Ritának sikerül megkerülnie a halálfalókat, miután azon betörtek a terembe és rohamos léptekkel indul meg kifelé, a toronyóra udvarra annak reményében, hogy ott majd biztonságosabb lesz. Remus és JamesMegan nyomába erednek, lassan haladnak, hiszen többször is védekezniük kell és csak akkor érik utol őket, amikor már Killian kivonszolta húgát az udvarra. Remus védekezően felszólalhat, esetleg megpróbálhat valamit tenni, hátha Kill elengedi a lányt. A kérdés csak az, hogy erre hogyan reagál a halálfaló. Rita teljes kétségbeesésében csak áll egy helyben és figyeli a jelenetet, nem biztos, hogy most bölcs döntés lenne ellenszegülni. Vagy mégis?
Egyetlen ígéret, melyet nem óhajtok megszegni, melynek az alapját a húgaim képezik, s amelyet még apámnak tettem évekkel ezelőtt. S mily' véletlenszerű mindaz, hogy e új létformámban is tartom magamat a megszeghetetlen eskühöz, miszerint mindig, és bármilyen helyzetben is, de védem őket. Ha kell az életemet is feltenném rájuk tétként, csakhogy tovább élhessék boldog hármasuk varázsát, s nem, ez nem szimpla irónia, hanem maga a valóság árnyalata, amely által megléptem azt is, hogy e fenevadak közé csatlakozva, nos én magam is egy féreg legyek. Van, akinek fontosabb a saját kis hasznavehetetlen élete, de számomra nem. Nekem a húgaim voltak mindig is, és most is csak ők vannak. A családom jóléte lebeg a szemeim előtt, s ha ehhez puszta megtévesztés kell, akkor megteszem. Nélkülem sokkal jobb a sorsuk, ám vannak olyan alkalmak, mint például ez, amikor is muszáj közbe lépnem, mert máskülönben e banda darabokra szaggatná szét őket -, vagyis jelen helyzetben Megant. A halálfalók többségét koránt sem érdekli az, hogy eme falak között ki mászkál, ki él, avagy tán ki hal meg. Egyetlen dolog számít: 'ölj minden áron, és élvezd ki az előny helyzetet, amelyet az ellenség elpusztítása okozhat..' -Voldemort...-Válaszolom halkan a kérdésére, miközben próbálom őt tartani. Nem akarom, hogy kiszabaduljon, hogy elszökjön, és végül itt hagyjon, ezáltal kockáztatva a drága életét. Ha kell a mai nap eljöhet a halálom, de ő, akkor is ki fog jutni e káoszból, és haza fog térni apánkhoz egészségesen.-...és a beteges tagjai, akiket megbízott azzal, hogy romboljanak, döntsenek, és szórakozzanak. Ezáltal is növelve a hírnevét, és bemutatva azt mindenkinek, hogy milyen károkat is képes az ellenségre mérni, azaz rátok.-Magyarázom, ahogy szépen, de mégis lassan átjutva a tömegen, nos kijutunk a toronyóra udvar kellős közepére. Nem számítanék igazság szerint társaságra, ám tisztában vagyok azzal, hogy mindez csak egy hiú ábránd, hisz ugyanannyira menekülnek majd e terepre is, mintsem a többi helyszínre. -Akármit mondok, teszek, avagy csinálok, nos ne vedd, kérlek, magadra. Bízz bennem, miszerint én védeni akarlak, és nem megölni. Könyörgöm.-Hangom enyhe, és túl halk, ahogy a fülébe mondom a szavakat, s amikor is nem sokára többen leszünk, nos erősebben húzom magamhoz a húgomat. Bal kezem ujjai kissé megfeszülnek Megan bőrén, de még mindig túl kellemes érzés lehet neki, ugyanis fojtásnak nyoma sincs, és ámbár szorosan tartom őt, de minden fájdalomtól mentesen, hisz nem szeretnék kárt tenni benne, nos kicsit sem. A jobb kezemben tartott pálcát ugyancsak a nyakához helyezem lazán, ahogy az álarccal fedett arcomat mutatom a kedves vendégeimnek. Vonásaim feszültek, de ebből mit sem lehet persze látni. Egyedül pusztán szemeim villannak meg, mintsem egy éles penge, mintha épp a tekintettemmel óhajtanék gyilkolást végrehajtani. -Maradjon szépen mindenki a saját kis helyén, és egy lépést se kíséreljen meg!-Mondom rideg, ám mégis fenyegető hangon.-Ha fontos a lány, és természetesen a saját életetek, akkor nem mozdultok egy tapodtat sem onnan, ám amennyiben jóban esne egy temetői látogatás, akkor mindenki a saját felelősségére, nos meghozhatja a döntését..-Folytatom ugyanolyan hangszínnel a monológot, ám belecsempészek némi kegyetlenséget is, hogy mindenki megértse azt a tényt, miszerint én nem viccelek. Ha csak egy hajszála is meggörbül Megan-nak, akkor itt helyben egy vérfürdőt rendezek, nos esküszöm!
Minden vér kiszivárog az arcomból és hulla fehéren rángatózom testvérem karjai között. El sem akarom hinni, hogy az a szörnyű maszk egy számomra olyan embert bújtat el aki fontos, akit szeretek. A múltkori késes mutatványa sem volt semmi, de ez még azon is túl tesz. Ha évekkel ezelőtt valaki azt merte volna nekem mondani, hogy a bátyám a kezében fogja tartani az életemet akkor röhögve átkoztam volna el minden egyes porcikáját, és most tessék. Ha Voldemort azt parancsolná, hogy nyírjon ki talán zokszó nélkül tenni is ezt meg. Így bármennyire is a bátyámról van, szó nem bízom benne, volt idő, hogy bíztam, de az azzal a ponttal elrepült mikor kést szegezett rám. Hát tesz ilyet egy ember a másikkal, akit szeret és félt? Kétlem. - Tehát gyerekeket fogtok gyilkolni, mert Voldemort azt monda? Hát ez igazán férfias. – szavaim csöpögnek az undortól, hisz ez tényleg hányingerkeltő. Hisz itt az egészen apróktól kezdve megtalálhatók a 18 éves korosztályig emberek, akik lehet, hogy már azt gondolják magukról, hogy felnőttek mégis várják otthon haza a szüleik és épp azért gyerekek, mert egy ilyen helyzetben fogalmuk sincs mit is kéne tenni. Én is az vagyok, főleg az ilyen feladatokhoz, hát még egy 11 éves kisgyerek. Rémálom lehet ez számukra, ahogy kezd nekem is azzá válni. - Az istenit Ian! – csattanok fel, de érzem a szorítását magamon. Legszívesebben szembefordulnék vele, hogy jól pofon vágjam, hogy ilyet kér tőlem, de a szorítása nem hagy. Hátam neki feszül mellkasának és érzem ahogy a lapockámba emelkedik és süllyed a tüdeje, legalább ez még okot ad arra, hogy tudjam, lélegzik, ezáltal él…valahol mélyen benne az én testvérem is. - Ne várd el tőlem, hogy a hülye hacuka mögött lévő emberben bízzak, amikor te mondtad, nekem nincs többé bátyám. – persze arról mit sem kell tudnia, hogy én a kis beszélgetésünk után kutakodtam, zsaroltam és ajánlatokat tettem az ő védelme és az én megnyugvásom érdekében. Sosem lesz szabad megtudnia, hogy én az ő egyértelmű tiltása ellenére is szervezkedtem a háta mögött, mert akkor jogosnak tartaná a pálca használatát. Léptek zajára a fejem egyből oda fordul, ahogy félő Iané is. A szívem egy pillanat alatt hagy ki vagy 2 ütemet, a hasamban abnormális görcs kezd életre kelni. - Remus! – rebegem elhaló hangon. A testvérem már vág is bele szavamba és elkezdi a kis monológját, de olyan mintha üveg mögül hallanám csak őt. Szemeim le sem akadnak a fiú arcáról, mered rá, kérlelem, a franc se tudja mire. - Tedd amit mondd! – csuklik el a hangom és érzem a torkomban lévő szorítás minden milliméterét. Sosem tudnám megbocsájtani se magamnak, se Killiannak ha Remusnak baja esne az idióta családi botrány miatt. Nem tehet semmiről, főleg nem arról, hogy én az ő életébe jöttem. És noss, ezt itt magamban meg is fogadom, hogy ha neki akármi baja esik a testvérem keze által, akkor nekem tényleg soha többet nem lesz bátyám. Magamban imádkozom az ég felé, hogy Remusnak ne most jusson eszébe hősködni és maradjon csak az eddigi meg szokott ritmusánál és abban is szintúgy reménykedem, hogy Jamesnek se most ugranak be világmegváltó ötletek a fejébe. A szemem egy másodperc erejéig a szőkeségre villannak, aki látom, hogy le van dermedve. Láttam már, elég sokszor. Ő intézi az iskolaújság dolgait. Hát tessék, most lesz miről írnia, már ha megmarad az újság és vele együtt az iskola.
