, ezek látomások. – súgom a végét egyszerre izgatottan, lelkesen és mégis félve. Mert ha ez valóban egy ilyen képesség, akkor még bajt is hozhat rám. És rá is, ha tudomást szerez róla, márpedig én épp most kötöttem az orrára a kis titkomat.

– Vagy adsz hozzá egy kicsit. Igazából, azon a ponton már annyira mindegy lesz – vigyorodok el haloványan, belegondolva, mennyire egyedi is, hogy az első gondolata a kínjaimtól való megszabadításra az, hogy leátkozza a fejemet is. Ezt kedvelem a lányban, a konvencionális megoldásoknak sosem volt a híve, és ez így is van jól. – Csak arra gondoltam, hogy ha lányos lány lennél, tuti végig kellett volna ülnöm párat. Nem engedhetem meg, hogy elidegenítselek, meg minden – felelem, még mindig játékosan szórakozva vele.
– Igazi lázadó hangulat. De arra vannak a prefektusok, meg a tanárok, meg a népharag, hogy megmondják, mit csinálj – mutatok rá. Tudom, hogy ő foggal és körömmel harcolna az utolsó pillanatig, csapkodva mindenfelé megfontolás nélkül. Ezért vagyok én itt, azt hiszem, hogy néha eloltsam a tüzet. Nem lenne okos döntés, már csak taktikai szempontból sem, ha harcba keverednénk mindenkivel magunk körül.
– Áh, nem hiszem, hogy részeg kanárinak szórakoztató vagyok. Olyankor azért nehezebb kiállni és torkodszakadtából énekelni valamit, vagy nagyon leégetni magát a táncparketten. Részegen vagy emberként, vagy sehogy – közlöm vele rendkívül lelkesen, de pontosan tudom, hogy mostantól nincs visszaút, muszáj leszek ezek közül legalább az egyiket megcsinálni. Jaj szegény fejemnek! Bár, mondjuk, inkább jaj Ella fejének, elvégre ő visz az esküvőre…
– Áh, ugyan, van nekik nagyobb bajuk is. Vagy remélem, lesz – felelem, és próbálom maszkírozni, hogy azért egy pillanatra én is megrettenek attól, hogy esetleg lehetett a közelben valaki. De nem, nem hiszem. Amúgy is, szánom azt a szerencsétlent, aki megpróbál párbajozni Ellával. Vagy csak letámadni, lesből. Esélyesen rendelhetünk egy zöld-ezüst szemfedőt…
Aztán elkezdődik a furcsa pillanat, és nem igazán akar véget érni. Egy pár másodperccel később már egy könyvespolc mögött bújunk meg, és, mivel látom, hogy amit mondani akar, az kifejezetten privát dolog, gyorsan elmormolok egy varázsigét, amely letompítja az esetlegesen közelben állók érzékelését, főleg a hallásukat. Amint elhagyják a párméteres körzetünket, rendben kell lenniük…
– Látomások? – kérdezem, felvont szemöldökkel. Nem olvastam túlságosan sokat a látókról, ami azt illeti, de azért tudok egy-két dolgot. – Ella, a Látás nagyon ritka képesség, még akkor is, ha a felmenők között akadt egy vagy kettő, aki rendelkezett vele. Neked, meg… mármint… na, érted. – Fenének nem tudom kimondani, hogy nincsen benne varázslóvér. Olyan lenne, mintha lesárvérűzném, amit meg sosem tennék meg vele. És most már legfeljebb behúzhatom a nyakam, rettegve az átkok lehetőségét…

- Én lányos lány vagyok! – vágom rá értetlenül a felvetésére, aztán inkább csak elhúzom a szám. Talán annyira nem lányos, mint a legtöbben, de azért… lánynak tartom magam teljes mértékben. Nem tudom miért gondolja, hogy fiús vagyok, hát nem tűnt fel neki, hogy hat éve egy ilyen idétlen rakott szoknyában grasszálok mint az összes többi nőstény ebben az intézményben? Jó, hát szeretem a kviddicset is, meg barkácsolni is, és nem nyafogok mint a többség. De attól még én is hajlamos vagyok arra, hogy elérzékenyüljek. Amikor nem lát senki. Többnyire az éjszaka közepén, a takaró alatt. Mindenesetre egy kicsit rosszul érint, hogy Al szerint nem vagyok elég lányos. Feltűnt neki egyáltalán, hogy lányból vagyok? Mármint, nyilván én is járok ruhákat próbálni, nem tudom miért feltételezi, hogy nem. Azt meg végképp nem értem, hogy ez engem egyáltalán miért zavar?!
- De hát ez csak zene, mégis kit zavarna? – értetlenkedek tovább. Ha egy tanár mondja, hogy kapcsolja ki, az nyilván más. De ha egy tanár rá akart volna szólni a lemezjátszók miatt, az már rég megtehette volna, legalábbis szerintem. Itt még a falnak is füle van, és a diákok is rég elköphettek volna valamit ezekről s szerkentyűkről a tanároknak vagy a prefektusoknak. – Ha valakinek baja lenne a masináiddal, két választásod van. Vagy elküldöd őket hozzám és akkor a fülüket a kezükben tartják onnantól kezdve, vagy… mondjuk megkérdezheted őket, hogy milyen zenét szeretnének hallgatni. Csak van kedvencük. – kacsintok, miközben megrántom a vállam. Nincs ezen semmi bonyolult, valamit vagy erővel vagy ésszel kell megoldani. Esetünkben én vagyok az aki előbb átkozódik aztán kérdez, Al pedig aki előbb gondolkodik aztán kiveszi a kezemből a pálcát.
