Kislányomnak

Végeztem a teendőimmel a Minisztériumban, úgyhogy azon nyomban haza hopponáltam. Sokszor elhúzódik a munka késő estig, olyankor már nem találkozom a lányokkal, de ma kivételes alkalom volt, már kora délután végeztem. Az irodám kandallójából gyorsan lépek ki, leporolom hosszú taláromat, amit azonnal le is vetek magamról és a fotelba dobom. Pálcám az asztalra helyezem, majd az üvegszekrényhez lépek és töltök egy pohár italt. Kicsit morcos a kedvem, mostanság egyre több a gond a Minisztériumban és egyre nehezebben viselem, főleg a "magánakcióm" -a bátyám keresése- végett is. Mikor azt hittem, minden rendbe jött, sokkal több probléma szakadt a nyakamba. Egy kis sikoltásra leszek figyelmes az előszobából -ami a nevelőnőtől származik-, úgyhogy felvont szemöldökkel indulok el, kezemben a pohárral. Kinyitom az ajtót, és hirtelen meg is torpanok. Az egész felső helyiség csupa színáradat, mintha festékporral dobálták volna meg a ház minden egyes szegletét.
- Hát itt meg mi a csuda történt?! - Kiáltok hangosan a kacagások irányába, miközben továbbra sem mozdulok el. Nem gond, hogy a lányok próbálgatják az erejüket, mert ezt könnyen el lehet tüntetni, de ki tudja, mit nem látok még, vajon miért sikoltott a nevelőnő? - Kaderie kedvesem, merre vagy?! - Apró mosoly azért elterül az arcomon, hiszen eszembe jut, hogy milyen voltam én annak idején. A csínytevést illetően azt hiszem rám ütöttek a lányok. Az anyukat nem így ismertem. Őszintén sajnálom, és bánt, hogy nem láthatja a lányai első varázslatszüleményeit. Pedig biztosan őrülten büszke lenne rájuk, mint ahogy én. Persze nem ebben a jelenlegi színkavalkádban.



Cukim • • Ruha • • Zene • • ©

*Nos, semmi sem akadályoz meg tervem véghezvitelében még a tesóm intő szava sem! Meguntam a nevelőnőt és ha tetszik ha nem meglakol azért a korai felébresztésért! A múltkor történt, valószínűleg apa tett minket az ágyba, mert már onnan morogtam reggel az elsőtétítetlen szobában a Nancy-re. Még a fejem is megrázom olyan nagylányosan, a tévéből lestem el. Az új szerzeményemre nézek, nagyon morcos vagyok és szinte fújtatok ahogy elsuttogom a házi kedvencemnek mit is várok tőle tulajdonképpen. A perzsacicámat leküldtem az emeletről a következő feladattal: Meg kell harapnia a nevelőnőt. Vagy karmolja meg, mindegy. A lényeg hogy fájjon. Vért kíván a múltkori felébresztés. Egyénként nem vagyok ám bosszú álló, de hát akkor hétvége volt kérem! Én hétvégén nem fogok felkelni hatkor! Fogadok, hogy apa nem is tudja... A sikolyra jóleső mosoly fut végig az arcomon, ahogy vissza slisszan a szobába a cica megsimogatom és tonhalas jutalomfalatot adok neki. Aztán hirtelen megborzongok. Oké hogy délelőtt kifestettük a lakást, mert úgy tartotta kedvünk, de apa pikkpakk elvarázsolhatja. Aztán hirtelen a szám elé kapom a kezem ahogy meghallom az apu hangját. Húgom elejt egy lagymatag "Látod, látod?"ot amolyan én megmondtam hanglejtéssel. Felvont szemöldökkel indulok hogy megkeressem apát, és mikor kiérek az előtérbe és látom a színeket, ciccegni kezdek, mint ahogy ő szokott mikor elszámol valamit egy-egy költségvetésnél például, mert megzavarjuk és imád minket tehát újra kezdi a számolás miután foglalkozott velünk.*
-Nahát mennyi szín! Szép.-*füttyentek lányhoz nem méltóan, majd apa elé trappolok és megölelem.*
-De jó hogy itthon vagy képzeld itt járt egy manó! Nézd mit csinált a házzal...-*mutatok körbe és aprót köhintek, hogy elnyomjam feltörni készülő kacagásom.*
-A húgi meg én elbújtunk, mert megijedtünk tőle.-*széttárom apró karjaimat a hatás kedvéért, majd odabújok apuhoz, úgy téve, mint aki tényleg semmit sem csinál, persze szemem sarkából látom, hogy a húgom a szoba ajtóban ingatja a fejét. Aztán végül hatalmas kacagásban török ki.*
-Mindegyik ujjunkból más szín jött és csak rágondoltunk.-*már lassan a hasam fogom annyira nevetek ahogy visszaidézem a jelenetet, majd úgy döntök megmutatom apunak, de mikor rákészülök a mutatvány besül. Értetlenül nézek a kezemre, majd tehetetlenségemben kigördül egy könnycsepp a szemeimből. Nem sikerült, már megint nem, mint a pálcásnál az abszolúton, apa tuti nem szereti ha nem sikerül. Szipogok kettőt, megrándítom a vállam és mérgemben a földre ülök.*
-Egyébként örülünk, hogy itthon vagy.-*vetem oda félvállról, pedig tényleg ritka számba megy hogy ilyen korán itthon van. Most viszont teljesen elcsüggedtem, hogy nem tudtam megmutatni amit egész délelőtt csináltunk a húgommal*

