Volt idő, amikor elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy örülni fog, ha csak elszakadhat végre a falkától. Pedig a feladat, ami erre vetette, nem volt különösebben izgalmas vagy szórakoztató. 0A Vérfarkas Befogó Egység munkatársa nem volt valami kemény dió, valami nyomorult aktakukac volt, valószínűleg soha nem is látott közelről vérfarkast, vagy csak ketrecben, leszedálva. Méltatlan volt a falka bosszújára. Nem is játszott vele sokat, hamar kifordul a bele a rimánkodóktól, arra se volt méltó, hogy pálca által essen el, egyszerűen kitörte a nyakát, amikor elege lett belőle, a fognyomát is inkább csak a rend kedvéért hagyta rajta, de kifesteni a szobát a belsőségeivel már nem is maradt benne kedv. Elég volt, hogy üzenetet hagyjon a kollégáinak, hogy az ő vérük talán nem elég piszkos, hogy alanyi jogon rákerüljenek azok listájára, akiket a Sötét Nagyúr koncként vet oda a falkának, de csak idő kérdése, és sorra kerülnek ők is. A falka nem felejt.
Ez már csaknem két napja volt. Akkor szakadt el attól a kettőtől, akiket vele küldtek ide valami szánalmas tűzkeresztség gyanánt. Visszaküldte őket a kígyófészekbe, ő viszont nem kívánkozott vissza oda. Először csak le akarta mosni magáról a sárvért az avarban, aztán a nyálkás ködben úszó zöld lankák ismét magukkal ragadták, mint annyi éve, amikor a sors épp ide húzta, Greyback karmaiba, a végzetéhez. Megint beleszeretett. A falvakat elkerülte, bevetette magát egy kisebb erdőbe, aztán csak kóborolt, mint tizenévesen, és úgy gondolta, ezt a pár korty friss levegőt, a szabadság illúziójának nyirkos esőízét tényleg megengedheti magának egy-két órára. Fél napra. Egy napra. Az egyik országút mellett egy csapat mugli kölyökbe botlott, akik közel sem voltak az ő súlycsoportja, és többé-kevésbé sértetlenül hagyta is őket futni, aztán egy kellemesen nosztalgikus, a bokrok alján a száraz avarban töltött, néhány órás pihenő után összetalálkozott egy szarvassal, azt kezdte űzni. Ártalmatlan játék volt ez is, hiszen bármikor lecsaphatott volna rá, de jó volt egy kicsit állatként tapodni a földet, állatként követni a nyomokat, játszani, és a szarvas valószínűleg megérezhette a szándékait, mert szinte húzta magával, csalogatta, incselkedett. Neki viszont pár mérföld után észre kellett vennie, hogy a minisztériumi féreg városától, amit keserű szájízzel hagyott maga után, egyre közelebb kerül valamelyik aranyvérű dinasztia birtokához. A túlcsorduló mágia beivódott a földbe és az öreg fatörzsekbe, megannyi védelmi varázslat kuszálta össze a növénytakaró természetes rendjét, és megzavarta az ő érzékeit is. Akármelyik családé is volt a sok hektárnyi föld, amit körbejárhatott, de ahová nem hatolhatott be, megadták a módját. A szarvas eliramodott, elvesztette a nyomát – őt valószínűleg nem volt hivatott távoltartani a mágikus védőháló.

Pontosan tudta, hogy eljött az idő, hogy visszatérjen az áporodott levegőjű, feszültséggel teli kúriába az övéihez és a halálfalókhoz, de ez órákkal ezelőtt volt, és még mindig itt van. A varázslatok váltak az ellenségévé, ami annyi értelmetlenül, tespedéssel és dühítően méltatlan parancsok teljesítésével töltött hónap után egy ilyen ellenfél végre képes felvillanyozni, pedig nincs is vére, amit ki lehetne ontani. Nem, a birtok védelmi rendszerével végre úgy nincsenek egyenlő esélyeik, hogy az neki is kedvére való, hozzá sem nyúl, annyira érti ezeknek a működését, hogy tudja, ha megpiszkálja, abból riasztás lehet, elvégre a fél életét (vagy az egészet?) a varázslósöpredékkel töltötte. Az egyetlen megoldás a fal ellen, ha megtalálja a gyengepontot, ahol be lehet siklani a meglazult varázslathuzalok között. Melyik lehet ez a pereputty? Malfoy? Nem, az nem errefelé fekszik. Mindegy, akármelyik is az – nincs a koncok listáján. Ha nem is állnak a Nagyúr pártján még, alighanem vonzó szövetségesek. Vagy ha nem is volnának azok, nagyobb vadak, mint amilyet a vérebeinek vetne a Főkígyó. Amit csinál, az tehát pontosan olyasmi, amivel veszélybe sodorja az övéit. De hát nem is menne messzire, elég lenne, ha találna egy kis rést, már azzal is legyőzné ezt a pazar mágiából szőtt burkot…
És talán idővel be is látná, hogy bűnt követ el, nem a birtok urai, nem a Nagyúr, hanem Greyback ellen, és abbahagyná a dühödt ügetést a roppant mágikus hatalomból épített vonal mentén, hol fél mérföldekre eltávolodva tőle, hol odasimulva a szegélyéhez, és eloldalogna, tényleg, talán pont ez történne épp ebben a percben… ha nem roppanna egy pár gallyacska a közelben árulóan, izgatóan: egy kétlábú zsákmányállat érkezett.