- Részeg-Al vagy Kanári-Al? Nehéz döntés lesz, de talán segít rajtad, hogy tizenhét éves kor előtt nem varázsolhatunk otthon. – vigyorodok el szélesen, miközben már el is képzelem, ahogy Énekelünk valamit rém hamisan, amitől a nővérem ki fog akadni. Mi leszünk az este fénypontja! Kétségem sincs, hogy Al tökéletes választás volt, azt hiszem ő az egyetlen akit ismerek, aki nem röhög majd túlságosan, ha meglát talpig rózsaszínben. Talán.
Nem azt mondom, hogy szokásom lenne bárkitől is félni, valahogy kevés életösztön szorult belém. Nem vagyok adrenalin függő vagy ilyesmi, egyszerűen csak nem érdekel, hogy minek milyen következménye lesz. Amióta viszont begyűrűzött ide ez a Voldemort ügy, azóta kétszer is meggondolom kibe kötök bele. Ezért is ijedek meg attól amit Alaster mondott, hiszen eléggé aggódom már a kviddics miatt is, félek ha túl jó lennék benne még azzal is bajt hozhatnék a fejemre. Sosem lehet tudni ugye az ilyesmit.
- Hát, reméljük lesz nagyobb problémájuk is hamarosan. – dörmögöm, de többre már nincs időm mert hirtelen tör rám az érzés. Általában ilyen váratlan helyeken és időpontokban tör rám. Mondhatnám, hogy utálom, vagy azt is, hogy félelmetes, de igazából lelkem egy sötét kis zugában élvezem az első alkalom óta. Amint rájöttem, hogy valamelyest a jövőt látom, tudtam, hogy ez különleges dolog amivel foglalkozni kellene, fejleszteni, csak nem merek róla beszélni senkinek sem. Pár könyvben már utána olvastam, és ha igazi, ha tényleg van egy ilyen jövőbe látó képességem, és esetleg véletlenül látó lennék, nos… annyi erővel a homlokomra is írhatom, hogy „hé, Halálfalók! Öljetek meg!”. Túl különleges képesség ez egy olyan lánynak mint én.
Örülök, hogy Alaster gondolt a bűbájra, amitől nem hallanak meg még véletlenül sem. Én egészen meg is felejtkeztem erről, biztos a nagy izgalom miatt. Mikor elmondom neki, hogy ilyenkor mi is történik, kicsit megnyugszom. Persze csak egy egészen múlandó pillanatra.
- Szóval szerinted olyan mint én, nem rendelkezhet ilyen képességgel? Mert kevesebb vagyok mint ti, ugye? – sosem gondoltam volna, hogy pont ő fogja majd valamikor a fejemre olvasni a származásomat. Sebzetten bámulok rá, és igazán nem tudom hová tenni ezt az egészet. Persze felfogom, hogy igaza lehet. Hogy ez nagyon ritka képesség, és nekem tényleg nincs egyetlen egy varázsló sem a családomban, nem még, hogy látó. De miért ne lehetnék? Azt hittem nem hisz ebben, a származásban meg minden ilyesmiben…
Komoly a kísértés, hogy valahogy megátkozzam. Tényleg. Már ujjaim közt forgatom a pálcám, idegesen, ajkaim rágcsálva, próbálom elterelni a gondolataimat arról, hogy ártani akarok neki. Hogy mondhatott ilyet?! Talán nem vagyok olyan jó, mint ő, vagy mint bárki más? Észre sem veszem, hogy a szemeim szinte szikrákat szórnak felé.
- Tudod, néha tényleg nagy marha tudsz lenni. – eresztem le a pálcám, amiről fel se tűnt, hogy már egy ideje rá szegeztem. Még jó, hogy nem vontam rá valami átkot önkéntelenül, akkor aztán lett volna bajom elég. Így is néha pengeélen táncol a barátságunk, kinek hiányzik, hogy komolyan megsebesítsem? Az viszont nem teljesen tiszta, hogy miért nem tettem meg. Ha bárki másról lett volna szó, garantált a néhány napos üdülés a gyengélkedőn. De neki nem, Alastert nem tudnám bántani és ez megrémiszt. Magam sem értem miért, de azt hiszem, csak még pocsékabbul érezném magam, ha most megtettem volna. Rosszul esik, hogy megbántott, nagyon fájtak ezek a szavak, pedig ki sem mondta kereken, hogy annak tart. Sárvérűnek, aki nem elég jó ahhoz, hogy boszorkány legyen. Tőle nem vártam ilyesmit, azt hittem mi mindig barátok leszünk.

– Nem is azt vitatom, hogy lányos lennél, de abból is vannak különböző fokozatok, típusok. Olyan ez, mint amikor a lányok azt mondják, hogy minden srác idióta. Te az a fajta lány vagy, aki simán megvan mindkét oldallal – vonom meg a vállam. Mondtam már, hogy mindig kedveltem a Fábiuszi Taktika elgondolásait? Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy értelemszerűen megismertem az elterelő és az elkerülő hadmozdulatokat. És most abban reménykedek, hogy hasznosíthatom is, és nem keveredek vitába vele a „lányos lányság” pontos definíciójáról. Mert azt nem vitatom, hogy ő lány lenne, eléggé feltűnő a dolog, de ha pasikról kellene beszélnünk, garantáltan nem lennénk barátok. Mert hát lássuk be, a saját nememhez nem vonzódok különösebben.