Kislányomnak

A folyosón lévő kisebb szekrény tetejére leteszem a poharamat, miközben várom, hogy a lányok kijöjjenek a szobájukból. A nevelőnő még nem érkezett meg a hangom hallatán, de szerintem már tudja jól, hogy ha hazaérek, szeretek először a lányoktól kapni helyzetjelentést és majd megyek beszélni vele később, ha szükségesnek találom. Még mielőtt a magyarázkodást elkezdené Kaderie, megrázom a fejem lassan, apró mosollyal ajkaimon.
- ... és mi volt ez a sikoltás? - Ismerem már őket elég jól, Kaderie legalábbis mindig próbál valamiben mesterkedni, Kyra már egy picikét nyugodtabb. Odalép hozzám, természetesen visszaölelem őt, és kicsit felnevetek amikor széttárja karját és körbemutat. Még egyszer körülnézek és hát... azt hiszem ezt soha nem tudnám megszokni, túl színes. - Egy manó? És ez a manó miért nem tüntette el aztán a művet?  - Felvont szemöldökkel pillantok le a lányra, de közben meglátom Kyrát az ajtóban, ahogyan ingatja a fejét. Aprót sóhajtok, a falhoz lépek és megérintem az egyik színes csíkot,  majd kezemre pillantok, de nem maradt nyoma. Pálcám az irodámban van, úgyhogy még egy kicsit élvezzük ezt a színkavalkádot. Igazából örülök neki, hogy a lányok már próbálgatják a varázslást, ebből nem származhat semmi rossz a későbbiekben és igazából ezek csak valamiféle ingerekre jönnek elő... nem is tudom.
- Azta! Biztosan nagyon szuper lehetett. Mindkettőtöknek sikerült? - Pillantok az ajtóban álló Kyrára is, majd vissza a nevető Kaderie arcára, amikor ugyanis látom, hogy nem sikerül megint a mutatvány és egy könnycsepp gördül le az arcán. Letörlöm ujjammal, majd leguggolok amikor a földre ül.
- Én is örülök, hogy itthon vagyok. Kicsit hamarabb tudtam fejezni. Ne búsulj a varázslat miatt, biztosan azért nem sikerült, mert már kifáradtál mára. - Nem kedvelem, amikor szomorkásan néznek rám, emlékeztet egy régi rossz élményre, ezért ilyenkor mindig megpróbálom őket valahogyan felvidítani. Nem is telik el sok idő, felállok és felkapom Kaderiet is, a lépcső felé veszem az irányt.
- Kyra kedvesem, nézd meg kérlek Nancy-t, hogy jól van-e, én elbeszélgetek addig a nővéreddel. - Mondom, de kicsit sem komoly hangnemben. A nagyobbik lányomat a karomban lóbálom, remélve, hogy kicsit felvidul és úgy lépek be vele a konyhába, ahol az asztalra ültetem le és lépek a hűtőszekrényhez. Kikapok belőle egy doboz fagylaltot, és gyorsan hozok két kanalat is hozzá. Mellé ülök, leteszem az ölembe a fagyit.
- Hamarosan elmentek, és tudom, hogy már sokat varázsoltok, de azért vigyázzatok egy picit, ne engedd, hogy az érzelmeid befolyásolják. - Kis szünetet tartok, nem sietem el, inkább megvárom, hogy megérti-e miről is szeretnék beszélni vele. Közben belekanalazok a fagyiba és egy falatot be is kapok belőle. Jobb kúra ez mint az ital.