És az a föld, ahol most mindketten állnak, nem a láthatatlan ellenségé. Senkié. Azaz a legerősebb ragadozóé, aki éppen jelen van. Az övé.

El tudja képzelni, hogy nem valami bizalomgerjesztő látvány. Több napja kószál a szabad ég alatt, a ruháit Merlin se tudja, mikor cserélte utoljára, és alighanem dől belőle a minisztériumi ember vérének száradt, de a kabátjába ivódott egyveleghez képest egészen frissnek érződő szaga. Biztosan nem az a fajta figura, akivel a finom talárba öltözött, szépen megfésülködött kislányok szívesen találkoznának a kiesben. Az viszont, ahogy a lány ránéz – nem is tudja igazán megnézni magának, olyan gyorsan történik –, olyan, mintha egyenesen tudná, kiféle-miféle, és már sarkon is fordult, hogy elmeneküljön előle a fák között. Talán látta az arcát valami Próféta-rovatban, vagy ilyesmi (ez nem túl valószínű). Egy darabig még meghökkenve néz a szőkeség után, a kétlábúak többségének nem működnek ennyire olajozottan az ösztönei, vagy nem ismerik fel a halált, ha szembe is találkoznak vele, vagy felismerik, de földbe gyökeredzik a lábuk. De ennek a lánynak nem. Ó, ez jó lesz – nevetni kezd, és könnyedén utánaveti magát. Talán elkerülhető lett volna, hogy vadászni kezdjen rá. De a préda futni kezdett, az ösztön leküzdhetetlen, hogy rámenjen: a sorsuk megpecsételődött.
Mint korábban a szarvast, ezt a zsákmányt is könnyű lenne beérni vagy a távolból leteríteni, de miért sietné el, mikor a kisbárány állhatatosan tartja a célt, mégpedig el a birtoktól, és ő pontosan tudja, hogy a legközelebbi település, de még a legközelebbi magányos ház, a legközelebbi útszéli buszmegálló is nagyon messze van: egy örökkévalósága van játszani vele. Arra játszik, hogy a lány csakis edzetlenebb lehet nála, és előbb-utóbb el fog fáradni, megbotlik, elesik, kifullad, talán önként bízza magát a könyörületére, ha elég ostoba. De menet közben is növeli a tétet, egy-két átkot küld utána, amik rosszul fókuszált, érezhetően csiszolatlan, tanulatlan technikájukkal, ám irdatlan erejükkel csak megsúrolják és szándékosan nem találják el, csak a ruhájába, hajába tépnek, bőrét karcolják, de meg nem sebesítik; néhányszor előre kiméri az útvonalat, hol fog a lány minden bizonyosság szerint átvágni a fák között, és megijeszti azzal, hogy egészen, váratlanul közel kerül hozzá, de aztán hagyja ismét előnyt szerezni. Játszik vele, önfeledten, élvezettel, már-már kínosan betartva a sportszerűség szabályait.
Igazság szerint azt várja, hogy a másik – aki minden bizonnyal csak boszorkány lehet, elvégre mugli már a fal mellé se jutott volna el, érezte a mugliriasztó bűbájok ökörnyálait szétterülni a bokrokon jó pár száz méterrel korábban – felismerje, hogy nem tud elfutni előle, meg kell torpannia, és küzdenie kell… ez azonban nem történik meg, és ez zavarba ejti. Sok-sok perc megfeszített tempójú, de számára nem igazán kimerítő, inkább felvillanyozó, étvágygerjesztő üldözés után végül is megelégeli az előjátékot, és figyelmeztető aranyszikrákból hurkot vet a lány elé az avarba. Hacsak nem jön el most a pillanat, hogy végre pálcát rántson, vagy máshogy próbálja elkerülni a végzetét, akkor a mágikus béklyó óhatatlanul is az egyik bokája köré csavarodik, és kirántja alóla a lábát, de az is lehet, hogy kificamítja vagy eltöri a bokáját – a varázslatok megfelelő erősségű végrehajtása sosem tartozott a természetadta tehetségei közé, sajnos. Többnyire ajtóstul ront a házba.
