- Basszusbasszusbasszus! - dobálom szerteszét a könyveket a szükség szobájában. Nem találom azt, amit keresek, pedig most rohadtul kéne. Több hónapja volt, hogy utoljára itt jártam, akkor mikor Vele utoljára találkoztam. És ma láttam feltűnni a folyosón. Egyik napról a másikra eltűnt, aztán pedig fel, és... Fogalmam sincs, hogy miért nem mertem odamenni a barátnőmhöz. Tényleg, nagyon nincs fogalmam róla. Pedig a barátnőm... Olyan furcsán viselkedett velem. Egyszer összeakadt a pillantásunk, és úgy bámult rám, mint egy idegenre. Ezért úgy határoztam, hogy küldök neki egy levelet, hogy találkozzunk a Szellemszállás előtt. Ott, ahol mindig ültünk, mikor még... Minden más volt. Nos igen. A probléma ezzel csak annyi, hogy nekem egy óra múlva Roxmortsban kéne lennem, és bizony még mindig itt rohadok fent, mert nem találom a naplóját. - A picsába, Judas Alan Cox! Egy rohadt varázsló vagy! - szitkozódom hangosan. Valóban az vagyok, és hogy eddig mi a francért nem jutott eszembe az, hogy begyűjtő bűbájjal próbálkozzak - Oké, oké... Invito napló! - nos, ez sem jött be, hiszen vagy egy tucat napló hever a lábamnál, és bizony el kéne döntenem, hogy melyik az övé. - Basszus, Mystique... - horkantok fel, egy nagy MQE betűs naplócska láttán. Kinyitom, de titokzár van rajta. Ez kell legyen az, és ha bizony ez az, akkor bele kell suttogjam a jelszót, amivel megnyílik. Halkan felsóhajtok, kitűrök pár kósza tincset az arcomból. Ahogy a naplót az ajkaimhoz emelem, ezernyi emlék tör a felszínre. Az első csókunk, ami a tóparton, az egyik legöblösebb fa alatt csattant el. Az első karácsonyi bál, amire együtt mentünk, és rögtön elvarázsolt. Az első éjszaka, amit a hálókörletünkben töltött - és ma mégis úgy nézett rám, mint egy idegenre. Mi lelhette? Mi történhetett vele? Talán emléktörést hajtottak rajta végre?! Tudtuk, tudjuk, hogy mi soha nem leszünk biztonságban, és nem is voltunk soha. Ahogy a családjaink sem. Mégis ott voltunk egymásnak, mindig. Most pedig minden más. - Judas - suttogom halkan a napló elejének. Ahogy kinyitom, feltűnnek benne a cikornyás betűk, amiket annyira szeretek. Ezekbe annyit kapaszkodtam, amíg nem láttam színét sem. Aztán pedig ismét itt van. És úgy néz rám, mint egy idegenre. Mint ha nem is ismerne. Miért mindig engem ver a sors?! Mi a francért én vagyok állandóan a szar? Egy szempillantásnyi idő alatt - ez mondjuk ér tizenöt percet akár - ott is csücsülök már a kerítésen, a szellemszállás előtt. A pofámból cigaretta lóg ki, és a lábamon dobolok. Egyelőre sehol senki, így a kezemben forgatom Mystique naplóját. Beleolvasok néhány oldalon, és önkéntelenül is elmosolyodom. Főleg azoknál a részeknél, ahol arról ír, hogy mennyire szeret engem. Bárcsak így lenne ez most is, de ahogy reggel megijedt tőlem, és elfutott... Nos azt hiszem hogy ez semmi jóval nem kecsegtet a számomra. Ismerős, félénk léptek zaja zökkent ki a gondolataimból. A közeledő alak felé pillantok, és igyekszem levakarni az arcomról a vigyort, és kontrollálni magam, hogy ne ugorjak azonnal a nyakába, és csókoljam meg. - Szia. - köszönök rá egy félénk mosollyal - Judas vagyok... Aki levelet küldött Neked. - próbálok a hangomra olyat erőltetni, amit eddig még soha: ismerkedést. Mert bizonyosan van valami, amiért úgy megijedt tőlem, és elfutott. Úgy nézett rám, akár egy ismeretlenre.