Cukim • • Ruha • • Zene • • ©

-Az igazat megvallva én sem tudom, hogy karmolt vagy harapott Loki, minden esetre jó munkát végzett.-*csicsergek, mert azért az apunak nem hazudok, füllenteni szabad, hazudni nem, ezt a szabályt már régóta alkalmazzuk és beválik, tehát a manó varázsolta a színeket (pontosabban két kis manó) és a cicám miatt sikongatott Nancy.*
-A múltkor hétvégén hatkor már fel kellett kelnünk... Vért kívánt!-*mondom még el azt is, hogy miért kényszerültem eme bűntett kitervelésére. Apu úgy csinál, mintha elhinné amit mondok, sőt vissza is kérdez, ezért helyesbítek előbbi állításomon.*
-Pontosabban két manó volt, szöszik voltak és hosszú a hajuk.-*bólogatok, arra már hogy miért nem tűnt el a sok szín csak megvonom a vállam és a fejem is megrázom. Nem tudom, mi csak megcsináltuk. Elhatározom, hogy megmutatom apának hogyan, nem csak elmondom, de a terv megvalósítása nem jön össze, így csüggedten egy könnycseppel az arcomon lehuppanok a földre. Az apu leguggol mellém, de most teljesen el vagyok szontyolódva, amiért nem tudtam lenyűgözni, sosem sikerül hiába tervezem el. Apu próbál vigaszt nyújtani, magyarázni miért nem sikerülhetett, de nem vagyok biztos benne, hogy azért mert kifáradtam.*
-De nem vagyok elem, hogy lemerüljek.-*motyogom halkan, ám mikor apu felkap kényszeredetten felsikítok, már majdnem nevetve. Kyra-t Nancy keresésére küldi miközben én karjaiban himbálózva a lépcső felé tartok vele. Azt mondja el akar velem beszélgetni, o-ó... A konyhába lyukadunk ki és csontos kis seggem az asztal lapjára kerül míg apu a hűtőhöz lép, hogy kivegyen egy doboz...*
-Fagyiiii!-tapsolok kettőt, érezhetően jobb lesz a kedvem, apu mellém ül és az egyik kanál után nyúlok hátha sikerül elvennem aputól, bízom abban, hogy oda is adja. Mielőtt kanalam a hűvös édességbe márthatnám az apu beszélni kezd, így a mozdulat felénél megállok, hogy ránézzek.*
-Nem értelek apu. Az érzelmeim mit változtatnak a dolgon?-*fogalmam sincs, hogy miért mondja ezt, meg hogy vigyázzunk, de mire?*
-Mire kell vigyáznunk?-*nem is bírom ki, hogy ne kérdezzem meg, aztán mikor látom, hogy már egy kanállal hiányzik a fagyiból én is megpróbálok egy falatot kicsempészni a dobozból.*

Kislányomnak

Kicsit fel kell nevetnem. Kaderienek mindig olyan sok mondandója van számomra és annyira viccesen adja elő sokszor a sértődött kislányt, hogy nem bírom ki apró nevetés nélkül. Persze visszaváltok azonnal komoly arckifejezésre, főleg, amikor kiderül, hogy a macsek volt a bűnös, de biztosan Kaderie a felbújtó.
- Aha! Biztos volt valami teendőtök aznap, hogy olyan korán keltetek, nem? - Sajnos komolyan nem túl sűrűn vagyok itthon, és ezért nem is tudom, melyik nap milyen teendőjük van a lányoknak. Nancy ezért van, ő felügyel rájuk és ossza be a dolgokat, hogy minden simán menjen, aztán pedig amint tudok, én is megjelenek, de sajnos túl keveset tudok foglalkozni ilyen szempontból a lányokkal. Majd amikor a Roxfortban lesznek, sokkal másabb lesz a helyzet. Most az elkövetkezőkben, szeptemberig pedig mindent meg kell próbálnom kihasználni.
-Óóó! Már minden világos! - Eddig is tudtam, hogy ők voltak, de most már végképp biztos vagyok benne, hiszen be is vallotta nekem a lányka. Az édes kis durciskodás pedig már szinte megszokottá válik, próbálok vigaszt nyújtani felé, de amikor látom, hogy még mindig morog, inkább módszert váltok, felkapom őt és a konyha felé viszem, amit láthatóan máris jobban élvez mint az előző magyarázkodást. A fagyit meglátva szinte erre a reakcióra is számítottam, Elmosolyodom halványan, felé nyújtom a kanalat és a dobozt is közelebb emelem, hogy könnyebb legyen kivenni belőle a hűs édességet. Én bele is lapátolok mondandóm után, és visszakérdezésére is próbálok világosabban válaszolni.
- Ha dühös vagy mondjuk, akkor nem figyelsz oda és károkat is okozhatsz. Vagy, ha vidám, akkor mint a mai, a festés. Még nincs pálcátok, addig így is tudtok apróságokat csinálni, de ezeket a dolgok mint attól függnek, hogy mit éreztek jelenleg. Később a komolyabb varázslatokat már nem fogjátok tudni, csak pálcával megcsinálni, persze hacsak nem vagytok hajlamosak a pálca nélküli varázslásra. - Mesélek, ismét egy kanállal veszek ki a fagyiból és folytatom. - Arra vigyázz, hogy ne tegyél kárt másokban, vagy ha például nem sikerül valami, ne csüggedj el, mert máskor hidd el, sikerülni fog. Még aprók vagytok, ezért a szervezetetek nem bír el egyszerre olyan sok varázslást. Tudom, hogy ez nagyon jó, hogy ilyet tudtok, de azért nem csinálnátok ettől nagyobb rosszaságot, ugye Kaderie? - Kicsit mondhatni felelősségre vonás is ez, hiszen nem vagyok benne biztos, hogy Nancyre annyira hallgatnak szigorúság terén, mint például rám hallgatnának. Mondjuk azt nem mondom, hogy tudok velük az lenni, mert egyáltalán nem. Nem ezzel akarom az a kis időt kitölteni, amit velük találkozom.