Most már lassan, ráérősen közelít az áldozata felé. Fütyül, ezek között a dombok között idegenen csengő dallamot dünnyög harsányan, kegyetlen jókedvvel. Hagyhatná futni. Amúgy is inkább Fenrir fogára való. Kisbárány. Hagyhatná futni, persze.

Mindenesetre a makacssága tiszteletreméltó, sokkal tovább bírja a menekülést szusszal, mint elsőre gondolta volna, bár meglehet, hogy ezt a filigrán gazellatestet pont erre teremtették. Ezek után mindenesetre a legkevesebb, hogy rászegezett pálcával közelíti meg, és kivár, hogy megmoccanjon, felkeljen a porból, vagy legalábbis arrébb vonszolja magát – a lány viszont nem moccan. Nincs sok türelme az ilyen értelmetlen türelemjátékokhoz, talán kétszáz, háromszáz gyorsat verhet a másik, túlhajszolt szív a kietlen csendben, mikor megelégeli.
- Az nem fog segíteni rajtad, ha halottnak tetteted magad, lány – mordul majdnem gyöngéden, mintha egy félkegyelműhöz beszélne. – Hallom, ahogy kapkodod a levegőt. Ahogy vergődik a szívverésed. Látom, hogy reszketsz. Ezzel nem jutsz semmire. – Hangjában megcsikordul az élvezet (meleg eleven zsákmányállat fekszik előtte csupa felhasítható hús és bőr és ropogós csont és ki tudja még milyen hasznosítható részek), bár az ő pulzusa már rohamosan lassulni kezdett, ahogy csökken az érdeklődése a betegnek és gyöngének látszó préda iránt.
- Nézz rám, lány – rivall rá némi szünet után, és ha a parancsát nem követi azonnali szófogadás, akkor a lábával megnoszogatva a hátára fordítja ő, durvasága viszont egyelőre nem szándékos bántalmazás, sokkal inkább célszerűség. Meg akarja nézni. Még mindig egyenesen rászegezi a pálcát. - Miért nem küzdesz? – kérdezi egyenesen, ingerültség pattan a hangjában, fölé hajol, és belebámul az arcába. – Te futottál el előlem. Miért? – Jól megnézi. Ismerős keveréke az ismétlődő, szabályos, túltenyésztett vonásoknak. Hónapok óta ugyanezt az arcot bámulja több kiadásban, pepitában. – Boszorkány vagy – jelenti ki. – Aranyvérű, he? Hercegnő. – Beleszimatol a levegőbe, de csak a másik test ingerlő illatát érzi, a friss veríték és a fájdalom kipárolgását, ami ismerős és otthonos, de ezen a lányon teljesen más, mint egy agyonnemesített, üvegházi virág illata a nyári mezőéhez képest. – Messzire csatangolt a kisbárány a nyájtól. – Leguggol mellé, a pálca még mindig a torkának szegezve marad, és ha a lány még mindig nem törte meg a saját bénultságát, végigtapintja a ruházatát nyaktól bokáig, hogy hol van a pálcája. Persze, az sem utolsó, ha ezzel végre sikerül felkeltenie benne valami ellenállást, mert dermedt egerekkel a macska se játszik. – Hol van a pálcád? Nem kellett volna futnod – csóválja meg a fejét, és mélyen beszívja a másik illatát. Jó illat. – Mindenki tudja, hogy a vadállatok elől nem szabad elfutni. Csak felébreszted vele a támadó ösztönt. – Annyira természetesen utal magára vadállatként, hogy fel sem tűnik neki, de hát miért ne tenné, ha egyszer vadállatként él, lélegzik, eszik, baszik, és emberhúsba bújt vadállat? Vadállat szemekkel nézi a lányt, mint aki azt mérlegeli, milyen ízű lehet. És tényleg azt mérlegeli.
De ha aranyvérű. Akkor nem lehet. Nem szabad. De nem ő akarta. A lány hívta magával, ő kérte, hogy legyen a farkasa, ő kezdte az egészet. Ezt Fenrir biztosan megértené. Megnyalja a száját, próbálja megízlelni a másik lecsapódott illatát. Szinte transzba esve ingatja a fejét, és a pálcája hegyével végigsimítja a másik torkának ívét, a hangja annyira rekedt, hogy szinte gyöngéd dorombolásnak hangzik.
- Mi a szarért futottál el, aranyvérű lány? – nyalja meg a száját ismét.