Nem tudom, Jamest hogy sikerült magam mellett tartani, és rávenni, hogy kövessük Megant és a halálfalót, de ebben az állapotban nem is akarok ezért agyalni, csak mérhetetlenül hálás vagyok neki. Nem mintha túl sok opciója lenne, a tömeg nagyrésze úgyis csak az egérutat keresi. Még hallom, ahogy a hátunk mögött becsapódik a Nagyterem ajtaja és a gombóc mégnagyobbra nő a torkomban, amikor arra gondolok, hogy hányan rekedhettek odabent. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy visszafordulhatnánk és megpróbálhatnánk kinyitni az ajtót, de abban a pillanatban egy felém suhanó átok zökkent ki a gondolatmenetből. Sikeresen elhárítom, a pálcámat a fejem felé irányítva, de csak méginkább megérik bennem az elhatározás, hogy mennünk kell előre, nincs más kiút. A tömeggel együtt özönlök ki az Előcsarnokba, csaknem eltaposnak a mellettünk elhaladók, de a pálcámat erősen szorítom, az ujjaim is belefehérednek. Érzem James vállát, ahogy az enyémnek csapódik, de nem szólok hozzá, nem akarom kizökkenteni. Csak finoman magammal ráncigálom, amikor meglátom újra felsejleni a szőke hajzuhatagot, ahogy éppen a toronyóra udvar kijáratánál tart, aztán megint elveszítem. Mintha egy szuper köpenyt viselnék a folyamatos protego megvéd mindenféle támadástól, de emiatt sokkal lassabban haladok, mint szeretnék és ez megőrjít. Nem tudom elmesélni minden lépést, annak, hogy jutottunk ki, de a következő pillanatban már érzem, ahogy a meleg levegő az arcomba csap, elviselhetetlen most a hőség, főleg, hogy jócskán beleizzadtam az erőfeszítésbe. A lábam földbegyökerezik, ahogy tőlem pár méterre megáll a halálfaló és megszólal. Nem hozzám beszél egyértelműen, mégis magamra veszem. A tekintetem csak egy rövid pillanatig találkozik a Meganéval, éppen amikor óvatosságra akar inteni. És mégis miért? Mert valószínűleg bármivel is próbálkoznék, azt a halálfaló csuklóból hárítaná és a végén szalonnaként végezném valamelyik másik halálfaló füstölőjében? Elég valószínű. És ha nem lennék ennyire feldúlt, talán csendbenmaradnék, de a mértéktelen adrenalin, ami a testemben gócpontokat képez, nem hagy tisztán gondolkozni. Jamesre pillantok futólag, és a pálcájára, tartsa kéznél, csináljon valamit, bármit, könyörgöm. Nem hagyhatjuk Megant. Én magam remegő lábakkal lépek előre. És tekintetemet a halálfaló maszkjára szegezem a tekintetét keresve. Van benne valami furcsa, ahogy viselkedik. Nyoma sincs a tőlük elvárt hidegségnek, mintha nagyon is személyes dolgok húzódnának a háttérben. Ahogy egész testében megfeszül, érzem, hogy ez nem egy játék. - Szóval ilyen nagyfiúnak érzed magad, most, hogy a pálcádat egy ártatlan lány nyakához szegezed? Mire megy ki ez az egész? Mit kell mégis bizonyítanotok? Hogy félkézzel elbántok egy csapat gyerekkel? – szólalok meg, a hangom remeg, igen, én is idegből beszélek, de nem is akarom elhitetni, hogy valami hű de bátor és hidegvérű vagyok – Ha jól számolom, te egyedül vagy, nekünk van pálcánk, mindannyian tudjuk használni, bármennyire is furán hangzik egy varázslósikolában. Simán le tudna fegyverezni bárki, amíg éppen el vagy foglalva velem és a lánnyal – még egy lépést teszek közelebb, egészen közel állok már hozzá, de tudom, hogy egy pálcája van. Most vagy engem céloz vagy Megant, vagy valakit a teremből, aki esetleg támadni próbál, de egyszerre nem tud mindenkire figyelni. – De tudod mit? Ha magaddal akarod vinni Megant, akkor engem is magaddal kell vinned, különben esküszöm, rádvetem magam – szólalok meg hirtelenelszántsággal, letörlöm a vért a számról, és a következő pillanatban eldobom a pálcámat, annak jeléül, hogy nem fogok semmi hülyeséget csinálni. Nem mintha már nem csináltam volna eleget.
Hatalmas zűrzavar keletkezett a teremben. A sok alsóéves azt se tudja mihez kezdjen, csak próbálnak minél jobban a tanárokhoz sietni. Én is éppen azt tenném, hacsak nem találnám már meg Flitwick professzort. Bizonyára eltűnt a tömegben - vagyis csak reménykedek ebben, nem akarok rosszra gondolni. Hátra fordulok és pálcámat elővéve futok ki a Nagyteremből. Sikeresen kitörtem onnan és éppen miután kijöttem becsapódott a teremnek az ajtajai. Ki tudja mennyien ragadhattak benn, hány diák, na meg mennyi halálfaló. Könnyekkel a szememben sétáltam ki a Toronyóra udvara felé, nem volt ott rajtam kívül senki se. Vagyis mégis.. Egy halálfaló fogott le egy mardekáros lányt, pálcáját a torkához szegezve, és pont mellettem állt Potter és Lupin. Ledermedtem, nem tudtam hogy mi lenne a helyes döntés. Segíteni a lánynak vagy csak mentsem az irhám?A pálcám még mindig a kezemben és várok arra hogy mikor kell védekeznem illetve támadnom. A halálfaló megfenyegetett minket, ezért nem akartam ellenszegülni, de ha tényleg komolyabbra fordul a játék én harcolok. Lupin ellép mellőlünk én meg Potternek suttogom. - Figyelj, nem kedvelsz annyira engem, én se téged, de mitévők legyünk?
To: Everybody | - SZÓBAN | My scream | Boccs a késésért
A hozzászólást Rita Skeeter összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 6 Aug. - 14:18-kor.
Nem tudtam, mi történik. Nem tudtam, miért történik. Ennél pedig már csak az a felfedezés ijesztőbb, hogy akkor sem lettem volna sokkal előrébb, ha tudom az előbbiekre a választ. Az egyik pillanatban még Remus szemeibe néztem, a következőben pedig próbáltam utat törni a tömegben, hogy el ne maradjak tőle. Az aszalok elejénél fellöktem pár elsőévest. Futólag még visszanéztem rájuk, mielőtt a nagyterem ajtaja becsapódott mögöttünk. Az a hangos csattanás, az a fülsiketítő, mindennél hangosabb zaj kellett ahhoz, hogy valamennyire felfogjam, mibe csöppentünk bele. Kirázott a hideg. Nem szó szerint, végül is piszok meleg volt, de belül azért borzongtam. Meg akartam állni, és ordítani. Csak úgy bele az égbe, vagy nem tudom. Nem mintha ez segített volna, de lássuk be, ha ezen kívül bármi mást próbálnék tenni, annak se lett volna nagyobb haszna. Ehhez legalább kedvem volt, de mindegy, tényleg mindegy, ha egyszer minden, amihez kezdeni tudtam, hogy kövessem Remus-t, kövessem vele Megan-t. Persze hülyeség lenne azt mondani, hogy akár egy percre is azt gondoltam, hogy ez az egész jól elsülhet. Mire a toronyóra udvarra értünk, valami előre súgta, hogy egész egyszerűen veszett meccs előtt állunk. Mint mikor sakkban előre látod, hogyan kapsz majd két lépés múlva mattot, de te persze nem tudod megakadályozni, nem tudod késleltetni, kurvára nem tudsz tenni semmit… egyébként, még itt a sakkban, az ilyesmi helyzeteket nevezik lépéskényszernek. Illetve nem csak ott – mert ha Remus-t nem tudom megállítani, hogy hülyeségeket csináljon, pedig csinál (hé, ennek nem fordítva kéne lennie?), ha Ritát nem tudom lebeszélni arról, hogy kiálljon párbajozni egy kibaszott halálfalóval, ha Megan-t nem tudom… a fenébe, lássuk be, elég sok dolog áll az irányításomon kívül, nem tudom, minek találnak be ezek a segélykérő tekintetek mégis. - Remus, állj! – ordítottam előre szegezett pálcával, közben Ritára sandítottam. Nekem aztán nem probléma, hogy minden személyes ellentétünket egy kicsit félre dobjuk. – Próbálj meg oldalra keveredni, hogy, ha lőnöd kell, akkor biztos ne Megan-t találd el. Tudsz valami kábító bűbá… - Remus földet érő pálcájának hangja belém fojtotta a szót. Ezt most… mennyire gondolta komolyan? – Oké, senki ne mozduljon! – kétlem, hogy bárki hallgatna rám. A nyugalom utolsó másodperceiben még egyszer az álarcosra néztem. – Ha meg akarna ölni minket, nem szarozna fenyegetésekkel, hm? Mit akar akkor? A… lányért cserébe?