– Inkább elküldöm őket hozzád. Csapatmunka, vagy mi – vigyorodok el gonoszan. Amúgy sem hiszem, hogy gond lenne ebből az egészből. A zene talán zavar néhány embert, de Ellának igaza van, sokkal kevésbé érdekel, mennyire, mint ahogy azt eredetileg hittem. KI hitte volna, hogy jól jön majd, ha egy kvázi páriával barátkozom…
– Meg kellene nézni akkor Zonkó Csodabazárját. Ott tuti lehet valami hasonlót kapni… És igen, inkább befogom. Végre leesett, hogy magam alatt vágom a fát – nevetek halkan, miközben megrázom a fejem, mintha csak el akarnám hessegetni az egész gondolatot.
Aztán a feje tetejére fordul a világ. Először csak aprót, éppen leget, hogy emlékeztessen arra, amit Lily meg én beszéltünk nem is olyan régen. Utálom, hogy az olyan embereknek, mint Ella félniük kell néhány rohadék miatt. Utálom! De, legnagyobb szerencsénkre talán, nincsen időm jobban fölkapni a vizet, mert ami ezután történik, az egyenesen kiforgatja a világot a helyéről, levágja a pincébe és rázárja az ajtót.
Aztán a lány rám szegezi a pálcát, én meg teszek egy lépést hátra. Nem fogok rászórni semmit, ezt garantálhatom, de nem is fogom könnyű célponttá tenni magamat. Tudtam, hogy félre fogja érteni…
– Hé, én csak próbálok reálisan gondolkodni. Te is tudod, hogy pont teszek arra, milyen a származásod. Viszont a Látás valószínűsége… – Igazából ez csak rosszabb lesz, ahogy beszélek. Szóval megvárom, ameddig leereszti a pálcáját. – Jah, mondták már párszor. Szerintem főleg te. De egyébként meg el kellene menned a Jóslástan-tanárhoz, megérdeklődni, mi a helyzet. Én csak… Próbáltam ötletelni.

A szemöldököm minimum a homlokom közepéig felszalad, de inkább rá hagyom. Nem tartom magam különösebben lányosnak, de nincsenek olyan illúzióim sem, hogy a többiek akár csak elképzelnék, hogy egy szivárványszín unikornis plüss állatkával alszom. Az viszont mindenképp pozitív, hogy Alaster nem tart olyannak mint a legtöbb lány, értékelem, hogy nem is feltételez rólam hasonló nyivákolást. Az is tény, hogy ha olyan lennék, az már rég kiderült volna, valószínűleg fárasztottam volna eleget valami olyasmivel, hogy minden srác idióta. Mármint, ha lenne valaki aki tetszik nekem. Mivel nincs, azért valamivel egyszerűbb ez is, így nem kell a rinyálásomat hallgatnia napokon át.
- Tudtam, hogy rám hagynád a nehezét. Bár, ez az élvezetesebb része! – nem tudok nem vigyorogni a gondolatra, hogy miket is csinálnék azokkal akik esetleg szót emelnének a lemezjátszók ellen. Nagy esély van rá, hogy olyan süketté tenném őket mint az ágyú, ha már egyszer ennyire zavarja őket a zene. Vagy, talán ésszerűbb büntetés lenne őket egy denevér hallásával felruházni, akkor aztán nyafoghatnának. Le kellene már szoknom erről, nyaranta, amikor a szüleimnek mesélek a suliban elkövetett csínyekről anya mindig szinte pánikrohamot kap, hogy indulatkezelési problémáim vannak, meg agresszív személyiségjegyek… mintha érteném mit hablatyol, de egész biztosan igaza van abban, hogy lehetnék valamivel szelídebb is.
- Ha valami mágikus dologtól lennél vicces az nem lenne az igazi. Azt hiszem, a varázstalan alkohol sokkal de sokkal jobb lesz erre a célra! – igazából már az is kihívás lesz, hogy valahonnan szerezzünk bármit amitől berúghatnánk, de nem akarom elvenni a kedvét. Akár a mágusok világában akár a muglik világában, mindenhol kiskorúak vagyunk és a szüleim az ilyesmiben viszonylag szigorúak. Már ahhoz komplett stratégiára lesz szükségünk, hogy valahonnan elcsenjünk egy üveg pezsgőt és suttyomban megigyuk.
Már bánom, hogy elmondtam neki az egyik titkomat, pedig épp itt volt már az ideje. Csakhogy azt hittem örülni fog, vagy máris előáll majd valami jó ötlettel, esetleg összeszid amiért eddig magamban tartottam ezt a dolgot. Mindenre, csak erre nem, hogy majd a származásommal jön. Nem is tudom, ha nem ismerném ennyire, azt hinném féltékeny. Persze az agyammal tudom, hogy nem az, igazából nekem lenne rá okom. Hiába is mondja, hogy nincs más barátja, azért őt elég sokan kedvelik, szerethető fazon. Engem nem igazán kedvel vagy tisztel senki sem, nem is félnek tőlem túl sokan tudtommal. Persze a kviddics és az, hogy csapatkapitány lettem, kiszélesítette azt a kört, akikkel barátkozhatnék, de én valahogy sosem voltam jó ebben. Nem vagyok barátkozós típus, magamba zárkózok és csak az arra érdemesekkel kommunikálok érdemben. Nincsenek felületes barátságaim, valakit vagy nagyon kedvelek vagy nem érdekel.
Azt azért érzékelem, hogy hátrált egy lépést, és ez egy kicsit megijeszt. Tényleg nem bántanám, önkéntelen volt a mozdulat amivel rá szegeztem a pálcát. Nevezzük rossz szokásnak vagy reflexnek. Le is eresztem a pálcát amint felfogom, hogy mit műveltem, és már nyelvem hegyén lenne, hogy bocsánatot kérjek. De nem tudom őszintén megtenni, így nem, hogy megsértett azzal, hogy kétségbe vonja, hogy lehet-e ilyen képességem. Én se vagyok benne biztos, hogy erről van szó, de azért némi támogatás jobban esett volna.