Mélyen megmártózik a nagy, fényes szemek kétségbeesésében, víztükör gyűlik a lány tekintetén, megpattan, utat vág a porral lepett arcbőrön. Válaszokat nem kap, de nem is bánja igazán, itt van a másik egész teste, minden rezdülése, ami nagyon is készségesen felelget neki a rettegés, a legyőzöttség, a fájdalom édes anyanyelvén.
- Mert mi lesz, ha mégis hozzád nyúlok, aranyvérű lány? – vigyorodik el, de egyben düh is villan a szemében. – Mi lesz, ha nem csak megérintelek, de meg is kóstollak? Mi lesz akkor? – Mindennek a megtestesítője ez a vinnyogós, arrogáns szuka, amit megvet a kétlábúakban, a varázslókban, az aranyvérűekben, az asszonyokban. Megérdemli, hogy kapjon egy leckét arról, hol a helye a világban…
A saját végletekig kiéheztetett vérszomja az, amitől nem lát tisztán, aztán most, hogy már biztosra vette, nem ütközik semmilyen ellenállásba, és már félig tetem a földön heverő lány, meg tudja lepni. A szemébe vágott por elvakítja, dühödten mordul fel, köhögnie és köpködnie kell tőle, de látnia nem kell, pontosan tudja és érzi, hol a másik test, és amikor a lány megrúgja, sőt merészen a gyomrába térdel – egész jól csinálja, ezt meg kell hagyni, született tehetség, érdemes lenne foglalkozni vele –, egész egyszerűen ráveti magát, és automatikus vágja arcul, nem tiszta erőből, de azért valószínűleg így is ez a legkeményebb pofon, amit a lány valaha átélhetett, az a belecsendül a füle, felszakad a szája kaliberű ütés. De nem fogja le azonnal, amint kiköhögte és kikönnyezte az arcából a mocskot, és annak biztos tudatában, hogy úgysem menekülhet, látta a használhatatlanul kifordult bokáját, és nem mellesleg ő is rajta fekszik immár cseppet sem elhanyagolható súlyával, szóval mindezek után leginkább felvillanyozva hagy némi teret annak, hogy a lány küzdjön. A finom kezek karmolászása nem igazán mozog abban a tartományban,  amit fájdalomként tudna értékelni, a kapálózás pedig eléggé limitált ebben a pozícióban. Aztán amikor megunta a vergődését, egyszerűen elkapja a csuklóját, és megszorítja, olyan erővel, hogy abból lehet könnyen csonttörés is előbb-vagy utóbb. Inkább előbb. Mondjuk… most.
- Ez már jobban tetszik – mordul élvezettel, és visszaszorítja a lányt a porba, végigdől rajta, a pálca a kezében, tulajdonképpen mozdulatlanná dermeszthetné, de nem teszi, talán bizarr az ízlése, de sosem kedvelte a mozdulatlanságot hasonló helyzetekben. Végignyúlik a lányon, mint egy halálos ölelésre készülő óriáskígyó, az arcuk milliméterekre van már csak egymástól, forró lehelete a másik arcának ütközik, aztán brutális természetességgel végignyal a mocskos-könnyes arcon, érdes a nyelve, nem emberi. – Szóval ki akarod próbálni, mi mindent merészelek még azon kívül, hogy hozzád érek. - Jó íze van, porban hempergetve is őrülten jó íze van, újra megnyalja, most a nyakát, állkapcsa éhesen megrándul, marni akar, igazán belekóstolni, de a foga fegyelmezetten húzódik végig a finom bőrön, csak karistolja, nem szakítja át. Az ajka alatt érzi lüktetni a nyaki artériát, egy ilyenben sok vér van, nem lehet átharapni, csak egyszer, még emberi fogakkal is csak egyszer, nem akarja eltékozolni azt a pillanatot. – Van benned spiritusz. Talán nem is nyúzlak meg itt helyben az ostoba kétlábú fensőbbségtudatodért. Hiszen nem tehetsz róla. Talán inkább magammal viszlek, és a következő teliholdkor lehet belőled valami jobb… valami tökéletesebb… ha túléled.
Nem lehet, nem szabad, nem, most is olyat tesz, amit nem szabad, most a legokosabb, ha elhurcolja innen, mielőtt még szétfröccsenti a vért és a sejtjeit épp emellett a birtok mellett, azután mikor végzett vele, elfogyasztja szőröstül-bőröstül, és eltünteti a csontjait. Egyedül akkor nem lehet belőle baja. Fenrir sose hagyná, hogy maguk közül valóvá tegyen egy ilyet. Sose. Pedig ő szívesen osztozna vele. Kibaszott halálfalók, kibaszott aranyvérűek. A figyelmét fájdalmasan birizgálja a jobb fülcimpa látványa, milyen kis delikát hús, milyen óvatlanul gyengén rögzítve a koponyához. Abban bizonyára nincs olyan sok vér. Szépen metszett fülkagyló. Jó lesz emlékbe.