Cukim • • Ruha • • Zene • • ©

Kislányomnak

Visszafojtott mosollyal figyelem a lányom magyarázkodását. Igen, kellemes hatással van rám, hogy ennyire fel tudja találni magát, Most már kezdek megnyugodni amiatt, hogy elmennek a Roxfortba ősszel. Tudom, hogy minden rendben lesz velük.
- Hááát, akkor majd megkérdezem, miért keltett fel titeket ilyen korán és megmondom, hogy ne tegye ha nem muszáj. Rendben? - Tekintetem még utoljára kicsit szúrósabban fúródik Kadiéba, de aztán pillanatok alatt felkapom és a konyhába cipelem őt, ezzel szinte teljesen elárulva azt, hogy nem haragszom rá, rájuk. Ugyan hogyan is tudnék haragudni, amikor alig látom őket így is? A fagyi is előkerül, azt hiszem ez mindkettőnk nagy kedvence, így hát gondolkodás nélkül kezdem el falatozni a hideg édességet, miközben már mosolyogva próbálom megmagyarázni a lányomnak a felelősség fogalmát. Tudniuk kell, hiszen nem szeretném, ha az iskolában panasz lenne rájuk. Azért látom, hogy a sok szövegelésemből valamennyit csak megértett, így hát bólintva várom a kérdéseit és a válaszait. Először fel is nevetek. - A renoválásban? Talán nem tetszett a falfestés ami volt? - Megvonogatom párszor a szemöldökömet, és ismét a fagyis dobozba kanalazok, miközben összeszedem a gondolataimat. - Majd ha belejössz a gyakorlatba, akkor a düh és a szomorúság nem fog kihatással lenni, hidd el. - Próbálom egy kicsit biztatni. Mellé lépek, a pultnak dőlök, és oldalra fordítom a fejemet, hogy mindenképpen lássam, hogyan reagál a mondataimra. Amikor elismétli szóról szóra amit mondtam, picit elmosolyodom és rögtön válaszolok.
- Lehet igen, csak elég idősnek kell lenni hozzá. Nekem nincs ilyen különleges képességem, én csak pálcával tudok varázsolni. De majd ha elindultok az iskolába, akkor bizonyos tanároktól meg tudjátok kérdezni ezeket az érdekességeket és tanulni is fogtok róluk. - A kanál végére teszek csak egy kis fagyit, azt eszem meg, miközben elgondolkodom azon, milyen gyorsan is telik az idő. Most már muszáj némi szabadságot kivennem, ha nem akarom azt, hogy a lányok egyedül töltsék az utolsó hónapjukat a suli előtt, aztán pedig hetekig nem találkozunk majd. Nem is tudom, hogy fogom bírni.  - Várod már az iskolát picur? - Mostanság nem is kérdeztem ezt meg tőlük, pedig már itt az ideje. A gyors témaváltást felőle pedig nem teljesen értem, és őszintén reméltem, hogy ilyesmiről még nem kell majd velük beszélnem. Pedig előbb vagy utóbb kénytelen leszek elmondani Alba-t, mivel nemsokára itt lesz az ideje...
- Persze, hogy titeket! Mindig szeretni foglak titeket, ugye tudod? - Nem folytatom, pedig kellene. Hazudni ugyan nem hazudtam, mert közel sem biztos, hogy a leendő nejembe szerelmes leszek majd, ezért ilyesmit nem mondok. Kicsit gondolataimba is merültem, de persze közben figyelem a tökmagot is, mit beszél.