- Jó, igazad van. Tényleg kicsi az esélye. – mormolom végül kelletlenül. Sovány bocsánatkérés, de többre most nem futja. – Tudom, hogy a Jóslástan tanárt kellene megkeresnem, de nem olyan egyszerű. Nem tudom mi történne, ha kiderül. Azért nem mondtam el neked se, mert… - tényleg, miért is?! A legjobb barátom, nem kellene, hogy egy ennyire fontos dolgot eltitkoljak előle. Akkor meg miért? Magam is meglepődök a válaszon: túl fontos nekem. Túlságosan kedvelem, nem akarom, hogy miattam bántsák, nem akarom, hogy bármi baja essen, meg akarom védeni. – szóval, mert nem akartalak belekeverni ebbe. – nyögöm ki végül, hogy miért is nem mondtam neki eddig semmit a képességemről. Közben persze sikoltozva menekülnék innen, nem akarok belegondolni sem, hogy mennyire fontos ő nekem. Kizárt dolog és kész!

– Tudtam, hogy te élvezni fogod – vigyorodok el egy kissé gonosz módon. Amúgy is, a történelemben éppen elégszer láttuk, hogy nem a legjobb ötlet mindig neked magadnak megoldanod a fölmerülő problémákat. Hol lett volna Justinian római császár a nem eléggé híres Belasarius nélkül? Érdemes valakinek az erősségeire delegálni, márpedig Ellánál jobban senki nem ért ahhoz, hogy leátkozza valakinek a fülét. Vagy a fejét, ha éppen úgy alakul.
– Na, majd ha látom, hogyan állunk, garantáltan kitalálom, miként csenjünk el egy üveget – felelem, és már nem is próbálom elrejteni, mennyire élvezni fogom ezt. Nevezhetnek rátartinak, de szeretem mutogatni, mikre vagyok képes. Muglik előtt varázsolni nem jó ötlet, már csak azért sem, mert a törvény is tiltja, de attól még annak olyan dolgok, amikkel ámulatba lehet ejteni az embereket. Ha sikerül lenyúlnunk egy üveget anélkül, hogy észrevegyék, az is ilyesmi lesz.
Remek. Teljes eddigi taktikai és stratégiai képzésem arra megy rá, hogy lenyúljak valamit. Egy kicsit elkezdek vágyódni arra a dologra, amit Lilyvel beszéltünk jó ideje már. De ahogy az átfut az agyamon, meg is rettenek egy kissé. Ha abba belevágunk, mindennek, amit ismerünk, vége lehet.
Valahogy mindig megtalálom a lehető legrosszabb dolgot, amit mondani lehet, és utána persze, hogy azt mondom. Ebben az esetben is így alakul, és ahogy éppen farkasszemet nézek Ella pálcájával, már azért át tudom gondolni, hogy ezt lehetett volna egy kicsit… Normálisabban is kifejezni. Majdhogynem felsóhajtok megkönnyebbülésemben, amikor a lány leengedi a pálcáját, és normálisan nézünk egymással szembe. Hát persze, hogy tudom, hogy megbántottam, de nem ez volt a célom, hogy rohadna meg a világ. Csak próbáltam egy nehéz témáról beszélni. Eh. Nem megy ez nekem.
– Ugyan, én kérek elnézést. Hülyeség volt a származásodat belehozni. Csak nem tudtam elmenni mellette és kifejezni, amit akartam, és… – És meg kellene tanulnom befogni a pofámat. Viszont abból, amit mond, le tudok vonni valami mást is. Valamit, ami… Ami fontosabb, mint hogy melyikünk gázolt bele a másikba. Egy-két másodpercre elhátrálok tőle, egészen a könyvespolc végéig és körbenézek, hogy nincs-e itt valaki. Most nem kockáztathatom, hogy kihallgassanak bennünket.
– Mi lenne, ha többé nem kellene tartanod azoktól a barmoktól? – kérdezem abban a pillanatban, ahogy visszalépek hozzá, fojtott hangon. Szemem ide-oda cikázik, már-már frenetikusan, próbálom észrevenni az esélyes fenyegetést, mielőtt az megjelenne.

Igazság szerint szerettem volna többet látni. Mármint, több képet, több részletet arról az esküvőről. Önzőség, tudom, de nem a nővérem boldogsága érdekel, mármint az, hogy boldog lesz-e. Tashat nem kell félteni, többnyire eléri amit akar, nem emlékszem olyasmire amit ne kapott volna meg. Szóval, ha ő eltökélte, hogy ezzel a hapsival majd jó élete lesz, akkor fölösleges is lenne a jövendőt fürkészni ebben az ügyben. Szerettem volna viszont magamat, magunkat látni. Azt, hogy tényleg sikerül-e elcsenni egy üveg pezsgőt, vagy tényleg remekül leszünk-e, Alaster jól érzi-e majd magát a családommal. Valamiért fontos ez nekem, anyám eléggé rá tud telepedni az emberre, és egyébként is… szóval, csak érdekelt volna és kész.
Nem akartam rá pálcát rántani, így utólag túlzásnak érzem, és egyébként is… mégis miféle átkot olvashattam volna rá? Valahogy még a legenyhébb is durva lett volna. Tudnom kellene, hogy nem úgy gondolta, hogy ez csak egy nagyon szerencsétlen elszólás lehetett. Bár, tekintve, hogy Al milyen megfontolt, azért nem lehetett teljesen véletlen a dolog. Nehéz lesz elfelejtenem, ha egyáltalán valaha is sikerül. Hiába, hogy nem volt szándékos, ettől még kimondta a nekem fájó szavakat.