Egy ideig csak szemeztem értetlenül a madárral, akinek a lábára volt erősítve egy kis üzenet. Nem tudtam, hogy el merjem e venni, hogy egyáltalán nekem jött e. Végül, körülbelül 10 perc után még egyszer körülnéztem, majd elvettem. A szöveg igazán meglepett. Vajon mit akarhat tőlem ez a fiú? Most már egy picivel többet tudok magamról mint tegnap, de ez nem jelenti azt, hogy szívesen kilépek a hálóteremből. Rosszul érzem magam az emberek között, egyszerűen nem tudok pár percnél tovább ott maradni mert sírva fakadok. Az érzések hatalmukba kerítenek, fáj. Őrülten fáj. Nem tudom mi tévő legyek. Végül csak eldöntöttem, hogy elmegyek a találkozóra. Felvettem a taláromat és sietős léptekkel indultam neki az útnak. Erre emlékeztem. Vagyis arra a helyre ahová a találkozót kérte. Jó érzés töltött el amikor oda gondoltam, de nem tudtam miért... utáltam magamat ez miatt. Igazából azt, aki ezt tette velem. Tekintetem ide-oda emelem, szinte minden érzés ami elborít sírásra késztet. Már az is, ha meglátok egy embert. Aztán hamarosan megérkezem. A fiú már ott ül, egy pillanatra megtorpanok, de végül nagyot nyelek és indulok tovább, hogy túl legyek ezen. Nem tudom, mit szeretne mondani... Rögtön szóba elegyedik velem, látom rajta, hogy ismer engem. Én viszont őt nem, nem emlékszem rá, ezért nagy, vörös szemeimmel pillogok csak felé, majd félénken, halkan egy bólintás kíséretében szólalok meg. - Én ... én ... sajnálom. Nem emlékszem ... én nem ... - Hebegek habogok, de a végét elharapom mielőtt még pánikba esnék. Ajkaim megremegnek, a földre vetem a tekintetemet és a kezében lévő naplóra. Nagyot nyelek és ismét felnézek. Visszafogom a sírást. - Elvették az emlékeim nagy részét. Gondolom, ismertük egymást azelőtt ... - Hangom bús és egyáltalán nem arra sugall, hogy valaha nevetni fogok még. Közben gondolataim cikáznak, próbálom a nevet keresni az elmémbe, természetesen olyan kevés sikerrel ismét, mint ahogyan a többi dolgot is, ami nem ugrott be rögtön amikor kérdezték. Mint például a nevem, a családom, a származásom. Csak halovány emlékképek és érzések. Semmi más...
Ha közhelyes dolgokat akarnék mondani, úgy kezdeném: az élet tartogat számunkra szar helyzeteket, azonban mindig ki kell választani közülük a legszarabbat, és azt kell jóvá kovácsolni. Mágusok esetében pedig varázsolni, vagy mi a szösz. De nem szeretem a közhelyeket, minthogy abban sem hiszek, hogy egy nagyon szar helyzetet jóvá lehet kovácsolni. Egész egyszerűen az ilyenben nem hiszek, és fogalmam sincs, hogyan fogom a barátnőmet emlékeztetni arra, hogy a barátnőm volt. Eltűnt, aztán pedig fel, és úgy néz rám mint egy idegenre. Tudom, hogy nincs egy gonosz ikertestvére, aki csak a bolondját akarja velem járattatni, tudom, hogy csak ő van, és még sem ismer meg. Bizonyára emléktörést hajthattak végre rajta, mert önszántából az ember nem fogja elfelejteni nyomorúságos életének legjobb szakaszát. Mert tegyük hozzá, hogy se neki, se nekem nem volt jó életem - és most sincs - egészen addig, ameddig rá nem akadtunk a másikra. Aztán sem lett olyan hű, de nagy javulás az életünkben, viszont ott voltunk egymásnak. Számítottunk egymásra, barátok, majd szerelmesek lettünk, és a végén pedig már a Roxfort utáni életünket terveztük. Nos, ez most egy csapásra a semmivé lett, és újra emlékeztetnem kell a barátnőmet arra, hogy a barátnőm volt. Arra, hogy mi mindent megcsináltunk, és minden bizonnyal ezek az emlékek nem fognak soha a helyükre visszakerülni. Soha. - Tudom... - sóhajtok egy hatalmasat, nyugalmat erőltetve arcvonásaimra, és