A hozzászólást James Potter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. 5 Aug. - 14:03-kor.
A szavak itt talán nem érnek most semmit. A gyanú egyre nagyobb, nem hisznek a halálfaló szavainak. Hiszen egy halálfaló... aki Voldemorthoz hű, az ellenségükhöz. Az udvaron csend honol, csak a párbajozók átkainak becsapódásai, visszhangok szűrödnek ki a falak mögül, ez mégis rémisztően hat. Remus pálca eldobására mindenki felfigyel és még Killiant is váratlanul érinti. James nem fejezi be ugyan a mondandóját Rita felé, de a lány úgy dönt, inkább tényleg a másik oldalra áll, hátha szükséges valami támadást irányítani a halálfalóra. Ezt pedig Kill nem biztos, hogy túl jó néven fogja venni majd. Okosan próbálnak játszani, ettől függetlenül Killian nem engedi el Megant, pálcáját pedig előre szegezi, és ugyan tisztában van vele, hogy ennyien vannak ellene, de ameddig a lány a kezében vagy, úgysem támadják meg és előnye is van a többiekkel szemben. James szorosan Remus mellé lép és megpróbálja megakadályozni őt, hogy valami orbitális hülyeséget csináljon, főleg, hogy most teljesen védtelen. Mindenki a lánnyal foglalkozik, Ritát pedig kezdi irritálni a helyzet, ezért úgy gondolhatja, hogy neki kell lépnie valamit, mert így nem haladnak semmire sem, pedig már szeretne innen elmenni, mint ahogy a többiek is. Killian szavaitól függ minden, a többiek már megpróbálták.
//Innentől kezdve egy hét a határidő, jövő hét pénteken jövök a következő reaggal. //
Lepel mögé rejtjük önmagunk, és álcát öltünk fel másokkal szemben. Azt remélve természetesen, hogy a szándékaink, a kilétünk, és a vonásaink egyvelegei, nos rejtve maradnak mindenki előtt. De igazság szerint hiába egy fekete ruházat, megtetézve egy csuklyával, avagy egy maszk, melyet viselni vélünk, ha alatta senkik se vagyunk. Csak egy bábként kezelnek minket, akik egyszerűen elhullhatnak, s akik könnyedén pótolhatóak. Egy kutyák vagyunk, egy sakktáblán álló parasztok, és egy terv részei, melynek fejet hajtunk. Ám, vannak olyanok is, akik nem szeretnék ezt az életet, de mégis.. mégis muszáj, mert máskülönben romba dőlnének olyan tényezők, amiket éppenséggel védeni óhajtanak az utolsó lélegzetvételükkel is. Egy rab vagyok, egy elcseszett életű személy, egy csapdába esett áldozat.. A bal alkaromon elterülő tetoválás képezi azt, hogy a Halálfalókhoz tartózom.. vagyis azt kellene tennie, hogy odakössön engem, ám a lelkemben nem érzem, miszerint jogosan is egy lennék közülük. Mégis minden reggel ezzel kell szembe néznem, és mostan is egy tagként jelentem meg a többiekkel feladatot teljesíteni. Ha nem lennék egy "elcseszett halálfaló", akkor talán menne minden, amit a mentorom óhajt tanítani, de így.. így már az ő helyében rég kinyírtam volna magam, mintsem tovább oktassam a személyemet. -S milyen igazad is van, Sissy'..-Mondom egy kegyetlen mosollyal, és egy rideg hangszínnel megfűszerezve mindezt.-..túl későn fogtad fel azt, hogy nincs többé bátyád, és nézd mibe keverted bele magad. Egy kis szorítás az egész, és aztán már csak voltál egyszer valamikor, de mégsem vagy..-Nevetem el magam, majdan ezt követően, nos szépen megismerkedem a fiatalok társaságával. Van szájuk annyi szent, és vannak húzásaik is, nos az sem kétséges. -Hm, Remus?-Pillantok végig a hugicámon először, s majdan pedig a srácon.-Milyen idilli kis szerelmi történet az, ami köztettek lezajlik eme pár pillanatocskában..-Mondom nevetve, így fedve a meglepettségemet, miszerint az ifjú úriember képes volt eldobni a pálcáját. Ennél ostobább már nem is lehetne, de komolyan! S ha benyitnak a Halálfalók? Mivel fog védekezni... a fejével? Megrázom a fejemet, miközben szemet forgatva vonom, nos még inkább magamhoz a kedves kis húgomat.-A szerelem bolondság... és halálos, sőt néha vak is.-Csevegek magamnak, miközben magam elé szegezem a pálcát, ám a másik lányt is kellően látom mindahhoz, hogy tudjam, miszerint épp oldalra próbál állni, sőt mindezt meg is teszi. Okos gondolat, hogy így próbáljanak meg ellenem egy támadást, de szerintem jobban járnának, ha nem éppen öngyilkosságot merényelnének meg. De hát ők tudják.. -Remus!-Szólok rá a srácra, miközben lazítok a húgom fogásán.-Vedd fel azt a nyamvadt pálcát a földről, de már azonnal!-Emelem meg a hangomat, ahogy egy hirtelen mozdulattal elengedem a húgomat, majd finoman meglököm, hogy menjen át a többiekhez.-Te pedig..-Mutatok a másik srácra a pálcával.-..nos semmit nem kérek a saját húgom védelméért.-Veszem le magamról a maszkot, és egy által a csuklyát is.-S igen, drága szöszke.. csatlakozz a társaidhoz.-Invitálom visszaterelés szempontjából a többiekhez. Igen, itt jön az a pont, hogy mekkora egy idióta is vagyok! De nem érdekel.. a saját húgom nem bízik meg bennem, akkor minek próbáljam meg drasztikus módszerekkel védeni? Ha jobban érzi magát a barátai mellett, akkor gyerünk! Ha az neki nagyobb védelmet nyújt, akkor legyen.. Hirtelen kezdek el hátrálni, ahogy elrakom a maszkot, és az ajtónak dőlök, ami által ide kijöttünk mindannyian. A fejemhez kapok hirtelen, és a földre csúszok az ajtó segítségével. -Ha valaki ki akar ütni, akkor hajrá!-Mondom szórakozottan, ahogy felhúzom mellkasomhoz a térdeimet, és erősen felszisszenek eközben. Ne.. csak ezt ne!
- Muszáj kikapcsolnod. Nem érdekel téged egyik sem. Engedd el az érzéseket, engedd el azt, hogy család. Már nem érzel semmit.. az érzelmek, csak felesleges naivságok. Úgy is mindig szenvedsz tőle. Mire vársz még? Engedj el mindent, és ölj.. Hisz hiába minden küzdelem, ha a vég cél úgy is az, hogy bekattansz. -
-Gyerünk már!-Üvöltök rájuk, hisz így lenne esélyük menekülni, sőt a többiek se hinnék azt, hogy áruló vagyok. De a legfőbb, hogy nem őrülnék meg. Azt nem akarom..
