Könyökemmel próbálok utat törni magamnak az embertömegen keresztül, ami éppen a Három Seprű előtt torlódik. Ezek az idióták tényleg nem tudják eldönteni, hogy bemenjenek-e vagy kintmaradjanak? Minek kell az ajtó előtt tátani a szájukat, és bamba tekintettel végignézni, ahogy könnyes szemekkel, lángoló arccal kirontok a kocsmából, majd némi lökdösődés és keresetlen szó elmormolása után bevágok az első szűk kis utcán a házak közé? Gyorsan szedem a lábam, hátra se nézek, de azt azért két szipogás között biztos észrevenném, ha követnének. Szinte már futólépésben haladok, egy pillanatig meg is ijedek, hogy eltévesztem az irányt, de aztán feltűnik a cseppet sem bizalomgerjesztő kúria sziluettje a köd lepte horizoton. Mintha kicsit lenyugodnék a látványtól, lelassítom a léptem, és a köpenyem ujjával megtörlöm a szememet. Azért nem éppen vetne rám jó fényt, ha meglátna valaki zokogni. Nem kicsit rájátszana a gyengeségemre, ami alkatomnál és koromnál fogva is adott.
Tartom az irányt a Szárnyas Vadkan felé, és már csak azt várom, hogy zavartalanul elfüstölhessek egy cigit, anélkül, hogy valamelyik kotnyeles prefektus vagy tanár fülön csípne. Köszönöm szépen, a bátyám már gondoskodott arról, hogy ez életem egyik legszörnyűbb napja legyen, nincs szükségem még egy bagatell büntetőmunkára.  Hogy kicsit megelőlegezzem a nyugalmam, belnyúlok a zsebembe és kitapintom a szögletes kartondobozt. Végigsimítom rajta az ujjam, és ösztökélem magam, hogy újra meggyorsítsam a lépteimet.
Az az idióta. Ha azt hiszi, hogy ezután még szóba állok vele, akkor baromira téved. Azon valahogy túltettem magam, hogy apánkat követve ő is beállt a Halálosztók vagy micsodák közé, és ezt is megpróbáltam lenyelni, hogy még egy gyilkossal kell minden egyes alkalommal leülnöm ebédhez és vacsorához, de miért kell olyasvalakit bántani, akit én is ismerek? Miért nem lehet egy áldozat tökéletesen névtelen? Miért nem egy random muglinak teszi tönkre az életét vagy egy a skót felföldön élő varázslóét, akivel sohasem találkoztam?
Amikor tegnap hallottam Lisa Atwood szüleinek balesetéről, már akkor is gyanús volt valami. Nevezhetjük ezt megérzésnek, vagy csupán egy rossz gondolat, ami beférkőzött a fejembe. Túl sok volt ugyanis a véletlen egybeesés. Úgyhogy ma, amikor elcsíptem a haverjaival a Három Seprűben, félrehívtam és rákérdeztem. Bár ne tettem volna. Sosem tudott nekem hazudni, de másnak sem. Ez lesz a veszte.
Ujjaim görcsösen markolják meg a cigisdobozt. Ugyanebben a pillanatban érzem ahogy a szívem is összeszorul. Egy mozdulattal belököm az ajtót, ez egy kicsit lett csak feltűnőbb belépő, mint amire számítottam. Kinézek a szemembe lógó hajtincsek közül, de még mindig homályos a kép előttem.
- Nézd má, ki vetődött ide! Mi van kicsike, oszt mé' sírsz?
Reszelős férfihang üti meg a fülem. A hang gazdája ott áll előttem, egyenesen az arcomba ereszti a lehelletéből kicsapódó alkohol bűzét. Én meg automatikusan a szememhez emelem a kezem, és egy mozdulattal szétmázolom a szememet elhomályosító könnycseppeket, amelyek újfent megjelentek az arcomon. Csak ekkor tűnik fel, hogy szinte az egész kocsma engem bámul. Többen el is indultak felém, de egyikük sem az a fajta, akitől vígasztalást remélhetnék, vagy várnék egyáltalán. Sőt, ha okos lennék, már rég felvettem volna a nyúlcipőt.
Már éppen azon vagyok, hogy a saját tanácsomat meghallgassam, amikor kiszúrom a sarok mellett az újságja fölé görnyedő fiatal férfit, aki egyáltalán nem illik bele a Vadkan imázsába, és nekem csak ennyi bátorításra van szükségem.
- Úgy látom, segítségre szorulsz. Na gyere, kislány, Billy bácsihoz!
Abban a pillanatban, ahogy a reszelős hangú fickó felém nyújtja bütykös kezét, egy jól irányzott, fürge mozdulattal kitérek előle, és a pult felé veszem az irányt.
- Egy vajsört, legyen szives – hadarom a szakállas pultosnak, majd sebes léptekkel tovább is haladok, megkerülve a fickót, aki éppen hozzám beszél. - Köszönöm, de már van társaságom – biccentek a sarok felé, és azon erőlködök éppen, hogy ne halattszodjék annyira, hogy remeg a hangom, aztán egy mozdulattal lezuttyanok a székre, Frothinghammel szembe, anélkül, hogy akár a kabátomat vagy a táskámat levettem volna.
- Csakhogy itt vagy, már mindenhol kerestelek – bököm ki egy hosszasan elhúzódó kínos csendet megszakítva, amiből esetleg azt feltételeznék a körülöttünk állók, hogy nem ismerjük egymást. Na jó, igazából nem is ismerjük egymást. Annyira.
   
