Imádom anyát. Ahogy a szőke haját mindig laza kontyba fogja és folyton csak mosolyog, mintha a világ annyira csodálatos hely lenne. Mintha a családja nem nézte volna gyogyósnak, amikor kiderült róla, hogy boszorkány – egy mugli családban. Ahogy még mindig olyan rajongással néz apámra, mint ahogy azt kamaszkorában tette.
Imádom apát. Próbál szigorú lenni, de csak öt másodpercig képes komolyan nézni, utána úgyis elneveti magát és közli, hogy beszéljem meg anyámmal, hogy elmehetek-e valahova. Tudom, hogy akármikor képes lenne feláldozni mindent, amije van azért, hogy nekünk jobb legyen.
Imádom. Elviselem a nővéremet. Az ikremet, akivel elég egy pillantást vetnünk a másikra és szavak nélkül tudjuk, hogy mi zajlik le éppen a másik szőke buksiban. Okos, ravasz és becsvágó aki folyton a társasági élet közepében pörög és igyekszik magával rántani engem is, habár én korántsem falom olyan nagykanállal az életet, mint Ő.
Imádom az öcsém. Ahogy próbál úgy tenni, mintha ő lenne az erős, bátyó miközben egy évvel fiatalabb nálunk. Szeretem azt a megszokott káoszt, ami a szobájába lépve fogad, hogy folyton elkésik mindenhonnan és állandóan elfelejti a dolgokat miközben elképesztően eszes gyerek a korához képest.
Szeretem a családom, a kis barlangom ahol mindig menedékre találok a csúnya, gonosz világ elől. Bár a világ most épp forrong, apám mindig Dumbledore szavait ismételgeti. Mi vagyunk az ő reménységük.

- Szerinted a kék vagy a bordó? -
- Kék -
- Kék.. Nem is tudom, olyan vagyok benne, mint egy felhő -
- Akkor a bordó -
- Madeleine Camille Hookum, rakd már el ezt a nyamvadt könyvet és segíts a nővérednek – összerezzenek, nem számítottam ilyen hangerősségre és magasságra. Sóhajtva becsukom a könyvet, arrébb pakolom a bevetett ágyon és lustán a nővéremre emelem a tekintetem. A kék ruha olyan aprócska, hogy szinte belepirulok abba ahogy végigjártatom a szemem a ruhán.
- Nos, Daisy. Ha úgy akarsz kinézni, mint Harley McKinnon akkor gratulálok. Remélem tisztában vagy vele, hogy ez nem bók – hátratűrök egy szemembe hulló szőke tincset és telepakolom párnával az ágy hátam mögötti részét, hogy eldőlve is lássam a ruhapróbát, amit a közeledő születésnapunk kíván meg. Bár ez ugye engem is érint valahogy nem tudom annyira beleélni magam, mint Daisy aki ugyan csak 8 perccel idősebb nálam mégis annyira szöges ellentétem, hogy azt már fokozni sem lehet.
- Haha. Nagyon vicces. Akkor tied a kék, enyém a bordó – a szemöldököm olyan magasságokba szalad a kijelentésre, hogy azt igazán megirigyelhetné valaki és pár másodperccel később kitör belőlem a szokásos, Madeleine-féle röfögős nevetés, amivel olyan sokáig cukkolt mindenki, hogy mára már csak a családtagjaimnak tartogatom.
- Én fel nem veszem azt a semmit sem takaró ruhának nem nevezhető akármit -  megrázom a fejem – Szó sem lehet róla. Ennyi erővel mehetnék csak melltartóban és bugyiban, a hatás körülbelül azonos lenne – még akkor sem venném fel azt a ruhát, ha Imperius átokkal kényszerítenének rá. Bár kötve hiszem, hogy valaki képes lenne használni rajtam az egyik főbenjáró átkot azért, hogy úgy nézzek ki, mint egy olcsó szajha.
- Akkor viszont ne lepődj meg, ha egyedül végzed, negyven macskával egy lepukkant viskóban valahol a világ háta mögött – hozzávágok egy párnát, ami pont tarkón találja de nem telik bele pár másodpercbe a párna már engem céloz meg és pontosan arcon talál.
- Nem fogok egyedül maradni – hirtelen olyan aprócskának érzem magam, mint egy hangya. Daisynek szokás szerint sikerült egy olyan témát érintenie, ami igencsak kellemetlenül érint. Habár nem kimondottan számítok antiszociális embernek azért a férfiakkal valahogy eddig mindig meggyűlt a bajom. Mindegyik udvarlómban találtam valami olyat, ami a végén teljesen visszataszítóvá varázsolta az úriembert – már ha éppen úriember volt, nem pedig olyan mint a Preston gyerek, aki mindenáron le akarta erőszakolni a nyelvét a torkomon és még egy jól irányzott tökön rúgás se tántorította el ettől a tervétől az egész éjszakára. Borzalom.
- De most tényleg, Maddie. Kicsit jobban a kirakatba pakolnád azt amid van és máris nagyobb sikered lenne a fiúknál. Meg talán nem kellene annyit olvasnod. Túlságosan okosnak tűnsz és a férfiak félnek az okos nőktől, nem tudják őket lenyűgözni. Arról nem is beszélve, hogy egy okos boszorka rögtön átlát a mesterkedéseken és észre sem veszik, hogy már nem ők hordják a nadrágot – figyelem, ahogy a fésűvel végigszánt hasonlóan szőke tincsein és közben le sem veszi a szemét a tükörből rólam – Tényleg aggódok érted.
- Először is soha nem fogom előadni a hülye csitrit – a hasamra fordulok és az állam alá gyömöszölöm a párnát, ami eddig a tarkóm alatt kapott helyet – Másodszor pedig nem látom értelmét annak, hogy most halálosan szerelmes legyek egy olyasvalakibe, akit aztán úgyis másnak szánnak. Már rég nem mi döntünk arról, hogy kivel éljük le az életünket -
- Te is tisztában vagy vele, hogy anya úgyse hagyná, hogy olyan férjed legyen, aki kicsit sem szimpatikus számodra -
- Mi lenne ha hanyagolnánk ezt a témát és inkább azzal foglalkoznánk, hogy miért akarsz ennyire olcsónak tűnni? -
- Pedig már épp a Warrington fiúkra akartam terelni a szót -
Azt hiszem ez az a pont, amikor a jobb kezem mellett heverő könyvet vágom Daisynek, hogy aztán hangos csattanással érjen földet valahol a szoba másik sarkában. Ezzel párhuzamosan felkelek az ágyról és megcélzom az ajtót, de nem vagyok elég gyors és még a szobában érnek Daisy szavai.
- Tudok ám a kis titkodról, Maddie. Megtaláltam a naplódat, egy kitűnő eredményekkel rendelkező hollóhátas ellen nem elég a láthatatlan tinta drágám -
.