- Na, mit mondasz, lány? – zihálja-mordulja állati hévvel. – Akarod?

Meg kell hagyni, a lány nem hullik szét a karmában teljesen. Tartja magát. Tényleg van benne valami tetszetős majdnem-erő. Figyelmesen hallgatja a reszkető hangon előadott szavakat, nem is válaszol azonnal, mintha fontolgatná, amit hallott. Mikor azonban megszólal, a hangja fagyos és megvető.
- Talán nem tudom a nevedet, aranyvérű lány, de nem is vagyok rá kíváncsi. Mind egyformák vagytok. - Közelebb hajol, mintha alaposabban szemügyre akarná venni: még vergődő pillangó gombostűfej alá tűzve. Aztán félbemarad a beszélgetés, és csak akkor folytatódik, amikor már fizikailag is közelebb kerültek egymáshoz. Befoghatná a száját. Hm, valójában be kellett volna fognia a száját. De akkor már hozhatott volna ezüst étkészletet is, meg koloniál étkezőasztalt, vagy mi a rossebbet.
Nem fogja megúszni úgysem, megmondta a kislány is.
- Látod. - A középső ujjánál fogva emeli fel a törött kezét, hogy jól megnézhesse, mi történt vele. Megrázza, túlvilági a hóropogásszerű hang, ahogy a törött csontvégek elsúrlódnak egymáson. Hagyja aláhullani a kezet. - Nem érdekel, kinek a kölyke vagy, aranyvérű lány - mordul szinte gyengéden, majdnem türelmesen, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne, de a tekintetében a vadállati üresség mellett felparázslik a bosszúszomjas gyűlölet. - Azt hiszitek, tiétek a világ. Még te is azt hiszed, törött csuklóval, kificamodott bokával, bőgve, egy szaros pálca sincs nálad, és itt foglak - megbaszni, meg is basználak, ha lenne hozzád bármi gusztusom, raknék beléd egy likantrópkölyköt, azt vidd haza apunak, aranyvérű lány - kifordítani a bőrödből a kibaszott birtokotok mellett, és még te azt hiszed, te vagy a főnök... Ugyanolyan nagypofájú, arrogáns kis picsa vagy, mint a többiek. Csak kicsiben. Hány éves vagy egyáltalán, tizenhárom? - Kiköp, oldalra, felül, már nem simul rá teljesen, a combjain ül. - Elmondod, vagy megnézzem? - Rászegezi a pálcát: egyszerű Diffindót mormol, de a metszőbűbáj annyira fókuszálatlan, túlerőltetett és túlcsorduló feketemágiával szennyezett, hogy a test középvonalában, ahol a ruházatát akarja kettévágni, a bőrébe is szalad, mint egy túltolt mozdulatokkal használt kés.
De nem érdekli annyira a karnyújtásnyira lévő meztelensége, hogy széthúzza a két szárnnyá metszett rongyokat.
- Hiszen magad mondtad, kisbárány, ezt nem úszom meg. Ha most el is engedlek, akkor is utánam jönnek, és kamatostul megfizetnek érted. - Sem félelem, sem kétségbeesés, sem megbánás nem tükröződik rajta, egyszerűen megvonja a vállát, láthatóan semmi hatással nincs rá a fenyegetés, már rég elszámolt a farkasistenekkel. - Egy valamiben igazad van. Két dologban, pontosabban. Nem vihetlek magammal. El kell tüntetnem a nyomokat - hajol előre, két kézzel ragadja meg az arca két oldalán (az egyikben még mindig ott a pálca), milyen puha, selymes ez a sárga hajtömeg, belemarkol, felemeli a fejét, durva a mozdulat, de ez praktikus, magától értetődő, kezéhez illő durvaság, nem szándékos fájdalomokozás. Belehajol az arcába ismét. - Le kell szopogatnom a csontjaidat. De a másik dolog... én tényleg nem leszek olyan rossz veled, mint a tieid lesznek velem - súgja rekedten, lágyan. - Én nem azért teszem, hogy szenvedj, kisbárány. Azért teszem, mert farkas vagyok, te bárány, és jársz nekem, a véred, a húsod, minden kis porhanyós porcikád, és kurvára - szarok - bele - hogy - mi - a picsát - akarsz - te - darabolja a szavakat, újra végignyalna az arcán, mikor a lány belemar, az emberfogakkal nem lehet jól tépni, marcangolni, a tompa metszők és zápok csak roncsolják a húst, mégis olyasfajta halk nyüszítés tör elő a torkából, ami nem egyértelműen fájdalmas. Két kézzel markol a hajába, nem húzódik el, óh, dehogy is, ellenkezőleg: úgy veszi a lány elszánt támadását, mintha túlhevült üzekedés lenne, ő valami ilyesminek ismeri azt is, bár óvatosan harap vissza, óvatosan nyal a szájára, de engedi a lány fogait magába mélyedni, amíg a vére nem csöpög már a fehér arcra, a saját vére az, aminek sós, sáros valósága kiszorítja a lány ízét. De még akkor sem húzódik el, amikor több komoly sebből vérzik, noha a nyaka csupa izom, a bőre pedig keményebb, mint amilyennek látszik. Fojtottan szűköl, fájdalmas-gyönyörteli, nem emberi hangon; kíváncsi, képes-e rá a lány, hogy folytassa, hogy könyörtelenül összezárja a fogsorát a húsa körül, és kiharapjon belőle egy darabot, hogy azzá a szörnyeteggé váljon a túlélés érdekében, akivé a természet mindig is rendelte...