   

   ©
   

   
   
Annyiszor néztem már farkasszemet ezeknél ezerszer veszélyesebb alakokkal. Ott van például az apám, vagy a bátyám, vagy az a szemétláda Dolohov. Azoknak fele már valószínűleg ölt embert is, de legalábbis jól megkínozta őket. Kegyetlen játékosok mindannyian. Ezek az alkoholtól bűzlő lúzerek meg csak valahogy az élet peremére sodródtak és nem tudnak és valószínűleg már nem is akarnak visszatérni. Kispályás, simlis alakok, engem mégis elfog a rémület, nem tehetek róla. De főként undort váltanak ki belőlem. Ezért ragadok meg minden lehetőséget arra, hogy kicsusszanjak a karmaik közül. Mekkora mázli, hogy Forthingam itt volt, és még nagyobb mázli, hogy van benne annyi jóindulat, hogy vegye a lapot és segítsen nekem. Hatalmas teher gördül le a vállamról, el sem tudom mondani, mekkora. De talán az arcom elárul. Egy pillanatra lehunyom a szemem, amikor meg újra kinyitom, csak a szemem sarkából látom, hogy Billy bácsi még mindig minket figyel. Én viszont nem nézek rá, úgy teszek, mintha baromire elfoglalna a velem szemben ülő fiú.
- Ne tudd meg, de a lényeg, hogy ittvagy és még ihatunk egy utolsót, mielőtt találkoznunk kéne a professzorral – folytatom a beszélgetés fonalát. Igazából bármit válaszolhattam volna, de úgy érzem, hogy azzal, hogy megemlítettem egy felnőttet is, akivel hamarosan találkoznunk kell, jelentősen megnövelte az esélyeinket arra, hogy békén hagyjanak. És láss csodát, igazam is volt. Szintén csak a szemem sarkából látom, ahogy Billy és a bandája csalódottan hátat fordítanak és visszamennek a pulthoz.
Megkönnyebbülten sóhajtok, de csak ekkor jövök rá, hogy nem mehetek most el, különben megint ugyanott tartanánk, ahol az elején. Elég valószínű, hogy meg kell várnom Forthingamet, ha távozni akarok, de most nem tűnik olyan sietősnek, úgyhogy kivetközők a kabátomból és levetem a táskámat a mellettünk lévő szék karjára.
- Köszi – suttogom szinte hangtalanul, ami valószínűleg teljesen fölösleges, mert a kocsmazaj ismét a tetőfokára hágott, és a pult is elég messze van, hogy bőven hallótávolságon kívül essék.
- Azt hiszem, jövök neked eggyel – húzom el a számat. Bár igaz, inkább hálásnak akartam tűnni, csak még nem volt alkalmam eleget gyakorolni. Ritkán mondok köszönetet.  - Bocs, hogy bezavartam. Vársz valakit? Mármint tényleg - nézek rá kérdőn, és közben azért még a biztonság esetére körülnézek, hátha van valaki a közelünkben.  
   