hangomra. Hogy ne tudnám, én, aki mindennél jobban ismerem?! A szeme rebbenéséből meg tudtam mondani, hogy mire gondolt, hogy mit akart mondani, hogy mikor akart engem megcsókolni, hogy mikor szeretett megnyugtatni... Most meg itt állunk egymással szemben, mint kettő idegen, és fogalmunk sincs, hogy mi a fészkes faszt tegyünk a másikkal. Tisztára úgy érzem magam, mint amikor megismertem. Négy évembe telt, mire megnyílt nekem teljesen. A különbség az, hogy most már nincs négy évem erre. Csak kettő. Merlin farkára, ezt jól beszoptam. Úgy tűnik, megint én kerültem a nyalóka rossz végére. - Nos, nem akarlak megijeszteni, mindjárt az... Első - huh a faszom, de furcsa ezt így kimondani - találkozásunknál... De... Basszameg, az istenért: a barátnőm voltál... Vagy - fújok egy nagyot, közben lobogtatom a naplóját a kezemben - Tudom, hogy ez most így elsőre sok lesz. De ez, itt a kezemben mindent meg fog magyarázni. Ez a Te naplód, amit azóta írtál, hogy ide kerültél a Roxfortba. Amikor elmentél, és nem jöttél vissza, én elmentem érte, és megtartottam, abban az állapotban, ahogy utoljára hagytad. - hangom üres, akár a mögöttem lévő Szellemszállás. A fene sem tudja, hogy mi a francot kezdjek most magammal. Nyilvánvalóan nem fog a nyakamba borulni, és megcsókolni, amit Merlinre mondok: nagyon szeretném. Hosszú út előtt állunk, és bizony az sem biztos, hogy egyáltalán ismét egy pár leszünk. A fenébe is. - Nem akarlak halálra rémíteni... Sajnálom. - teszem hozzá végül félénken, és átnyújtom felé a naplóját, persze ha szeretné elolvasni. - Ez téged illet... Ha szeretnéd. - eltűrök egy tincset a fülem mögé, és ideges mosollyal keresem a pillantását.
Borzalmas érzés nem emlékezni semmire a múltból. Mint egy fekete lyuk, amit próbál az élet újraformálni most nekem, esetleg az elmesélt emlékekből kitölteni a régi dolgokat. Sajnos egy csepp emlékem sem tért vissza, minden olyan zűrös és csak néhány kép maradt meg. Nem lépek közelebb hozzá. Hiába próbálom keresni a memóriámban, a nevét, az arcát, bármit ami ismerős lenne vele kapcsolatban, nem tudom. Csak a helyhez fűznek könnyed érzések, Judas csak néz rám és sóhajtozik arra, amit mondtam neki. Persze, hiszen az emberek nagy része már tisztában van azzal, mi történhetett velem. Volt pár érdekes összesúgás, de én elnéztem, nem érdekelt. Elkerekednek szemeim amikor elkezd mesélni. A barátnője. Nem tudom megmondani milyen érzés lehet valakivel kapcsolatban lenni, hiszen egyre sem emlékszem, hogy lett volna. Beharapom az ajkam, látom a kis kétségbeesését, ahogyan próbál emlékeztetni. A naplóra nézek, és vissza a fiúra. Bánatos arcom szerintem mindent elárul. - Sajnálom, hogy nem tudom újra azt adni amit régen, de egyáltalán nem emlékszem rá, hogy valaha is lett volna kapcsolatom. Gondolom... te voltál az első. - Valóban sok lesz ez mára, de nem tehetek ellene, be kell fogadnom az információkat, különben soha nem fogok semmit sem megtudni magamról. Nem habozok egy pillanatig sem, a kezemet nyújtom a naplóért, és amikor átadja, elveszem. A borítóra pillantok, végigsimítok rajta, majd az oldalára fordítom. - Beleolvasnék. Szeretnék mindent megtudni magamról. Úgy érzem, nem fognak az emlékek már visszatérni, de... az ismerős érzések megvannak. Talán ha valamit mutatnál... - Nem vagyok nyugodt, egyáltalán nem. Szapora lélegzetvételem és sűrű pislogásom mindent elárul. - Hogyan nyílik? - Nem bírom kivárni már, félek ugyan, de mégis szeretnék jól viszonyulni a helyzethez. De biztos vagyok benne, hogy nem fog olyan jól menni mint most gondolom.