- Felejtsük el. Azt hiszem, a jövőben még elég sokszor kapok majd ennél durvább megjegyzést is a származásomra. – mormolom miközben duzzogva húzom a szám. Nem tetszik, egyáltalán nem tetszik ez nekem, de hát ez van. Meg kell szoknom, hogy mások véleménye igenis számít, néha az életem múlhat rajta. Milyen igazságtalan ez?!
Aztán csak bámulom, ahogy hátrál tőlem, miközben próbálom a saját pánikomat is csitítani. Nem létezik, nem szabad, lehetetlen. Alaster a legjobb barátom, az egyetlen igazi barátom, egész biztosan csak félreértelmeztem ezt az egészet. Az csak természetes, ha az ember félti a barátját. Nem kell mindjárt képzelődnöm. Aztán amikor visszalép elém, már végképp semmit nem értek.
- Hogyhogy nem kellene tartanom tőlük? – a csalhatatlan szimatom kapitális nagy baromságot érez. Mire készül? Ugye nem egyedül áll szándékában megvédeni tőlük, vagy én magam tapasztom a fenekét a padlóhoz. Ilyen őrültségre már csak nem képes? – Mondd, hogy nem találtál ki semmi hajmeresztőt! Légyszi, ne csinálj semmi… előre kiterveltet, jó? – szinte kérlelve nézek rá. Nagyon nem szeretném, ha hősködés miatt csak egy gyufásdobozba tudnám összeszedegetni ami maradt belőle.

Még mindig nem tudom, mit kellene hinnem erről az egész „látós” dologról. Egyrészt, valószínűtlen, persze, elvégre mugliszületésű, ami csak nem kizáró ok, de mégiscsak… megnehezíti a dolgot. Másrészt a legjobb barátom. És tudom, a legrosszabb, hogy ez ellene szól… Nem, nem ellene. Amellett szól, hogy próbálok racionális magyarázatot találni arra, amit mondott, amellett szól, hogy megpróbálok segíteni, amellett szól, hogy megkérdőjelezem, amit hallok. Talán rossz barát vagyok emiatt, de bármennyire úgy is tűnjön, hogy igaza van, muszáj kételkednem. Már csak kettőnk érdekében is.
Viszont, a statisztikai valószínűtlenségek nem jelentenek lehetetlenségeket. Hány olyan eset van a történelemben, amikor a valószínűbb nyertes elbukott? Perzsia a Görögök ellen, Róma Hannibál ellenében az első csatákban, Oroszország és a Finnek kutyaviadala a Világháborúban… Ezek miatt nem legyinthetek, és mondhatom azt, hogy csak képzelődik. Mert mi a másik lehetőség? Valami rosszabb…
– Nem így kellene lennie… – mormolom, mintha nem éppen én lettem volna, akit most megjegyezte. De megkérdezhetünk bárkit (és ez alatt elsősorban drága húgomat értem), és közölni fogják, hogy Alaster hülye. Nos, ma sikerült alátámasztanom a Roxfort egyik leghelytállóbb feltevését. Király!
– Jó, azt nem ígérhetem meg, hogy nem kellene tartani tőlük, csak azt, hogy biztonságosabb lenne az iskola. Egy kicsivel. Ha nem csesszük el nagyon – felelem suttogva, egy pillanatra megengedve magamnak, hogy az izgalom átjárjon. Ennél mélyebben még sosem jártam tilosban, és most végre-valahára beavathatom a lányt is. – Hát, hajmeresztőnek éppen hajmeresztő. Bár esélyesebben megkopaszodok bele – ismerem el oldalra biccentett fejjel. – Szóval, Lily Evans meg én beszélgettünk a múltkor. Hogy szükség lenne az olyan diákok összefogására, akik kiállnának ezek ellen a Halálfaló-növendékek ellen. Hogy az iskola ne legyen olyan veszélyes az olyanoknak, mint te, vagy én, vagy Lily, vagy Marlene, vagy a húgom. Mit mondasz?
Az utolsó szó után várakozóan nézek rá. Örülnék, ha mellettem állna. Szükségem lenne rá, nem csak azért, mert megbízom benne, és nem csak azért, mert tudom, hogy jó, ha átkokra kerül a sor. Azért is, mert ha nem áll mellettem, nincs értelme annak, amit csinálok. Mert mindenekelőtt azt szeretném, ha ő biztonságban lehetne.

Amint elengedem ezt a sértett büszkeséges marhaságot (ami miatt nem mellesleg majdnem leátkoztam a legjobb barátom fejét a nyakáról), máris képes vagyok józanabbul gondolkodni. Nem mintha erről lennék híres, hallottam már olyanról is, hogy valaki azt pletykálta, hogy buta vagyok. Mert aki heves, az nem gondolkodik, ergó nincs agya. Volt olyan híresztelés is, számomra nem is kérdéses, hogy milyen forrásból, hogy ez a fajta viselkedés és butaság a származásommal van összefüggésben. Egy nap majd jól megkapják a magukét, de az az igazság, hogy kis gondom is nagyobb annál, mint azon merengeni, hogy ki milyen marhaságot terjeszt rólam. Pedig, elég sokat gondolkodok. Ezt még Alasternek sem mondtam sosem, de igyekszem néha olvasni is a hőn szeretett könyveiből, többet tudni, többet érteni abból ami érdekli. Máskor a jövőn gondolkodok, vagy azon, hogy mit hogyan oldjak meg. Sok bajom volt ezek miatt a látomások miatt, és igazság szerint már nem söpörhetem a szőnyeg alá, muszáj volt megosztanom valakivel. És ki mással, ha nem a legjobb barátommal?