Olyan iramban pörögnek az események, hogy attól félek egyetlen szempillantás alatt kihagyok valamit. És ez az érzésem is támad, amikor látom, hogy Remus elő lép és előadja hősi énét, pedig mennyire imádkoztam, hogy ez ne következzen be. A hangom is eltűnik valahol a robajok között és meg se találom, csak meredek rá mint valami elmebajos, hogy mégis, hogy a fenébe képzeli ezt, a testvérem nem tudhatja, hogy jelent nekem Remus akármit is így egy legyintéssel félrerakhatja az útból, de tévedek, mint vele kapcsolatban mostanság elég gyakran. Mikor kiejti, nyájas hangján Remus nevét libabőr fut rajtam végig és azt kívánom, bár ne kellene többet az ő szájából hallanom a nevét. Azt hittem James lesz az aki beveti majd magát a sűrűjébe a dolgoknak, most mégis ő az akinek köszönetet kéne mondanom, hogy normálisan és legfőképp ésszerűen gondolkodik. Szemeimet lesütöm egy pillanatra, ahogy a bátyám próbál kellemetlen helyzetbe hozni, hogy itt nyáladzik a szerelmi történetünkön, de ez most a legkevésbé sem érdekel. Sőt inkább büszke vagyok arra, hogy Remus kiáll mellettem, és ha Killiannak ez a szerelem hát legyen, büszkén vállalom. Szívesen odaszúrnék neki, hogy ezt csak azért mondja, mert nincs olyan nő a világon, aki őt vállalná, és igazán tudom sajnálni azért, hogy ő sosem fogja átérezni azt amit én, de a szavaim bent ragadnak mikor Remus eldobja a pálcáját. Remegni kezdek, és attól félek ha Ian nem tartana rögtön összeesnék ijedtemben. Teljesen kiszolgáltatta magát a bátyámnak, a halálfalók tömkelegének. A szemeim oda-vissza cikáznak Rita és James között, hogy valaki tegyen már valamit, de a pillanat megfagy az agyamban, elraktározom jó mélyre az emlékeimben épp, úgy ahogy Remus minden egyes vonását. Megpihentetem rajta íriszeimet és arcom egy másodpercre megkönnyebbül, ahogy a látómezőbe csak ő esik bele. Akarok rá emlékezni, akarom, hogy az ő emlékével haljak, akármi is történjen. Végül merengésemből bátyám hatalmas kezei ébresztenek fel ahogy aprót taszajt rajtam én pedig megbukva ugyan de csatlakozom a hármashoz. Remusba kapaszkodva rángatom őt odébb, hogy ne ő legyen az első, akit eltalál Ian ha támadásra adná a fejét, de szavai késként döfnek a szívembe. Szégyent érzek, minden egyes apró porcikámban. Senki nem tudta, hogy a bátyám egy halálfaló, eddig a pillanatig. Most legszívesebben széttárnám a karomat és vigyorogva ordítanám el magamat, hogy MEGLEPETÉS, de a humor egyetlen morzsájához sincs most kedvem. Szemeim mindenfelé néznek csak társaimra nem. Leginkább Killian arcát bámulom, ahogy eltorzult vonásaiban nem ismerem már fel a régi énjét. Nézem, ahogy leereszkedik az ajtó mentén és mély levegőt véve, felszegett fejjel indulok el az irányába. Szemeimből árad a megvetés és azt hiszem, ha az íriszeim puszta látványával ölni lehetne, teljesülne a bátyám kívánsága. - Megváltás lenne mi? – köpöm, oda neki miközben leguggolok vele szembe és lenyelek pár könnycseppet, amit érzek, hogy a torkomat szorítja olyan erősen, hogy attól félek, nem kapok majd levegőt. - Tudod miért nem foglak bántani Ian? Mert nem vagyok hajlandó segíteni egy olyan embernek, mint te. Megérdemled hát a sorsodat, ha ezt az életet választottad. Így hát, élvezd. Fürdőzz az őrületedben addig, amíg rá nem jössz, hogy nincs, senkid ezen a rohad világon. – nézek mélyen a szemébe és próbálok valami kapaszkodót keresni benne, hogy lássam azt, hogy van még miért, kiért küzdeni, de egy fikarcnyit se látok abból, akit én szerettem. - És most… mi lesz? Van elég bátorságod? Szerintem először fegyverezd le a szöszit, aztán kínozd meg Jamest, hogy Remus végignézhesse minden egyes szenvedését a legjobb barátjának, majd nyírd ki Remust, hogy fájdalmat okozhass nekem, hogy eltünteted a föld színéről az egyetlen embert, aki fontos még az életemben, és ha van még benned merészség öld meg a húgodat is, hogy dicshimnuszokat zengjenek majd rólad. – állok fel, hogy újra lenézhessek rá. Közben visszahátrálok rögtönzött kis csapatom mellé és oldalra döntött fejjel méregetem a számomra már ismeretlen embert. - Mert ez vagy te, nem igaz? -
Azt hittem, hogy ebben az évben több őrültséget csináltam, mint eddigi életemben összesen, de azért mégis csak ez az akció teszi fel a konyakmeggyet a tejszínhab tetejére. Nincs szükség most közönségszavazásra. Az elképedt arcokból, leesett állakból, megadó nyögésből mindent értek. James hangját hallom a hátam mögött. Nem mintha egyébként is mozdulni akartam volna, úgyhogy ezúttal most hallgatok a józan észre. Fülemben lüktet az ütőerem, és úgy lihegek mintha most szaladtam volna körbe a Fekete tavat. Érzem ahogy James a hátamban liheg, legalábbis nagyon remélem, hogy az ő lehellete és nem valaki másé csapódik le a nyakamon, mert azért az elég undorító lenne. Dacára minden kíváncsiságomnak nem nézek hátra, hanem továbbra is szemmel tartom a halálfalót, aki a nevemen szólít. Ezt azért nem lehet félreérteni. Elkínzott arccal bámulok rá, és próbálok nem reagálni a cukkolására. Valahogy most annyira nem erről szól ez az egész, de nem állok le vitatkozni egy halálfalóval, főleg, ha voltam akkora ostoba, hogy eldobtam a pálcámat. Tekintetem Megan arcára téved, és látom, hogy neki is mindjárt felfordul a gyomra. De biztos nem annyira, mint nekem abban a pillanatban, amikor lekerül a maszk és kiderül, hogy mindvégig Megan bátyjával néztem farkasszemet. Mintha bolondot csináltak volna belőlem, átverve érzem magam. Persze nem mintha bármi közöm is lett volna a dologhoz, és Megan-nek valaha is beszélnie kellett volna arról, hogy a bátyja hallálfaló, és mégis, nem tudok leküzdeni az érzést. A pálcámat sem veszem fel, ahogy arra felszólít, sőt, mikor Megant finoman felém löki, arról sem veszek tudomást. Az egyik pillanatban csak megragad, és arrébb taszít, én meg kérdően nézek rá, de hagyom, hogy rángasson. Nem is akarok magyarázatokat, csak egy mély sóhaj szakad fel a mellkasomból, és megszorítom a kezét ez rövid pillanatra, de annál határozottabban. Érthető módon csak fél szemmel nézem Megan bátyját, ahogy az ajtónak támaszkodva a földre csúszik, és valami iszonyatos baromságokat hord össze, amire akkor sem tudnék válaszolni, ha Megan éppen nem előzött volna meg. Keze kicsusszan az ujjaim közül és leguggol a köpenyes mellé és valami olyasmit csinál, aminek az előbb a sokkal lightosabb verziójáért mindeni annyira dühös volt rám. - Héhé, nyugi, Megan. Mi lenne, ha nem adnál neki ötleteket? M lenne, ha szépen azt csinálnánk, amit mond, és sietősen lelépnénk? - szólalok meg kisvártatva, ahogy tekintetem ide-oda cikázik a jelenlévők között. - Majd azt mondhatod, hogy lefegyvereztünk. Mi meg szépen kisétálunk, mintha itt sem lettünk volna. Na mit szóltok? - teszem fel a kérdést, mintha csak jóváhagyást várnék a délutáni piknik ütemtervéről, majd hátrálok pár lépést, és felveszem a pálcám a földről, aztán visszalépek James mellé, és ezúttal rajta a sor, hogy megszorongassam a vállát, mitegy köszönet és bocsánatképpen amiért ebbe belerángattam.
Ha arról kéne beszélnem, hogy melyik pártot fogom, akkor természetesen Dumbledoret mondanám. Sosem barátkoztam meg Tudjukki elveivel, sőt ha mondhatnánk nem is nagyon kedvelem a "Nagyurat". Rendben, én se vagyok az a szerény kis lány a szomszédból, de akkor is. Nem vagyok vérmániás, nem is nagyon érdekel, hogy ki milyen származású, a lényeg, hogy tönkretegyem az iskolás éveit. Ez így fair. Most viszont azt se tudom mi történik. Remus leejti a pálcát, én éppen célozni akarok a pálcámmal, hirtelen a szöszit elengedi a halálfaló, majd kiderül, hogy a bátya a szöszinek a halálfaló, majd az el kezd szenvedni, szöszi meg arra biztatja hogy végezzen velünk. Nem szólok semmit sem, de a pálcám még mindig a kezemben, mert ha szöszi és a bátya bevadul, akkor legyen mivel támadnom. Nem bízok bennük..
To: Everybody | - SZÓBAN | My scream | Boccs a késésért
A hozzászólást Rita Skeeter összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 6 Aug. - 14:19-kor.