   

   ©
   

   
   
Kétségkívül Frothingham egy béka, ami nyugodtan, hidegvérrel ül a kis lapiján és onnan figyeli a dolgok alakulást. Néha kinyújtja a nyelvét lustán és egy légy után kap, de aztán megint visszaáll minden maga helyére. Valóban, ha valaki mással hozott volna össze a sors, akkor itt már rég balhé lenne, talán még verekedés is, vagy átkozódás. Kivéve persze, ha az illető mardekáros, mert az is simán hagyta volna, hogy ezek a fickók szétszedjenek.
Nem is akarok túlságosan belegondolni. Megrázom enyhén a fejem, mintha így akarnám elűzni a kellemetlen gondolatokat, közben mutató- és hüvelykujjommal közreveszem az orrnyergemet. Próbálok nem tudomást venni arról, hogy az előbb milyen állapotban lehettem, vagy akár most hogy festhetek. Persze kimenni nem merek. Nem csak azért, mert valószínleg a mosdó sem sokkal kellemesebb, mint a kocsma maga, de azért is, mert akkor át kéne magam verekedni Billy bácsin és bandáját. Abból meg nem kérek, köszönöm.
Hálás szemekkel pislogok Andrew felé, aki felveszi a beszélgetés fonalát. Nem is olyan nagy ügy az egész, hiszen, ha leszámítjuk, hogy kvázi sohasem beszélgettünkmég egymással, akkor nem is tűnik olyan furcsának. Két hétköznapi diák egy hétköznap kimenőnapon. Iszogatnak. Legalábbis a fiú iszogat. Talán nekem sem árt, de sokkal inkább más jár a fejemben. Kezemmel kitapogatom újfent a zsebemet és némi kotorászás után már a kezembn is van a kis dobozka, amit még én láttam el álcázó bűbájjal. Ha rajtam kívül valaki más kinyitja, csak egy kis ajakírt talál benne, de valójában elfér pár szál cigaretta benne. Életem főműve. Még sohasem sikerült egyetlen ilyen komplex bűbáj sem azelőtt, de most valahogy mintha kezdenék ráérezni. De az is lehet, hogy csak szimplán eléggé féltem attól, hogy apám megtalálja. Eddig is könnyen elvesztette a fejét, de most, hogy szinte biztos vagyok abban, hogy mennyire veszélyes valójában, kezd tétje lenni a dolognak.
- Nem bánod? - biccentek Andrew felé, ahogy kihúzok egy szálat és ajkaim közé illesztem, úgy folytatom tovább – Kicsit sok volt az izgalom – teszem hozzá, majd előveszek egy gyufát. Általában pálcával szoktam, de mostanában annyira megtetszett a foszfor illata, hogy igazából csak azért néha rágyújtok, hogy érezhessem. Az apró kicsi lángocska meggyújtja a cigarettát, ami egyből füstölni kezd és olyan hamar nyomja el a foszfor illatát, mintha ott sem lett volna.
- Vagy úgy – szemöldököm a magasba ugrik, ahogy magamban mérlegelem a válaszát. Az én világomban mindennek megvan az ára. Semmi sincs ingyen, főleg ha ilyesmiről van szó. Össze vagyok zavarodva, és ezt nem is próbálom titkolni. - Ilyet is ritkán mondtak nekem – teszem hozzá halkan, majd szívok egyet a cigarettából. Nem akarom forszírozni, de annyira hihetetlen. Annyira abszurd. Nekem nem szoktak csak úgy sivességet tenni az emberek. Maximum csak a nővérem, de ő is folyamatosan zavarba tud hozni. Megkönnyebbülten konstatálom, hogy nem kell elmennem, és nem is zavarok feltétlenül. Csak azt nem tudom, hogy vajon mit fogok egy vadidegennel csinálni egy asztalnál. Még azokkal az emberekkel is olyan nehezen beszélgetek el, akiket ezer éve ismerek. Egyszerűen rémes vagyok az ilyesmiben.
- Akkor jó, mert nem akartam senkit kitúrni. Csak idevetődtem, de én sem várok senkit. Egy időre most elegem van azokból, akiket ismerek – osztok meg egyszerre túl sok információt, amitől egy pillanat alatt elönt a düh. De csupán önmagam irányába, így a külvlág előtt jól tudom leplezni. - Viszont ráéreztél a dologra, szívesen innék... valami.. - egy pillaatra elakad a szavam és habozva nézek körbe, mintha segítséget várnék valakitől. Szeretnék inni, valami alkoholt, valami ami segít ellazulnom, mert arra most nagy szükségem lenne. Csakhogy fogalmam sincs, hogy mit kéne ahhoz inni, ugyanis pár pohár házi mézbort ittam eddig egész életemben, és körülbelül ennyi lenne az alkoholkultúrám. - Van esetleg valami javaslatod? - nézek segélykérően Frothingham felé. - Egyáltalán kiszolgálnak engem itt alkohollal? - teszem fel a teljesen fölösleges kérdést, hiszen már annyi történetet hallottam a többi mardekárostól, akik rendszerint ide jártak, mert itt senki sem kérdezte meg, hogy hány évesek.
   