Vadállatot teremteni: ez megér két unciát a húsából.

- Egyforma az arcotok, a szagotok, a szavaitok, nekem kurvára egykutya vagytok, lány.
Összehúzott, élesen éber szemében valami sajátos elégedettség villan, ahogy a lányt figyeli. Tudja, milyen hatással szokott lenni az emberekre a saját tönkretettségük látványa. A lány viszont keményebb, mint gondolta, vagy csak tele van lőve a feje jótékonyan fájdalomcsillapító idegkisülésekkel és hormonokkal, és nem fogja fel igazán, mi történik körülötte. Akárhogy is, a keménysége tetszik neki. Mindig is undorította a nőkben, hogy szükségtelenül sokat vinnyognak.
- Ahogy te sem az enyémről, lány – válaszol szinte szelíden –, de mindjárt megnézem, te milyen vagy belülről.
Tizenöt. Nem igazán kedveli a kölyköket, de tizenöt, az már nem gyerek, és egyébként is az aranyvérűek kölyke, a halálfalók kölyke, kétlábúak kölyke. Indulattalan, tiszta, majdnem érzelemmentes tekintettel nézi a vergődést, még csak különösebben az sem tükröződik rajta, hogy vágyna rá, egyszerűen úgy tekint rá, mint akinek nincs oka nem élni vele, mert az övé, minden övé széles e vidéken. Nem nyúl a felhasított ruháihoz.
Örökkévalóságnak tűnő percekig szabad teret hagyott a lánynak, hogy megvalósítsa önmagát, de nem erre számított, ez nyilvánvaló abból, ahogy brutálisan a hajába markolva elrántja a fejét magától, és feltámaszkodik róla, aztán az arcába köp, amit így is rendesen összemocskolt már az ő vére. Így kell nem hagyni nyomokat: ha szétfreccsenti a saját vérét a küszöbük előtt, a kislány szétdobált belsőségei már fel sem fognak tűnni. Ajka felhúzódik az ínyéről, teljesen emberi arcában teljesen állatias gesztus, de a sebesülések mintha meg sem kottyannának, számára teljesen más dimenziókban mozog a fájdalom. A nyakáról még mindig csöpög a vér a lány arcába, nyakába, hajába, ahogy fölémagasodik.
- Igazán túl akarod ezt élni, igaz, aranyvérű lány? – mordul megvetően. – Annyira elszántnak tűntél, hogy azt hittem, képes vagy átharapni a torkom a kis életlen gyöngyfogaiddal, csak hogy megmenekülj. Ezt tudtam volna tisztelni. Gyorsan eltörtem volna a nyakad, és már véged is lenne. Nem is fájt volna. Tudom, hogyan kell tisztán csinálni. – A pálcát visszatűzi az övébe, a felkarjára fonódnak az ujjai mindkét oldalon, olyan iszonyú erővel fogja megint, mintha gombostűre tűzött rovar lenne valóban, felsőtestből moccanni sem lehet alatta. – Szóval felismerted, hogy gyenge vagy, és inkább behódolnál, hogy életben hagyjalak. Undorító, ti asszonyok, gyomorforgatóak a gondolataitok – szisszen őszinte undorral, és újra kiköp, bár most a lány feje mellett az avarba. – Miért gondolod, hogy az önkéntességed miatt nem foglak kibelezni? Ennyire különleges vagy? – Előrehajol, fogával mar a ruhaszélekbe, és túrja szét őket, hogy felfedje a meztelen bőrt. Végignéz rajta: fiatal, szép test, de neki mégis annyira közönyös a tekintete, mintha egy feketepiaci csecsebecséről próbálná megállapítani, hogy ugyan mi kerül rajta tíz galleonba. – Van valami árfolyamod is, vagy ez csak ilyen általános elképzelés, hogy becsesnek tartod magad? – Gúnyosan nézi, aztán végignyal azon a hosszanti seben kulcscsonttól szeméremcsontig, amely mintha szándékosan a tervezett nyúzás kezdővonala lenne. – Elmondok valamit, aranyvérű lány, erről az általad vélt értékről. Hátha életben maradsz addig, hogy hasznosítani tudd. Az állatvilágban jóformán egy faj nősténye sem képes élvezni a párzást. Tudod, miért? – súrolja végig a szájával a nyakát, mielőtt a fülébe mordulná: – Mert nincs rá szükség.