Nekem fáj a legjobban, hogy ezt kell mondanom, de a férfinak igaza volt. Ki kellett volna ütnünk. Technikailag engedélyt adott rá, és ki tudja, ha nem azzal lettem volna elfoglalva, hogy mély elképedéssel és értetlenséggel kövessem a körülöttem folyó eseményeket, talán készségesen eleget is tettem volna ennek. Úgy értem… mi hősiesebb és helyesebb cselekedet annál, minthogy egy földön heverő, pálcátlan szerencsétlenre kábító bűbájt küldjünk, aztán meg, amilyen gyorsan csak tudunk, futásnak eredjünk? Futás. Tudod, most tényleg nem ártana egyedül erre koncentrálni. Valahogy legalábbis kezelhetőbb gondolatnak tűnik, mint a Morhange családidráma különböző részeit végig elemezni. Mert meglepett-e, hogy Megan bátyja halálfaló? Persze. Meglepett-e annyira, hogy minden ezzel kapcsolatos konfliktust hirtelen végig rágjak, amíg a lelkiismeretem valahogy nem tisztázódik, csak mert a bátyja eszelős gyilkosjelöltből másodpercek alatt átváltott eszelős takonykupaccá? Francokat. Ennyi, és most, hogy ezt leszögeztük, tényleg abbahagyhatnánk a tökörészést, és eltűnhetnénk innen. Remus vállon szorított, én pedig továbbra is előre szegeztem a pálcám, bár őszintén megvallva egyáltalán nem is koncentráltam már erre, egy ponton túl pedig így ez az egész harci felállás már tényleg kezdett igazán kínos lenni, na meg a karom is kissé zsibbadt, de azért sem tágítottam. - Induljatok a tó felé, próbáljatok minél távolabb kerülni a kastélytól. Mindjárt jövök utánatok, – mondtam, végig a földön ülő férfit pásztázva. – csak meggyőződök arról, hogy senki nem akar követni. – aztán Remus-ra néztem, mégis csak ott állt mellettem, így talán le tudta olvasni a számról, mikor azt tátogtam neki, hogy szellemszállás. Hangtalanul. Gyorsan. Legrosszabb esetben csak-csak van magától annyi esze, hogy nem olyan helyre megy a lányokkal, ami annyira belátható a kastélyból, mint a tópart, vagy ha másra nem, arra gondolhatna, hogy nem olyan helyre megy, ami… hát tudod, mégis csak most hallotta ő is az úticélt, ez olyan, mintha bújócskázás előtt kielemeznéd, hogy milyen könnyen láthatatlanná tudsz válni az ágyad alatt. Érted, mire célzok, nem? – Gyerünk! Rita, te is! - Visszanéztem az idősebb Morhange-re. – Te pedig… ígérd meg, hogy a földön maradsz.
A hozzászólást James Potter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. 5 Aug. - 14:03-kor.
Rita nem mozdul, még mindig ugyan ott álldogál, ahol eddig is, viszont a helyzet úgy néz ki nem fajuk egyelőre rosszra, így a pálcára nem nagyon van szüksége és igazából nem is vele foglalkoznak, szóval mintha nyugodtan tehetne bármit is. Megan buzdítása először nem ért el Killianhez, hiszen saját gondolatait próbálta legyűrni, és majdnem hogy sikerült is neki, de amikor James a többieket buzdítsa arra, hogy menjenek el, meneküljenek, Kill enged a sötétségnek magában és felkel, pálcát szegezve Jamesre. Ha a többiek elindulnak, akkor még mielőtt kiérnek az udvarból, akkor hallják meg, hogy a halálfaló rátámad a fiúra, akinek nem sikerül védekezni ellene. A többiek is kénytelenek visszafordulni vagy pedig megállni ott ahol vannak, hiszen az utat elzárják, nincs menekvés. Rita sikolyára figyelnek fel a következőben, egy másik halálfaló érkezett, erősítésként, aki kínozni kezdte a lányt. A Remus és Megan páros az egyetlen, aki most tenni tud valamit, hiszen jelenleg csak ők tudják használni a pálcájukat, a többiek tehetetlenek.
//Innentől kezdve egy hét a határidő, jövő hét pénteken jövök a következő reaggal. //
A vér úgy dübörgött a fülemben, hogy minden erőfeszítésemre szükségem volt, hogy halljam azt ami történik körülöttem. A szégyen olyan élesen mart a húsomba, hogy legszívesebben sírni lett volna kedvem. Üvölteni akartam, jajgatni, hátha azzal kirepül belőlem a fájdalom. Nem mertem a többiek arcára nézni, mert szavak nélkül is tudtam, hogy mit gondolnak rólam. Azt, hogy áruló vagyok, egy megvetett ember. És így is volt. Elárultam Remust, aki bízott bennem minden feltétel nélkül. Én azt hittem sosem kell ezt vele megvitatnom, sosem kell találkoznia a bátyámmal, és így maradhat az egész az én kis titkom, az én személyes kis szégyenem. Erre most itt állnak egymással szemben és én könyörgöm azért, hogy csak neki ne legyen semmi baj. A szememet továbbra is a bátyámon tartom, biztos, ami biztos alapon, félek, hogy bekattan és olyat tesz, amit meg fog bánni. Tüntetőlegesen beállok hát Remus elé, hogy a Killian támadna, engem találjon el az átok. Ez még mindig a két rossz közüli kisebb rossz. Így legalább nekem lesz bajom és így Iannak azzal a tudattal kell élni, hogy bántotta a húgát. Elengedem a fülem mellett minden mondatát Remusnak, és Jamesnek is, meg se akarom hallani amit, mondanak. Csak bámulok a testvéremre és azon gondolkodom, hogy a francba süllyedhetett ilyen mélyre. Hogy lehetett az én szeretett bátyámból egy gyilkos halálfaló? Szemeimet végül Jamesre kapom, mikor közli, hogy menjünk, ő foglalkozik Iannel. Legszívesebben vitába bonyolódnék, hogy ez nem az ő feladata lenne, de nem itt és nem most van ennek az ideje. Már kapnék is Remus keze után, hogy magammal vonszoljam, akármennyire is tudom, hogy nélkülem lenne a legnagyobb biztonságban, én csak veszély vagyok, egy céltábla, amit ha eltévesztenek, a körülöttem lévők bánják. A valóság azonban hamar arcon csap és olyan hirtelen rángat ki az önsajnálatból, hogy csak kapkodom a fejemet. Először James majd Rita sikolya. Azt hiszem ez az a sikoly, ami öröke az emlékeimbe fog vésődni. Egy megkínzott lány halál sikolya. Libabőrös leszek tőle és a torkomban hatalmas gombóc kezd gyűlni. Pálcámat magam elé szegezve nézek hol a bátyámra, hol a maszkos alakra, és néha a két ártatlanon is megakad a szemem. Remusra nézek, várva hátha neki több lélekjelenléte van mint nekem. Nincs szükség szavakra, a szememből kiolvasható a rémület, a félelem a tehetetlenség. Gyerekek vagyunk,akiknek esélyük sincs a halálfalók tudása ellen. Itt már nem segít egy egyszerű lefegyverzés. Közelebb lépek hát Remushoz, olyan közel amennyire csak lehet. - Stupor!- Üvöltöm el az átkot a Ritát kínzó halálfaló felé, remélve, hogy a remeg kezem által kiadott varázslat célba is ér és így nyerhetünk egy pár percet. Talán abban reménykedem, hogy a bátyám magához tér és ő lesz a mi kisebbik gondunk. - Protego! – mondom ki a pajzs bűbájt, ha az átok nem ért volna, célba legalább magunkat védjem., már ha képes vagyok ilyesmire ebben az állapotban.
Valahol James megragadja a lényeget, és ezért újfent hálás vagyok neki. Szükség van egy tiszta fejre ebben a kesze-kuszaságban, és valahogy az most nem én leszek. Persze nem mondom, hogy hiányoznak a régi szép idők, amikor még a világ összes lányáért sem lettem volna képes kimozdulni a komforzónámból. Csak bólintok szaporán, és igen, azért még nem vagyok akkora idióta, hogy ne értsem a célzást. A Szellemszállás egy egészen jó kis relytekhelynek tűnik, mekkora mázli, hogy ismerek hozzá egy relytekutat, amit mások nem. - Azért bánj vele kíméletesen – nézek rá a földön fekvő, egészen magába zuhant halálfalóra. Nem csak azért, mert Megan bátyja, hanem mert amúgy sem bírom az erőszakot, de azt hiszem, ezt már említettem. - Gyerünk lányok, a tóhoz – hangsúlyozom ki az utolsó szót, és már meg is indulok is az egyik másik ajtó felé, mert hát azért elég nagy szívás lenne, ha egy udvarra egyetlen bejárat vezetne. Maximum csak ki kell robbantani. Már szegezem is előre a pálcámat, amikor a hosszan elnyújtott sikoly egészen a bőröm alá beköltözik. Ugyanazzal a lendülettel fordulok hátra, de Megan szorosan a nyomomban van, tehát nem ő sikított. Mégsem nyugszom meg, egyáltalán. Ebből a távolságból premiárplánban lehet látni az eseményeket. Ahhoz képest, hogy két emebrt hagytunk hátra, most négyen vannak, és a halálfalók vannak most fölényben. Persze amíg én megfigyelek és elemzek, Megan már cselekszik, és Rita segítségére siet. Hát az én dolgom lesz a bátjya ellen kiállni, de persze nekem egyáltalán nem okoz nehézséget. Az, aki bántja Jamest, megérdemelné, hogy kitömött díszpatkánnyá változtassam. Milyen kár, hogy a transzfiguráción elért sikereim még nem éppen kiemelkedőek. Helyette bekell hát érnem, valami hasonlóval. - Petrificus Totalus! - a pálcám már készenlétben, és repül is a sóbálványátok egyenesen az idősebbik Morhange felé, de én meg sem várom, hogy célbataláljon, már meg is lódulok James felé, hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól van. Persze miért lenne jól, ha egyszer eltalálta egy halálfaló átka? Leguggolok mellé, és közben fél szemmel Killiant nézem, előreszegezett pálcával. Mondhatni készenlétben, de agytevékenységem nagyrészét most inkább arra pazarlom, hogy rájöjjek, mi baja van Jamesnek. Tévedtem, most már rohadtul nem vagyok hálás neki, amiért velem jött.