Borzalmas érzés tudni azt, hogy van egy barátnőd, aki nem emlékszik semmire. Mikor megtudtam, hogy itt van, és hallottam, hogy mi történhetett vele, bánatomban berúgtam. Hogy miért? Hát ennél szarabb életem már nem igazán lehetne. Oké-oké, el tudnék képzelni magamnak azért ennél szarabb dolgokat is, azt aláírom, viszont az elég nagy tökön rúgás volt nekem, hogy a barátnőm nem emlékszik semmire. Ami elég nagy baj. Ha hozzávesszük azt is, hogy még arra sem emlékszik, hogy mi járunk... Vagy jártunk, a fene sem tudja, akkor tényleg eléggé nagy szarban vagyok. Azt hiszem. - Nos, ami azt illeti igen. Szívesen mesélnék arról, hogyan ismerkedtünk meg, hogyan lettünk szerelmesek, de... - sóhajtok fel ismét. Azt hiszem mára már túl sok volt a sóhajtásokból, pedig még ennek a találkozónak a végénél sem tartunk. Néha úgy kívánom, hogy ott tartanánk, néha úgy, hogy el sem kezdődött volna, de a testem, az agyam és a lelkem akarja ezt. Eszméletlenül akarja. - ...minden le van írva abban a naplóban. És ha én itt elkezdenék hadoválni mindenféle szarról, valószínűleg még jobban elijesztenélek magamtól, amit valljuk be: nem igazán szeretnék. - lelketlen hangon beszélek. Most nincs minek örülnöm nagyon, mert egész egyszerűen már nem tudok semminek örülni. Annak sem, hogy a házamban idegennek érzem magam, annak főleg nem, hogy ennek a szegény lánynak csalódnia kell a Roxfortban és a házunkban ismét. De annak pedig főleg nem örülök, hogy nem emlékszik. Hát hogyan is örülhetnék neki a fene egye meg?! - Az emléktörő bűbájokat meg lehet törni. Csak egy megfelelő varázsló kell hozzá, aki olyan erővel rendelkezik. Egy legilimentor megtenné, de honnan szerzünk olyat? - rántom meg a vállam. - Plusz az egyszerre visszatóduló emlékeidbe valószínűleg beleőrülnél... Nem akarom, hogy ez történjen veled. Inkább akkor megpróbálok segíteni abban, hogy ismét emlékezz. - vakarom meg a fejemet, majd miután elvette a tőlem a naplót, egy újabb cigarettára gyújtok rá. Megkínálnám, de fogalmam sincs, hogy emlékszik-e arra, hogy bagózott. Szóval inkább megtartom magamnak a cigimet. - Mondd ki a nevemet, és kinyithatod. Ha elfelejtenéd a nevem... - a hangomból is lehet sejteni, hogy az lenne a legszörnyűbb dolog, ami történhetne - akkor a titokbűbájjal is nyílik. Ami pedig annyit tesz, hogy egy titkodat kell megosztanod vele, aztán felfedi magát a napló. Másképpen egy üres papírokkal teli kis könyvecske marad. - sóhajtok fel, majd nagyokat slukkolva a cigimből pillogok rá, hogyan boldogul a naplómmal. - Ha találsz benne egyetlen olyan részletet, amiről beugrik valami, kérlek olvasd nekem fel. - nem mintha nem tudnám kívülről az egész naplóját, de mégis az ő szájából akarom hallani azokat a szavakat, amiket elmondott nekem, amikor még együtt voltunk. Annyira sokat kérek, esetleg? -