Hát ez az. Hogy nincs senki más akiben megbízok, de őt nem akartam ebbe belerángatni. Ahogy most ránézek, látom a szemében, arcán a megbánást. Tudom, hogy nem gondolta komolyan, ahogy abban is biztos vagyok, hogy nem akart bántani. Nem tehet róla, hogy ilyen szókimondó, és képtelen magában tartani az ilyesmit. Nagyon szeretném, ha biztonságban tudhatnám, nem szeretném pont én bajba sodorni. Mert minden hiedelemmel ellentétben, ő szokott az a fél lenni kettőnk közül aki kitalál valami rosszban sántikálós mókát. Halványan elmosolyodok, amikor szinte magának mond ellent, hogy nem fair amit mások csinálnak. Származás alapján megítélni valakit tényleg elég piti dolog.
- Semmi vész, Al, nem esik bajom, azok meg hadd beszéljenek amit akarnak, nem érdekel. – mosolygok rá bíztatóan, és megérintem a karját. Ha tudná, hogy őt ezerszer jobban féltem a sorozatos balszerencséje miatt, akkor valószínűleg halálosan megsértődne rám. Nem azt mondom, hogy ha pácban voltunk eddig bármikor is, akkor elbújt volna a szoknyám mögé, de ahogy ő mondta egyszer „remekül tud az arcával elkapni tárgyakat”. Átkokat is, ha már itt tartunk. Nem arról van szó, hogy nem tartom elég ügyesnek vagy bátornak, egyszerűen csak nem venném a lelkemre, ha ezzel a kis szerencsecsomaggal kellene harcolnunk, amit magával cipel.
- Jó, de mire gondolsz pontosan? Ne legyél már ilyen teátrális! – dörmögöm miközben én is ügyelek rá, hogy ne halljanak, pedig hála a bűbájnak amúgy sem lenne rá esélye senkinek. Csak bámulom, az elszántságát, az izgatottságát. Merlin kócos szakállára, bármi is legyen amibe bele akar vágni, tutira beleőszülök az aggodalomba!
- Tehát egyfajta… szövetséget vagy szakkört akarsz alapítani? – pislogok két nagyot, amikor elmondja a tervét. Elég ködös ez így nekem, és tartok tőle, hogy nem működne. De Lilyben bízok, és alapvetően benne is, meg aztán magára sem hagynám egy ilyen teherrel, szóval… - Rendben. Benne vagyok. De Al, mielőtt ebbe az egészbe belevágsz, el kell róla mondanod mindent nekem is! Nem akarom, hogy magadra haragítsd a Halálfalókat, mert ha itt eldurvul a helyzet, azt hiszem – idegesen nyalom meg a szám, majd aggodalmasan rebben szemem körbe a kis rejtekhelyünkön – azt hiszem képesek lennének bármire. A tiltott átkokat is használnák! Nem akarom, hogy véletlenül... – súgom, miközben már a gondolatra is kiráz a hideg. Azt soha sem lennék képes végignézni, hogy valaki őt kínozza vagy valami még rosszabb. Mégse tudom befejezni a mondatot, azt hiszem nem értené miért féltem ennyire, miért nem akarom, hogy bármibe is bele keveredjen ami miatt baja eshet. A fenébe is, én se tudom mi az oka annak, hogy ennyire megrémiszt már a gondolat is, hogy Al-t valaki, akárki, csak egy egészen kicsi, aprócska mértékben is bántsa. Tudom, hogy szereti a testvérét, és Amy igazán rendes csajszi, már amennyire ismerem. Nem ismerem. De Alaster húga, és ez nekem elég ahhoz, hogy a védelmem alá vegyem. Nem hagyhatom, hogy Al testvérét bármiféle veszély fenyegesse. Szeretném én is biztonságban tartani az egész Sheppard família roxforti kirendeltségét, és akármit is talált ki Al, úgy érzem mellette a helyem.

– Nem! – vágom rá kapásból. Nem érti… Persze, hogy nem érti. Nem foglalkozik ezzel annyit, mint én, nem érdekli az egész. Az emberek annyira gyorsan el tudják fogadni a világot úgy, ahogy van, hogy egy pillanatig sem gondolnak arra, mennyivel jobb is lehetne. Ha tennénk érte. Ha meglátnánk a hibákat és fel-le rugdosnánk őket, ameddig meg nem oldódnak. – Utálom, hogy egy rakás, elitista barom miatt kell jó embereknek félnie. Mint te, vagy Marlene, vagy Lily… Elegem van ebből.
Ó, az ifjonti hevesség… Előbb, vagy utóbb ez fog sírba tenni. Esélyesen előbb. De vannak olyan pillanatok, amikor már az sem érdekel különösebben, mert csak segíteni akarok azokon, akiknek emiatt a baromság miatt kell szenvedniük. A lány érintése, kezének melege a karomon az, ami visszaránt a jelenbe. Lesz még időm kitalálni, egészen pontosan mi fog megölni – egy kicsit nem ártana a jelenben is élnem.
A kérdésére válaszul először csak biccentek, magamnak inkább, mint neki. Sokat gondolkodtam már ezen, hogy mit kellene tenni és hogyan kellene felépíteni. És van pár ötletem.