Jó lett volna, ha Tristan velem lenne. Ő biztosan megvédene mindenkitől és mindentől, bármikor. Megakadályozta volna, hogy mindez megtörténjen. De már a nagyteremben elvesztettem, nem találtam sehol sem a tekintetemmel, és valljuk be őszintén, azért ettől is be tud borulni az ember agya. Bizonyára már rég kijutott a birtokról, ahogyan ismerem, már rég végzett a halálfalókkal és azzal a féloldalas mosollyal az arcán siet hozzám. De amióta a Nagyterem ajtaja bezárult, nem tudok erre gondolni. Mi van, ha benn ragadt? Ugye nem..? Nincs időm gondolkodni, gyorsan történtek a dolgok. Hirtelen már ott állok egy vétkező halálfaló előtt oldaladon Potterrel, Lupinnal és Morhanggel. Nem figyelek a körülöttem zajló eseményekre, mikor már meghallom a menekülés szót, elindulok az ellenkező irányba, amerre a többiek mentek. Csak önfeledten megyek a saját fejem után,szorítva a pálcámat, mint egyetlen lehetőséget. Abban reménykedek, hogy az említett szőke herceg megérkezik, karjaiba vesz és eltűnünk innen, minél előbb. Hirtelen egy sötét köd jelenik meg előttem, és rögtön észhez térek. Elkezdek futni, de az átok eltalál és én a földre rogyok. Egy hatalmasat sikítok, amiben minden fájdalmam benne van. Nem bírok küzdeni ellene, a földön rángatózom, könnyezve. A pálcám kiesik kezemből, pont az érkező hősöm lába elé, Megan Morhange elé.
To: Everybody | 200 SZÓBAN | My scream | Boccs a késésért
A hozzászólást Rita Skeeter összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 6 Aug. - 14:23-kor.
Megan sikeresen eltalálja a Ritát kínzó halálfalót, így egy csöppet megkönnyebbülhetnek, de igazából csak addig, még Rita meg nem próbál felállni a földről. Nem bírja mozgatni az egyik lábát, sőt, ha jobban belegondol, nem is érzi azt, teljesen lebénult. Ettől csak még nagyobb lesz a pánik, nem elég, hogy a mögöttük lévő halálfaló ismét próbál feltápászkodni. Szerencsére a pajzs is sikerül, így van esélyük védekezni. Kill hirtelen tűnik el a sötétben, elugorva Remus varázslata elől. James a földön fekszik, eszméletlen és amikor feleszmél fejéhez kap, és igazából elég homályosak neki a történések, körülbelül semmire sem emlékszik a mai estéből, a halálfalókból... Így azt sem értheti, hogy mi ez a hirtelen földmozgás és dübörgés, ami közeledik feléjük. Mintha egy földrengés lenne, először tényleg mindegyikük annak hiheti, de amikor valami furcsa, morgó zaj is szűrődik a háttérből, nem tudják, mire számíthatnak. Egy sérült lánnyal, aki igazából egyedül felkelni sem tud, valamint egy kicsit zavarodott fiúval jóformán megint csak nehezedik az esélyük, bármire is kell felkészülni. De ez a földmozgás nem szűnik meg, csak erősödik...
//Innentől kezdve két hét, kérlek benneteket addig írjatok! //
Legszívesebben felsikítanék, örömömben mikor látom, hogy a halálfaló összecsuklik így Rita megszabadul az átok nyújtotta kínoktól. Egy másodpercre az elém guruló pálcára meredek majd szó nélkül kapom azt fel és rakom zsebre, hogy a lány is tudjon védekezni, ha esetleg magához, térne. Ami meg is történik, de kúszik-mászik mint egy kígyó és látszólagosan a lábai használata kínt jelentenek neki. Bár igazából az elmúlt pár perc maga lehetett a pokol számára, erre még ez is. - A francba! – cifrábbakat is tudnék most mondani és magamban már elküldtem a halálfalókat melegebb éghajlatra és a családjuk is jó pár átkozást bezsebelt már. A lány elé guggolok, hogy felrángassam a földről, majd mikor látom, hogy semmi esély arra, hogy saját lábán menjen a többiekhez szó nélkül kapom fel a törékeny testet és az adrenalintól egyszerre érzem magam iszonyatosan erősnek és belülről baromi gyengének. Fél szemmel látom, ahogy a bátyám eloldalog és hálát is adok ezért a fentieknek. Rontsa máshol a levegőt és ne emlékeztessen a jelenlétével a kudarcomra. - Az Istenit! Kapaszkodj! – morgom a kezemben heverő szőkeségnek és próbálok minél messzebb kerülni a tápászkodó halálfalótól, és lehetőleg minél közelebb a rögtönzött csapatomhoz. Remegő lábaim megbotlanak egy macskakőben, de egy fejrázással visszatérek a valóságba s mikor a két fiúhoz érünk, finoman rakom le a lépcsőre a lányt, hátát neki támasztva a hideg kőfalnak. Tartom még pár másodpercig, hogy hátha megtalálja azt a pozíciót, amikor hasznunkra lehet. Leguggolok elé és szemeibe nézek, átnyújtva neki a pálcáját. A kezét még tudja használni. - Fogd! – nyomom a kezébe elhagyott eszközét és még nézem a lábait, az arcát, a fájdalmat rajta és nekem is sírni támadna kedvem. Hirtelen a mellettem lévő fiúra kapom a tekintetemet és egyenesen villámokat szórok felé. - Ilyet még egyszer ne csinálj! Megértetted?? – dühöngök Remusra meredve arra célozva, hogy gondolkodás nélkül rohant el Jameshez a pajzsbűbájomtól minél távolabb, kiszolgáltatottan a testvérem támadásának. Jamesre nézek, akin látszik a zavarodottság, a szemében tátongó üresség mintha nem lenne tisztában azzal, hogy mi folyik itt. Ha most Rita helyett őt kéne, ápolgatnak, talán könnyebb lenne a lelkemnek, ha lefeküdnék mellé és várnám, hogy történjen valami. - James?! – Ezt inkább kérdezem Remustól, bár Jamesre meredek, de a látványát én sem tudom hova tenni. Mérlegelem a helyzetünket. Egy mozgássérült lánnyal, egy zavarodott fiúval vajmi kevés esélyt láttam arra, hogy túléljük a mai napot. Hirtelen földrengés szerű mozgást érzek a talpaim alatt és reflexszerűen szegezem magam elé a pálcámat és pattanok fel kapkodva a fejemet, hogy merről jöhet a zaj. Nézek magam körül minden felé de semmit nem látok, csak egyre erősebben érzem a mozgást, rendesen egyensúlyoznom kell, hogy talpon tudjak maradni.
Csak fél szemmel pillantok oda, hogy vajon a varázslatom célbaért-e, de mire észbe kapok, Megan bátyja már nincs sehol. Ide-oda kapkodom a fejem, hátha újra felbukkan, de nem történik semmi ilyesmi. Helyette James kezd mocorogni a lábam mellett, én meg mintha az anyja volnék, elkezdem tapogatni és paskolni az arcát idegesen, kutatva valami külsérelmi nyom után. Körülbelül olyan zavart lehet a tekintetem, mint most az övé. Szerintem semmivel sem vagyok most inkább a helyzet magaslatán, mint ő, de ezt a világért sem vallanám be. - Hé, James, fáj valahol? szólalj már meg. Mi van veled? – úgy beszélek vele, mint egy fogyatékossal szokás, de James nem válaszol, csak néz körbe, mintha most látná először ezt a helyet, mintha most látná először az arcomat. Segélykérően nézek a hátam mögé, ahol Megan sikeresen leszereli a halálfalót. Elnyíló ajkakkal követem végig, ahogy a karjába kapja Skeetert , és ha most nem lennénk életveszélyben éppen, biztosan megdicsérném, hogy ez az én csajom, vagy valami hasonló szexista dolgot mondanék. De inkább hallgatok. Főleg, mert abban a pillanatban, hogy megérkezik, máris dühösen mered rám. - Hé, álljunk meg egy pillanatra. Te most komolyan rám vagy dühös? Nyilván arról is én tehetek, hogy az iskolát halálfalók támadták meg, és hogy Ritát megkínozták – hangom egyre idegesebb. Talán mert eddig nem volt időm mérlegelni, átgondolni a dolgokat, most veszek először levegőt és a feszültségtől egészen remeg a kezem, valószínű, hogy ezért támadok vissza Meganra is. Igazságtalannak érzem, hogy még rám morog, miközben a bátyja itt egy szép kis csetepatét rendezett. De az is igaz, hogy nem fair, amit csinálok. De végül nem jutok el odáig, hogy bocsánatot kérjek, Jamesre pillantok én is, és megadóan rázom meg a fejemet. - Fogalmam sincs, de totál össze van zavarodva. De nincs.. – félbeszakítom a mondatot, amikor meglátom a szemem sarkából a halálfalót, akit Megan leszerelt. Ekkor kezd el mozogni a föld alattunk, de még van bennem annyi lélekjelenlét, hogy kilőjem az átkomat. Megint megpróbálkozom azzal a béna sóbálvbányátokkal. Hátha ezután össze is jön. És marad még valami önbecsülésem a nap végére. Vagy mondjuk fejem. Vagy barátaim. A föld viszont határozottan inog a lábam alatt, azt sem látom, hogy célbatalált-e egyáltalán. Rita előtt termek egy ugrással és leguggolok előtte. Mindannyian tudjuk, hogy James is és valószínűleg Megan is jobb kondiban vannak, de már csak büszkeségből sem fogom egyikükre sem bízni ezt a munkát. - Gyerünk, Rita, mássz fel a hátamra. Te Megan meg vezesd Jamest. Ki kell jutnunk innen, mielőtt még összedőlne. Ugyanabba az irányba indulok, ahol az előbb ki akartunk jutni a Szellemszálláshoz. Az most sem lenne olyan rossz dolog. Pálcámat előreszegezem az ajtó felé és egy robbanóátokkal próbálkozom.