Tekintetem még mindig sírós és megtört, de visszatartom, nem szeretném leégetni magamat a fiú előtt, akit valaha szerettem. Elmondásából azt veszem ki, hogy talán jobban szerethettem mint bárki mást ezen a földön. Sokszor megbántam azt, amióta ez megtörtént, hogy bár ne ebbe a varázslóvilágba születtem volna bele, hanem csak egyszerű, gondok nélküli muglinak, akik valójában a mi háborúnkból keveset éreznek meg. - Rendben... akkor ... elolvasom. - Kezembe van a napló, amiben a fél életem valószínűleg le van írva. Az érzések és a cselekedetek, nem tudom, mennyire élhetném át újra őket. Már csak annak is örülnék, ha az érzések, amik ott vannak, az emberek, akiket beleírtam... valamennyire megint mutatni tudnám feléjük a régi énemet. Viszont már most érzem, hogy más lettem és sajnálom a fiút itt szembe velem, hiszen nem tudom átérezni azt, hogy milyen fájdalmas lehet neki ez az egész. Bennem teljesen más kavarog. - Én... én nem tudom. Az sem biztos, hogy rá merném bízni magamat egy idegenre, mert ha elveszítek mindent... - Elcsuklik a hangom és a fejemet is lehajtom. Elég veszteség volt számomra ez is, nem kellene még több. Amikor viszont elmondja, hogy inkább segít emlékezni, ismét felnézek rá, most kicsit hálás tekintettel. - Talán megpróbálhatnánk azt. Úgy érzem a segítségeddel többre mennénk. - Talán ha átélek pár fontos eseményt, ha megváltozik a gondolkodásom, és ha ezek mellett még nem is kapnék vissza az emlékeimből egy szikrányit sem, de lehet, hogy újra éreznék és újra szeretni tudnék. A naplónyitásra bólintok és próbálom kerülni a fiú tekintetét, amikor azt említi, hogy elfelejteném a nevét. Nem fogom, mert már most beégett az emlékezetembe, hiszen hogy a frászba ne égett volna? Merlinre, ő a pasim! Csak ezt éppen én nem tudom. - Judas. - Suttogom a nevét, de kicsit kínosnak érzem a helyzetet, de valószínűleg érthető okokból. Bizonytalanul mégis kíváncsian nyitom fel és nézek bele a naplóba, miközben a cigarettaszag megcsapja az orromat. - Esetleg... abból kaphatnék egyet én is? - Az ismerős illat teljesen magával ragadott és még nem próbáltam ugyan, arra emlékszem, de biztosan bagózhattam régebben. Ha kaptam és meggyújtottam, akkor nézek csak újra bele, komolyabban a lapok közé. Semmiképp sem akarnám elszomorítani őt, de muszáj mondanom valamit. - Sajnos semmire nem emlékszem az elmúlt pár évemből, úgyhogy azt hiszem erre nem sok esély lesz. Esetleg... - Lapozok a napló elejére, keresve egy korábbi dátumot, ami talán még olyan harmadikos korunkból való lehet. A napló igazán vaskos és ismerős írással írt, időbe fog telni, mire az egészet átolvasom majd. Egy oldalnál megállok és kis ideig habozva nézek a tintával írt papírra mielőtt megszólalok. - A többiek ma ismét kegyetlenek voltak velem. Nem esik jól, még mindig nem, de ma valami nagyon jó történt. Egy fiú, - akinek a nevét a szobatársnőmtől tudtam meg, mert ő az idősebbekkel lóg: Judas - megvédett a többiek előtt, és én mégis bután és félve rohantam ki a klubhelyiségből. Most be kellene vallanom magamnak, hogy tetszik nekem? - Síri csöndben nézek előre, a teleírt lapokra, miközben egy-két könnycsepp rá is hull arra. Elszomorít ez az egész helyzet, de hiába próbálom most már visszafogni, nem sikerül, de mégsem akarok gyengének tűnni.