Ezt a pillanatot választja, hogy belemélyessze emberfogait a húsába, nem torokra megy, a kulcscsontja körüli érzékeny, vékony bőrréteget választja előételnek, milyen forró és fűszeres a vére, a rohadt kis szuka, de ráfér, hogy átszabja egy kicsit azt az őztestét, ha már ilyen büszke rá. Örökkévalóságnyi percekre elhomályosodik körülötte a világ, ha a lány üvölt is, azt sem hallja igazán, csak ő, a fogai, a karmai, a pálcája, és a másik test; gyűlöletkatarzis. Maga sem tudja, mikor fordítja a hasára, hogy ránehezedjen, hogy úgy másszon rá, mint egyik állat a másikra.

- Ki tudja, talán tényleg nem vagytok – rántja meg a vállát türelmesen. – Ha kifordítottam a bőröd, majd összehasonlítom a fajtádbeliekével.
Ő viszont talán épp azért mondja el ennyiszer, hogy a kisbárány is csak egy a visszataszító nyájból, hogy ne kelljen visszagondolnia arra, az első gondolata az volt, hogy magával viszi, farkast csinál belőle is, ilyen tejbőrű, aranyhajú farkast, milyen zabálnivaló lenne, ahogy a húson osztozik azokkal, akiket Fenrir túrt elő valami sötét sikátor szemetéből. Látszana, mennyire nem illik hozzájuk. De igenis illene, és minden, amit a lány mond vagy tesz, csak megerősíti benne, idomulna hozzájuk, mert nem volna más választása, nem volna senkije, csak ők, és mert lám, máris idomul őhozzá, pedig nem ígért neki semmit a simulékonyságáért. Ezekből lenne jó farkast csinálni, ezeknek lenne jó nézni a küszködését, ahogy a sajátjaik eltaszítják őket… Talán ott kéne már hagynia végre Fenrirt, saját falkát alapítani, itt hagyni ezt a tetves szigetet, visszamenni a kontinensre.
De tudja, hogy nem fogja megtenni, sem most, sem holnap, nem csinálhat szűkölő bestiát, társat a kapálózó zsákmányállatból, így újra és újra el kell mondania magának, hogy csak egy zsákmány. Puha húsú kisbárány, ezért szakadt el a többiektől, ezért van itt, de most, hogy itt piheg alászorítva, mégis olyan nyomorultul kevés öröme van benne, hogy legszívesebben mégis egyszerűen elroppintaná a nyakcsigolyáit, és itt hagyná.
- Pontosan, aranyvérű lány, te nem vagy – mordulja a szavakat a sebeibe, a bőre alá, az izomrostok közé. – Nem vagy semmi. Még arra is kevés, amit csinálok veled, semmit nem érsz a neved, a családod, a pálcád nélkül. Ennyit érsz. Hogy kitöröljük veled a seggünket. – Ez az utolsó, amit mond, aztán percekig meg se szólal, és van annyira őrült, hogy semmit nem tesz a lány sikoltozása ellen sem, egyszerűen nem érdekli, se öröme nincs benne, se szánalmat nem vált ki belőle. Már az egyre kétségbeesettebb frekvenciával, ám gyengülő amplitúdóval rángatózó ellenállásban sem telik igazán kedve, alaposan marcangolja végig a marcangolásra épp csak törött, lecsiszolódott éleiknél alkalmassá vált emberfogakkal, mintha valami előre megszabott feladatot végezne. Feladatot is végez: megtanítja a kétlábúnak, az aranyvérűnek, ennek a még egy kicsit lélegezni akaró nyomorultnak, hogy hol a helye. És mégsem tudja igazán elvégezni a feladatot, nem úgy, ahogy kellene, nem úgy, hogy igazán kizsigerelje az élő húst, az inkább önkéntes odaadást választó lelket.