Aludtam? Elaludtam? Nem tudom. De egyszer csak arra eszméltem, hogy valami kibaszott kemény dolog nyomja az állam. Mintha felhorzsoltam volna, mit tudom én, gondolom, ráestem. Lassan felnyitottam a szemeim, ami már csak két dolog miatt sem volt a lehető legjobb ötlet. Először is meg kellett állapítanom, hogy épp a földön fekszem. Vagyis a földre estem. Honnan? Úgy értem… milyen magasról? Sajgott az állam, a térdem, a tenyerem puhább részei, mintha csak pont azt próbáltam volna elkerülni, hogy bevágjam az állam, csak épp… hát ugye az érezhető fájdalom alapján ez egyálalán nem sikerült. Már ez az elkerülés. Másodszor pedig voltál már igazán másnapos? Vagy… vágtak már annyira fejbe, hogy egyetlen ütés után kidőlj? Arra a furcsa, émelyítő szédülésre gondolok, amit fejfájás és hányinger kísér, és tudod, ezidáig rá sem döbbentem, hogy az agyrázkódásnak és a másnapnak milyen hasonló tünetei vannak, bár eddig valamiért úgy tűnt, hogy az egyiket egész jól el lehet különíteni a másiktól. Ez tehát valami… valami egész más lesz. Valami a kettő között. Vagy valami a kettő legrosszabb tulajdonságaiból összegyúrva. És nagyjából idáig jutottam, mielőtt visszahunytam volna a szemem. A fejemet oldalra fordítottam. És azt hiszem, készen álltam arra, hogy lemondjak arról, hogy próbáljak rájönni, miért fekszem a földön, és miért fáj és bizsereg minden porcikám, és nemes egyszerűséggel elájuljak (megint?), de akkor meghallottam Megan Morhange hangát, ahogy a nevemet kiabálta. Felpattantak a szemeim. Egyből Remus-t kerestem, mert ha Megan a nevemet mondja, az általában valami olyasmit jelenthet, hogy megint azzal a lánnyal álmodok, akibe bele van zúgva. Ilyenkor muszáj ránéznem Remus-ra, hogy belőjem, egytől tízig mennyire mered rám dühösen, ergo beszéltem-e álmomban, ergo van-e bármi bizonyítéka rá, hogy a fejemben Megan kibaszott hangosan tudja ordítani a nevemet. Legnagyobb meglepetésemre elég volt újra felnyitnom a szemem, hogy a képébe bámulhassak. Legeslegnagyobb meglepetésemre inkább volt rémült arca, mint dühös. Aztán, mielőtt rá jöhettem volna, hogy ez voltaképpen mit is jelent, újra elkapott ez a szédülés-fejfájás-hányinger kombó, és újra eszembe jutott, hogy Merlin bassza meg, még mindig nem tudom, mit csinálok a földön, azt pedig pláne nem tudom, hogy miért így bámul rám. Ilyen ronda az államon a seb? Kéne egy tükör. - Én öhm… - lassan megemeltem a fejem, aztán pedig válasz előtt valahogy, fogalmam sincs, hogy, de feltápászkodtam. Öhm, félig. Földön fekvésből eljutottam a földön ülésig. - én ugyanezt akartam kérdezni tőled. – pislogtam Remus-ra, aztán lassan az államhoz értem, aztán a fájdalomtól felszisszentem, majd az ujjaimon lévő vért kezdtem elemezni, amit csak akkor függesztettem fel, mikor Remus kezdett kiabálni. - Mi történt Ritával? – néztem előbb rá, aztán Megan-ra. – Egyáltalán… mit csinál Rita itt? És… miért beszélsz te halálfalókról? – mágiatörténetórán még csak beválik, most viszont nem tudom, miért tűnt jó ötletnek Remus-tól várni, hogy hozza be tíz másodperc alatt évezredes lemaradásaimat, szóval a későbbiekben, azt hiszem, próbáltam nem túl látványosan zavarodott képet vágni (nem túl sok sikerrel) és felzárkózni a cselekménnyel (pláne nem túl sok sikerrel), míg Remus átkot küldött egy halálfalóra és Megan gondjaira nem bízott. Akkor aztán rá néztem tanácstalanul. – Mi dől össze? – nem mintha ténylegesen választ vártam volna, addigra rájöttem, hogy nem én szédülök, hanem a föld mozog.
A rengés nem erősödik, egyszerre csak megáll. Mintha semmi sem történt volna. Viszont itt az udvaron valami őrülten hangos, kétségbeesett ordítást hallanak az erdő felől, aztán pedig egy vakító fényáradatot az égen. A burok, ami védővarázsaltokkal látta el az iskolát, a burok, ami megakadályozta a hopponálást innen, megszűnik, és vele együtt láthatóan minden más védővarázslat is. Pár másodperc leforgása alatt történt mindez a rengés után, és a mágia megszűnésének utóhatásaként még egy mágikus erőlöket suhan végig az egész birtokon, ami mindenkit fellök, és az iskolába csapódva megrongálja annak falait, külső épületeit. A törmelék lassan kezd el hullani, de nagy darabokban, így megnehezítve a közlekedést. A halálfaló, akit Megan eltalált, még Remus átka előtt elhopponál a helyszínről. A csapatnak sikerül megindulni, a robbanóátokra megadja magát az ajtó, viszont jó nagy törmelék kupacon kell átmászniuk ahhoz, hogy tovább jussanak. Viszont hirtelen torpannak meg, egy visszhangzó, fülsértő hang férkőzik be a falakon, a következő szavakat mondva, szinte sziszegve: - Most esélyt kaptok csatlakozni erős seregeimhez. Esélyt arra, hogy döntsetek, hová is tartoztok. Ha elég bátrak vagytok hozzá, azonnal hopponáljatok el hozzám. Ha senki nem csatlakozik, az iskolátokat romokban fogjátok látni. - A hang elhalkul, az utolsó mondat megismétlődik, a halálfalók kezeiken lévő jelek pedig izzani kezdenek. Killian tűnik fel a sötétségből, hátulról kapva el Megant, és hopponálva el a lánnyal hirtelen, valószínűleg biztonságos helyre és nem a halálfalók közé, de ki tudja. A fiúk rémülten és értetlenül bámulnak a lány hűlt helyére, de már a táj elcsendesedik, a fények kialszanak, a törmelék sem hullik tovább. Talán vége van? James az emlékeit visszaszerzi, egy-két nap után talán már mindenre emlékezni fog. Ritát viszont egy ideig a gyengélkedőn fogják mire visszatér az élet lábaiba.