Annál csak egy rosszabb dolog van, ha nem szeretnek viszont: ha az, aki viszont szeretett, már nem teszi azt. És egy olyan ok miatt, amiről ő aztán igazán nem tehet. Ez a helyzet egyszerre szomorít el, dühít fel, majd lobbant bennem lángra egy olyan gyűlöletet, amit nem éreztem sok ember iránt. Csak egyszer tudjam meg; egyszer kerüljön a kezeim közé az, aki ezt tette. Nem fogja megúszni élve. Bár mi a fenét mondhatnék, vagy mit tehetnék vele? Szerintem összeroppantana, aztán a szart is kipréselné belőlem csak úgy mellékvágányon. Én is eltaposnám azt az embert, akit eltaposhatnék. Engem is el fognak. Előbb, vagy utóbb utolérnek, Voldemort, vagy a kutyái. De istenemre esküszöm, hogy harcolni fogok ellenük, akármennyire is lesz húzós. Akármennyire fognak megcsonkítani, vagy esetleg akármennyire is ölnek meg. Bár nagyon meg szoktak ölni egy embert, hiszen kicsit nem is lehet. Egyébként sem lehet kicsit ölni. Na. - Nézd: nem várom el, hogy a nyakamba ugorj, és minden olyan legyen régen. – Egyre feszültebb vagyok, idegesebb. Az utóbbi hónapok, Mystique eltűnése, a sorozatos basztatások és a varázsvilágból érkező egyre több, nyugtalanítóbb hír nincs rám jó hatással. – Mert soha nem is lesz. Te itt vagy, így… Én pedig benne ragadtam egy olyan spirálban, amiből kibaszottul nincsen menekvés. – kínomban röhögök fel – Ugyan kérlek, lehetne ennél szarabb a helyzet?! A barátnőm nem emlékszik semmire, a világunk a legsötétebb korának hajnalán van, a családjaink veszélyben. Én meg itt nyafogok mint egy picsogós… - fortyog bennem az összes elfojtott indulat. Minden, amit most elmondtam, az játszódik le bennem. Feszült vagyok, sőt mi több: ideges. - Az, hogy az én segítségemmel mire megyünk… - Fújtatok, akár a dühös bikák, nem tudom ezt elfogadni. – Valószínűleg semmire, hiszen zseni én sem vagyok, az emléktörést nem tudom megtörni. De segítek, ahogy tudok. – mosolyodok el mondandóm végére. Nem akarom állandóan osztani szegény lányt, hiszen van elég baja anélkül is, hogy én szapuljam, pedig csak segíteni akarok neki. Arra, hogy kér cigit, semmit nem mondok. Előhalászok a dobozomból egy szálat, odaadom neki, majd én is azonnal rágyújtok. A felolvasását próbálom semlegesnek tűnő arccal végignézni, de amikor elkezdenek potyogni a könnyei, odalépek hozzá, és kezemet a vállára teszem. - Figyelj ide, Mys. – sóhajtok fel ismét egy hatalmasat. – Én segítek neked. Bármi történjen, ott leszek Veled. – megsimítom a vállát – Te ugyan nem emlékszel, hogy mit mondtam neked, de azt tudom; hogy Te mit mondtál nekem. Itt. Azt mondtad, hogy bármi történjék velem, te mindig az én őrangyalom leszel. – rázom meg a fejem – Tudom, hogy most nem lehetsz. De keress még egy írást a naplódban. Az év elejéről, mikor még itt voltál. Nézd meg, hogy milyenek voltunk, hogy mik ellen tettük fel az életünket. Ott leszünk mi ketten. Ott leszel Te is. – a kilátástalanságomnak köszönhetően nem tudom mit mondjak. Idegesen, töprengve szívom a cigimet tovább. - Tudod, kicsit furcsa. Azt hiszem, itt vallottál szerelmet. - vakarom az állam. - És tudom, hogy nem emlékszel, de én tisztán emlékszem minden egyes percére. Is. -