   

   ©
   

   
   
Már nem remegek mint egy nyárfalevél, és tulajdonképpen nem tudnám megmondani, hogy pontosan minek is köszönhetem. Talán, hogy elült a közvetlen veszély, vagy a cigaretta van rám ilyen nyugtató hatással, esetleg Frothingham jelenléte volt a sorsdöntő? Az azért furcsa lenne, mert általában nem érzem magam jól emberek társaságában. Sokkal nagyobb rá az esély, hogy frusztráljanak, feszélyezzenek, dühítsenek mint arra, hogy kellemes érzéssel töltsön el a jelenlétük. Mindenesetre már eljutottam ara a szintre, hogy kinyújtom begörcsölt végtajaimat, a lábakat hosszan az asztal alatt, vigyázva, hogy ne rúgjam meg a velem szemben ülő lábát. Szívok mégegyet a cigarettából és a füstöt hosszan eregetem, mintha segélykérő jeleket akarnék küldeni valakine, de valójában már egészen rendben vagyok ahhoz képest, ahogy a beérkezésemkor festettem.
- Érdekes lehet az a fele a világnak ahonnan te szemlélődsz. Engem mindig azzal bíztattak, hogy a való világba kikerülve majd még ennél is durvább lesz, szóval jó, ha már idejébe fekészülök, hogy semmi sincs ingyen – engedek meg magmnak egy aprócska, de annál látványosabb fintort. Tudom már, hogy hány babám, csokibékakártyám és otthonról kapott csecsebecsém látta kárát ennek az üzleti világnak, míg végül odáig jutottam, hogy postafordultával visszaküldtem minden ajándékot, amit otthonról kaptam. Ha nincs semmid, akkor nincs mit elvenniük tőled. Legalábbis akkor még naivan azt gondoltam, hogy csak anyagi dolgokban lehet ezt mérni.
Látom, ahogy a kis dobozkám megragadja a figyelmét. Nem szólok semmit, ahogy érte nyúl és közelről megvizsgálhassa.Talán valami hasonló ézés lehet a büszkeség, amit most érzek. Halvány foszlány csak, de egészen kellemes a maga nemében.
- Aha, én csináltam. De nem biztos, hogy összejönne mégegyszer – vallom be – és egyébként is szükségem van hozzá valami jó kis motivációra. Egyébként egy lusta dög vagyok ahhoz, hogy valaha is újra próbálkozzak – teszem hozzá újfent az igazságot és megvonom a vállam. A kérdése őszntén szólva meglep, nem is számítottam rá, hogy bárki kíváncs lenne rá, de valószínűleg ez egy ilyen udvariassági dolog. A gyomrom bukfencezik egyet, miközben próbálom megtalálni a megfelelő szavakat, amik leírnák, hogy mi is éppen a problémám, anélkül, hogy túl sok infót kiteregetnék egy vadidegen vagy bárki előtt. - Á, csak egy kis családi ügy. Semmi gáz, csak most tudatosult bennem, hogy a bátyám halálfaló – most, hogy ezt kimondtam, mintha valami helyre került volna bennem. Sohasem gondoltam volna, hogy ezt valaha kimerem mondani hangosan, vagy akár beismerni magmnak, és mégis, most olyan könnyen és fesztelenül hagyják el a szavak a számat, mintha éppen a bájitaltan leckéről beszélgetnénk. Ez nem is olyan nehéz számomra. Nem hiába kaptam már jó pár pofont a nagy szám miatt. Újfent szívok egyet a cigarettából, és valahogy sokkal jobban esik, mint addig. Olyan apróságokkal nem is foglalkozom, hogy mi van, ha Andrew inne rögtön Dumbledorehoz vagy a hatóságokhoz megy. Mert végül is megtehetné, nem is smerem, és mégis, talán az lenne a legjobb. Megérdemelné, hogy az Azkabanban rohadjon. És akkor én sem rettegnék minden nap a közelébe menni.
- Akkor a vajsör tökéletes lesz. A vendégem vagy – intek a csapos felé, immár türelmetlenül, és pár pillanat múlva már ott is áll a két habos, koszos korsó az asztal lap tetején. Pár pillanatig méregetem, majd felemelem fél kézzel, nem számítottam rá, hogy ilyen nehéz lesz, úgyhogy a cigarettás kezzemml kicsit megsegítem. - Egészségedre!
   