// Ez az utolsó kör, szeretném ha becsületesen írnátok még egy-egy zárót, és innentől már rátok bízom, hogyan viszitek tovább a helyzetet, Megan eldöntheti, hová hopponált vele Kill. Köszönöm az együttműködést! //
Rá kell jönnöm, hogy krizishelyzetben mégsem vagyok olyan nyápic, mint azt gondoltam volna magamról. De az is biztos, hogy ezt inkább annak köszönhetem, hogy Megan előtt nem akarok totális csődtömegként feltűnni. Ez persze nem ment mindig maradéktalanul jól. Ha a pálca éppen a kezemben is van és nem a földön hever mellettem, akkor is mindig mellétalálnak az átkaim. Tátott szájjal bámulok egy pillanatig és teljesen lemeredek, amikor látom, hogy mégis sikerül kirobbantani azt az ajtót. Ezt igazából a kavargó porból és lezúduló kőtömeg jelenlétéből konstatálom, és Ritával a hátamon próbálok egyensúlyozni, hogy az egyik leguruló kő ne éppen a lábamba ütközzön. Érzem a lökéshullámot, ami átjárja a testemet, de valójában fogalmam sincs arról, hogy mi a csoda lehet ez, és tanácstalanul meredek hátra a többiekre. Az, hogy a halálfaló már nincsen ott, csak egyet jelent: elhopponált. Basszus, megszűnt a kastély körüli védővarázs. - Megan, hopponálj el Ritával, mi meg majd kiássuk magunkat – ez az első, ami eszembe jut és hangosan ki is mondom. Nyilván James meg én még nem tudunk hopponálni. Már éppen ereszkednék térdre, hogy letegyem a lányt, amikor újabb lökéshullám megy végig a testemen, de ezúttal egy hang formájában. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy tudjam, ki az, aki hozzánk beszél. Kikerekedett szemmel nézek hol Meganra, hol Jamesre, és közben hevesen ingatom a fejemet. Csak remélni tudom, hogy valaki tényleg csatlakozik hozzá, a lányok meg szabadon elhopponálnak. Nincs itt semmi baj, éppen. Persze, hogy is lenne, minden a legnagyobb rendben, még mindig nem haraptunk fűbe, de mi van azzal a sok szerencsétlennel, akik nem úszták meg ilyen könnyen. Vajon milyen vérfürdőt rendezhettek a halálfalók? A gombóc egyre nagyobbra nő a torkomban, ki akarom zárni a hangot, de mivel RIta még mindig a hátamon van, ezt nem tudom megvalósítani. Helyette a szememet és a fogaimat szorítom össze. Csa azt várom, hogy vége legyen. - Mire vársz még, Megan? - hangom úgy visszhangzik a hirtelen támadt csendben és sötétségben, hogy még én is megrettenek tőle. KInyitom a szememet, felnézek, de Megannak már hűlt helye van. Valami erős, koncentrált szúrást érzek a bordáim között, és zihálni kezdek, ritmustalanul kapkodom a levegőt. Nem kizárt, hogy eddig is ugyanígy ziháltam és ugyanígy fájt, de a csatazaj hevében észre sem vettem. Tudom, hogy én mondtam Megannak, hogy menjen el, és tudom, hogy én kiabáltam még az előbb vele, de azért reméltem, hogy legalább elköszön vagy a franc se tudja, mit szoktak mondani a szeretők, aki együtt harcolnak az életükért. Itt nem stimmel valami. Valami nagyon nem. - Nos, akkor takarítani fogunk, srácok – szólalok meg száraz hangon és próbálom nem mutatni, hogy mennyire meg vagyok bántva. Leteszem Ritát a földre és a pálcámat a kőtörmelék felé irányítom. -Depulso! - meglendítem a pálcámat az egyik jelentősebb kődarab felé, és az udvar másik végébe helyezem. - James, nem ér azzal a kfogással jönni, hogy nem emlékszel a taszító varázslatra. Különben a kezeddel kell ezeket mind arrébb kotornod. Én a helyedben jól meggondolnám - csak a fejemet fordítom hátra, én továbbra is a kőtörmelékkel vesződök. Próbálom nem mutatni, hogy mennyire aggódok, hogy ne ijesszem meg, de nem megy. Jó lenne, ha most Skeeter a nyakaba volna, és úgy tehetnék mintha attól vágtam volna földhöz magam, és hisztizhetnék, mint egy kisgyerek. De nem tehetem. Ezek itt ketten rám vannak utalva. Most már nem akarok egyedül lenni. Lopva nézek csak hátra, hátha megjelenik a szőke hajzuhatag, és Megan visszajön értünk.
A következő pillanatban azon kaptam magam, hogy csirkecombokra gondolok. Nos, volt pár már hülye ötletem életem folyamán, de ez valahogy még nekem is túlzásnak tűnt, pár másodpercig nem is nagyon tudtam vele mit kezdeni, csak lebegett előttem a szó. Csirkecomb. Újra megdörzsöltem az államon a sebem. Megállapítást nyert a tény, hogy nem tesz neki jót, ha basztatom. Felszisszentem. A csirkecomb utáni következő gondolatom Sirius volt. A tekintetemmel őt kerestem, nem túl sokáig, mert beugrott, hogy Mr. Black a toronyban maradt, így pedig lassan értelmet nyert a sült hús ötlete is. Neki akartam vinni, nem? Vagy én ettem azt? Felnéztem a torony felé, és hirtelen piszok hálás voltam, hogy épp a földön ülök, ha nem így lett volna, a rengés utáni lökéshullám biztosan odaküld. Először a párkány omlott le, aztán rengeteg más kődarab a kastélyról. Ez a halálfalók műve, annyira logikusnak tűnt az egész, pedig, baszd ki! Halálfalók? Itt? Igen, öhm... igen. Meg se válaszolták az előbbi kérdéseimet, de én tudom, hogy így van. Vagyis tudom, de mégsem tudom. Nemigen tudom mihez hasonlítani, bár talán egy kicsit olyan volt, mint hirtelen felébredni egy álomból, és tudni, hogy mi történt az álomban magában, de mégsem megy felidézni az apró részleteket, csak nagyon-nagyon-nagyon alapos koncentrálás után. Na most, ez volt a baj. Nem volt időm nagyon-nagyon-nagyon alapos koncentrálásra, mivel minden gondolatomat valami kísérteties, de kristálytiszta piszmogás, vagy inkább zúgás, vagy... hát, beszéddé összeálló zaj elűzte. Lassan felálltam. Az ég felé néztem, pedig nem is biztos, hogy pont onnan jött a hang. Aztán csend lett, én pedig Remus-ra néztem, aztán Rita-ra, aztán Megan hűlt helyére. - Remus, öhm... - minden rendben? Meg akartam kérdezni, de mintha anélkül is tudtam volna a választ. Nincs minden rendben. Semmi nincs rendben. Elővettem a pálcám, a törmelék kupacra szegeztem. - Locomotor... kőrakás! - hogy ez mennyire volt effektív, azt inkább a képzeltedre hagyom. - Talán egy Scourgify jobb lenne.
Mindig biztonságban éreztem magam. Úgy gondoltam, hogy az újság mögé tudok bújni, és az majd megvéd. Megvéd az iskolától, megvéd az egyedülléttől, megvéd.. megvéd Tudjukkitől. De ez egy cseppet sincs így. Sőt, az újságommal váltam sebezhetővé. Az a szennyes lap jelentette nekem az életet, ha az nincsen nekem, talán normális, átlagos tinédzser lány lettem volna, aki mindig nagy társaságokban mozog, aki után a fiúk úgy loholnak akárcsak a kutyák, akit mindenki szeret. Az a tipikus lány. Ehelyett leragadtam egy iskolaújságnál és arról áhítatozok, hogy egyszer a Reggeli Próféta főszerkesztője leszek. Úgy éreztem talán ott már felfigyelnek rám.. talán ott már szeretni fognak. Pedig ez se igaz. Az, hogy ha sikerülne is, akkor is csak egy szerkesztő lennék, aki mások magánéletét forgatja fel, és mindenbe beletúrja az orrát. Ugyanaz a Rita Skeeter.. Jelen pillanatban fel se fogom, mi történik velem.. minden olyan gyors. A földön fekszek, a bál lábamat nem is tudom megmozgatni, mert iszonyúan fáj. Egy szőke vesz karjaiba, akit csak nem ismerek, majd lerak a már romokban álló lépcsőre, pálcát adva a kezembe. Potter előttem fetreng, és azt se tudja, hogy ma milyen nap van, és Lupin egy halálfalóval harcol, aki később eltűnik. A falnak támaszkodom, de hirtelen egy lökés hullám közeledik felénk, és egy kiálló kődarabba kapaszkodok, sikeresen. Viszont a kastélynak már nincsen annyi szerencséje, mint nekem, hatalmas törmelékek zuhannak egyenesen ránk. Lupin guggol le elém, arra kérve, hogy üljek rá a hátára. Meghátrálok egy pillanatra, de eszembe jut, hogy most nem vagyunk ellenségek. Felmászok a fiú hátára, és a pálcámat szorítom, mintha az lenne az egyetlen esélyem, hogy túléljem a mai napot. Már épp indulnánk el az ajtón, amit Remus sikeresen egy robbantó átokkal kinyitott, mikor egy fülsértő hang férkőzik a fejembe. Rögtön tudtam, ki az. A könnyeimmel küszködve kapaszkodok foggal-körömmel Remus hátába. Hirtelen lépést hallok hátulról, de nem tudhatom, hogy ki az, bizonyára a csatazaj. Hátrafordítom a fejemet, és Megan hűlt helyét pásztázom tekintetemmel. Elszökött volna? Biztosan állíthatom, hogy a többiek is így gondolják, mert Lupin hiába próbálja leplezni, ez nagyon fájt neki, és összetört a szíve. Sajnálom, de vigasztalásban nem remekelek. Hirtelen a táj elcsendesedik, és a törmelék se hull tovább. Lerak a fiú a földre, és én egy köszönömöt suttogva elkezdek takarítani.
To: Everybody | 368 SZÓBAN | ZENE | KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT! :3
Kezdőlap