Tartottam tőle, hogy hasonlóan fog majd reagálni a dolgokra. Nem lépek hozzá közelebb, ugyan félni nem félek, csak bizonytalan vagyok mert nem emlékszem rá. Sőt... nem ő az egyetlen akivel mostanság így viselkedem. Körülöttem majdnem mindenki meglepetten látja rajtam a változásokat. Végighallgatom őt, minden mondandóját, de nem tudok egyikre sem válaszolni semmit. Semmi értelmeset. Félek, hogy majd valami rosszat fogok mondani és örökre meggyűlöl. Túlságosan elveszett vagyok ahhoz, hogy bármi értelmeset ki tudjak most bökni, amiből nem árad az, hogy "hé, ez a csaj kurvára nincs képben semmivel sem". Valahol legbelül nem szeretném elveszíteni ezt az erős kapcsot, ami hozzákötött valamikor a fiúhoz. Mert ő még hisz bennem, ha én magamban nem is hiszek. Szomorúan, további könnyeimet elfojtva pillantok fel rá amikor kezét a vállamra teszi. A cigarettafüst is bántja most a szememet, de azért nem érdekel, jólesően szívok bele egy nagyot és eltelve azzal fújom ki a füstöt. Annyira szíven üt, amit mond nekem! Tekintetemet ismét a naplóra fordítom és erősen próbálom felidézni ezeket a gondolatokat a fejemben. Már rég elvesztettem annak a reményét, hogy valaha is visszajöjjön bármi. Hiszen ez nem így működik. De az érzések megmaradtak. Amikor jöttem erre, akkor is tudtam: valami jóhoz közeledem. Szeretném jobban és teljesen átlátni a helyzetet, szeretném újra érezni azt, amit akkor érezhettem. De valamiért úgy gondolom, már sosem lesz ugyan az. - Úgy érzem akkor lesz teljes ha az elejétől kezdve olvasom el. Ha nem bánod... - Becsukom a könyvecskét és a táskámba helyezem. Majd éjjel, egyedül a szobában átnyálazom az egészet. Nem szeretném, ha Judasnak ettől is jobban fájna. Nekem pedig könnyebb lesz úgy könnyekre fakadni, és átgondolni a helyzeteket, ha nem lesz ott senki sem. Így még mindig kínosan érzem magamat. Fejemet újra csak akkor kapom fel amikor a szerelemről beszél nekem. Haloványan elmosolyodom, talán ez az első amióta újra látott. - Jó érzésem volt a hellyel kapcsolatban, biztosan akkor ezért. - Halkan felsóhajtok és a majdnem teljesen elégett cigarettát vizsgálom. - Ha megkérlek, mesélsz rólam egy kicsit? És arról, hogy mikben voltunk benne együtt? - Nem tudom, mit szeretnék hallani: jó voltam talán? Rossz? Lázadó vagy menekülő? Bűnöző vagy jótevő? Fogalmam sincs. De ha Judas szájából hallom, úgy érzem, elhihetem őket.
Az egész egy kibaszott vicc. Vagy legalább is azt mondanám, ha éppen be lennék rúgva, és nem gondolnám azt, hogy ilyen csak a mugli mesékben van. De sajnos arra kellett rájönnöm, hogy ez bizony nem egy vicc. A barátnőm semmire nem emlékszik, még rám sem, és most még inkább úgy tűnik, hogy egyedül maradtam. Egyedül, mert már Mystique sincs, hogy támogasson. Oké, itt van, de mégsem. Bár ez inkább hangzik egy nyávogós picsa önvallomásának, mint egy Mardekáros füstölgésének. Bár már tény, de fogalmam sincs, hogy jelenleg hol a helyem. Igazából azt sem tudom, hogy az, amire készülök, egyáltalán megállja-e a helyét. És ebben nincs segítségemre a legnagyobb támaszom. Vagy a volt legnagyobb támaszom? Franc sem tudja. - Persze, egyáltalán nem gond. - kifejezéstelen arccal meredek rá, úgy bólintok. Ezzel különösebben nem tudok mit kezdeni, ha ő így akarja, ám legyen. Előttem nem is kell felolvasnia minden bejegyzését, elég sokat írt bele. Mondjuk én is hozzátettem ezt-azt, az utolsó lapokra, de azok csak ócska feljegyzések voltak. Az