   

   ©
   

   
   
Csak akkor tisztázódik le bennem, hogy az előbb kvázi zaklatás áldozata voltam, amikor a fiú erre utalást tesz. Egyébként nem is tűnik már fel. Mi volt Billy bácsi mondjuk ahhoz a görény Dolohovhoz képest? Vagy mi volt Billy bácsi egyáltalán bármelyik háztársamhoz képest? Csak egy jelentéktelen amatőr. Annyira hozzászoktam már, hogy mindennapi rutinná vált. Mechanikusan reagálok már csak az ilyesmire. Maximum elkönyvelem magamban, hogy már megint én voltam a hibás, már megint megérdemeltem. Fura, horkanásszerű hangot hallatok, ahogy azokról a fickókról beszél, akik nem lépnek ilyenkor közbe. Nos, én szívesen bemutatnám Andrewt annak a többtucat díszpéldánynak, akiket csak arról ismerek, hogy lapulnak, mint béka a csihányban, és nem tesznek semmit. Kezdetben őket utáltam a legjobban. Ma már csak sajnálni tudom őket. Bár belegondolva, talán én sem lépnék közbe hasonló esetben. De hát én ilyen rohadt bosszúálló típus vagyok.
- Gyakrabban kéne ilyen fickókkal lógnom, ezek szerint – jegyzem meg, csak úgy mindenféle célozgatás nélkül – Persze ne vedd ezt célzásnak. Nem akarok rádakaszkodni, hogy aztán testőrnek hsználjalak. Csak hát.. azért megnyugtató lehet a tudat, hogy valaki kész közbelépni, ha eldurvulna a helyzet. Szívok még egy utolsó slukkot a cigarettából és az előttem álló piszkos desszertestányéron elnyomom a csikket.
Figyelem, ahogy a ládikával babrál, én feltétlenül nem tartom olyan érdekesnek, mint mondjuk amennyire hasznosnak.
- Felőlem, adhatok pár tippet – vonok vállat, mintha nekem aztán mindegy lenne. Mert hogy egyébként mindegy is. Nem ragszkodok annyira a szellemi tulajdonhoz sem, mint ahogy a földi javakhoz pláne nem. Tekintetem a dobozról az arcára kúszik, ahogy a reakcióját figyelem, habár kezdetben egyáltalán nem voltam rá kíváncsi. Nem tűnik túlzottan megbotránkozottnak, és végső soron egészen korrektül reagálja le a dolgot, amiért végső soron hálás vagyok neki.
- Bocs a túl sok infóért, de ha nem osztom meg valakivel, felrobbanok – vonok vállat és tekintetem továbbvándorol a válla a fölé. Úgy teszek, mintha a hátamögött ülőket fixíróznám, de valójában inkább csak a semmibe meredek. Nem folytatom tovább a gondolatmenetet olyan baromságokkal, hogy egyébként egy szál ember sincs jelenleg az életemben akinek elnyavalyoghatnám a bánatomat, úgyhogy egy vadidegenre sózom rá a törékeny árut. - Én szeretnék abba az állapotba kerülni, hogy ne érdekeljen – fűzöm hozzá a gondolatmenetéhez miszerint kellemes-e ennek a ténynek a tudatában lenni vagy sem. Ennek megfelelően úgy emelem a számhoz azt a korsót, hogy hosszú-hosszú másodpercekig el sem eresztem. Ahhoz képest, hogy ez életem első vajsöre, elég szépen kiittam a hatalmas korsót a feléig. A kezem enyhén megremeg, ahogy próbálom úgy letenni az asztalra, hogy ne koccanjon túl hangosan, majd frissen felszabadult kézfejemmel letörlöm a habot a számról. Arcvonásaim enyhe meglepttségről árulkodhatnak, de végsőroron nem fintorgok, sőt, egészen kellemes, csak hát a hasam fog valószínűleg pár perc múlva fájni. - Ez egész jó, de nincs valami erősebb? - a kérdés persze eleve hülyén hangzik. Nem futna sokáig ez a kocsma, ha nem tartanának jó fokos szeszeket. Enyhén csilligó szemmel nézek most a hollóhátas fiúra. Mintegy várakozóan, és ujjaimmal dobolni kezdek az asztalon.
   