Cukim • • Ruha • • Zene • • ©

Kislányomnak

Tudom nagyon jól, hogy ők sem most jöttek már le a falvédőről. Hiába próbálom elhitetni magammal, hogy még mindig olyan picik, hogy bármit elhisznek és helyeselnek amit mondok nekik. Valójában eddig még a fejemben meg sem fordult, hogy esetleg ki kellene kérnem a véleményüket egyes dolgokról. Pedig azt hiszem, nem fogom. Mert ez nem az ő dolguk. Nekik csak alkalmazkodniuk kellene, de hát az sem biztos, hogy olyan könnyen fog menni. De ilyen nővel mint Alba... azt hiszem nem lenne kifogásuk. Felvont szemöldökkel pillantok Kadiera, amikor olyan szúrósan néz rám. Érzem, eljött a kivégzésem ideje. Leteszem én is a kanalat és lesegítem a lányomat ha szükséges a pultról, a kérdésen pedig elgondolkodom, hogyan is válaszoljam meg. Őszintén nem így képzeltem el, egyszerre akartam volna elmondani nekik, erre most Kadie egyből a lényegre tör és még megszólalásnyi időt sem hagy nekem.
- Drágám, tudod, hogy elmondok nektek mindent, amikor annak ideje van. - Igazából még mielőtt folytatni tudnám a mondandómat, a lányom már hátrál is és rohan, sírva fel az emeletre. Nagyot sóhajtok, hiszen nem vártam ilyen reakciót. A fagyit is, mindent otthagyva az asztalon utána iramodom, és sikerül neki bezárkóznia, mielőtt még odaérnék. Az ajtó előtt állok meg, kopogtatva. - Kicsim, engedj be. Megbeszéljük, rendben? Így nem tudom elmondani, azt amit tudni akarsz, nem fogok kiabálni az ajtón át. - Csak állok ott. Beharapom ajkamat, ilyenkor sosem tudom, mit csináljak. Kellene egy női kéz a házba, ő sokkalta jobban ért a lányok nyelvén mint én. Azért természetesen nem hagyom magamat sosem.




Cukim • • Ruha • • Zene • • ©

Kislányomnak

Meglepett. Őszintén. Nem számítottam rá, hogy majd így kell ezt elmondanom. Sőt, arra sem gondoltam, hogy rájönnek. Természetesen ezt belekalkulálhattam volna, hiszen már nem olyan picik, mint pár éve. Utána rohanok, de már csukott ajtóra érkezem. Megszólalok, de hallom, hogy elutasítóan válaszol vissza nekem. Az ajtóhoz lép, tombol.
- Kaderie, nyugodj meg! - Próbálok kicsit erélyesebb hangnemben felszólalni, de kérdésre nem válaszolok. Meg sem engedi, hogy elmagyarázzam a helyzetet, hogy esetleg beszéljünk róla nyugodtan, ahogyan kellene, csak tombol... és kifejezetten rosszul tűröm, amikor sírnak. Ez a gyengém, azt hiszem. - Ne mond olyasmit, amit később megbánsz! Nyisd ki az ajtót, gyerünk! Ezt így nem lehet. Ne legyél ilyen keményfejű! - Mintha csak magamat látnám, igazából. Én is pontosan ilyen kemény vagyok sok esetben, de mégis, ő a kislányom, csak előbb vagy utóbb megpuhul annyira, hogy ajtót nyit nekem. Kezem a kilincsen pihen, várom, hogy megtörténjen a dolog. Még mindig semmi. Szíven üt a kijelentésre, miszerint ha szerettem volna az anyjukat, akkor nem így döntenék. Elhallgatok. Túlságosan csendben vagyok, és nem is fogok megszólalni, mert ez egy olyan sebhely rajtam, amit ha feltépnek, akkor újra elkezdem érezni azt a dühöt, amit akkoriban... Sok mindent átéltünk azóta, voltak mindannyiunknak hullámvölgyei. Hirtelen akkor kapom csak fel a fejemet, amikor Kadie kiabálása hallatszik az ajtó mögül. Megrángatom én az ajtót, megijedek, hiszen a füst már az alatt is elkezd kiszivárogni.
- Kicsim, zárd ki az ajtót!! - Kiabálok, miközben elővadászom a pálcámat is, ha pillanatok alatt nem nyit ajtót a lányom, biztos, hogy egy zárnyitó bűbájjal felnyitom azt, ezzel kiszabadítva a füstöt az egész házba. Először térdre rogyok a lányom elé, kezembe veszem és megnézem, minden rendben van e vele, majd pálcámmal intek a tűz felé, hogy megállítsam azt, mielőtt még felgyulladna az egész ház. - Ilyet soha, soha többet ne csinálj!



