Három másodperc. Ennyi időre hunytam le a szememet, hogy összeszedjem magamat. Nem engedhetem most meg magamnak, hogy itt sajnáltassam magamat és azt végképp nem, hogy most kezdjek el vitatkozni Remussal. Papír vékonyságúra préselem össze az ajkaimat, és olyan erősen szívom be a fogaim közé, hogy szinte érzem, ahogy vér szivárog a nyelvemre. Hirtelen kapom el a szememet Remusról, hogy végképp ne jusson eszembe semmi csúnyát mondani pedig legszívesebben leüvölteném a fejét, hogy itt most baromira nem arról van szó amit ő gondol, hanem arról, hogy féltem, és úgy érzem én gondolkodtam a legjózanabbul ő pedig egy legyintéssel mondott ellent a biztonságnak. Óh, biztos, hogy kapni fog még Ő ezért.
Jamest ez által figyelmen kívül hagyom és nem is válaszolok a kérdésére, majd az ő barátja elmondd neki mindent, ha szeretne, úgyis nyilván én jövök ki rosszul az egész történetből.
Szó nélkül teszem, amit Remus mondd és segítem fel Jamest a földről. Egy másodpercig az arcát kémlelem, hogy megpróbáljam beazonosítani, hogy vajon mennyire van magánál, de a dermedt, üres tekintetből egyértelműen látom, hogy esély sincs arra, hogy hasznát vegyük.
Elindulok hát az oldalamon Jamessel az ajtó felé, amit Remus robbanóvarázsa sikeresen talál el, de hatalmas törmelékekkel zárva el az utat. Kikerekedik a szemem, amikor közli, hogy hopponáljak el Ritával, vele meg Jamessel meg lesz ami lesz.
- A francokat! – Olyan vehemenciával ejtem ki ez a két szót, hogy érzem, ahogy elönti a vörösség az egész arcomat a fülem hegyéig. Idegességemben még James karját is elengedem, és már folytatnám is Remus leteremtését, hogy hogy gondolhatja, hogy képes lennék őket itt hagyni, amikor meghallom azt a bizonyos monológot. Kiráz a hideg és libabőrös lesz az egész testem.  Lenyelem a torkomban gyülekező sírást és a rögtönzött csapatomra meredek. Könyörgök valami megfoghatatlannak, hogy legyen vége az egésznek, mert itt fogok belebolondulni.
Mire elcsöndesedik minden a fülemben még mindig visszhangként hallom a szavakat és most lenne csak kedvem igazán sírni, meg persze azután, hogy Remus rám förmed, hogy mozogjak.
-NEM!- ordítok vissza, vagyis ordítanék, ha valaki hátulról nem szorítaná a kezét olyan erősen a számra, hogy levegőt is alig kapok. Érzem a gyomromban a rántást az émelygést s mikor lábam végül talajt ér, megtántorodom, és ismerős illat szivárog az orromba. Hátra rántom a fejemet, hogy megnézzem, elrablóm arcát s egyből szembe találom magamat bátyám szempárjával. Ujját végighúzza ajkamon, hogy maradjak csöndbe.
Vadul boxolok a mellkasába, hogy mondjon már valamit, hogy mi ez az egész, hogy vigyen vissza, nem hagyhatom magára Remust, Jamest és a szöszit. De ekkor megszűnik minden és a sötétségből, a gyertyafényből, mint egy angyal lép előre, Ő, aki mindennél többet jelent most a számomra. Nem bírom tovább és úgy kezdek el bömbölni, mint egy kislány, aki nem most élt túl egy támadást, aki erős volt mindaddig a pontig, amíg valami el nem gyengített. Belesimulok a karjába és magamba szívom az ismerős vanília illatot. Válla fölött látom a félhomályban közeledni a húgomat és nővéremet is.
- Anya! –