Szétfeszíteni a combjait nem nehéz, ha a látvány nem is hozta meg a kedvét, a forróság a lába között elég hívogató ahhoz, hogy legalább némi vér tóduljon az ölébe, de nem sikerül egyből becsúsznia, a harmadik próbálkozás után pedig a teste feladja helyette. Hiába nyúl fél kézzel alá, hogy végigtapogassa, hogy az ujjaival, körmeivel megerőszakolja a szétnyílt sebszájakat, és végül a markába gyűrje az egyik mellét, hiába húzza hátra a fejét a másikkal a hajánál fogva olyan erősen, hogy ívbe görbüljön alatta a lány teste, hiába dörzsöli magát ahhoz a jóleső testmeleghez, nyirkos nyálkahártyához – nem tudja erővel sem előcsiholni magából újra a kedvet, amely elsőre is nehezen jött. Túl kislány.
- Látod, aranyvérű lány – köpi a szavakat a nyakszirtjére hideg, nyugodt gyűlölettel, rajta fekszik, azt az utolsó ellenszegülést is lehetetlenné teszi a súlya – , még annyi se vagy, hogy meg tudjalak baszni, pedig istenedre, megpróbáltam, érdekelt volna, hogy mi olyan nagy szám benned. – Még mindig hátrafeszítve tartja a fejét a hajánál fogva, de most előveszi a pálcát, elnémítja végre egy elmorgott Silencioval, és a kezével végre megtalálja az utat oda, ahova a farkával nem tudta. Teljesen értelmetlen, öncélú brutalitás az, amit csinál, még csak igazi düh sincs benne, amiért nem sikerült, egyszerűen csak nyomot akar hagyni, fájdalmat okozni, igen, széttépni, kettészakítani a legbecsesebb részeinél, beletörölközni, birtokolni, megalázni, megjelölni. – Egyelőre nem találom, közel járok már? – Szinte gyengéden kérdezi, de foga van a gúnynak a hangjában. Egy darabig játszik még, és úgy tetszik, mégiscsak reagál a teste a másikéban vájkálás könyörtelen impresszióira, de már az elméje az, ami nem kívánkozik magára húzni a leterített prédaállat tetemét.
Érződik a mozdulaton, hogy most jött el az a pillanat, amikor végzett vele, felkel róla, a lábával rúgja vissza a hátára, hogy végignézhessen rajta rászegezett pálcával. Nem tett benne igazán maradandó kárt. Még egy mugli is együtt élhetne ezekkel a sérülésekkel, ha nem döglik bele valami fertőzésbe. Talán még csak igazán ocsmány nyoma sem maradna, ha elengedné (bár ott a belső combján úgy tűnik, elragadtatta magát, és még talán ki is harapott belőle egy nagyobb darabot, az hova tűnt? nem emlékszik, hogy evett volna belőle). Egészen elszomorító.
Egyetlen szó nélkül markol bele újra a hajába, és kezdi vonszolni maga után, de nem az erdő belseje felé tart, hanem kifelé, a birtokhatár széle felé. Ráérős lendülettel halad, mintha nem is kellene az életéért aggódnia – elvégre épp szétkapott valami kis örököslányt a sajátjai orra előtt, mi értelme lenne az egésznek, ha nem kúrhatja igazán véresre őket azzal, hogy közben még rohadtul rá is ért –, az az út, ami rövidkének tűnt idefelé, miközben űzte a kisbárányt, most veszélyesen hosszúnak látszik. Különösen a lánynak lehet hosszú, akinek a meztelen testét most őutána megkapja az aljnövényzet is, belemarhat minden tövises kúszónövény és bokor. Az utolsó fáknál, ahol már érzi azt a kibaszott védőbűbájt, megáll, és felrángatja az avarból, hogy még egy pillanatra magához szorítsa.
- Csak azért engedlek el, aranyvérű lány, hogy visszafuthass hozzájuk, mert már úgysem vagy igazán egy közülük – súgja a fülébe, és végigsimít rajta úgy, mint ahogy az ember a magától értetődő tulajdonát érinti meg. – A harapásom így talán nem elég erős ahhoz, hogy átalakulj, de megfertőztelek. Érezni fogod. Valahányszor összefut a szádban a nyál a nyers hús láttán, és valahányszor nem találod a helyed holdtöltekor, eszedbe fogok jutni. Erre gondolj akkor is, amikor utánam küldöd az aput, hogy terítse a bundámat az ágyad szélére. Fuss, kisbárány, fuss az akolba, ha még lábra tudsz állni – nyal végig az arcán oldalt újra, a lány könnyei és a saját vére keserű, értelmetlen ízzé mosódnak össze a szájában. Finomkodás nélkül átlöki a lányt a védőhálón, és eliramodik a fák között.

Még akkor is érzi a nyelvén az ízét, amikor már messze jár, és csak akkor ismeri be magának, hogy mekkora szarban van, amikor az érzékszerveiből már végképp kikopott a lány szenvedésének a zamata.