   

   ©
   

   
   
Nem számítottam arra, a legkevésbé sem, hogy valami apró kis felhorkanásra felkapja a fejét. Nem szántam magyarázatot hozzáfűzni, de ha már így direkt rákérdezett, nem sok választsást ad. Egyébként is, ahogy telik az idő, úgy engedek fel én is fokozatosan. Ilyen korábban soha nem történt, de talán azért, mert még sohasem kocsmáztam csak úgy emberekkel. Lehet, hogy ezt pont az ilyen magamfajtáknak találták ki, és ha már belebonyolódtam, és valami megmagyarázhatatlan könnyűség lett úrrá rajtam, hülye lennék szándékosan elriasztani. Magányosan ücsöröghetek bármikor. Arra ott az év többi napja.
- Nem mondtál semmi hülyeséget, csak azért én tudnám cáfolni a kijelentésedet. Hidd el, azért elég sok gyökér van, aki inkább a másik irányba néz ilyenkor. De meglehet, én vagyok mindig rosszkor rossz helyen -vonom meg a vállam. De a következő pillanatban már nem sikerül megőriznem azt a fene birkanyugalmamat. Egy pillanatra elfeledkezek magamról és úgy bámlok rá, mintha most repült volna be egy perzsaszőnygen, ami ugyebár nincs kizárva, de elég szokatlan jelenség kis hazánkban. Egy pillanatg tényleg annyira megfeledezem, hogy hangosan felnevetek. Ilyet azért nem szoktam túl gyakran, de hár Frothingham nem tudhatja, hogy milyen szokatlan jelenségnek lehetett most tanúja. Mulattató elképzelni, ahogy Andrew az én oldalamon lép fel mondjuk Dolohov ellen. Egymagában. És monduk még túl is éli. Mert valószínű csak kislányokkal mer kiállni. De ebben már rég nem vagyok biztos. Szóval lehet, hogy egy pillanatig jól érezném magam, de ha utána gyufásdobozban küldenék haza a srácot a szüleinek, nos, attól nem lennék boldog. Határozottan.
- Kangörcs? Hát, mondhatjuk úgy is. És tudom, hogy nem úgy néz ki, de azért többnyire megtudom védeni magam – hazudom szemrebbenés nélkül, egy halvány mosoly kíséretében. Szó sincs arról, hogy valaha is lenne esélyem, és valójában már attól is rég elment a kedvem, hogy kiálljak magamért. - De azért igazán értékelem.
Első körben nem értem, hogy mire akar kilykadni azzal, hogy legyek óvatosabb. De aztán valahogy nagynehezen leesik a tantusz.
- Talán igazad lehet. Csak valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy ennél rosszabb már úgysem lehet, és akkor nem törődöm ilyen apró részletkérdésnek tűnő dolgokkal – sóhajtok és valóban, mindig a nagy szám az, ami bajba sodor végül. - Hogy érted, hogy legközelebb? Nem hiszem, hogy olyan gyakran lennének hasonó jóhíreim, amit majd megoszthatok veled – nézek rá egészen zavartan, és határozottan mondogatom magamnak, mintha egy mantrát ismételgetnék, hogy nem, nincsen szükségem senkire. Ez egy egyszeri alkalom.
A beszélgetés egy pillanat alatt szakad meg, de nem mondanám kínos csöndnek. Amíg az italokra várakozunk, az nem lehet olyan rossz. Kíváncsian figyelem, ahogy közelít a két pohárral, majd a borral telit leteszi elém. Ez határozottan alkohol. Helyes. Bólintok, mintegy köszönetképpen. Majd nyúlok is hamar a pohár után. Először csak megszagolom, majd megízlelem a nyelvem hegyével. Biztos az a fajta bor, amit apám még csak a házba sem engedne be soha, de határozottan nem akarok most válogatni. Óvatosan, majd egyre bátrabban kortyolok bele egymás után többször. Nem mondom, hogy borzalmas, mert tulajdonképpen van egy kellemes utóíze.
- Határozottan alkohol íze van – mondom ki végül az ítéletet, és leteszem az asztalra a poharat. - Egyébként mit értettél azalatt, hogy nem tudod, örülj-e? - térek vissza az előző beszélgetésünk fonalához.
   
   

   ©