– Egy olyan csoportra lenne szükségünk, mint az amerikai Minutemenek voltak a Függetlenségi Háborúban. – A magyarázat folyamán pár lépést hátrálok. – Gyakorlatilag olyan emberek, akik hajlandóak akár rövid időn belül is belebonyolódni egy összecsapásba, ha mások védelméről van szó. Egy olyan csapat, akik több házból jönnek, és így nagyobb területet fedünk le, már alapból is.
– A szövetség talán a legjobb szó – bólintok. Majd, amikor azt mondja, benne van, széles vigyorral az arcomon ölelem magamhoz. Ha azt mondja, menjek a francba, akkor is belevágtam volna. Nehezebb lett volna a szívem, persze, de vannak dolgok, amiket muszáj meglépni, ha az ember nyugodtan akar aludni, vagy tükörbe nézni élete hátralévő részében. De örülök, hogy van velem valaki, akire bármikor rá merném bízni az életem is.
Viszont amikor azt mondja, mennyi mindenre lennének képesek azok, akik ellen felvonulunk, elnevetem magam. Keserű hang ez, semmi öröm nincsen benne.
– Nagyot csalódnék, ha nem lennének képesek rosszabbra, mint a törvény megszegése – mondom. – De amióta Lilyvel beszéltem… Nem tudok nem arra gondolni, hogy ha biztonságot akarunk, ha azt akarjuk, hogy véget érjen az egész őrület a falakon kívül, akkor nekünk is tennünk kell érte valamit. Legalább a falakon belül. Biztonságban tartani azokat, akik nem képesek rá.
Legyen az a húgom, vagy bármelyik arctalan elsős, akiket nem is ismerek. A mugli származású kisfiú vagy kislány, aki azt sem tudta, mi az a mágia nem egészen egy éve. Túlságosan sokat akarok, tudom. De muszáj tennem valamit. Vagy beleőrülök.

Tudom, hogy nem érzi át a dolgot annyira, mint én. Ami valahol ironikus, elvégre ő él benne, az ő életéről is szól. Mégis, én vagyok az, aki arról szónokol, hogy meg kellene változtatnunk a világot, és ő az, aki csöndesen beletörődik. Vagy mégsem? Nem tudom,. De a higgadtsága szerencsés dolog, rám is átragad pár másodperc alatt. Amikorra már összefoglalja, amit mondtam, tudok tisztán és értelmesen gondolkodni, anélkül, hogy elvesznék a forradalmi hevületben. Amit tizenhat évesen azért annyira nem nehéz megtenni, főleg, hogy az elmúlt hat évben magasztos eszmék egész tömkelegével tömték a fejem. Nem vagyok benne biztos, mennyire jó dolog ez.
– Olyasmi. Ehhez persze, két dolog kell: egyrészt az, hogy tudjuk, ki, merre van, másrészt egy módszer, hogy értesítsük a közeli embereinket. Lily azt mondja, az utóbbit tudja szállítani, és az első sincs feltétlenül elérhetetlen távolságban – biccentek. A helyzet az, hogy van valamennyi ismeretem drága szobatársaimról, és már milliószor elgondolkodtam azon, hogyan cselezik ki négyes csoportban folyamatosan Friccséket. Kell, hogy legyen valami trükkjük. És akkor ott van a Térkép, amiről elég sokan suttognak már. Néha egymásnak is ellentmondó dolgokat, de nem feltétlenül hülyeséget. Egybevág azzal, amit én tudok.
Tudom, hogy esélyesen egy lépéssel túlléptem valami határon, amikor megöleltem, de hirtelen nem tudtam megállni a késztetést. Sokat jelent nekem, hogy velem tart ezen az úton. Jobban ismer bárkinél, és tudom, hogy a végsőkig megbízhatok benne. Senki másról nem tudom, ezt még Lilyről sem, akivel pedig közösen kezdtük ezt az „összeesküvést”. Ennek változnia kell majd, mert ahogy a lánynak is mondtam, a bizalmon kell alapulnia azok szövetségének, akik szerepet vállalnak.
– Többnyire tiszta fejjel gondolkodom. Csak néha elkap a hév – vigyorodok el, mintha csak viccelni lehetne erről az egészről. Nem tudom, talán jó is, hogy képes vagyok rá. Vagy csak még nem fogtam föl az egésznek a tényleges súlyát, az is lehetséges.
– Köszönöm, de arra nem lesz szükség. Megbízok benned, Ella – felelem. Tényleg nem tetetném le vele a Megszeghetetlen Esküt. Már csak azért sem, mert problémás ügy az, amit nem értek teljesen. – Viszont szerintem tényleg beszélj azokról a vízióidról a jóslástan-tanárral. Talán megnyugtató választ kapsz. Mindenesetre többet fogsz tudni, az biztos.

Nekem nagyjából ezerszer több félnivalóm lenne ebben a helyzetben, mint neki. Mugli származású vagyok, és olyasvalamire tettem fel az életemet, ami a varázslók sajátja. Emlékszem, amikor először láttam kviddics meccset, már akkor bele is szerettem. Nem volt számomra kétséges, hogy ezt akarom-e csinálni. Mindent elkövettem, hogy bekerüljek a csapatba, de magam is meglepődtem, amikor harmadikosként sikerrel jártam. Elég sok dologban nem vagyok valami tehetséges, például az átváltoztatástan az nekem soha nem volt a kedvencem. Találtam már a holmimban, vagy szándékosan úgy elhelyezve, hogy megtaláljam olyan pergament ami azt firtatta: miért is nem kellene nekem egyáltalán seprűre ülni. Hogy ne tudnám, hogy Al terve miről szól, hogy mit akar vele elérni. Ettől még tele vagyok kérdésekkel.