Cukim • • Ruha • • Zene • • ©

Kislányomnak

Aggódó pillantásaimmal illetem, miközben előtte guggolok, miután a tűz már teljesen elaludt. Kezeimmel végigtapogatom és megnézem, hogy minden rendben van -e, és csak az ujjain lévő pirosodást veszem észre, de még így is, finoman nagy tenyerembe helyezem az övét.
- Kicsim, vannak dolgok, amiket ti még nem érthettek, hogy miért van. Tudom, hogy Alba nem lesz az anyukátok, mert őt igazából senki sem helyettesítheti. A szívünkben még mindig ott él... - Mosolyodtam el haloványan egy emlék felidézése után, és miközben elgondolkodtam rajta, hogy a lányok mennyire hasonlítanak is az anyjukra. - Ennek így kellett lennie. Vannak bizonyos kötelességet, amiknek muszáj eleget tennem. Értsd meg kérlek. Ettől még semmi sem fog változni, nekem mindig ti lesztek az elsők. - Magyarázom, nagy komolysággal az arcomon. Alba fiatalsága nem számít... ebben a korban az ilyen apró csepplő dolgok nem lényegesek. Ezt pedig valahogyan muszáj lesz nekik megérteni.
- Szeretném ha megismernétek, mert hamarosan ő is itt fog élni, velünk. Megértem, ha mérges vagy rám kincsem, de hidd el, hogy nem fog semmi változni...


Cukim • • Ruha • • Zene • • ©

Kislányomnak

Kikerekedett szemekkel tekintek a drága lányomra, aki nem fél most sem kiengedni magából a gondolatait.
- Kicsim! Ez nem igaz! Te is tudod... - Hasonlóképp felállok én is, fölé magasodom és innentől kezdve kicsit haragosabb képet vágok, miközben hallgatom mondandóját. Nem is értem, honnan gondol ilyeneket... vagy inkább vajon miért jut neki ilyesmi eszébe? Sosem gondoltam volna, hogy valaha is majd ilyen szavakat kell hallanom valamelyikük szájából is. Az újraházasodás helyzetét pedig természetesen nem akartam túlzottan elsietni, hiszen reméltem, kicsit lenyugodnak a kedélyek, de láthatóan itt is füle van a falnak.
- Annak, hogy megnősülök, semmi köze a munkahelyemhez, kislányom! - Emelem fel a hangom mondandója után, de csak kicsit, nem szeretném, hogy ő álljon felettem és 'manipulálja' az érzelmeimet. - Hát, akármit is gondolsz, kénytelen leszel elfogadni! Meg sem próbálod átgondolni a helyzetet! De ez most már így lesz, és kész! Majd megszokjátok! - Teszem hozzá utólagosan, és fáradtan sóhajtok fel. Mozgalmas volt ez a mai nap. Túl mozgalmas. Pedig milyen jól is indult!
- Nancy is itt marad, és igazából semmi sem fog változni, ha ezen aggódsz. Ugyan úgy rátok fogom szánni a legtöbb időmet. És adj egy esélyt Albának, hiszen azt sem tudod milyen! - Attól, hogy ő lesüti a szemét, én még ugyan úgy őt nézem kicsit bosszús tekintetemmel. Sokszor látta már biztosan ezt tőlem, hisz általában ő az, akivel össze kötjük a bajuszt. Felcsattanása már csak hab a tortán. - Ahogy tetszik! Akkor majd találkozunk egy év múlva! - Mégis kijelentésem után apró mosoly jelenik meg ajkam szélében, és közelebb is lépek hozzá. - De tudom, úgysem bírnád ki Nancy karácsonyi vacsorája nélkül.


Cukim • • Ruha • • Zene • • ©