én kis kicsinyes érzéseimről, hogy mennyire hiányzik, meg tökre olyan dolgok, amik nem voltak odavalók. Meg igazából sehova sem, de ha már kibukott belőlem, akkor kibukott. Teljesen reménytelen voltam. Egészen addig, ameddig meg nem láttam meg az iskolában. Azt hittem, hogy visszajön, és még erősebbek leszünk, mint voltunk. Hát nem lettünk. Mert nem emlékszik semmire, én pedig ahelyett, hogy próbálnék neki segíteni, itt sajnáltatom magam, hogy milyen szar nekem. Pedig én mindenre emlékszem, a kurva életbe. - Dehogy bánom. Ez a te naplód. – túrok bele a hajamba – A te életed, éppen itt lesz az ideje újra beletanulni. – komorodik el ismét a tekintetem, de amikor meghallom a kérését, egyből felcsillannak a szemeim. Ahogy elkezdek mesélni, egy picit dülöngélek is előre-hátra, ahogy idézem fel, milyen is volt ő. - Persze. – sóhajtok fel, aztán elmosolyodok halványan. – Szóval amikor megismertelek egy nagyon… Visszahúzódó lány voltál. Nagyon sokat bántottak azért, mert a szüleid muglik – ahogy nekem is – és emiatt nagyon sokat sírtál. – rázom meg a fejem, arcom egy pillanatra elkomorodik. – De aztán megismerkedtünk. Onnantól kezdve egy kicsit nyitottabb lettél, nem csak felém, hanem az emberek miatt is. Megtanultad azt, hogyan kell megvédeni magad. Onnantól kezdve harciasabb lettél, és már nem baszogattak annyit. – állok meg egy pillanatra, hogy elgondolkodjak. - Nagyon szeretsz cigizni, és a mugli sört is imádod, ééééés a mugli zenét is imádod. A rockot főleg. – gondolkodok el – Emellett nagyon szereted a mosómedvéket, és a pandákat, és tulajdonképpen… Azt hiszem ennyi. – vakarom meg az állam. – És nagyon szerettél velem lógni. Már attól a naptól fogva, mikor megismerkedtünk. De ennek az egésznek a története ott van bent. – bökök a naplóra.
A felismerés, hogy tényleg igaz ez amit ő mesél, hogy igaz minden ami kettőnkről szól, felbecsülhetetlen. Valami csodálatos érzéssel tölt el, pedig fogalmam sincs hogy mit kellene mondanom, vagy csinálnom, máris megjelent az, hogy teljes mértékben megbízom benne. Szavai bevésődnek az elmémbe, és egyfolytában pörgetem őket, hátha valami eszembe jutna a múltból, csak egy apró foszlány, már mindjárt kellemesebben érezném magam. Örülök neki, hogy mesél a régi énemről. Jól esik ezeket a dolgokat hallani, és azt hiszem, egyből az arckifejezésem is megváltozik, sokkal derűbb és kicsit mosolygós is lesz. Közben megállíthatatlanul figyelem őt, a reakcióit, a szemeit. Látom rajta, hogy ő is milyen szomorú a történtek miatt. Elmosolyodom kicsit szélesebben. - Igen, a pandákat és a mosómedvéket már azelőtt is szerettem. - Ebből kicsit megértem, hogy ő tényleg ismer engem. Megszorítom a kezemben lévő naplót, majd felállok és egy lépéssel közelebb lépek hozzá. - Elvinnél egy olyan helyre itt Roxmortsban, ahol volt valami közös élményünk? Szeretnék emlékezni, de nem tudom mennyi esély van rá, így talán újra megélhetnénk együtt pár dolgot. Ha benne lennél, természetesen. Mert én megértem, ha nem... - Hajtom le a fejem. Valószínűleg nem ilyen voltam anno, sőt, biztos vagyok benne. Talán ez volt az a régi Mys, aki még azelőtt is voltam mielőtt Judas megismert. Talán újra olyan lehetek mint az átok előtt. Szeretném visszakapni azt a karaktert. Jónak hangzik. Igazán csábítónak...
Kezdőlap