- Rendben. Ha te azt mondod, hogy működni fog, én hiszek neked. – mosolyodok el halványan, bár nem győzött még meg. Majd ha már tudom, hogy egészen pontosan mit és hogyan akarnak csinálni… mert nem örülnék neki, ha ez az egész csoportosulás a végén még valami komolyabb sérülésbe torkollna. Nyilván, ha összetűzésbe keveredünk valakivel, lesznek akiket eltalál majd egy-egy átok. Csak reménykedhetünk, hogy mind megússzuk élve a következő évet. Pont ezért mondtam azt, hogy vele tartok, mert soha nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha most nem álltam volna mellé. Egyszerűen az elmúlt hat év fényében, ez a kötelességem. Amit nem mellesleg szívesen vállalok.
Bár habozok egy kicsit, azért én is megölelem. Lehet, hogy pont erre volt szükségem, olyasmi ez mint egy végső lökés. Mint az az utolsó, már-már csoszogva megtett lépés amivel a hyppogriffeket közelíti meg az ember ha még nem tudja hogyan bánjon velük. Valamiért mégsem engedem el magam teljesen, enyhén hátrahúzom a vállaimat mint mindig.
- Tudom, hogy néha elfog a hév, de… - megrázom a fejem, és inkább tekintetét keresem, bizonytalan mosollyal arcomon – Azért légyszi ne most akard megváltani a világot. Ha pedig valami komoly balhéba botlunk, ígérd meg, hogy nem heveskedsz hanem gondolkodsz, rendben? – úgyis tudom, hogy haragudni fog rám amiért erre kérem. Talán azért mert Griffendéles, hajlamos figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy azért elég balszerencsés tud lenni. Ezt így szemtől szembe nem mondanám neki, de utalni azt lehet rá. Erre valók a barátok és nem arra, hogy vakon bólogassanak.
- Én is bízok benned. – alig észrevehetően nyelek egy kicsit. Az csak természetes, hogy megvédem a testvérét, de nem tudom miért érzem most ennyire furcsának, hogy ezt kimondtuk. Ennyi év után az lenne a különös, ha nem bíznék benne maradéktalanul.
- Rendben, beszélek vele még a nyár előtt. Bár azt kétlem, hogy bármi megnyugtatót mondhatna. – húzom az orromat egy kissé, majd eszembe jut, hogy igazából miért is jöttünk a könyvtárba. – Egyébként attól biztos sokkal nyugodtabb lennék, ha már érteném a mágiatörténetet. Segíts légyszi, nekem ez az egész kobold háború dolog teljesen homályos. – kérlelve bámulok rá, még a számat is szomorkásan biggyesztem. Remélem sikerül valahogy belevernünk a fejembe a tananyag egy részét, különben biztos, hogy megbukok. Én nem értem mire jó ez az egész mágiatörténet dolog!

Ha mindent meg lehetne oldani harc nélkül… Nos, esélyesen én magam még mindig az összetűzést választanám, de a többség azért a pacifistább utat keresné. Látni érdemes az Amerikaiak hippimozgalmát is. De attól félek, ez nem olyan dolog, amit meg lehetne oldani könnyűszerrel. Minél többen vannak az oldalunkon, annál erősebbek vagyunk, és ezek az emberek minél inkább olyanok, mint Ella, vagy Lily, vagy Marlene, vagy akár a Tekergők – bármennyire is fájjon elismernem –, annál jobb esélyeink vannak. De ha valaki azt mondja nekem, hogy a számok nem jelentenek semmit, rámutatok nekik az oroszokra.
Nem nevetek föl horkantva azon, amit mond, és ez már egy eredmény. Én is szeretném azt hinni, hogy minden rendben lesz. Legalább az egyikünk elhiszi – az is valami. Előbb-utóbb én is elkezdek majd hinni abban, hogy ezt meg lehet csinálni. Vagy fölébredek az ágyamban és rájövök, hogy masszívan túlszámítottam magam, amikor belefogtam ebbe a kalandba.
– Persze, hogy gondolkodok – felelem villámsebességgel, enyhén automatikusan. – Arról vagyok híres. De komolyan. Nem fogom elcseszni.
Magamnak sem bocsájtanám meg soha, ha ezt elrontom. Úgy vonulnék be a történelembe, mint az idióta, aki a halálba vezetett egy rakás diákot. Szóval jah, csak semmi nyomás, lélegezzünk mélyeket, nem lesz itt semmiféle probléma. Jobb esetben. Rosszabban… Nos, arra nem vagyok hajlandó gondolni. Maradjunk pozitívak. Meg tartsuk szárazon a puskaport.
Örülök, hogy fölajánlja, hogy védi Amy-t. Én is kérni akartam már mióta, de valahogy sosem vitt rá a lélek. Vagy a bátorságom. Nehéz valaki elé odaállni, és csak megkérni, hogy vigyázzon már a kishúgomra, aki, ha meglát, 50-50 eséllyel állítana csatabárdot a hátamba. Jó, mondjuk most túloztam. Félek, nem eléggé. Szórakoztató lesz ez a nyár, szabályos rettegésben élek a húgomtól…
– A koboldok? – kérdezek, egy pillanatig megilletődötten. Annyira messzire mozdultunk már attól a témától, hogy az valami elképesztő. – Igazából nem különösebben félelmetes. Egyelő jogokat akartak, megkapták a bankot, ami esélyesen jobb is nekik, mint a pálcahasználat. A neveik meg mind tiszta hülyék, gyere, megmutatom. Ha tudsz kettőt-hármat, a többit már ki lehet tippelni... – mondom, majd megindulok vissza az asztalunkhoz.

//Köszönöm a játékot!//